Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Salinger, J. D.: Zooey (Zooey Magyar nyelven)

Salinger, J. D. portréja

Zooey (Angol)

The facts at hand presumably speak for themselves, but a trifle more vulgarly, I suspect, than facts even usually do. As a counterbalance, then, we begin with that everfresh and exciting odium: the author's formal introduction. The one I have in mind not only is wordy and earnest beyond my wildest dreams but is, to boot, rather excruciatingly personal. If, with the right kind of luck, it comes off, it should be comparable in effect to a compulsory guided tour through the engine room, with myself, as guide, leading the way in an old one-piece Jantzen bathing suit.
To get straight to the worst, what I'm about to offer isn't really a short story at all but a sort of prose home movie, and those who have seen the footage have strongly advised me against nurturing any elaborate distribution plans for it. The dissenting group, it's my privilege and headache to divulge, consists of the three featured players themselves, two female, one male. We'll take the leading lady first, who, I believe, would prefer to be briefly described as a languid, sophisticated type. She feels that things might have gone along well enough if I'd just done something about a fifteen- or twenty-minute scene in which she blows her nose several times-snipped it out, I gather. She says it's disgusting to watch somebody keep blowing her nose. The other lady of the ensemble, a svelte twilight soubrette, objects to my having, so to speak, photographed her in her old housecoat. Neither of these two lovelies (as they've hinted they'd like to be called) takes any very shrill exception to my over-all exploitive purposes. For a terribly simple reason, really. If, to me, a somewhat reddening one. They know from experience that I burst into tears at the first harsh or remonstrative word. It's the leading man, however, who has made the most eloquent appeal to me to call off the production. He feels that the plot hinges on mysticism, or religious mystification-in any case, he makes it very clear," a too vividly apparent transcendent element of sorts, which he says he's worried can only expedite, move up, the day and hour of my professional undoing. People are already shaking their heads over me, and any immediate further professional use on my part of the word "God," except as a familiar, healthy American expletive, will be taken-or, rather, confirmed -as the very worst kind of name-dropping and a sure sign that I'm going straight to the dogs. Which is, of course, something to give any normal fainthearted man, and particularly writing man, pause. And it does. But only pause. For a point of objection, however eloquent, is only as good as it is applicable. The fact is, I've been producing prose home movies, off and on, since I was fifteen. Somewhere in "The Great Gatsby" (which was my "Tom Sawyer" when I was twelve), the youthful narrator remarks that everybody suspects himself of having at least one of the cardinal virtues, and he goes on to say that he thinks his, bless his heart, is honesty. Mine, I think, is that I know the difference between a mystical story and a love story. I say that my current offering isn't a mystical story, or a religiously mystifying story, at all. I say it's a compound, or multiple, love story, pure and complicated.
The plot line itself, to finish up, is largely the result of a rather unholy collaborative effort. Almost all the facts to follow (slowly, calmly to follow) were originally given to me in hideously spaced installments, and in, to me, somewhat harrowingly private sittings, by the three player-characters themselves. Not one of the three, I might well add, showed any noticeably soaring talent for brevity of detail or compression of incident. A shortcoming, I'm afraid, that will be carried over to this, the final, or shooting, version. I can't excuse it, regrettably, but I insist on trying to explain it. We are, all four of us, blood relatives, and we speak a kind of esoteric, family language, a sort of semantic geometry in which the shortest distance between any two points is a fullish circle.
One last advisory word: Our family's surname is Glass. In just a moment, the youngest Glass boy will be seen reading an exceedingly lengthy letter (which will be reprinted here in full, I can safely promise) sent to him by his eldest living brother, Buddy Glass. The style of the letter, I'm told, bears a considerably more than passing resemblance to the style, or written mannerisms, of this narrator, and the general reader will no doubt jump to the heady conclusion that the writer of the letter and I are one and the same person. Jump he will, and, I'm afraid, jump he should. We will, however, leave this Buddy Glass in the third person from here on in. At least, I see no good reason to take him out of it.

Ten-thirty on a Monday morning in November of 1955, Zooey Glass, a young man of twenty-five, was seated in a very full bath, reading a four-year-old letter. It was an almost endless-looking letter, typewritten on several pages of second-sheet yellow paper, and he was having some little trouble keeping it propped up against the two dry islands of his knees. At his right, a dampish-looking cigarette was balanced on the edge of the built-in enamel soapcatch, and evidently it was burning well enough, for every now and then he picked it off and took a drag or two, without quite having to look up from his letter. His ashes invariably fell into the tub water, either straightway or down one of the letter pages. He seemed unaware of the messiness of the arrangement. He did seem aware, though, if only just, that the heat of the water was beginning to have a dehydrating effect on him. The longer he sat reading-or re-reading-the more often and the less absently he used the back of his wrist. to blot his forehead and upper lip.
In Zooey, be assured early, we are dealing with the complex, the overlapping, the cloven, and at least two dossier-like paragraphs ought to be got in right here. To start with, he was a small young man, and extremely slight of body. From the rear- particularly where his vertebrae were visible-he might almost have passed for one of those needy metropolitan children who are sent out every summer to endowed camps to be fattened and sunned. Close up, either fullface or in profile, he was surpassingly handsome, even spectacularly so. His eldest sister (who modestly prefers to be identified here as a Tuckahoe homemaker) has asked me to describe him as looking like "the blue-eyed Jewish-Irish Mohican scout who died in your arms at the roulette table at Monte Carlo." A more general and surely less parochial view was that his face had been just barely saved from too-handsomeness, not to say gorgeousness, by virtue of one ear's protruding slightly more than the other. I myself hold a very different opinion from either of these. I submit that Zooey's face was close to being a wholly beautiful face. As such, it was of course vulnerable to the same variety of glibly undaunted and usually specious evaluations that any legitimate art object is. I think it just remains to be said that any one of a hundred everyday menaces-a car accident, a head cold, a lie before breakfast-could have disfigured or coarsened his bounteous good looks in a day or a second. But what was undiminishable, and, as already so flatly suggested, a joy of a kind forever, was an authentic esprit superimposed over his entire face-especially at the eyes, where it was often as arresting as a Harlequin mask, and on occasion, much more confounding.
By profession, Zooey was an actor, a leading man, in television, and had been for a little more than three years. He was, in fact, as "sought after" (and, according to vague second-hand reports that reached his family, as highly paid) as a young leading man in television perhaps can be who isn't at the same time a Hollywood or Broadway star with a ready-made national reputation. But possibly either of these statements, without elaboration, can lead to an overly clearcut line of conjecture. As it happened, Zooey had made a formal and serious debut as a public performer at the age of seven. He was the second youngest of what had originally been seven) brothers and sisters* [* The aesthetic evil of a footnote seems in order just here, I'm afraid. In all that follows, only the two youngest of the seven children will be directly seen or heard. The remaining five, however, the senior five, will be stalking in and out of the plot with considerable frequency, like so many Banquo's ghosts. The reader, then, may care to know at the outset that in 1955 the eldest of the Glass children, Seymour, had been dead almost seven years. He committed suicide while vacationing in Florida with his wife. If alive, he would have been thirty-eight in 1955. The second-eldest child, Buddy, was what is known in campus-catalogue parlance as "writer-in-residence" at a girls' junior college in upper New York State. He lived alone, in a small, unwinterized, unelectrified house about a quarter of a mile away from a rather popular ski-run. The next-eldest of the children, Boo Boo, was married and the mother of three children. In November, 1955, she was travelling in Europe with her husband and all three of their children. In order of age, the twins, Walt and Waker, come after Boo Boo. Walt had been dead just over ten years. He was killed in a freakish explosion while he was with the Army of Occupation in Japan. Waker, his junior by some twelve minutes, was a Roman Catholic priest, and in November, 1955, he was in Ecuador, attending a Jesuit conference of some kind.] - five boys and two girls-all of whom, at rather conveniently spaced intervals during childhood, had been heard regularly on a network radio program, a children's quiz show called "It's a Wise Child." An age difference of almost eighteen years between the eldest of the Glass children, Seymour, and the youngest, Franny, had helped very considerably to allow the family to reserve a kind of dynastic seating arrangement at the "Wise Child" microphones, which lasted just over sixteen years-from 1927 well into 1943, a span of years connecting the Charleston and B-17 Eras. (All this data, I think, is to some degree relevant.) For all the gaps and years between their individual heydays on the program, it may be said (with few, and no really important, reservations) that all seven of the children had managed to answer over the air a prodigious number of alternately deadly-bookish and deadly-cute questions-sent in by listeners-with a freshness, an aplomb, that was considered unique in commercial radio. Public response to the children was often hot and never tepid. In general, listeners were divided into two, curiously restive camps: those who held that the Glasses were a bunch of insufferably "superior" little bastards that should have been drowned or gassed at birth, and those who held that they were bona-fide underage wits and savants, of an uncommon, if unenviable, order. At this writing (1957), there are former listeners to "It's a Wise Child" who remember, with basically astonishing accuracy, many of the individual performances of each of the seven children. In this same thinning but still oddly coterie-like group, the consensus is that, of all the Glass children, the eldest boy, Seymour, back in the late twenties and early thirties, had been the "best" to hear, the most consistently "rewarding." After Seymour, Zooey, the youngest boy in the family, is generally placed second in order of preference, or appeal. And since we have a singularly workaday interest in Zooey here, it may be appended that, as an ex-panelist on "It's a Wise Child," he had one almanaclike distinction among (or over) his brothers and sisters. Off and on, during their broadcasting years, all seven of the children had been fair game for the kind of child psychologist or professional educator who takes a special interest in extra-precocious children. In this cause, or service, Zooey had been, of all the Glasses, hands down, the most voraciously examined, interviewed, and poked at. Very notably, with no exceptions that I know of, his experiences in the apparently divergent fields of clinical, social, and newsstand psychology had been costly for him, as though the places where he was examined had been uniformly alive with either highly contagious traumas or just plain old-fashioned germs. For example, in 1942 (with the everlasting disapproval of his two eldest brothers, both of whom were in the Army at the time) he had been tested by one research group alone in Boston, on five separate occasions. (He was twelve during most of the sessions, and it's possible that the train rides-ten of them-held some attraction for him, at least in the beginning.) The main purpose of the five tests, one gathered, was to isolate and study, if possible, the source of Zooey's precocious wit and fancy. At the end of the fifth test, the subject was sent home to New York with three or four aspirins in an engraved envelope for his sniffles, which turned out to be bronchial pneumonia. Some six weeks later, a long-distance call came through from Boston at eleven-thirty at night, with much dropping of small coins in an ordinary pay phone, and an unidentified voice-with no intention, persumably, of sounding pedantically waggish-informed Mr. and Mrs. Glass that their son Zooey, at twelve, had an English vocabulary on an exact par with Mary Baker Eddy's, if he could be urged to use it.
To resume: The long typewritten, four-year-old letter that Zooey had checked into the bath-tub with, on this Monday morning in November, 1955, had obviously been taken out of its envelope and unfolded and refolded on too many private occasions during the four years, so that now it not only had an over-all unappetitlich appearance but was actually torn in several places, mostly along the creases. The author of the letter, as stated earlier, was Zooey's eldest living brothers, Buddy. The letter itself was virtually Endless in length, overwritten, teaching, repetitious, opinionated, remonstrative, condescending, embarrassing-and filled, to a surfeit, with affection. In short, it was exactly the kind of letter that a recipient, whether he wants to or not, carries around for some time in his hip pocket. And that professional writers of a type love to reproduce verbatim:

3/18/51
DEAR ZOOEY,
I've just finished decoding a long letter that came from Mother this morning, all about you and General Eisenhower's smile and small boys in the Daily News who fall down elevator shafts and when am I going to have my phone in New York taken out and get one installed up here in the country, where I really need it. Surely the only woman in the world who can write a letter in invisible italics. Dear Bessie. I get five hundred words of copy from her like clockwork every three months on the subject of my poor old private phone and how stupid it is to pay Good Money every month for something nobody's ever even around to use any more. Which is really a big fat lie. When I'm in town, I invariably sit talking by the hour with my old friend Yama, the God of Death, and a private phone's a must for our little chats. Anyway, please tell her I haven't changed my mind. I love that old phone with a passion. It was the only really private property Seymour and I ever had in Bessie's entire kibbutz. It's also essential to my inner harmony to see Seymour's listing in the goddam phone book every year. I like to browse through the G's confidently. Be a good boy and" pass that message along for me. Not quite word for word, but nicely. Be kinder to Bessie, Zooey, when you can. I don't think I mean because she's our mother, but because she's weary. You will after you're thirty or so, when everybody slows down a little (even you, maybe), but try harder now. It isn't enough to treat her with the doting brutality of an apache dancer toward his partner-which she understands, incidentally, whether you think so or not. You forget that she thrives on sentimentality almost as much as Les does.
My telephone problems aside, Bessie's current letter is really a Zooey letter. I'm to write and tell you that you have your Whole Life Before You and that it's Criminal if you don't go after your Ph.D. before you go in for the actor's life in a big way. She doesn't say what she'd like you to get the Ph.D. in, but I assume Math rather than Greek, you dirty little bookworm. At any rate, I gather that she wants you to have something to Fall Back On if for some reason the acting career doesn't work out. Which may be very sound, and probably is, but I don't feel like coming right out and saying so. It happens to be one of those days when I see everybody in the family, including myself, through the wrong end of a telescope. I actually had to struggle at the mailbox this morning to know who Bessie was when I saw her name on the return address of the envelope. For one good enough reason, Advance Writing 24-A loaded me up with thirty-eight short stories to drag tearfully home for the weekend. Thirty-seven of them will be about a shy, reclusive Pennsylvania Dutch lesbian who Wants To Write, told first-person by a lecherous hired hand. In dialect.
