Hív a lejtő,
amint hívott a kaptató is.
Az emlékezet valamiféle
beteljesülés,
megújulás,
még
beavatás is, hiszen új tájakra nyit teret,
ahol az újnak
mostanig megvalósulatlan
serege honos -
hiszen mozdulatuk
új (vagy régen feladott)
rendeltetés felé indul.
A vereség sosem teljes vereség - mert
mindig oly világot nyit fel, melyről
sejtelmünk
sem volt. Az
egyik világ elvész,
s egy megsejtetlen másik
hív új tájakra,
és a (vesztett) fehérség sosem oly fehér mint a fehérség emléke.
Az estével felébred a szerelem,
bár árnyai,
miket a nap
fénye éltet -
elálmosodnak most és cserbenhagyják
a vágyat.
Most az árnytalan szerelem moccan,
ébredezik,
míg az éj
halad.
A lejtő,
a keserűségé,
a kudarcoké,
a keserűség visszája:
új ébredést
teljesít be.
Mert ami bevégzetlen marad, amit
a szerelemtől megtagadnak,
amit elvesztettünk a várakozásban -
arra a lejtő következik,
a véghetetlen és pusztíthatatlan.