Nna! Lámpásunk mi fújta el?
Egy irigy Zephyr — az szelel —
Barátom, Angyalok
Vesződtek — mit tudod te azt —
Míg kigyúlt az égi kanóc —
S kihúnyt — te vagy az ok! —
Az, mit tán — egy Hajós lesett
Világítótorony helyett —
És lett ege sötét!
Vagy Tábori Dobos szitott
Gyertyalángot, pislákolót:
Egy tisztább Ébredést!
(A „lámpás” az egyik csillag, vagy a sötét éjben látszó egyetlen csillag; hogyan olthatja ki azt egy szél? Nyilván felhőt fúj az elé is, ez tehát rendben volna. A „tisztább ébredés” alighanem a materiális földi életből a szellemi életre való felébredés; a Tábori Dobos nyilván az Angyaltábor dobosa. Nos a szellemi felébredés gyertyáját szerintem nem a tábori dobosnak kellene meggyújtania, hanem ugyanazoknak az angyaloknak, akik az első versszakban is meggyújtották a lámpást azaz a csillagot; vagy nem ugyanazoknak, mivel azok idelenti emberi életszükségletek kielégítésére gyújtanak világot, itt a hajós számára, de akkor is más angyaloknak, nem pedig annak az angyalnak, amelyik a dobolással van elfoglalva. Tudom, hogy egy kissé nevetséges kekeckedés ez részemről, de azért valóban nem árt, ha szárnyaló spirituális képeit is aggályosabban konstruálja meg a költő — mint ahogyan az ő angyalai is „sokáig, szorgalmasan vesződtek” (így áll az ereetiben) a világítótornyot helyettesítő csillag meggyújtásával... Igaz ugyan, hogy a vers, szárnyaló spiritualizmus ide, szárnyaló spiritualizmos oda, szelíden humoros is egyúttal.)