I take it for granted you know that for all the years I've been moving my literary whore's cubicle from college to college, I still don't have even a B.A. It seems a century ago, but I think there were two reasons, originally, why I didn't take a degree. (Just kindly sit still. This is the first time I've written to you in years.) One, I was a proper snob in college, as only an old Wise Child alumnus and future lifetime English-major can be, and I didn't want any degrees if all the ill-read literates and radio announcers and pedagogical dummies I knew had them by the peck. And, two, Seymour had his Ph.D. at an age when most young Americans are just getting out of high school, and since it was too late for me to catch up with him in style, I wasn't having any. Of course, too, I knew for certain when I was your age that I'd never be forced to teach, that if my Muses failed to provide for me, I'd go grind lenses somewhere, like Booker T. Washington. In any particular sense, though, I don't think I have any academic regrets. On especially black days I sometimes tell myself that if I'd loaded up with degrees when I was able, I might not now be teaching anything quite so collegiate and hopeless as Advanced Writing 24-A. But that's probably bunk. The cards are stacked (quite properly, I imagine) against all professional aesthetes, and no doubt we all deserve the dark, wordy, academic deaths we all sooner or later die.
I do think your case is a lot different from mine. Anyway, I don't think I'm really on Bessie's side. If it's Security you want, or that Bessie wants for you, your M.A. will at least always qualify you to pass out logarithm tables at any dreary boys' prep school in the country, and most colleges. On the other hand, your beautiful Greek will do you almost no good at all on any good-size campus unless you have a Ph.D., living as we do in a brass-hat, brass-mortarboard world. (Of course, you can always move to Athens. Sunny old Athens.) But the more I think of it, the more I think to hell with more degrees for you. The fact is, if you want to know, I can't help thinking you'd make a damn site better-adjusted actor if Seymour and I hadn't thrown in the Upanishads and the Diamond Sutra and Eckhart and all our other old loves with the rest of your recommended home reading when you were small. By rights, an actor should travel fairly light. When we were kids, S. and I once had a beautiful lunch with John Barrymore. He was bright as hell, and full of lore, but he wasn't burdened down with any of the cumbersome luggage of a too formal education. I mention this because I was talking to a rather pompous Orientalist over the weekend, and at one point, during a very deep, metaphysical lull in the conversation, I told him I had a little brother who once got over an unhappy love affair by trying to translate the Mundaka Upanishad into classical Greek. (He laughed uproariously-you know the way Orientalists laugh.)
I wish to God I had some idea what will happen to you as an actor. You're a born one, certainly. Even our Bessie knows that. And surely you and Franny are the only beauties in the family. But where will you act? Have you thought about it? The movies? If so, I'm scared stiff that if ever you gain any weight you'll be as victimized as the next young actor into contributing to the reliable Hollywood amalgam of prizefighter and mystic, gunman and underprivileged child, cowhand and Man's Conscience, and the rest. Will you be content with that standard box-office schmalz? Or will you dream of something a little more cosmic-zum Beispiel, playing Pierre or Andrey in a Technicolor production of War and Peace, with stunning battlefield scenes, and all the nuances of characterization left out (on the ground that they're novelistic and unphotogenic), and Anna Magnani daringly cast as Natasha (just to keep the production classy and Honest), and gorgeous incidental music by Dmitri Popkin, and all the male leads intermittently rippling their jaw muscles to show they're under great emotional stress, and a World Premiere at the Winter Garden, under floodlights, with Molotov and Milton Berle and Governor Dewey introducing the celebrities as they come into the theatre. (By celebrities I mean, of course, old Tolstoy-lovers-Senator Dirksen, Zsa Zsa Gabor, Gayelord Hauser, Georgie Jessel, Charles of the Ritz.) How does that sound? And if you go into the theatre, will you have any illusions about that? Have you ever seen a really beautiful production of, say, The Cherry Orchard? Don't say you have. Nobody has. You may have seen "inspired" productions, "competent" productions, but never anything beautiful. Never one where Chekhov's talent is matched, nuance for nuance, idiosyncrasy for idiosyncrasy, by every soul on-stage. You worry hell out of me, Zooey. Forgive the pessimism, if not the sonority. But I know how much you demand from a thing, you little bastard. And I've had the hellish experience of sitting next to you at the theatre. I can so clearly see you demanding something from the performing arts that just isn't residual there. For heaven's sake, be careful.
Granted I'm off today. I keep a good neurotic's calendar, and it's three years, to the day, since Seymour killed himself. Did I ever tell you what happened when I went down to Florida to bring back the body? I wept like a slob on the plane for five solid hours. Carefully adjusting my veil from time to time so that no one across the aisle could see me- I had a seat to myself, thank God. About five minutes before the plane landed, I became aware of people talking in the seat behind me. A woman was saying, with all of Back Bay Boston and most of Harvard Square in her voice, "...and the next morning, mind you, they took a pint of pus out of that lovely young body of hers." That's all I remember hearing, but when I got off the plane a few minutes later and the Bereaved Widow came toward me all in Bergdorf Goodman black, I had the Wrong Expression on my face. I was grinning. Which is exactly the way I feel today, for no really good reason. Against my better judgment, I feel certain that somewhere very near here-the first house down the road, maybe-there's a good poet dying, but also somewhere very-near here somebody's having a hilarious pint of pus taken from her lovely young body, and I can't be running back and forth forever between grief and high delight.
Last month, Dean Sheeter (whose name usually transports Franny when I mention it) approached me with his gracious smile and bull whip, and I am now lecturing to the faculty, their wives, and a few oppressively deep-type undergraduates every Friday on Zen and Mahayana Buddhism. A feat, I haven't a doubt, that will eventually win me the Eastern Philosophy Chair in Hell. The point is, I'm now on the campus five days a week instead of four, and what with my own work at nights and on weekends, I have almost no time to do any elective thinking. Which is my plaintive way of saying that I do worry about you and Franny when I get a chance, but not nearly so often as I'd like to. What I'm really trying to tell you is that Bessie's letter had very little to do with my sitting down in a sea of ashtrays to write to you today. She shoots me some priority information about you and Franny every week and I never do anything about it, so it isn't that. What brings this on is something that happened to me at the local supermarket today. (No new paragraph. I'll spare you that.) I was standing at the meat counter, waiting for some rib lamb chops to be cut. A young mother and her little girl were waiting around, too. The little girl was about four, and, to pass the time, she leaned her back against the glass showcase and stared up at my unshaven face. I told her she was about the prettiest little girl I'd seen all day. Which made sense to her; she nodded. I said I'd bet she had a lot of boy friends. I got the same nod again. I asked her how many boy friends she had. She held up two fingers. "Two!" I said. "That's a lot of boy friends. What are their names, sweetheart?" Said she, in a piercing voice, "Bobby and Dorothy." I grabbed my lamb chops and ran. But that's exactly what brought on this letter-much more than Bessie's insistence that I write to you about Ph.D.s and acting. That, and a haiku-style poem I found in the hotel room where Seymour shot himself. It was written in pencil on the desk blotter: "The little girl on the plane/ Who turned her doll's head around/ To look at me." With these two things on my mind, I thought as I was driving home from the supermarket that at long last I could write to you and tell you why S. and I took over your and Franny's education as early and as highhandedly as we did. We've never put it into words for you, and I think it's high time one of us did. But now I'm not so sure I can do it. The little girl at the meat counter is gone, and I can't quite see the polite face of the little doll on the plane. And the old horror of being a professional writer, and the usual stench of words that goes with it, is beginning to drive me out of my seat. It seems terribly important to try, though.
The age differences in the family always seemed to add unnecessarily and perversely to our problems. Not really between S. and the twins and Boo Boo and me, but between the two twosomes of you and Franny and S. and me. Seymour and I were both adults-he was even long out of college-by the time you and Franny were both able to read. At that stage, we had no real urge even to push our favorite classics at the two of you-not, anyway, with the same gusto that we had at the twins or Boo Boo. We knew there's no keeping a born scholar ignorant, and at heart, I think, we didn't really want to, but we were nervous, even frightened, at the statistics on child pedants and academic weisenheimers who grow up into faculty-recreation-room savants. Much, much more important, though, Seymour had already begun to believe (and I agreed with him, as far as I was able to see the point) that education by any name would smell as sweet, and maybe much sweeter, if it didn't begin with a quest for knowledge at all but with a quest, as Zen would put it, for no-knowledge. Dr. Suzuki says somewhere that to be in a state of pure consciousness-satori-is to be with God before he said, Let there be light. Seymour and I thought it might be a good thing to hold back this light from you and Franny (at least as far as we were able), and all the many lower, more fashionable lighting effects-the arts, sciences, classics, languages-till you were both able at least to conceive of a state of being where the mind knows the source of all light. We thought it would be wonderfully constructive to at least (that is, if our own "limitations" got in the way) tell you as much as we knew about the men-the saints, the arhats, the bodhisattvas, the jivanmuktas-who knew something or everything about this state of being. That is, we wanted you both to know who and what Jesus and Gautama and Lao-tse and Shankaracharya and Hui-neng and Sri Ramakrishna, etc., were before you knew too much or anything about Homer or Shakespeare or even Blake or Whitman, let alone George Washington and his cherry tree or the definition of a peninsula or how to parse a sentence. That, anyway, was the big idea. Along with all this, I suppose I'm trying to say that I know how bitterly you resent the years when S. and I were regularly conducting home seminars, and the metaphysical sittings in particular. I just hope that one day -preferably when we're both blind drunk-we can talk about it. (Meantime, I can only say that neither Seymour nor I ever had a notion, that far back, that you were going to grow up into an actor. We should have, no doubt, but we didn't. If we had, I feel certain S. would have tried to do something constructive about it. Surely somewhere there must be a special prep course for Nirvana and points East designed strictly for actors, and I think S. would have found it.) The paragraph should close, but I can't stop muttering. You'll wince at what comes next, but come it must. I think you know that I had the best intentions of checking in now and then after S.'s death to see how you and Franny were holding up. You were eighteen, and I didn't worry about you overly. Although I did hear from a gossipy little snip in one of my classes that you had a reputation in your college dorm for going off and sitting in meditation for ten hours at a time, and that made me think. But Franny was thirteen at the time. I simply couldn't move, though. I was afraid to come home. I wasn't afraid you'd both, in tears, take up a position across the room and fire the complete set of Max Mueller's Sacred Books of the East at me, one by one. (Which would have been masochistic ecstasy for me, probably.) But I was afraid of the questions (much more than the accusations) you might both put to me. As I remember very well, I let a whole year go by after the funeral before I came back to New York at all. After that, it was easy enough to come in for birthdays and holidays and be reasonably sure that questions would run to when my next book would be finished and had I done any skiing lately, etc. You've even both been up here on many a weekend in the last couple of years, and though we've talked and talked and talked, we've all agreed not to say a word. Today is the first time I've really wanted to speak up. The deeper I get into this goddam letter, the more I lose the courage of my convictions. But I swear to you that I had a perfectly communicable little vision of truth (lamb-chop division) this afternoon the very instant that child told me her boy friends' names were Bobby and Dorothy. Seymour once said to me-in a crosstown bus, of all places-that all legitimate religious study must lead to unlearning the differences, the illusory differences, between boys and girls, animals and stones, day and night, heat and cold. That suddenly hit me at the meat counter, and it seemed a matter of life and death to drive home at seventy miles an hour to get a letter off to you. Oh, God, how I wish I'd grabbed a pencil right there in the supermarket and not trusted the roads home. Maybe it's just as well, though. There are times when I think you've forgiven S. more completely than any of us have. Waker once said something very interesting to me on that subject-in fact, I'm merely parroting what he said to me. He said you were the only one who was bitter about S.'s suicide and the only one who really forgave him for it. The rest of us, he said, were outwardly unbitter and inwardly unforgiving. That may be truer than true. How can I know? All I do know for certain is that I had something happy and exciting to tell you-and on just one side of the paper, double-spaced-and I knew when I got home that it was mostly gone, or all gone, and there was nothing left to do but go through the motions. Lecture you on Ph.D.s and the actor's life. How messy, how funny, and how Seymour himself would have smiled and smiled-and probably assured me, and all of us, not to worry about it.
Enough. Act, Zachary Martin Glass, when and where you want to, since you feel you must, but do it with all your might. If you do anything at all beautiful on a stage, anything nameless and joy-making, anything above and beyond the call of theatrical ingenuity, S. and I will both rent tuxedos and rhinestone hats and solemnly come around to the stage door with bouquets of snapdragons. In any case, for what little it's worth, please count on my affection and support, at whatever distance.
BUDDY
As always, my passes at omniscience are absurd, but you, of all people, should be polite to the part of me that comes out merely clever. Years ago in my earliest and pastiest days as a would-be writer, I once read a new story aloud to S. and Boo Boo. When I was finished, Boo Boo said flatly (but looking over at Seymour) that the story was "too clever." S. shook his head, beaming away at me, and said cleverness was my permanent affliction, my wooden leg, and that it was in the worst possible taste to draw the group's attention to it. As one limping man to another, old Zooey, let's be courteous and kind to each other.
Much love,
B.

