Ginsberg, Allen: Kaddis - Naomi Ginsbergért (1894-1956) (Kaddish - for Naomi Ginsberg, 1894-1956 Magyar nyelven)
Kaddish - for Naomi Ginsberg, 1894-1956 (Angol)Strange now to think of you, gone without corsets & eyes, while I walk on the sunny pavement of Greenwhich Village. downtown Manhattan, clear winter noon, and I've been up all night, talking, talking, reading the Kaddish aloud, listening to Ray Charles blues should blind on the phonograph the rhythm the rhythm - and your memory in my head three years after - And read Adonais' last triumphant stanzas aloud - wept, realizing how we suffer - And how Death is that remedy all singers dream of, sing, remember prophesy as in the Hebrew Anthem, or the Buddhist Book of Answers - and my own imagination of a withered leaf - at dawn - Dreaming back thru life, Your time - and mine accelerating toward Apocalypse, the final moment - the flower burning in the Day - and what comes after, looking back on the mind itself that saw an American city a flash away, and a great dream of Me or China, or you and a phantom Russia, or a crumpled bed that never existed - like a poem in the dark - escaped back to Oblivion - No more to say, and nothing to weep for but the Beings in the Dream, trapped in its disappearance, sighing, screaming with it, buying and selling pieces of phantom, worshipping each other, worshipping the God included in it all - longing or inevitability? - while it lasts, a Vision - anything more? It leaps about me, as I go out and walk the street, look back over my shoulder, Seventh Avenue, the battlements of window office buildings shouldering each other high, under a cloud, tall as the sky an instant - and the sky above - an old blue place. or down the Avenue to the south - as I walk toward the Lower East Side - where you walked 50 years ago, little girl - from Russian, eating the first poisonous tomatoes of America - frightened at the dock - then struggling in the crowds of Orchard Street toward what? - toward Newark - toward candy store, first home-made sodas of our century, hand-churned ice cream in backroom on musty brownfloor boards - Toward education marriage nervous breakdown, operation, teaching school, and learning to be mad, in a dream - what is this life? Toward the Key in the window - and the great Key lays its head of light on top of Manhattan, and over the floor, and lays down on the sidewalk - in a single vast beam, moving, as I walk down First toward the Yiddish Theater - and the place of poverty you knew, and I know, but without caring now - Strange to have moved thru Paterson, and the West, and Europe and here again, with the cries of Spaniards now in the doorstoops doors and dark boys on the street, fire escapes old as you - Tho, you're not old now, that's left here with me - Myself, anyhow, maybe as old as the universe - and I guess that dies with us - enough to cancel all that comes - What came is gone forever every time - That's good! That leaves it open for no regret - no fear radiators, lacklove, torture even toothache in the end - Though while it comes it is a lion that eats the soul - and the lamb, the soul, in us, alas, offering itself in sacrifice to change's fierce hunger - hair and teeth - and the roar of bonepain, skull bare, break rib, rot-skin, braintricked Implacability. Ai! ai! we do worse! We are in a fix! And you're out, Death let you out, Death had the Mercy, you're done with your century, done with God, done with the path thru it - Done with yourself at last - Pure - Back to the Babe dark before your Father, before us all - befpre the world - There, rest. No more suffering for you. I know where you've gone, it's good. No more flowers in the summer fields of New York, no joy now, no more fear of Louis, and no more of his sweetness and glasses, his high school decades, debts, loves, frightened telephone calls, conception beds, relatives, hands - No more of sister Elanor, - she gone before you - we kept it secret - you killed her - or she killed herself to