Gunn, Thom: Mozgás közben (On The Move Magyar nyelven)

'Man, You Gotta Go.'

The blue jay scuffling in the bushes follows

Some hidden purpose, and the gush of birds

That spurts across the field, the wheeling swallows,

Have nested in the trees and undergrowth.

Seeking their instinct, or their pose, or both,

One moves with an uncertain violence

Under the dust thrown by a baffled sense

Or the dull thunder of approximate words.

On motorcycles, up the road, they come:

Small, black, as flies hanging in heat, the Boy,

Until the distance throws them forth, their hum

Bulges to thunder held by calf and thigh.

In goggles, donned impersonality,

In gleaming jackets trophied with the dust,

They strap in doubt--by hiding it, robust--

And almost hear a meaning in their noise.

Exact conclusion of their hardiness

Has no shape yet, but from known whereabouts

They ride, directions where the tires press.

They scare a flight of birds across the field:

Much that is natural, to the will must yield.

Men manufacture both machine and soul,

And use what they imperfectly control

To dare a future from the taken routes.

It is part solution, after all.

One is not necessarily discord

On Earth; or damned because, half animal,

One lacks direct instinct, because one wakes

Afloat on movement that divides and breaks.

One joins the movement in a valueless world,

Crossing it, till, both hurler and the hurled,

One moves as well, always toward, toward.

A minute holds them, who have come to go:

The self-denied, astride the created will.

They burst away; the towns they travel through

Are home for neither birds nor holiness,

For birds and saints complete their purposes.

At worse, one is in motion; and at best,

Reaching no absolute, in which to rest,

One is always nearer by not keeping still.

„Ember, indulnod kell."

Bokron a szajkó rejtett célt követve

Ugrál, s a rebbenő madársereg

Kinn a réten, cikázó, rajnyi fecske,

Fészket rak: fű vagy fa, mindegy neki. –

S van, ki ösztönét s nyugalmát keresi,

Míg tétova erőszakkal halad

Tévedt érzékek porleple alatt

S majdnem-szavak dörgése közepett.

Motorral az úton jönnek is épp

A légyként nyüzsgő fekete Fiúk.

Hangjuk – lökvén őket a messzeség –

Comb-közt-fogott mennydörgéssé dagad.

Fejükön személytelen gömbsisak,

Fénylő zubbonyuk porral trófeás,

Benn kételyük, mely – rejtve – óriás,

S már-már értik, mit mond motorzajuk.

Kitartásuk nem nyújt konklúziót,

Csak: hogy jönnek, mert voltak valahol,

S mennek, amerre abroncsuk forog.

A réten madársereget riasztanak,

Hisz' természeten úr az akarat.

Gépet, lelket az ember alakít,

Arra használva tákolmányait,

Hogy jövőt csikarjon útjaiból.

Rész-megoldásnak végül ez se rossz...

S hogy létünk baj, ez mért jelentené?

S fél-állat fajunk mért volna gonosz,

Amért nincs ösztöne, s fel ott riad

A sodorban, mely szétfut s összecsap? –

Hol nincs más érték, az ember mozog,

Ezt választja, s mozgó és mozgatott

Együtt halad, s mindig: felé, felé...

Perc foglyai, jöttek, hogy menjenek,

Kimódolt akarat nyergeiben

Futnak, s hol jártak már, a helyeket

Nem lakja szentség, nem lakja madár,

Mert madár s szent dolga végére jár.

Ők legalább mozognak. S vigaszuk:

Ha – mit elérnek – nem is abszolút

Végcél, közelebb jut, ki nem pihen.