The last, the under, page of the four-year-old letter was stained a sort of off-cordovan color, and it was torn in two places along the folds. Zooey, finished reading, treated it with some little care as he put the letter back into page-one order. He tapped the pages, to even them out, against his dry knees. He frowned. Then, mercurially, as though he'd read the letter, by God, for the last time in his life, he stuffed it like so much excelsior into its envelope. He placed the thick envelope on the side of the tub and began to play a little game with it. With one finger he tapped the loaded envelope back and forth along the tub edge, seeing, apparently, if he could keep it in motion without letting it fall into tub water. After a good five minutes of this, he gave the envelope a faulty tap and had to reach out quickly and grab it. Which ended the game. Keeping the retrieved envelope in his hand, he sat lower, deeper, in the water, letting his knees submerge. H£ stared abstractedly for a minute or two at the tiled wall beyond the foot of the tub, then glanced at his cigarette on the soapcatch, picked it off, and took a couple of test drags on it, but it had gone out. He sat up again, very abruptly, with a great slosh of tub water, and dropped his dry left hand over the side of the tub. A typewritten manuscript was lying, face up, on the bathmat. He picked it up and brought it aboard, as it were. He stared at it briefly, then inserted his four-year-old letter in the middle pages, where the stapling in a manuscript is tightest. He then propped the manuscript against his now wet knees, an inch or so above the waterline, and began to turn the pages. When he came to page 9, he folded the manuscript, magazine-style, and began to read or to study.
The role of "Rick" had been heavily underlined with a soft-lead pencil.

Tina (morosely): Oh, darling, darling, darling. I'm not much good to you, am I?
Rick: Don't say that. Don't ever say that, you hear me?
Tina: It's true, though. I'm a jinx. I'm a horrible jinx. If it hadn't been for me, Scott Kincaid would have assigned you to the Buenos Aires office ages ago. I spoiled all that. (Goes over to window) I'm one of the little foxes that spoil the grapes. I feel like someone in a terribly sophisticated play. The funny part is, I'm not sophisticated. I'm not anything. I'm just me. (Turns) Oh, Rick, Rick, I'm scared. What's happened to us? I can't seem to find ,us anymore. I reach out and we're just not there. I'm frightened. I'm a frightened child. (Looks out window) I hate this rain. Sometimes I see me dead in it.
Rick (quietly): My darling, isn't that a line from "A Farewell to Arms"?
Tina (Turns, furious): Get out of here. Get out! Get out of here before I jump out of this window. Do you hear me?
Rick (grabbing her): Now you listen to me. You beautiful little moron. You adorable, childish, self-dramatizing-

Zooey's reading was suddenly interrupted by his mother's voice-importunate, quasi-constructive-addressing him from outside the bathroom door: "Zooey? Are you still in the tub?"
"Yes, I'm still in the tub. Why?"
"I want to come in for just a teeny minute. I have something for you."
"I'm in the tub, for God's sake, Mother."
"I'll just be a piinute, for goodness' sake. Pull the shower curtain."
Zooey took a parting look at the page he had been reading, then closed the manuscript and dropped it over the side of the tub. "Jesus Christ almighty," he said. "Sometimes I see me dead in the rain." A nylon shower curtain, scarlet, with a design of canary-yellow sharps, flats, and clefs on it, was bunched up at the foot of the tub, attached with plastic rings to an overhead chromium bar. Sitting forward, Zooey reached for it and shot it the length of the tub, closing himself off from view. "All right. God. Come in if you're coming in," he said. His voice had no conspicuous actor's mannerisms, but it was rather excessively vibrant; it "carried" implacably when he had no interest in controlling it. Years earlier, as a child panelist on "It's a Wise Child," he had been advised repeatedly to keep his distance from the microphone.
The door opened, and Mrs. Glass, a medium-stout woman in a hairnet, sidled into the bathroom. Her age, under any circumstance, was fiercely indeterminate, but never more so that when she was wearing a hairnet. Her entrances into rooms were usually verbal as well as physical. "I don't know how you can stay in the tub the way you do." She closed the door behind her instantly, as someone does who has been waging a long, long war on behalf of her progeny against post-bath drafts. "It isn't even healthy," she said. "Do you know how long you've been in that tub? Exactly forty-five-"
"Don't tell me! Just don't tell me, Bessie."
"What do you mean, don't tell you?"
"Just what I said. Leave me the goddam illusion you haven't been out there counting the minutes I've-"
"Nobody's been counting any minutes, young man," Mrs. Glass said. She was already very busy. She had brought into the bathroom a small, oblong package wrapped in white paper and tied with gold tinsel. It appeared to contain an object roughly the size of the Hope diamond or an irrigation attachment. Mrs. Glass narrowed her eyes at it and picked at the tinsel with her fingers. When the knot didn't give, she applied her teeth to it.
She was wearing her usual at-home vesture-what her son Buddy (who was a writer, and consequently, as Kafka, no less, has told us, not a nice man) called her pre-notification-of-death uniform. It consisted mostly of a hoary midnight-blue Japanese kimono. She almost invariably wore it throughout the apartment during the day. With its many occultish-looking folds, it also served as the repository for the paraphernalia of a very heavy cigarette smoker and an amateur handyman; two oversized pockets had been added at the hips, and they usually contained two or three packs of cigarettes, several match folders, a screwdriver, a claw-end hammer, a Boy Scout knife that had once belonged to one of her sons, and an enamel faucet handle or two, plus an assortment of screws, nails, hinges, and ball-bearing casters-all of which tended to make Mrs. Glass chink faintly as she moved about in her large apartment. For ten years or more, both of her daughters had often, if impotently, conspired to throw out this veteran kimono. (Her married daughter, Boo Boo, had intimated that it might have to be given a coup de grace with a blunt instrument before it was laid away in a wastebasket.) However Oriental the wrapper had originally been designed to look, it didn't detract an iota from the single, impactful  impression that Mrs. Glass, chez elle, made on a certain type of observer. The Glasses lived in an old but, categorically, not unfashionable apartment house in the East Seventies, where possibly two-thirds of the more mature women tenants owned fur coats and, on leaving the building on a bright weekday morning might at least conceivably be found, a half hour or so later, getting in or out of the elevators at Lord & Taylor's or Saks or Bonwit Teller's. In this distinctly Manhattanesque locale, Mrs. Glass was (from an undeniably hoyden point of view) a rather refreshing eyesore. She looked, first, as if she never, never left the building at all, but that if she did, she would be wearing a dark shawl and she would be going in the general direction of O'Gonnell Street, there to claim the body of one of her half-Irish, half-Jewish sons, who, through some clerical error, had just been shot dead by the Black and Tans.
Zooey's voice suddenly and suspiciously spoke up: "Mother? What in Christ's name are you doing out there?"
Mrs. Glass had undressed the package and now stood reading the fine print on the back of a carton of toothpaste. "Just kindly button that lip of yours," she said, rather absently. She went over to the medicine cabinet. It was stationed above the washbowl, against the wall. She opened its mirror-faced door and surveyed the congested shelves with the eye-or, rather, the masterly squint-of a dedicated medicine-cabinet gardener. Before her, in overly luxuriant rows, was a host, so to speak, of golden pharmaceuticals, plus a few technically less indigenous whatnots. The shelves bore iodine, Mercurochrome, vitamin capsules, dental floss, aspirin, Anacin, Bufferin, Argyrol, Musterole, Ex-Lax, Milk of Magnesia, Sal Hepatica, Aspergum, two Gillette razors, one Schick Injector razor, two tubes of shaving cream, a bent and somewhat torn snapshot of a fat black-and-white cat asleep on a porch railing, three combs, two hairbrushes, a bottle of Wildroot hair ointment, a bottle of Fitch Dandruff Remover, a small, unlabelled box of glycerine suppositories, Vicks Nose Drops, Vicks VapoRub, six bars of castile soap, the stubs of three tickets to a 1946 musical comedy ("Call Me Mister"), a tube of depilatory cream, a box of Kleenex, two seashells, an assortment of used-looking emery boards, two jars of cleansing cream, three pairs of scissors, a nail file, an unclouded blue marble (known to marble shooters, at least in the twenties, as a "purey"), a cream for contracting enlarged pores, a pair of tweezers,, the strapless chassis of a girl's or woman's gold wrist-watch, a box of bicarbonate of soda, a girl's boarding-school class ring with a chipped onyx stone, a bottle of Stopette-and, inconceivably or no, quite a good deal more. Mrs. Glass briskly reached up and took down an object from the bottom shelf and dropped it, with a muffled, tinny bang, into the wastebasket. "I'm putting some of that new toothpaste they're all raving about in here for you," she announced, without turning around, and made good her word. "I want you to stop using that crazy powder. It's going to take all the lovely enamel off your teeth. You have lovely teeth. The least you can do is take proper"
"Who said so?" A sound of agitated tub water came from behind the shower curtain. "Who the hell said it's going to take all the lovely enamel off my teeth?"
"I did." Mrs. Glass gave her garden a final critical glance. "Just please use it." She nudged an unopened box of Sal Hepatica a little with the trowel of her extended fingers to align it with the other sempervirents in its row, and then closed the cabinet door. She turned on the coldwater tap. "I'd like to know who washes their hands and then doesn't clean the bowl up after them," she said grimly. "This is supposed to be a family of all adults." She increased the pressure of the water and cleansed the bowl briefly but thoroughly with one hand. "I don't suppose you've spoken to your little sister yet," she said, and turned to look at the shower curtain.
"No, I have not spoken to my little sister yet. How 'bout getting the hell out of here now?"
"Why haven't you?" Mrs. Glass demanded. "I don't think that's nice, Zooey. I don't think that's nice at all. I asked you particularly to please go see if there's anything-"
"In the first place, Bessie, I just got up about an hour ago. In the second place, I talked to her for two solid hours last night, and I don't think she frankly wants to talk to any goddam one of us today. And in the third place, if you don't get out of this bathroom I'm going to set fire to this ugly goddam curtain. I mean it, Bessie."
Somewhere in the middle of these three illustrative points, Mrs. Glass had left off listening and sat down. "Sometimes I could almost murder Buddy for not having a phone," she said. "It's so unnecessary. How can a grown man live like that-no phone, no anything? No one has any desire to invade his privacy, if that's what he wants, but I certainly don't think it's necessary to live like a hermit." She stirred irritably, and crossed her legs. "It isn't even safe, for heaven's sake! Suppose he broke his leg or something like that. Way off in the woods like that. I worry about it all the time."
"You do, eh? Which do you worry about? His breaking a leg or his not having a phone when you want him to?"
"I worry about both, young man, for your information."
"Well ... don't. Don't waste your time. You're so stupid, Bessie. Why are you so stupid? You know Buddy, for God's sake. If he were twenty miles in the woods, with both legs broken and a goddam arrow sticking out of his back, he'd crawl back to his cave just to make certain nobody sneaked in to try on his galoshes while he was out." A short, pleasurable, if somewhat ghoulish, guffaw sounded behind the curtain. "Take my word for it. He cares too much about his goddam privacy to die in any woods." •
"Nobody said anything about dying," Mrs. Glass said. She gave her hairnet a minor and needless adjustment. "I've been trying the whole entire morning to get those people that live down the road from him on the phone. They don't even answer. It's infuriating not to be able to get him. How many times I've begged him to take that crazy phone out of his and Seymour's old room. It isn't even normal. When something really comes up and he needs one-It's infuriating. I tried twice last night, and about four times this-"
"What's all this 'infuriating' business? In the first place, why should some strangers down the road be at our beck and call?"
"Nobody's talking about anybody being at our beck and call, Zooey. Just don't be so fresh, please. For your information, I'm very worried about that child. And I think Buddy should be told about this whole thing. Just for your information, I don't think he'd ever forgive me if I didn't get in touch with him at a time like this."
"All right, then! Why don't you call the college, instead of bothering his neighbors? He wouldn't be in his cave anyway at this time of day-you know that."
"Just kindly lower that voice of yours, please, young man. Nobody's deaf. For your information, I have called the college. I've learned from experience that that does absolutely no good whatsoever. They just leave messages on his desk, and I don't think he ever goes anywhere near his office anyway." Mrs. Glass abruptly leaned her weight forward, without getting up, and reached out and picked up something from the top of the laundry hamper. "Do you have a washrag back there?" she asked.
"The word is 'washcloth,' not 'washrag,' and all I want, God damn it, Bessie, is to be left alone in this bathroom. That's my one simple desire. If I'd wanted this place to fill up with every fat Irish rose that passes by, I'd've said so. Now, c'mon. Get out."
"Zooey," Mrs. Glass said patiently. "I'm holding a clean washrag in my hand. Do you or don't you want it? Just yes or no, please."
"Oh, my God! Yes. Yes. Yes. More than anything in the world. Throw it over."
"I won't throw it over, I'll hand it to you. Always throw everything, in this family." Mrs. Glass got up, took three steps over to the shower curtain, and waited for a disembodied hand to claim the washcloth.
"Thanks a million. Clear out of here now, please. I've lost about ten pounds already."
"It's no wonder! You sit there in that tub till you're practically blue in the face, and then you-What's this?" With immense interest, Mrs. Glass bent down and picked up the manuscript Zooey had been reading before she made her entrance into the room. "Is this the new script Mr. LeSage sent over?" she asked. "On the floor?" She didn't get an answer. It was as if Eve had asked Cain whether that wasn't his lovely new hoe lying out there in the rain. "That's a marvellous place to put a manuscript, I must say." She transported the manuscript over to the window and placed it with care on the radiator. She looked down at it, appearing to inspect it for wetness. The window blind had been lowered-Zooey had done all his bathtub reading by the light from the three-bulb overhead fixture-but a fraction of morning light inched under the blind and onto the title page of the manuscript. Mrs. Glass tilted her head to one side, the better to read the title, at the same time taking a pack of king-size cigarettes from her kimono pocket. " 'The Heart Is an Autumn Wanderer,' " she read, mused, aloud. "Unusual title."
The response from behind the shower curtain was a trifle delayed but delighted. "It's a what? It's a what kind of title?"