bear with you - an arthritic heart - But Death's killed you both - No matter - Nor your memory of your mother, 1915 tears in silent movies weeks and weeks - forgetting, agrieve watching Marie Dressler address humanity, Chaplin dance in youth, or Boris Godunov, Chaliapin's at the Met, halling his voice is a weeping Czar - by standing room with Elanor & Max - watching also teh Capitalists take seats in Orchestra, white furs, diamonds, with the YPSL's hitch-hiking thru Pennsylvania, in black baggy gym skirts pants, photograph of 4 girls holding each other round the waste, and laughing eye, too coy, virginal solitude of 1920 all girls grown old, or dead, now, and that long hair in the grave - lucky to have husbands later - You made it - I came too - Eugene my brother before (still grieving now and will gream on to his last stiff hand, as he goes thru his cancer - or kill - later perhaps - soon he will think - ) And it's the last moment I remember, which I see them all, thru myself, now - tho not you I didn't foresee what you felt - what more hideous gape of bad mouth came first - to you - and were you prepared? To go where? In that Dark - that - in that God? a radiance? A Lord in the Void? Like an eye in the black cloud in a dream? Adonoi at last, with you? Beyond my remembrance! Incapable to guess! Not merely the yellow skull in the grave, or box of worm dust, and a stained ribbon - Deaths- head with Halo? can you believe it? Is it only the sun that shines once for the mind, only the flash of existence, than none ever was? Nothing beyond what we have - what you had - that so pitiful - yet Triumph, to have been here, and changed, like a tree, broken, or flower - fed to the ground - but mad, with its petals, colored, thinking Great Universe, shaken, cut in the head, leaf stript, hid in an egg crate hospital, cloth wrapped, sore - freaked in the moon brain, Naughtless. No flower like that flowerm which knew itself in the garden, and fought the knife - lost Cut down by an idiot Snowman's icy - even in the Spring - strange ghost thought - some Death - Sharp icicle in his hand - crowned with old roses - a dog for his eyes - cock of a sweatshop - heart of electric irons. All the accumulations of life, that wear us out - clocks, bodies, consciousness, shoes, breasts - begotten sons - your Communism - 'Paranoia' into hospitals. You once kicked Elanor in the leg, she died of heart failure later. You of stroke. Asleep? within a year, the two of you, sisters in death. Is Elanor happy? Max grieves alive in an office on Lower Broadway, lone large mustache over midnight Accountings, not sure. His life passes - as he sees - and what does he doubt now? Still dream of making money, or that might have made money, hired nurse, had children, found even your Immortality, Naomi? I'll see him soon. Now I've got to cut through - to talk to you - as I didn't when you had a mouth. Forever. And we're bound for that, Forever - like Emily Dickinson's horses - headed to the End. They know the way - These Steeds - run faster than we think - it's our own life they cross - and take with them. Magnificent, mourned no more, marred of heart, mind behind, married dreamed, mortal changed - Ass and face done with murder. In the world, given, flower maddened, made no Utopia, shut under pine, almed in Earth, balmed in Lone, Jehovah, accept. Nameless, One Faced, Forever beyond me, beginningless, endless, Father in death. Tho I am not there for this Prophecy, I am unmarried, I'm Hymnless, I'm Heavenless, headless in blisshood I would still adore Thee, Heaven, after Death, only One blessed in Nothingness, not light or darkness, Dayless Eternity - Take this, this Psalm, from me, burst from my hand in a day, some of my Time, now given to Nothing - to praise Thee - But Death This is the end, the redemption from Wilderness, way for the Wonderer, House sought for All, black handkerchief washed clean by weeping - page beyond Psalm - Last change of mine and Naomi - to God's perfect Darkness - Death, stay thy phantoms!