Mrs. Glass's guard was already up. She backed up and reseated herself, a lighted cigarette in her hand. "Unusual, I said. I didn't say it was beautiful or anything, so just-"
"Ahh, by George. You have to get up pretty early in the morning to get anything really classy past you, Bessie girl. You know what your heart is, Bessie? Would you like to know what your heart is? Your heart, Bessie, is an autumn garage. How's that for a catchy title, eh? By God, many people-many uninformed people-think Seymour and Buddy are the only goddam men of letters in this family. When I think, when I sit down for a minute and think of the sensitive prose, and garages, I throw away every day of my-"

"All right, all right, young man," Mrs. Glass said. Whatever her taste in television-play titles, or her aesthetics in general, a flicker came into her eyes-no more than a flicker, but a flicker- of connoisseurlike, if perverse, relish for her youngest, and only handsome, son's style of bullying. For a split second, it displaced the look of all-round wear and, plainly, specific worry that had been on her face since she entered the bathroom. However, she was almost immediately back on the defensive: "What's the matter with that title? It is very unusual. You! You don't think anything's unusual or beautiful! I've never once heard you-"
"What? Who doesn't? Exactly what don't I think isn't beautiful?" A minor groundswell sounded behind the shower curtain, as though a rather delinquent porpoise were suddenly at play. "Listen, I don't care what you say about my race, creed, or religion, Fatty, but don't tell me I'm not sensitive to beauty. That's my Achilles' heel, and don't you forget it. To me, everything is beautiful. Show me a pink sunset and I'm limp, by God. Anything. 'Peter Pan.' Even before the curtain goes up at 'Peter Pan,' I'm a goddam puddle of tears. And you have the gall to try to tell me I'm-"
"Oh, shut up," Mrs. Glass said, absently. She gave a great sigh. Then, with a tense expression, she dragged deeply on her cigarette and exhaling the smoke through her nostrils, said-or, rather, erupted-"Oh, I wish I knew what I'm supposed to do with that child!" She took a deep breath. "I'm absolutely at the end of my rope." She gave the shower curtain an X-ray-like look. "You're none of you any help whatsoever. But none! Your father doesn't even like to talk about anything like this. You know that! He's worried, too, naturally-I know that look on his face-but he simply will no face any thing." Mrs. Glass's mouth tightened. "He's never faced anything as long as I've known him. He thinks anything peculiar or unpleasant will just go away if he turns on the radio and some little schnook starts .ringing."
A great single roar of laughter came from the closed-off Zooey. It was scarcely distinguishable from his guffaw, but there was a difference.
"Well, he does!" Mrs. Glass insisted, humorlessly. She sat forward. "Would you like to know what I honestly think?" she demanded. "Would you?"
"Bessie. For God's sake. You're going to tell me anyway, so what's the difference if I-"
"I honestly think-I mean this, now-I honestly think he keeps hoping to hear all you children on the radio again. I'm serious, now." Mrs. Glass took another deep breath. "Every single time your father turns on the radio, I honestly think he expects to tune in on 'It's a Wise Child' and hear all you children, one by one, answering questions again." She compressed her lips and paused, unconsciously, for additional emphasis. "And I mean all of you," she said, and abruptly straightened her posture a trifle. "That includes Seymour and Walt." She took a brisk but voluminous drag on her cigarette. "He lives entirely in the past. But entirely. He hardly ever even watches television, unless you're on. And don't laugh, Zooey. It isn't funny."
"Who in God's name is laughing?"
"Well, it's true! He has absolutely no conception of anything being really wrong with Franny. But none! Right after the eleven-o'clock news last night, what do you think he asks me? If I think Franny might like a tangerine! The child's laying there by the hour crying her eyes out if you say boo to her, and mumbling heaven knows what to herself, and your father wonders if maybe she'd like a tangerine. I could've killed him. The next time he-" Mrs. Glass broke off. She glared at the shower curtain. "What's so funny?" she demanded.
"Nothing. Nothing, nothing, nothing. I like the tangerine. All right, who else is being no help to you? Me. Les. Buddy. Who else? Pour your heart out to me, Bessie. Don't be reticent. That's the whole trouble with this family-we keep things bottled up too much."
"Oh, you're about as funny as a crutch, young man," Mrs. Glass said. She took time to push a stray wisp of hair under the elastic of her hairnet. "Oh, I wish I could get Buddy on that crazy phone for a few minutes. The one person that's supposed to know about all this funny business." She reflected, with apparent rancor. "It never rains but it pours." She tapped her cigarette ash into her cupped left hand. "Boo Boo won't be back till the tenth. Waker I'd be afraid to tell about it, even if I knew how to get hold of him. I never saw a family like this in my entire life. I mean it. You're all supposed to be so intelligent and everything, all you children, and not one of you is any help when the chips are down. Not one of you. I'm just a little bit sick of-"
"What chips, for God's sake? When what chips are down? What would you like us to do, Bessie? Go in there and live Franny's life for her?"
"Now, just stop that! Nobody's talking about anybody living her life for her. I'd simply like somebody to go in that living room and find out what's what, that's what I'd like. I'd like to know just when that child intends to go back to college and finish her year. I'd like to know just when she intends to put something halfway Tiowrishing into her stomach. She's eaten practically nothing since she got home Saturday night-but nothing! I tried-not a half hour ago-to get her to take a nice cup of chicken broth. She took exactly two mouthfuls, and that's all. She threw up everything I got her to eat yesterday, practically." Mrs. Glass's voice stopped only long enough to reload, as it were. "She said maybe she'd eat a cheeseburger later on. Just what is this cheeseburger business? From what I gather, she's practically been living on cheeseburgers and Cokes all semester so far. Is that what they feed a young girl at college these days? I know one thing. I'm certainly not going to feed a young girl that's as run-down as that child is on food that isn't even-"
"That's the spirit! Make it chicken broth or nothing. That's putting the ole foot down. If she's determined to have a nervous breakdown, the least we can do is see that she doesn't have it in peace."
"Just don't you be so fresh, young man-Oh, that mouth of yours! For your information, I don't think it's at all impossible that the kind of food that child takes into her system hasn't a lot to do with this whole entire funny business. Even as a child you practically had to force that child to even touch her vegetables or any of the things that were good for her. You can't go on abusing the body indefinitely, year in, year out-regardless of what you think."
"You're absolutely right. You're absolutely right. It's staggering how you jump straight the hell into the heart of a matter. I'm goosebumps all over... By God, you inspire me. You inflame me, Bessie. You know what you've done? Do you realize what you've done? You've given this whole goddam issue a fresh, new. Biblical slant. I wrote four papers in college on the Crucifixion-five, really-and every one of them worried me half crazy because I thought something was missing. Now I know what it was. Now it's clear to me. I see Christ in an entirely different light. His unhealthy fanaticism. His rudeness to those nice, sane, conservative, tax-paying Pharisees. Oh, this is exciting! In your simple, straightforward, bigoted way, Bessie, you've sounded the missing keynote of the whole New Testament. Improper diet. Christ lived on cheeseburgers and Cokes. For all we know, he probably fed the mult-"
"Just stop that, now" Mrs. Glass broke in, her voice quiet but dangerous. "Oh, I'd like to put a diaper on that mouth of yours!"
"Well, gee whizz. I'm only trying to make polite bathroom talk."
"You're so funny. Oh, you're so funny! It just so happens, young man, that I don't consider your little sister in exactly the exact same light that I do the Lord. I may be peculiar, but I don't happen to. I don't happen to see any comparison whatsoever between the Lord and a rundown, overwrought little college girl that's been reading too many religious books and all like that! You certainly know your sister as well as I do-or should. She's terribly impressionable and always has been, and you know it very well!"
The bathroom was oddly still for a moment.
"Mother? Are you sitting down out there? I have a terrible feeling you're sitting down out there with about five cigarettes going. Are you?" He waited. Mrs. Glass, however, didn't choose to reply. "I don't want you sitting down out there, Bessie. I'd like to get out of this God-damned tub.... Bessie? You hear me?"
"I hear you, I hear you," Mrs. Glass said. A fresh wave of worry had passed over her face. She straightened her back restively. "She's got that crazy Bloomberg in bed with her on the couch," she said. "It isn't even healthy." She gave a mighty sigh. For several minutes she had been holding her cigarette ashes in her cupped left hand. She now reached over, without quite having to get up, and emptied them into the wastebasket. "I don't know what I'm supposed to do," she announced. "I just don't, that's all. The house is absolutely upside down. The painters are almost finished in her room, and they're going to want to get in the living room immediately after lunch. I don't know whether to wake her up, or what. She's had almost no sleep. I'm simply losing my mind. Do you know how long it's been since I've been free to have the painters in this apartment? Nearly twen-"
"The painters! Ah! The dawn comes up. I forget all about the painters. Listen, why haven't you asked them in here? There's plenty of room. What the hell kind of host will they think I am, not asking them into the bathroom when I'm-"
"Just be quiet a minute, young man. I'm thinking."
As if in obedience, Zooey abruptly put his washcloth to use. For quite a little interval, the faint swush of it was the only sound in the bathroom. Mrs. Glass, seated eight or ten feet away from the shower curtain, stared across the tiled floor at the blue bathmat alongside the tub. Her cigarette had burned down to the last half inch. She held it between the ends of two fingers of her right hand. Distinctly, her way of holding it tended to blow to some sort of literary hell one's first, strong (and still perfectly tenable) impression that an invisible Dubliner's shawl covered her shoulders. Not only were her fingers of an extraordinary length and shapeliness-such as, very generally speaking one wouldn't have expected of a medium-stout woman's ringers-but they featured, as it were, a somewhat imperial-looking tremor; a deposed Balkan queen or a retired favorite courtesan might have had such an elegant tremor. And this was not the only contradiction to the Dublin-black-shawl motif. There was the rather eyebrow-raising fact of Bessie Glass's legs, which were comely by any criterion. They were the legs of a once quite widely acknowledged public beauty, a vaudevillian, a dancer, a very light dancer. They were crossed now, as she sat staring at the bathmat, left over right, a worn white terrycloth slipper looking as if it might fall off the extended foot at any second. The feet were extraordinarily small, the ankles were still slender, and, perhaps most remarkable, the calves were still firm and evidently never had been knotty.
A much deeper sigh than customary-almost, it seemed, a part of the life force itself-suddenly came from Mrs. Glass. She got up and carried her cigarette over to the washbowl, let cold water run on it, then dropped the extinguished stub into the waste-basket and sat down again. The spell of introspection she had cast on herself was unbroken, as if she hadn't moved from her seat at all.
"I'm getting out of here in about three seconds, Bessie! I'm giving you fair warning. Let's not wear out our welcome, buddy."
Mrs. Glass, who had resumed staring at the blue bathmat, gave an absent-minded nod at this "fair warning." And at that instant, more than just mentionably, had Zooey seen her face, and particularly her eyes, he might have had a strong impulse, passing or not, to recall, or reconstruct, or reinflect the greater part of his share of the conversation that had passed between them-to temper it, to soften it. On the other hand, he might not have. It was a very touch-and-go business, in 1955, to get a wholly plausible reading from Mrs. Glass's face, and especially from her enormous blue eyes. Where once, a few years earlier, her eyes alone could break the news (either to people or to bathmats) that two of her sons were dead, one by suicide (her favorite, her most intricately calibrated, her kindest son), and one killed in World War II (her only truly lighthearted son) -where once Bessie Glass's eyes alone could report these facts, with an eloquence and a seeming passion for detail that neither her husband nor any of her adult surviving children could bear to look at, let alone take in, now, in 1955, she was apt to use this same terrible Celtic equipment to break the news, usually at the front door, that the new delivery boy hadn't brought the leg of lamb in time for dinner or that some remote Hollywood starlet's marriage was on the rocks.
She lit a fresh king-size cigarette abruptly, dragged on it, then stood up, exhaling smoke. "I'll be back in a minute," she said. The statement sounded, innocently, like a promise. "Just please use the bathmat when you get out," she added. "That's what it's there for." She left the bathroom, closing the door securely behind her.
It was rather as though, after being in makeshift wet dock for days, the Queen Mary had just sailed out of, say, Walden Pond, as suddenly and perversely as she had sailed in. Behind the shower curtain, Zooey closed his eyes for a few seconds, as though his own small craft were listing precariously in the wake. Then he pulled back the shower curtain and stared over at the closed door. It was a weighty stare, and relief was not really a great part of it. As much as anything else, it was the stare, not so paradoxically, of a privacy-lover who, once his privacy has been invaded, doesn't quite approve when the invader just gets up and leaves, one-two-three, like that.

Not five minutes later, Zooey, with his hair combed wet, stood wet, stood barefoot at the washbowl, wearing a pair of beltless dark-gray sharkskin slacks, a face towel across his bare shoulders. A pre-shaving ritual had already been put into effect. The window blind had been raised half-way; the bathroom door had been set ajar to let the steam escape and clear the mirrors; a cigarette had been lit, dragged on, and placed within easy reach on the frosted-glass ledge under the medicine-cabinet mirror. At the moment, Zooey had just finished squeezing lather cream onto the end of a shaving brush. He put the tube of lather, without re-capping it, somewhere into the enamel background, out of his way. He passed the flat of his hand squeakily back and forth over the face of the medicine-cabinet mirror, wiping away most of the mist. Then he began to lather his face. His lathering technique was very much out of the ordinary, although identical in spirit with his actual shaving technique. That is, although he looked into the mirror while he lathered, he didn't watch where his brush was moving but, instead, looked directly into his own eyes, as though his eyes were neutral territory, a no man's land in a private war against narcissism he had been fighting since he was seven or eight years old. By now, when he was twenty-five, the little stratagem may well have been mostly reflexive, just as a veteran baseball player, at the plate, will tap his spikes with his bat whether he needs to or not. Nonetheless, a few minutes earlier, when he had combed his hair, he had done so with the very minimum amount of help from the mirror. And before that he had managed to dry himself in front of a full-length mirror without so much as glancing into it.
He had just finished lathering his face when his mother suddenly appeared in his shaving mirror. She stood in the doorway, a few feet behind him, one hand on the doorknob-a portrait of spurious hesitancy about making another full entrance into the room.
"Ah! What a pleasant and gracious surprise!" Zooey said into the mirror. "Come in, come in!" He laughed, or gave his roar, then opened the medicine cabinet and took down his razor.
Mrs. Glass advanced, meditatively. "Zooey. .." she said. "I've been thinking." Her usual seating accommodation was directly at Zooey's left. She started to lower herself into place.
"Don't sit down! Let me drink you in first," Zooey said. Getting out of the tub, putting on his trousers, and combing his hair had apparently raised his spirits. "It isn't often we have visitors at our little chapel, and when we do, we try to make them feel-"
"Just be still a minute," Mrs. Glass said firmly, sitting. She crossed her legs. "I've been thinking. Do you think it would do any good to try to get hold of Waker? I don't, personally, but what do you think? I mean in my opinion what that child needs is a good psychiatrist, not a priest or anything, but I may be wrong."
"Oh, no. No, no. Not wrong. I've never known you to be wrong, Bessie. Your facts are always either untrue or exaggerated, but you're never wrong-no, no." With much delight, Zooey wet his razor and began to shave.
"Zooey, I'm asking you-just cut out the funny business, now, please. Do you or don't you think I should get in touch with Waker? I could call that Bishop Pinchot or whatever his name is, and he could probably tell me where I could at least wire him, if he's still on some crazy boat." Mrs. Glass reached out and drew the metal wastebasket in close to her and used it as an ashtray for the lighted cigarette she had brought in with her. "I asked Franny if she'd like to talk to him on the phone," she said. " If I could get hold of him."
Zooey rinsed his razor briefly. "What'd she say?" he asked.
Mrs. Glass adjusted her sitting position with a little evasive shift to the right. "She says she doesn't want to talk to anybody."
"Ah. We know better than that, don't we? We're not going to take a straight answer like that lying down, are we?"
"For your information, young man, I'm not going to take any answer of any kind from that child today," Mrs. Glass said, rallying. She addressed Zooey's lathered profile. "If you have a young girl lying in a room crying and mumbling to herself for forty-eight hours, you don't go to them for any answers."
Zooey, without commenting, went on shaving.
"Answer my question, please. Do you or don't you think I should try to get in touch with Waker? I'm afraid to, frankly. He's so emotional-priest or no priest. If you tell Waker it looks like rain, his eyes all fill up."
Zooey shared his amusement at this remark with the reflection of his own eyes in the mirror. "There's hope for you yet, Bessie," he said.
"Well, if I can't get Buddy on the phone, and even you won't help, I'm going to have to do something," Mrs. Glass said. Looking vastly troubled, she sat smoking for a long moment. Then: "If it was something strictly Catholic, or like that, I might be able to help her myself. I haven't forgotten everything. But none of you children were brought up as Catholics, and I really don't see-"
Zooey cut her short. "You're off," he said, turning his lathed face toward her. "You're off. You're way off. I told you "that last night. This thing with Franny is strictly non-sectarian." He dipped his razor and continued to shave. "Just take my word, please."
Mrs. Glass stared full and pressingly at his profile, as if he might say something further, but he didn't. At length, she sighed, and said, "I'd almost be satisfied for a while if I could get that awful Bloomberg off that couch with her. It isn't even sanitary." She dragged on her cigarette. "And I don't know what I'm supposed to do about the painters. This very minute they're practically finished in her room, and they're going to be champing at the bit to get in the living room."
"You know, I'm the only one in this family who has no problems," Zooey said. "And you know why? Because any time I'm feeling blue, or puzzled, what I do, I just invite a few people to come visit me in the bathroom, and-well, we iron things out together, that's all."
Mrs. Glass seemed on the point of being diverted by Zooey's method of dealing with problems, but it was her day to suppress all forms of amusement. She stared at him for a moment, and then, slowly, a new look gathered in her eyes-resourceful, crafty, and a trifle desperate. "You know, I'm not as stupid as you may think, young man," she said. "You're all so secretive, all you children. It just so happens, if you must know, that I know more about what's behind all this than you think I do." For emphasis, lips compressed, she brushed some imaginary tobacco flakes from the lap of her kimono. "For your information, I happen to know that that little book she carried all around the whole house with her yesterday is at the whole root of this whole business."
Zooey turned and glanced at her. He was grinning. "How'd you figure that out?" he said.
"Just never mind how I figured it out," Mrs. Glass said. "If you must know, Lane has called up here federal times. He's terribly worried about Franny."
Zooey rinsed his razor. "Who in hell is Lane?" he asked. Unmistakably, it was the question of a still very young man who, now and then, is not inclined to admit that he knows the first names of certain people.
"You know very well who he is, young man," Mrs. Glass said with emphasis. "Lane Coutell. He's only been Franny's boy friend for a whole year. You've met him at least half a dozen times that I know of, so just don't pretend you don't know who he is."
Zooey gave a genuine roar of laughter, as if he clearly relished seeing any affectation brought to light, his own included. He went on shaving, still delighted. "The expression is Franny's 'young man,' " he said, "not her 'boy friend.' Why are you so out of date, Bessie? Why is that? Hm?"
"Never mind why I'm so out of date. It may interest you to know that he's called up here five or six times since Franny got home-twice this morning before you were even up. He's been very sweet, and he's terribly concerned and worried about Franny."
"Not like some people we know, eh? Well, I hate to disillusion you, but I've sat by the hour with him and he's not sweet at all. He's a charm boy and a fake. Incidentally, somebody around here's been shaving their armpits or their goddam legs with my razor. Or dropped it. The head's way out of-"
"Nobody's touched your razor, young man. Why is he a charm boy and a fake, may I ask?"
"Why? Because he is, that's all. Probably because it's paid °ff- I can tell you one thing. If he's worried about Franny at a'l3 I'll lay odds it's for the crummiest reasons. He's probably worried because he minded leaving the goddam football game before it was over-worried because he probably showed he Winded it and he knows Franny's sharp enough to have noticed. I can just picture the little bastard getting her into a cab and putting her on a train and wondering if he can make it back to the game before the half ended."
"Oh, its impossible to talk to you! But absolutely impossible, don't know why I try, even. You're just like Buddy. You think everybody does something for some peculiar reason. You don't think anybody calls anybody else up without having some hasty, selfish reason for it."
"Exactly-in nine cases out of ten. And this Lane pill isn't the exception, you can be sure. Listen, I talked with him for twenty deadly goddam minutes one night while, Franny was getting ready to go out, and I say he's a big nothing." He reflected, arresting his razor stroke. "What in hell was it he was telling me? Something very winning. What was it?. . .Oh, yes. Yes. He was telling me be used to listen to Franny and me every week when he was a kid-and you know what he was doing, the little bastard? He was building me up at Franny's expense. For absolutely no reason except to ingratiate himself and show off his hot little Ivy League intellect." Zooey put out his tongue and gave a subdued, modified Bronx cheer. "Phooey," he said, and resumed using his razor. "Phooey, I say, on all white-shoe college boys who edit their campus literary magazines. Give me an honest con man any day."
Mrs. Glass directed a long and oddly comprehensive look at his profile. "He's a young boy not out of college yet. And you make people nervous, young man," she said-most equably, for her. "You either take to somebody or you don't. If you do, then you do all the talking and nobody can even get a word in edgewise. If you don't like somebody-which is most of the time -then you just sit around like death itself and let the person talk themself into a hole. I've seen you do it."
Zooey turned full around to look at his mother. He turned around and looked at her, in this instance, in precisely the same way that, at one time or another, in one year or another, all his brothers and sisters (and especially his brothers) had turned around and looked at her. Not just with objective wonder at the rising of a truth, fragmentary or not, up through what often seemed to be an impenetrable mass of prejudices, cliches, and bromides. But with admiration, affection, and, not least, gratitude. And, oddly or no, Mrs. Glass invariably took this "tribute," when it came, in beautiful stride. She would look back with grace and modesty at the son or daughter who had given her the look. She now presented this gracious and modest countenance to Zooey. "You do," she said, without accusation in her voice.
"Neither you nor Buddy know how to talk to people you don't like." She thought it over. "Don't love, really," she amended. And Zooey continued to stand gazing at her, not shaving. "It's not right," she said-gravely, sadly. "You're getting so much like Buddy used to be when he was your age. Even your father's noticed it. If you don't like somebody in two minutes, you're done with them forever." Mrs. Glass looked over, abstractedly, at the blue bathmat, across the tiled floor. Zooey stood as still as possbile, in order not to break her mood. "You can't live in the world with such strong likes and dislikes," Mrs. Glass said to the bathmat, then turned again toward Zooey and gave him a long look, with very little, if any, morality in it. "Regardless of what you may think, young man," she said.
Zooey looked back at her steadily, then smiled and faced around to examine his beard in the mirror. Mrs. Glass, watching him, sighed. She bent and put out her cigarette against the inside of the metal wastebasket. She lit a fresh cigarette almost at once, and said, as pointedly as she was able, "Anyway, your Miter says he's a brilliant boy. Lane."
"That's just sex talking, buddy," Zooey said. "I know that voice. Oh, do I know that voice!" The last trace of lather had been shaved away from his face and throat. He felt his throat critically with one hand, then picked up his shaving brush and began to re-lather strategic parts of his face. "All right, what does Lane have to say on the phone?" he asked. "According to Lane, what's behind Franny's troubles?"
Mrs. Glass sat slightly and avidly forward, and said, "Well, Lane says it all has to do-this entire thing-with that little book she's got with her all the time. You know. That little book she kept reading all yesterday and dragging with her everywhere she-"
"I know that little book. Go on."
"Well, he says, Lane says, it's a terribly religious little book- fanatical and all like that-and that she got it out of the library at college and now she thinks maybe she's-" Mrs. Glass broke off. Zooey had turned toward her with somewhat menacing alertness. "What's the matter?" she asked.
"He said she got it where?"
"Out of the library. At college. Why?" Zooey shook his head, and turned back to the washbowl. He put down his shaving brush and opened the medicine cabinet.
"What's the matter?" Mrs. Glass demanded. "What's the matter with that? Why such a look, young man?"
Zooey didn't reply till he had opened a new package of razor blades. Then, dismantling his razor, he said, "You're so stupid, Bessie." He ejected the blade from his razor.
"Why am I so stupid? Incidentally, you just put a new razor blade in yesterday."
Zooey, his face expressionless, locked a new blade into his razor and began his second-time-over shave.
"I asked you a question, young man. Why am I so stupid? Didn't she get that little book out of her college library, or what?"
"No, she didn't, Bessie," Zooey said, shaving. "That little book is called 'The Pilgrim Continues His Way,' and it's a sequel to another little book, called 'The Way of a Pilgrim,' which she's also dragging around with her, and she got both books out of Seymour and Buddy's old room, where they've been sitting on Seymour's desk for as long as I can remember. Jesus God almighty."
"Well, don't get abusive about it! Is it so terrible to think she might have gotten them out of her college library and simply brought them-"
"Yes! It is terrible. It is terrible when both books have been sitting on Seymour's goddam desk for years. It's depressing."
An unexpected, a singularly noncombatant, note came into Mrs. Glass's voice. "I don't go in that room if I can help it, and you know it," she said. "I don't look at Seymour's old-at his things."
Zooey said, quickly, "All right, I'm sorry." Without looking at her, and although he hadn't quite finished his second-time-over shave, he pulled the face towel down from his shoulders and wiped the remaining lather off his face. "Let's just drop this for a while," he said, and tossed the face towel over onto the radiator; it landed on the title page of the Rick-Tina manuscript. He unscrewed his razor and held it under the cold-water tap. His apology had been genuine, and Mrs. Glass knew it, but evidently she couldn't resist taking advantage of it, perhaps because of its rarity. "You're not kind," she said, watching him rinse his razor. "You're not kind at all, Zooey. You're old enough to at least try for some kind of kindness when you're feeling mean. Buddy, at least, when he's feeling-" She simultaneously took in her breath and gave a great start as Zooey's razor, new blade and all, slam-banged down into the metal waste-basket.
Quite probably Zooey hadn't intended to send his razor crashing into the wastebasket but had merely brought his left hand down with such suddenness and violence that the razor got away from him. In any case, it was certain that he hadn't intended to strike and hurt his wrist on the side of the washbowl. "Buddy, Buddy, Buddy," he said. "Seymour, Seymour, Seymour." He had turned toward his mother, whom the crash of the razor had startled and alarmed but not really frightened. "I'm so sick of their names I could cut my throat." His face was pale but very nearly expressionless. "This whole goddam house stinks of ghosts. I don't mind so much being haunted by a dead ghost, but I resent like hell being haunted by a half-dead one. I wish to God Buddy'd make up his mind. He does everything else Seymour ever did-or tries to. Why the hell doesn't he kill himself and be done with it?"
Mrs. Glass blinked her eyes, just once, and Zooey instantly looked away from her face. He bent over and fished his razor out of the wastebasket. "We're freaks, the two of us, Franny and I," he announced, standing up. "I'm a twenty-five-year-old- freak and she's a twenty-year-old freak, and both those bastards are responsible." He put his razor on the edge of the washbowl, but it slid obstreperously down into the bowl. He quickly picked it out, and this time kept it in the grasp of his fingers. "The symptoms are a little more delayed in Franny's case than mine, but she's a freak, too, and don't you forget it. I swear to you, I could murder them both without even batting an eyelash. The great teachers. The great emancipators. My God. I can't even sit down to lunch with a man any more and hold up my end of a decent conversation. I either get so bored or so goddam preachy that if the son of a bitch had any sense, he'd break his chair over my head." He suddenly opened the medicine cabinet. He stared rather vacuously into it for a few seconds, as though he had forgotten why he opened it, then put his undried razor in its place on one of the shelves.