|
Kaddis - Naomi Ginsbergért (1894-1956) (Magyar)Különös most gondolni rád, elmentél fűzők és szemek nélkül, én meg Greenwich Village napsütötte úttestén ballagok Manhattan belseje felé, tiszta téli dél, egész éjjel virrasztottam, beszéltem, beszéltem, fennhangon olvastam a Kaddist, Ray Charles bluesait hallgattam, vakon üvöltött a gramofonból a ritmus, a ritmus - és emléked fejemben három év után - És fennhangon olvastam az Adonais utolsó diadalmas versszakait - sírtam, rádöbbenve, mennyire szenvedünk -- És mennyire a Halál a gyógyír, minden dalnok álma, éneke, emléke, jövendölése, mint a Héber Himnuszban vagy a buddhista Feleletek Könyvében - és látomásom egy fonnyadt levélről - hajnalban -- Míg visszaálmodtam magam az életen át, idődön - és időmön át, mely gyorsulva robog az Apokalipszis felé, a végső pillanatig -- Mában égő virág - és ami utána jön, magára az elmére pillantottam vissza, egy amerikai várost látott, gyors villanást, majd a nagy álmot rólam vagy Kínáról vagy rólad és egy agyrém- - Oroszországról, vagy egy gyűrött ágyról, mely sohasem létezett -- mint vers a sötétben - a Feledésbe visszamenekült - -Sorolni nincs mit, siratni nincs mit, csak a tünékenység kelepcéjébe csalt álom-lakosokat, sóhajtanak és sikoltanak, agyrém-foszlányokat adnak és vesznek, imádják egymást, imádják Istent, mindenbe belefoglalják - sóvárgás vagy szükségszerűség? - amíg tart, Látomás - -több is ennél? Köröttem szökdös, míg rovom az utcát, hátranézek, Hetedik Sugárút, hivatali ablakok oromzata egymást taszigálja magasan, egy felhő alatt, nagyok mint egy percre az ég - és fent az ég -- ósdi kék lakás, vagy dél felé ballagok - a Lower East Side felé - amerre te sétáltál ötven évvel ezelőtt, kislány - Oroszországból, etted Amerika első mérgezett paradicsomait - rémülten a rakparton -- aztán az Orchard Street-i tömegben tülekedtél, merre? - Newark felé, a cukorkaüzlet, a század első házilag készített szódái felé, az udvari szobában avítt linóleum burkolatú asztaloknál elfogyasztott kézileg kevert fagylalt felé - Iskola, házasság, idegösszeomlás, operáció, tanárság, álombeli őrületre-ébredés felé - Mi ez az élet? Az ablakban villódzó Kulcs Felé - és a nagy Kulcs Manhattan csúcsára s a padlóra fekteti fény-fejét s a járdára dől le - egyetlen, óriás, mozgó sugárban -- míg lesétálok a Yiddis -Színház - és a szegénység lakhelye felé, ismerted és ismerem, de most nem érdekel - Furcsa hogy megjártam Patersont, és a Nyugatot és Európát, s itt vagyok újra a tornácokon kapukban ácsorgó spanyolok kiáltozásaival és a fekete utcagyerekekkel, vészkijárati vaslépcsőkkel, öregek mint te. - Ámbár most nem is vagy öreg, rám hagytad ezt -- Én mindenesetre öreg vagyok tán mint a világegyetem -- úgy sejtem, velünk hal meg - csak törölnünk kell mindazt, ami jön - ami jött, elment örökre minden időkben - Jól van így! Ez nem hagy teret a szánalomnak - a hősugárzóktól, szeretetlenségtől, kínzástól, még fogfájástól sem kell félni a vég idején -- Noha közeledvén oroszlán ő, megeszi a lelket - és a bárány, a lélek, bennünk, jaj, áldozatul kínálja magát a változás bősz éhségének - -szőröstül-bőröstül - s a sajgó csontú, tar koponyájú, horpadt bordájú, rothadt bőrű, rászedett agyú Kérlelhetetlenség üvöltésének. Oj! Oj! Ráfázunk! Bent vagyunk a pácban! S te kívül vagy, a Halál kieresztett, a Halál irgalmas volt, végeztél a századoddal, végeztél Istennel, végeztél a rajta átvezető úttal - -végeztél magaddal is - Te tiszta - vissza a csecsemő-éjbe Atyád előtt, mindnyájunk előtt - a világ előtt -- Nyugodj hát. Nincs többé számodra szenvedés. Tudom, hova mentél, jó hely az. Nincs több virág New York nyári rétjein, nincs több öröm, Louistól se félsz már, és nincs több édességéből és pápaszeméből, középiskolás évtizedeiből, adósságokból, szerelmekből, riadt telefon-hívásokból, nászágyakból, rokonokból, cselédekből -- Húgod, Eleanor sincs már - előtted ment el - titkoltuk - megölted vagy megölte magát hogy kibírjon - vérrög a szívben - de a Halál mindkettőtöket megölt - Nem számít -- Anyád emléke sincs már, 1915 - könnyhullajtás néma filmek közben heteken át - feledés, gyászban figyeled Marie Dresslert, az emberiséghez fordul, a fiatal Chaplin táncol, és Borisz Godunov, Saljapin a Metropolitanben síró cárhangját elnyújtja - állóhelyen Elanorral és Maxszal - a kapitalistákat is bámulod a zsöllyékben, fehér szőrmék, gyémántok, ifikkel utazol stoppozol Pennsylvánián át, lötyögős fekete tornanadrágban, fénykép négy lányról, átkarolják egymás derekát, nevető szem, túl szemérmes szűzi magány 1920-ból valamennyi lány megöregedett, vagy meghalt, most, az a hosszú haj a sírban - örültek, ha férjhez mentek aztán -- neked sikerült - én is megérkeztem - bátyám, Eugene előttem (még most is gyászol és szenvedni fog, míg nem lesz hullamerev, ahogy végigmegy rákja állomásain - vagy ölni fog - később talán - -nemsokára fontolóra veszi) s a végső pillanatra emlékszem, valamennyiünket látom mindnyájukat, magamon keresztül - de téged nem Nem sejtettem mit érzel - miféle rossz száj undok ásítása jött először - feléd - és felkészülve vártad? Hogy elindulj - merre? E Sötétben - ebben - ebben az Istenben? Sugárzás? Úr az Űrben? Fekete felhőben álombeli szem? Adónáj végül veled van? Emlékeimen túli világ! Sejdíteni se bírom! Nem csak a sárga koponya hever a sírban, vagy egy doboznyi pondró por és egy mocskos szalag - Dicsfényes halálfej? Elhiszed ezt? Csak a nap süt egyszer az értelemnek, csak a létezés felvillanása, amely soha semmi se volt? Semmi sincs azon túl, amink van - amid volt - oly szánalmas - és mégis Diadal hogy itt voltál, és változtál mint megtört fa vagy virág - mit a föld táplált - de megőrült, tarka szirmú, gondolkodó Nagy Mindenség, megrázva, nyesett koronával, lombfafosztottan, rothadt zsúfolt kórházba dugva, összegöngyölt ruhákkal, sajogva, megzavarodott hold-agy, Semminélküli. Virágok közt ily virág nincs, tudta, hogy a kertben nyílt ki, küzdött a késsel - alulmaradt Levágta egy hülye Hóember fagyosan - méghozzá tavasszal - kísérteties fura ötlet - valami Halálféle - kezében éles jégcsap - fején fonnyadt rózsakoszorú - kutya marja ki szemét - munkásnyúzó gyár töke ő - szíve villanyvasaló. Az élet minden felhalmozódása, mely elkoptat bennünket - órák, testek, öntudat, cipők, mellek - nemzett fiúk - kommunizmusod -kórházi "paranojád". Egyszer Elanor lábába rúgtál, szívroham vitte el később. Téged hűdés. Álmodban? Egy év alatt mindketten, nővérek a halálban. Elanor boldog? Max elevenen gyászol egy Lower Broadway-i hivatalban, nagy árva bajusz éjféli Könyvelések fölött, olykor elhibázza. Élete múlik - látja - s miben kételkedik most? Még mindig arról álmodik, hogy sok pénzt keres vagy kereshetett volna, ápolónőt fogadhatott volna, gyerekei lehetnének, még a te Halhatatlanságodra is rálelhetett volna, Naomi? Nemsokára találkozunk. Most át kell törnöm -- beszélni veled - ahogy nem beszéltem, amikor még volt szád. Mindörökre. S effelé igyekszünk, :Mindörökre - mint Emily Dickinson lovai - a Vég felé rohanók. Ismerik az utat - Ezek a Paripák - gyorsabbak a gondolatainknál - életünkön száguldanak át - és magukkal ragadják. Magasztos, már nem gyászoljuk, szíve roncs, agya konc, férjesen álmodott, halálosan változott - Segg és arc a gyiloké már. Őrült virág a világban, légvárat nem épített, fenyő bezárta, föld táplálja, Magány balzsamozza, Jehova fogadd be őt. Névtelen, Egy-arcú, Örökké felfoghatatlan, kezdettelen, végtelen, Atya a halálban. Bár nem e Próféciára születtem, nőtlen vagyok, himnusztalan, menny-nélküli, az üdvösségben nincs kalauzom, mégis imádnálak Téged, Ég, Halál-utáni, Semmiben üdvözülő Egyetlenegy, se fény se homály, Naptalan Örökkévalóság -- Vedd ezt a Zsoltárt tőlem, kirobbant egykor a kezemből, Időm része, most a Semminek adom át - hogy magasztaljalak - Csak a Halált nem ez itt a vég, megvált a Pusztaságból, út az Álmélkodónak, Mindenki Háza, sírással tisztára mosott fekete zsebkendő - Zsoltáron túli lap - Allen és Naomi utolsó átváltozása - Isten tökéletes sötétségévé - Halál, türtőztesd rémképeidet!
|