Mrs. Glass sat very still, watching him, her cigarette burning low between her fingers. She watched him put the cap on the tube of shaving lather. He had some difficulty finding the thread.
"Not that anybody's interested, but I can't even sit down to a goddam meal, to this day, without first saying the Four Great Vows under my breath, and I'll lay any odds you want Franny can't, either. They drilled us with such goddam-"
"The four great what?" Mrs. Glass interrupted, but cautiously.
Zooey put a hand on each side of the washbowl and leaned his chest forward a trifle, his eyes on the general background of enamel. For all his slightness of body, he looked at that moment ready and able to push the washbowl straight through the floor. "The Four Great Vows," he said, and, with rancor, closed his eyes. "However innumerable beings are, I vow to save them; however inexhaustible the passions are, I vow to extinguish them; however immeasurable the Dharmas are, I vow to master them; however incomparable the Buddha-truth is, I vow to attain it.' Yay, team. I know I can do it. Just put me in, coach." His eyes stayed closed. "My God, I've been mumbling that under my breath three meals a day every day of my life since I was ten. I can't eat unless I say it. I tried skipping it once when I was having a lunch with Le Sage. I gagged on a goddam cherrystone clam, doing it." He opened his eyes, frowned, but kept his peculiar stance. "How 'bout getting out of here, now, Bessie?" he said. "I mean it. Lemme finish my goddam ablutions in peace, please." His eyes closed again, and he appeared ready to have another try at pushing the washbowl through the floor. Even though his head was slightly down, a considerable amount of blood had flowed out of his face.
"I wish you'd get married," Mrs. Glass said, abruptly, wistfully. '
Everyone in the Glass family-Zooey certainly not last was familiar with this sort of non-sequitur from Mrs. Glass. It bloomed best, most sublimely, in the middle of an emotional flareup of just this kind. This time, it caught Zooey very much off guard, however. He gave an explosive sound, mostly through the nose, of either laughter or the opposite of laughter. Mrs. Glass quickly and anxiously leaned forward to see which it was. It was laughter, more or less, and she sat back, relieved. "Well, I do," she insisted. "Why don't you?"
Relaxing his stance, Zooey took a folded linen handkerchief from his hip pocket, flipped it open, then used it to blow his nose once, twice, three times. He put away the handkerchief, saying, "I like to ride in trains too much. You never get to sit next to the window any more when you're married."
"That's no reason!"
"It's a perfect reason. Go away, Bessie. Leave me in peace in here. Why don't you go for a nice elevator ride? You're going to burn your fingers, incidentally, if you don't put out that goddam cigarette."
Mrs. Glass put out her cigarette against the inside of the wastebasket again. She then sat quietly for a little interval, without reaching for her cigarette pack and matches. She watched Zooey take down a comb and re-part his hair. "You could use a haircut, young man," she said. "You're getting to look like one of these crazy Hungarians or something getting out of a swimming pool."
Zooey perceptibly smiled, went on for a few seconds with his combing, then suddenly turned. He wagged his comb briefly at his mother. "One other thing. Before I forget. And listen to me, now, Bessie," he said. "If you get any more ideas, like last night, of phoning Philly Byrnes' goddam psychoanalyst for Franny, just do one thing-that's all I ask. Just think of what analysis did for Seymour." He paused for emphasis. "Hear me? Will you do that?"
Mrs. Glass immediately gave her hairnet an unnecessary adjustment, then took out her cigarettes and matches, but she merely kept them for a moment in her hand. "For your information," she said, "I didn't say I was going to phone Philly Byrnes' psychoanalyst, I said I was thinking about it. In the first place, he isn't just an ordinary psychoanalyst. He happens to be a very devout Catholic psychoanalyst, and I thought it might be better than sitting around and watching that child-" 
"Bessie, I'm warning you, now, God damn it. I don't care if he's a very devout Buddhist veterinarian. If you call in some-"
"There's no need for sarcasm, young man. I've known Philly Byrnes since he was a tiny little boy. Your father and I played on the same bill with his parents for years.. And I happen to know for a fact that going to a psychoanalyst has made an absolutely new and lovely person out of that boy. I was talking to his-"
Zooey slammed his comb into the medicine cabinet, then impatiently flipped the cabinet door shut. "Oh, you're so stupid, Bessie," he said. "Philly Byrnes. Philly Byrnes is a poor little impotent sweaty guy past forty who's been sleeping for years with a rosary and a copy of Variety under his pillow. We're talking about two things as different as day and night. Now, listen to me, Bessie." Zooey turned full toward his mother and looked at her carefully, the flat of one hand on the enamel, as if for support. "You listening to me?"
Mrs. Glass finished lighting a fresh cigarette before she committed herself. Then, exhaling smoke and brushing off imaginary tobacco flakes from her lap, she said grimly, "I'm listening to you."
"All right. I'm very serious, now. If you-Listen to me, now. If you can't, or won't, think of Seymour, then you go right ahead and call in some ignorant psychoanalyst. You just do that. You just call in some analyst who's experienced in adjusting people to the joys of television, and Life magazine every Wednesday, and European travel, and the H-Bomb, and Presidential elections, and the front page of the Times, and the responsibilities of the Westport and Oyster Bay Parent-Teacher Association, and God knows what else that's gloriously normal-you just do that, and I swear to you, in not more than a year Franny'll either be in a nut ward or she'll be wandering off into some goddamn desert with a burning cross in her hands."
Mrs. Glass brushed off a few more imaginary tobacco flakes. "All right, all right-don't get so upset," she said. "For goodness' sake. Nobody's called anybody."
Zooey yanked open the door of the medicine cabinet, stared inside, then took down a nail file and closed the door. He picked up the cigarette he had posted on the edge of the frosted-glass ledge and dragged on it, but it was dead. His mother said, "Here," and handed him her pack of king-size cigarettes and her match folder.
Zooey took a cigarette out of the pack and got as far as putting it between his lips and striking a match, but the pressure of thoughts made the actual lighting of the cigarette unfeasible, and he blew out the match and took the cigarette down from his mouth. He gave a little, impatient headshake. "I don't know," he said. "It seems to me there must be a psychoanalyst holed up somewhere in town who'd be good for Franny-I thought about that last night." He grimaced slightly. "But I don't happen to know of any. For a psychoanalyst to be any good with Franny at all, he'd have to be a pretty peculiar type. I don't know. He'd have to believe that it was through the grace of God that he'd been inspired to study psychoanalysis in the first place. He'd have to believe that it was through the grace of God that he wasn't run over by a goddam truck before he ever even got his license to practice. He'd have to believe that it's through the grace of God that he has the native intelligence to be able to help his goddam patients at all. I don't know any good analysts who think along those lines. But that's the only kind of psychoanalyst who might be able to do Franny any good at all. If she got somebody terribly Freudian, or terribly eclectic, or just terribly run-of-the-mill-somebody who didn't even have any crazy, mysterious gratitude for his insight and intelligence-she'd come out of analysis in even worse shape than Seymour did. It worried hell out of me, thinking about it. Let's just shut up about it, if you don't mind." He took time to get his cigarette lighted. Then, exhaling smoke, he put the cigarette up on the frosted-glass ledge where the old, dead cigarette was, and assumed a slightly more relaxed stance. He began to run the nail file under his fingernails-which were already perfectly clean. "If you don't yak at me," he said, after a pause, "I'll tell you what those two little books are about that Franny's got with her. Are you interested, or not? If you're not interested, I don't feel like-"
"Yes, I'm interested! Of course I'm interested! What do you think I'm-"
"All right, just don't yak at me for a minute, then," Zooey said, and rested the small of his back against the edge of the washbowl. He went on using the nail file. "Both books are about a Russian peasant, around .the turn of the century," he said, in what was, for his implacably matter-of-fact voice, a rather narrative tone. "He's a very simple, very sweet little guy with a withered arm. Which, of course, makes him a natural for Franny, with that goddam Bide-a-Wee Home heart of hers." He pivoted around, picked up his cigarette from the frosted-glass ledge, dragged on it, then began to file his nails. "In the beginning, the little peasant tells you, he had a wife and a farm. But he had a looney brother who burned down the farm-and then, later, I think, the wife just died. Anyway, he starts on his pilgrimage. And he has a problem. He's been reading the Bible all his life, and he wants to know what it means when it says, in Thessalonians, 'Pray without ceasing.' That one line keeps haunting him." Zooey reached for his cigarette again, dragged on it, and then said, "There's another, similar line; in Timothy-'I will therefore that men pray everywhere.' And Christ himself, as a matter of fact, says, 'Men ought always to pray and not to faint.' " Zooey used his nail file in silence for a moment, his face singulary dour in expression. "So anyway, he begins his pilgrimage to find a teacher," he said. "Someone who can teach him how to pray incessantly, and why. He walks and he walks and he walks, from one church and shrine to another, talking to this priest and that. Till finally he meets a simple old monk who apparently knows what it's all about. The old monk tells him that the one prayer acceptable to God at all times, and 'desired' by God, is the Jesus Prayer-'Lord Jesus Christ, have mercy on me.' Actually, the whole prayer is 'Lord Jesus Christ, have mercy on me, miserable sinner,' but none of the adepts in either of the Pilgrim books put any emphasis-thank God-on the miserable-sinner part. Anyway, the old monk explains to him what will happen if the prayer is said incessantly. He gives him some practice sessions with it and sends him home. And- to make a long story short-after a while the little pilgrim becomes proficient with the prayer. He masters it. He's overjoyed with his new spiritual life, and he -goes on hiking all over Russia-through dense forests, through" towns, villages, and so on-saying his prayer as he goes along and telling everyone he happens" to meet how to say it, too." Zooey looked up, brisquely, at his mother. "You listening to this? You fat old Druid?" he inquired. "Or are you just staring at my gorgeous face?" Mrs. Glass, bristling, said, "Certainly I'm listening!" "All right-I don't want any party poops around here." Zooey gave a great guffaw, then took a drag on his cigarette. He kept the cigarette stationed between his fingers and went on using the nail file. "The first of the two little books, 'The Way of a Pilgrim,' " he said, "has mostly to do with the adventures the little pilgrim has on the road. Whom he meets, what he says to them, what they say to him-he meets some goddam nice people, incidentally. The sequel, 'The Pilgrim Continues His Way" is mostly a dissertation in dialogue from on the whys and wherefores of the Jesus Prayer. The pilgrim, a professor, a monk, and some sort of hermit all meet and hash over things. And that's all there is to it, really." Zooey glanced up, very briefly, at his mother, then switched the nail file over to his left hand. "The aim of both little books, if you're interested," he said, "is supposedly to wake everybody up to the need and benefits of saying the Jesus Prayer incessantly. First under the supervision of a qualified teacher-a sort of Christian guru- and then, after the person's mastered it to some extent, he's supposed to go on with it on his own. And the main idea is that it's not supposed to be just for pious bastards and breast-beaters. You can be busy robbing the goddam poor box, but you're to say the prayer while you rob it. Enlightenment's supposed to come with the prayer, not before it." Zooey frowned, but academically. "The idea, really, is that sooner or later, completely on its own, the prayer moves from the lips and the head down to a center in the heart and becomes an automatic function in the person, right along with the heartbeat. And then, after a time, once the prayer is automatic in the heart, the person is supposed to enter into the so-called reality of things. The subject doesn't really come up in either of the books, but, in Eastern terms, there are seven subtle centers in the body, called chakras, and the one most closely connected with the heart is called anahata, which is supposed to be sensitive and powerful as hell, and when it's activated, it, in turn, activates another of these centers, between the eyebrows, called ajna-it's the pineal gland, really, or, rather, an aura around the pineal gland-and then, bingo, there's an opening of what mystics call the 'third eye.' It's nothing new, for God's sake. It didn't just start with the little pilgrim's crowd, I mean. In India, for God knows how many centuries, it's been known as japam. Japam is just the repetition of any of the human names of God. Or the names of his incarnations-his avatars, if you want to get technical. The idea being that if you call out the name long enough and regularly enough and literally from the heart, sooner or later you'll get an answer. Not exactly an answer. A response." Zooey suddenly turned around, opened the medicine cabinet, replaced his nail file, and took down a remarkably stubby-looking orange stick. "Who's been eating my orange stick?" he said. With his wrist, he briefly blotted his perspiring upper lip, and then he began to use the orange stick to push back his cuticles.
Mrs. Glass took a deep drag on her cigarette, watching him, then crossed her legs and asked, demanded, "Is that what Franny's supposed to be doing? I mean is that what she's doing and all?"
"So I gather. Don't ask me, ask her."
There was a short pause, and a dubious one. Then Mrs. Glass abruptly and rather pluckily asked, "How long do you have to do it?"
Zooey's face lit up with pleasure. He turned to her. "How long?" he said. "Oh, not long. Till the painters want to get in your room. Then a procession of saints and bodhisattvas march in carrying bowls of chicken broth. The Hall Johnson Choir starts up in the background, and the cameras move in on a nice old gentleman in a loincloth standing against a background of mountains and blue skies and white clouds, and a look of peace comes over everybody's-"
"All right, just stop that," Mrs. Glass said.
"Well, Jesus. I'm only trying to help. Mercy. I don't want you to go away with the impression that there're any-you know-any inconveniences involved in the religious life. I mean a lot of people don't take it up just because they think it's going to involve a certain amount of nasty application and perseverance -you know what I mean." It was clear that the speaker, with patent relish, was now reaching the high point of his address. He wagged his orange stick solemnly at his mother. "As soon as we get out of the chapel here, I hope you'll accept from me a little volume I've always admired. I believe it touches on some of the fine points we've discussed this morning. 'God Is My Hobby.' By Dr. Homer Vincent Claude Pierson, Jr. In this little book, I think you'll find, Dr. Pierson tells us very clearly how when he was twenty-one years of age he started putting aside a little time each day-two minutes in the morning and two minutes at night, if I remember correctly-and at the end of the first year, just by these little informal visits with God, he increased his annual income seventy-four per cent. I believe I have an extra copy, and if you'll be good enough-"
"Oh, you're impossible," Mrs. Glass said. But vaguely. Her eyes had again sought out her old friend the blue bathmat, across the room. She sat staring at it while Zooey-grinning but perspiring freely at his upper lip-went on using his orange stick. At length, Mrs. Glass heaved one of her premium sighs and returned her attention to Zooey, who, pushing at his cuticles, had pivoted a half turn toward the morning daylight. As she took in the lines and planes of his uncommonly spare unclothed back, her gaze gradually de-abstracted. In a matter of only a few seconds, in fact, her eyes appeared to jettison everything that was dark and heavy and to glow with fan-club appreciation. "You're getting so broad and lovely," she said, aloud, and reached out to touch the small of his back. "I was afraid all those crazy bar-bell exercises would do some-"
"Don't, willya?" Zooey said, quite sharply, recoiling. "Don't what?"
Zooey pulled open the medicine-cabinet door and put the orange stick back in its niche. "Just don't, that's all. Don't admire my goddam back," he said, and closed the cabinet. He picked off a pair of black silk socks that were hanging on the towel bar and carried them over to the radiator. He sat down on the radiator, despite the heat or because of it-and began to put on his socks.
Mrs. Glass gave a rather delayed snort. "Don't admire your back-I love that!" she said. But she was insulted, and a trifle hurt. She watched him put on his socks, with a mixed expression of injury and the ungovernable interest of someone who has been examining laundered socks for holes for a great many years. Then, suddenly, with one of her most audible sighs, she stood up and, grim and duty-bound, moved into the washstand area Zooey had vacated. Her first, blatantly martyred chore was to turn on the cold-water tap. "I wish you'd learn to put the caps back on things properly when you're finished using them," she said in a tone she fully meant to sound captious.
From the radiator, where he was attaching supporters to his socks, Zooey glanced up at her. "I wish you'd learn to leave the goddam party when it's over," he said. "I mean it, now, Bessie. I'd like about one minute of solitude in here-rude as it may sound. In the first place, I'm in a hurry. I have to be at Le Sage's office at two-thirty, and I'd like to get a couple of things done downtown first. Let's go, now-do you mind?"
Mrs. Glass turned from her char duties to look at him and to ask a question of the kind that, over the years, had irritated every one of her children: "You're going to have some lunch before you go, aren't you?"
"I'll get a bite downtown. ... Where the hell's my other shoe?"
Mrs. Glass stared at him, deliberately. "Are you or aren't you going to speak to your sister before you leave here?" she demanded.
"I don't know, Bessie," Zooey answered, after a perceptible hesitation. "Just stop asking me that, please. If I had something really hot to say to her this morning, I would. Just stop asking me." One shoe on and tied, the other shoe missing, he suddenly got down on his hands and knees and passed a hand back and forth under the radiator. "Ah. There you are, you little bastard," he said. A small bathroom scale stood beside the radiator. He sat down on it, missing shoe in hand.
Mrs. Glass watched him pull it on. She didn't stay for the tying of the lace, however. Instead, she left the room. But slowly. Moving with a certain uncharacteristic heaviness-a drag, actually-that distracted Zooey. He looked up and over at her with considerable attention. "I just don't know any more what's happened to all you children," Mrs. Glass said vaguely, without turning around. She stopped at one of the towel bars and straightened a washcloth. "In the old radio days, when you were all little and all, you all used to be so-smart and happy and -just lovely. Morning, noon, and night." She bent over and picked up from the tiled floor what appeared to be a long, mysteriously blondish human hair. She made a slight detour with it over to the wastebasket, saying, "I don't know what good it is to know so much and be smart as whips and all if it doesn't make you happy." Her back was toward Zooey as she moved again toward the door. "At least," she said, "you all used to be so sweet and loving to each other it was a joy to see." She opened the door, shaking her head. "Just a joy," she said firmly, and closed the door behind her.
Zooey, looking over at the closed door, inhaled deeply and exhaled slowly. "Some exit lines you give yourself, buddy!" he called after her-but only when he must have been sure that his voice wouldn't really reach her down the hall.

The Glasses' living room was about as unready to have its walls repainted as a room can be. Franny Glass lay asleep on the couch, with an afghan over her; the "wall-to-wall" carpet had been neither taken up nor folded in at the borders; and the furniture-seemingly, a small warehouse of it-was in its usual static-dynamic distribution. The room was not impressively large, even by Manhattan apartment-house standards, but its accumulated furnishings might have lent a snug appearance to a banquet hall in Valhalla. There was a Steinway grand piano (invariably kept open), three radios (a 1927 Freshman, a 1932 Stromberg-Carlson, and a 1941 R.G.A.), a twenty-one-inch-screen television set, four table-model phonographs (including a 1920 Victrola, with its speaker still mounted intact, topside), cigarette and magazine tables galore, a regulation-size ping-pong table (mercifully collapsed and stored behind the piano), four comfortable chairs, eight uncomfortable chairs, a twelve-gallon tropical-fish tank (filled to capacity, in every sense of the word, and illuminated by two forty-watt bulbs), a love seat, the couch Franny was occupying, two empty bird cages, a cherry-wood writing table, and an assortment of floor lamps, table lamps and "bridge" lamps that sprang up all over the congested inscape like sumac. A cordon of waist-high bookcases lined three walls, their shelves cram-jammed and literally sagging with books-children's books, textbooks, second-hand books, Book Club books, plus an even more heterogeneous overflow from less communal "annexes" of the apartment. ("Dracula" now stood next to "Elementary Pali," "The Boy Allies at the Somme" stood next to "Bolts of Melody," "The Scarab Murder Case" and "The Idiot" were together, "Nancy Drew and the Hidden Staircase" lay on top of "Fear and Trembling.") Even if a resolute and unusually stout-hearted team of painters had been able to deal with the bookcases, the walls themselves, directly behind them, might well have made any self-respecting artisan turn in his union card. From the top of the bookcases to within less than a foot of the ceiling, the plaster-a blistery Wedgwood blue, where visible-was almost completely covered with what may very loosely be called "hangings," meaning a collection of framed photographs, yellowing personal and Presidential correspondence, bronze and silver plaques, and sprawling miscellany of vaguely citational-looking documents and trophylike objects of various shapes and sizes, all attesting, one way or another, to the redoubtable fact that from 1927 through most of 1943 the network radio program called "It's a Wise Child" had very rarely gone on the air without one (and, more often, two) of the seven Glass children among its panelists. (Buddy Glass, who, at thirty-six, was the program's oldest living expanelist, not infrequently referred to the walls of his parents' apartment as being a kind of visual hymn to commerical American childhood and early puberty. He often expressed regret that his visits in from the country were so few and far between, and pointed out, usually at enormous length, how much luckier his brothers and sisters were, most of whom still lived in or around New York City.) The decoration scheme for the walls was, in fact, the brain child-with Mrs. Glass's unreserved spiritual sanction and everlastingly withheld formal consent-of Mr. Les Glass, the children's father, a former international vaudevillian and, no doubt, an inveterate and wistful admirer of the wall decor at Sardi's theatrical restaurant. Mr. Glass's perhaps most inspired coup as a decorator was manifest just behind and above the couch where young Franny Glass was now sleeping. There, in almost incestuously close juxtaposition, seven scrapbooks of newspaper and magazine clippings had been bracketed, at the bindings, directly into the plaster. Year after year, plainly, all seven scrapbooks stood ready to be perused or pored over by old close friends of the family and casual visitors alike, as well as, presumably, the odd part-time cleaning woman.
Just mentionably, Mrs. Glass had managed earlier that morning to make two token gestures on behalf of the arriving painters. The room could be entered through either the hall or the dining room, and at each of these entrances there were glass-paned double doors. Directly after breakfast, Mrs. Glass had stripped the doors of their pleated silk curtains. And later, at an opportune moment, when Franny was pretending to sample a cup of chicken broth, Mrs. Glass had climbed up on the window seats with the agility of a mountain nanny goat and stripped all three of the sash windows of their heavy damask curtains.
The room had a single, a southern, exposure. A four-story private school for girls stood directly across the side street-a stolid and rather aloofly anonymous-looking building that rarely came alive till about three-thirty in the afternoon, when public-school children from Third and Second Avenues came to play jacks or stoopball on its stone steps. The Glasses had a fifth-story apartment, a story higher than the school building, and at this hour the sun was shining over the school roof and through the Glasses' naked living-room windows. Sunshine was very unkind to the room. Not only were the furnishings old, intrinsically unlovely, and clotted with memory and sentiment, but the room itself in past years had served as the arena for countless hockey and football (tackle as well as "touch") games, and there was scarcely a leg on any piece of furniture that wasn't badly nicked or marred. There were scars much nearer to eye level, too, from a rather awesome variety of airborne objects-beanbags, baseballs, marbles, skate keys, soap erasers, and even, on one well-marked occasion in the early nineteen-thirties, a flying headless porcelain doll. Sunshine, however, was perhaps most particularly unkind to the carpet. It had originally been a port-red color- and by lamplight, at least, still was-but it now featured a number of rather pancreas-shaped faded spots, unsentimental mementos, all, of a series of household pets. The sun at this hour shone as far, as deep, as mercilessly into the room as the television set, striking it squarely in its unblinking cyclopean eye.
Mrs. Glass, who did some of her most inspired, most perpendicular thinking on the threshold of linen closets, had bedded down her youngest child on the couch between pink percale sheets, and covered her with a pale-blue cashmere afghan. Franny now lay sleeping on her left side, facing into the back • of the couch and the wall, her chin just grazing one of the several toss pillows all around her. Her mouth was closed, but only just. Her right hand, however, on the coverlet, was not merely closed but shut tight; the fingers were clenched, the thumb tucked in-it was as though, at twenty, she had checked back into the mute, fisty defenses of the nursery. And here at the couch, it should be mentioned, the sun, for all its ungraciousness to the rest of the room, was behaving beautifully. It shone full on Franny's hair, which was jet-black and very prettily cut, and had been washed three times in as many days. Sunshine, in fact, bathed the entire afghan, and the play of warm, brilliant light in the pale-blue wool was in itself well worth beholding
Zooey, almost direct from the bathroom, with a lighted cigar in his mouth, stood for quite a while at the foot of the couch, at first busy tucking in the ends of a white shirt he had put on, then buttoning his cuffs, and then merely standing and looking. He wore a frown behind his cigar, as though the stunning lighting effects had been "created" by a stage director whose taste he considered more or less suspect. Despite the extraordinary fineness of his features, and his age, and his general stature- clothed, he could easily have passed for a young, underweight danseur-the cigar was not markedly unbecoming to him. For one reason, he was not really short-nosed. For another, cigars, with Zooey, were not in any patent way a young man's affectation. He had been smoking them since he was sixteen, and regularly, as many as a dozen a day-expensive panatelas, for the most part-since he was eighteen.
A Vermont-marble coffee table, rectangular and quite long, stood parallel and very close to the couch. Zooey abruptly went over to it. He moved an ashtray, a silver cigarette box, and a copy of Harper's Bazaar out of the way, then directly sat down in the narrow space on the cold marble surface, facing-almost hovering over-Franny's head and shoulders. He looked briefly at the clenched hand on the blue afghan, then, quite gently, with his cigar in his hand, took hold of Franny's shoulder. "Franny," he said. "Frances. Let's go, buddy. Let's not fritter away the best part of the day here. . . . Let's go, buddy."
Franny awakened with a start-a jolt, really, as though the couch had just gone over a bad bump. She raised up on one arm, and said, "Whew." She squinted at the morning sunlight. "Why's it so sunny?" She only partly took in Zooey's presence. "Why's it so sunny?" she repeated.
Zooey observed her rather narrowly. "I bring the sun wherever I go, buddy," he said.
Franny, still squinting, stared at him. "Why'd you wake me up?" she asked. She was still too heavy with sleep to sound really fractious, but it was apparent that she felt there was some kind of injustice in the air.
"Well ... it's like this. Brother Anselmo and I have been offered a new parish. In Labrador, see. And we wondered if you'd give us your blessing before we-"
"Whew!" Franny said again, and put her hand on top of her head. Her hair, cut fashionably short, had survived sleep very well indeed. She wore it-most fortunately for the viewer- parted in the middle. "Oh, I had the most horrible dream," she said. She sat up a bit and, with one hand, closed the lapels of her dressing gown. It was a tailored tie-silk dressing gown, beige, with a pretty pattern of minute pink tea roses.
"Go ahead," Zooey said, dragging on his cigar. "I'll interpret for you."
She shuddered. "It was just horrible. So spidery. I've never had such a spidery nightmare in my entire life."
"Spiders, eh? That's very interesting. Very significant. I had a very interesting case in Zurich, some years back-a young person very much like yourself, as a matter of fact-"
"Be quiet a second, or I'll forget it," Franny said. She stared avidly into space, as nightmare-recallers do. There were half circles under her eyes, and other, subtler signs that mark an acutely troubled young girl, but nonetheless no one could have missed seeing that she was a first-class beauty. Her skin was lovely, and her features were delicate and most distinctive. Her eyes were very nearly the same quite astonishing shade of blue as Zooey's, but were set farther apart, as a sister's eyes no doubt should be-and they were not, so to speak, a day's work to look into, as Zooey's were. Some four years earlier at her graduation from boarding school, her brother Buddy had morbidly prophesied to himself, as she grinned at him from the graduates platform, that she would in all probability one day marry a man with a hacking cough. So there was that in her face, too. "Oh, God, I remember it now!" she said. "It was just hideous. I was at a swimming pool somewhere, and a whole bunch of people kept making me dive for a can of Medaglia d'Oro coffee that was on the bottom. Every time I'd come up, they'd make me go down again. I was crying, and I kept saying to everybody, 'You have your bathing suits on. Why don't you do a little diving, too?,' but they'd all just laugh and make these terribly snide little remarks, and down I'd go again." She gave another shudder. "These two girls that are in my dorm were there. Stephanie Logan, and a girl I hardly even know-somebody, as a matter of fact, I always felt terribly sorry for, because she had such an awful name. Sharmon Sherman, They both had a big oar, and they kept trying to hit me with it every time I'd surface." Franny put her hands over her eyes briefly. "Whew!" She shook her head. She reflected. "The only person that made any sense in the dream was Professor Tupper. I mean he was the only person that was there that I know really detests me."
"Detests you, eh? Very interesting." Zooey's cigar was in his mouth. He revolved it slowly between his fingers, like a dream-interpreter who isn't getting all the facts in the case. He "looked" very contented. "Why does he detest you?" he asked. "Without absolute frankness, you realize, my hands are-"
"He detests me because I'm in this crazy Religion seminar he conducts, and I can never bring myself to smile back at him when he's being charming and Oxfordish. He's on lend-lease or something from Oxford, and he's just a terribly sad old self-satisfied phony with wild and woolly white hair. I think he goes into the men's room and musses it up before he comes to class-I honestly do. He has no enthusiasm whatever for his subject. Ego, yes. Enthusiasm, no. Which would be all right-I mean it wouldn't be anything exactly strange-but he keeps dropping idiotic hints that he's a Realized Man himself and we should be pretty happy kids to have him in this country." Franny grimaced. "The only thing he does with any zing, when he isn't bragging, is correct somebody when they say something's Sanskrit when it's really Pali. He just knows I can't stand him! You should see the faces I make at him when he isn't looking."
"What was he doing at the pool?"
"That's exactly it! Nothing! Absolutely nothing! He was just standing around smiling and watching. He was the worst one there."
Zooey, looking at her through his cigar smoke, said dispassionately, "You look like hell. You know that?"
Franny stared at him. "You could have sat there all morning without saying that," she said. She added, with meaning, "Just don't start in on me again, bright and early in the morning, Zooey, please. I mean it, now."
"Nobody's starting in on you, buddy," Zooey said, in the same dispassionate tone. "You just happen to look like hell, that's all. Why don't you eat something? Bessie says she's got some chicken soup out there she's-"
"If anybody else mentions chicken soup to me just once more-"
Zooey's attention, however, had been diverted. He was looking down at the sun-bathed afghan where it covered Franny's calves and ankles. "Who's that?" he said. "Bloomberg?" He put out a finger and gently poked a rather large and oddly mobile-looking bulge under the afghan. "Bloomberg? That you?"
The bulge stirred. Franny had her eye on it now, too. "I can't get rid of him," she said. "He's suddenly become absolutely mad about me."
Under the stimulus of Zooey's investigating finger, Bloomberg abruptly stretched, then began to tunnel slowly up toward the open country of Franny's lap. The instant his unprepossessing head emerged into daylight, sunlight, Franny took him under the shoulders and lifted him up into intimate greeting distance. "Good morning, Bloomberg dear!" she said, and kissed him fervently between the eyes. He blinked with aversion. "Good morning, old fat smelly cat. Good morning, good morning, good morning!" She gave him kiss after kiss, but no reciprocal waves of affection rose from him. He made an inept and rather violent attempt to cross over to Franny's collarbone. He was a very large mottled-gray "altered" tomcat. "Isn't he being affectionate?" Franny marvelled. "I've never seen him so affectionate." She looked at Zooey, possibly for corroboration, but Zooey's expression, behind his cigar, was noncommittal. "Pet him, Zooey! Look how sweet he looks. Pet him."
Zooey put out a hand and stroked Bloomberg's arched back, once, twice, then quit, and got up from the coffee table and meandered across the room to the piano. It stood, in profile, wide open, in all its black, Steinway enormity, opposite the couch, its bench almost directly across from Franny. Zooey sat down on the bench, tentatively, then looked with very apparent interest at the sheet music on the stand.
"He's so full of fleas it isn't even funny," Franny said. She grappled briefly with Bloomberg, trying to coerce him into a docile lap-cat's repose. "I found fourteen fleas on him last night. Just on one side." She gave Bloomberg's hips a mighty, downward push, then looked over at Zooey. "How was the script, anyway?" she asked. "Did it come last night finally, or what?" Zooey didn't answer her. "My God," he said, still looking at the sheet music on the stand. "Who took this out?" The sheet music was entitled "You Needn't Be So Mean, Baby." It was about forty years old. A sepia reproduction of Mr. and Mrs. Glass was featured on the cover. Mr. Glass was wearing a top hat and tails, and so was Mrs. Glass. They were smiling rather brilliantly at the camera, both of them leaning forward on their evening canes, feet wide apart.
"What is it?" Franny asked. "I can't see." "Bessie and Les. 'You Needn't Be So Mean, Baby.' " "Oh." Franny giggled. "Les was Reminiscing last night. For my benefit. He thinks I have a stomachache. He took out every single sheet of music in the whole bench."
"I'd be interested to know just how in hell we ever landed in this goddam jungle, all the way from 'You Needn't Be So Mean, Baby.' You figure it out."
"I can't. I've tried," Franny said. "How was the script? Did it come? You said Whosis-Mr. LeSage or whatever his name is-was going to drop it off with the doorman before he-"
"It came, it came," Zooey said. "I don't care to discuss it." He put his cigar in his mouth, and, with his right hand, up in the treble keys, he began to play, in octaves, the melody of a song called "The Kinkajou," which, somewhat notably, had shifted into and ostensibly out of popularity before he was born. "Not only it came," he said, "but Dick Hess called up here about one o'clock last night-just after our little fracas-and asked me to meet him for a drink, the bastard. At the San Remo, yet. He's discovering the Village. God almighty!"
"Don't bang the piano keys," Franny said, watching him. "I'll be your director if you're going to sit there. That's my first direction. Don't bang the piano keys."
"First of all, he knows I don't drink. Second, he knows I was born in New York and that if there's one thing I can't stand it's atmosphere. Third, he knows I live about seventy goddam blocks from the Village. And fourth, I told him three times I was in my pajamas and slippers."
"Don't bang the keys," Franny directed, petting Bloomberg. "But no, it couldn't wait. He had to see me right away. Very important. No kidding, now. Be a good guy for once in your life and hop in a cab and c'mon down."
"Did you? Don't bang the lid down, either. That's my second-"
"Yes, certainly I did! I have no goddam will power!" Zooey said. He closed the keyboard lid, impatiently but without banging it. "The trouble with me is, I don't trust any out-of-towners in New York. I don't care how the hell long they've been here. I'm always afraid they're going to get run over, or beaten up, while they're busy discovering some little Armenian restaurant on Second Avenue. Or some damn thing." Morosely, he blew a stream of cigar smoke over the top of "You Needn't Be So Mean, Baby." "So, anyway, I went down there," he said. "And there was old Dick. So down, so blue, so full of important news that couldn't wait till this afternoon. Sitting at a table in blue jeans and a gruesome sports jacket. The Des Moines expatriate in New York. I could've killed him, I swear to God.
What a night. I sat there for two solid hours while he told me what a superior son of a bitch I am, and what a family of psychotics and psychopathic prodigies I come from. Then, when he's all through analyzing me-and Buddy, and Seymour, both of whom he's never met-and when he's reached some sort of impasse in his mind whether he's going to be a sort of two-fisted Colette or a sort of short Thomas Wolfe for the rest of the evening, suddenly he pulls out this gorgeous monogrammed attache case from under the table and shoves a new, hour-long script under my arm." He made a pass at the air with one hand, as if to dismiss the subject. But he got up from the piano bench too restively for it to have been a real gesture of dismissal. His cigar was in his mouth, his hands were in his hip pockets. "For years I've been listening to Buddy sound off on the subject of actors," he said. "My God, what an earful I could give him on the subject of Writers I've Known." He stood abstracted for a moment, then became aimlessly mobile. He stopped at the 1920 Victrola, looked at it blankly, and barked, twice, for his own amusement, into its megaphone speaker. Franny, watching him, giggled, but he frowned, and moved on. At the tropical-fish tank, which was mounted on top of the 1927 Freshman radio, he abruptly stooped, taking his cigar out of his mouth. He peered into the tank with unmistakable interest. "All my black mollies are dying off," he said. He reached, automatically, for the container of fish food beside the tank.
"Bessie fed them this morning," Franny cautioned him. She was still stroking Bloomberg, still succoring him, forcibly, into the subtle and difficult world outside warm afghans.
"They look starved," Zooey said, but withdrew his hand from the fish food. "This guy has a very drawn look." He tapped the glass with his fingernail. "What you need is some chicken soup, buddy."
"Zooey," Franny said, to get his attention. "How does it stand now? You have two new scripts. What's the one LeSage dropped by in the cab?"
Zooey went on peering in at the fish for a moment. Then, on a sudden but apparently pressing impulse, he stretched out supine on the carpet. "In the one LeSage sent over," he said, crossing his feet, "I'm supposed to be Rick Chalmers in, I swear to God, a 1928 drawing-room comedy straight out of French's catalogue. The only difference is that it's brought gloriously up to date with a lot of jargon about complexes and repressions and sublimations that the writer brought home from his analyst's."
Franny looked at what she could see of him. Only his soles and heels were visible from where she sat. "Well, what about Dick's thing?" she asked. "Have you read it yet?"
"In Dick's thing, I can be Bernie, a sensitive young subway guard, in the most courageous goddam offbeat television opus you ever read."
"You mean it? Is it really good?"
"I didn't say good, I said courageous. Let's keep on our toes here, buddy. The morning after it's produced, everybody in the building'll go around slamming each other on the back in an orgy of mutual appreciation. LeSage. Hess. Pomeroy. The sponsors. The whole courageous bunch. It'll all start this afternoon. If it hasn't already. Hess'll go into LeSage's office and say to him, 'Mr. LeSage, sir, I've got a new script about a sensitive young subway guard that just stinks of courage and integrity. And I know, sir, that next to scripts that are Tender and Poignant, you love scripts that have Courage and Integrity. This one, sir, as I say, stinks of both. It's full of melting-pot types. It's sentimental. It's violent in the right places. And just when the sensitive subway guard's problems are getting the best of him, destroying his faith in Mankind and the Little People, his nine-year-old niece comes home from school and gives him some nice, pat chauvinistic philosophy handed down to us through posterity and P.S. 564 all the way from Andrew Jackson's backwoods wife. It can't miss, sir! It's down-to-earth, it's simple, it's untrue, and it's familiar enough and trivial enough to be understood and loved by our greedy, nervous, illiterate sponsors.' " Zooey abruptly raised himself up to a sitting position. "I just took a bath, and I'm sweating like a pig," he commented. He got to his feet, and, doing so, glanced briefly, and as if against his better judgment, at Franny. He started to look away but, instead, looked at her more closely. She had her head down, and her eyes on Bloomberg, in her lap, whom she had continued to stroke. But there was a change. "Ah," Zooey said, and came closer to the couch, apparently looking for trouble. "Madam's lips are moving. The Prayer is rising." Franny didn't look up. "What the hell are you doing?" he asked. "Taking refuge from my un-Christian attitude to the popular arts?"
Franny looked up then, and shook her head, blinking. She smiled at him. Her lips had, in fact, been moving, and were moving now.
"Just don't smile at me, please," Zooey said, evenly, and walked out of the vicinity. "Seymour was always doing that to me. This goddam house is lousy with smilers." At one of the bookcases, he gave a misaligned book an orderly little push with his thumb, then passed on. He went over to the middle window in the room, which was separated by a window seat from the cherry-wood table where Mrs. Glass paid bills and wrote letters. He stood looking out of it, his back to Franny, his hands in his hip pockets again, his cigar in his mouth. "Did you know I may go to France this summer to make a picture?" he asked, irritably. "Did I tell you?"
Franny looked over at his back with interest. "No, you didn't!" she said. "Are you serious? What picture?"
Zooey, looking out over the macadamized school roof across the street, said, "Oh, it's a long story. Some French joker's over here, and he heard the album I did with Philippe. I had lunch with him one day a couple of weeks ago. A real schnorrer, but sort of likable, and apparently he's hot over there right now." He put one foot up on the window seat. "Nothing's final-nothing's ever final with these guys-but I think I've got him half snowed into the idea of making a picture out of that Lenormand novel. The one I sent you."
"Yes! Oh, that's exciting, Zooey. If you go, when do you think you'd go?"
"It is not exciting. That's exactly the point. I'd enjoy doing it, yes. God, yes. But I'd hate like hell to leave New York. If you must know, I hate any kind of so-called creative type who gets on any kind of ship. I don't give a goddam what his reasons are. I was born here. I went to school here. I've been run over here-twice, and on the same damn street. I have no business acting in Europe, for God's sake."
Franny gazed thoughtfully at his white broadcloth back. Her lips, however, were still silently forming words. "Why do you go, then?" she asked. "If you feel that way."
"Why do I go?" Zooey said, without looking around. "I go mostly because I'm tired as hell of getting up furious in the morning and going to bed furious at night. I go because I sit in judgment on every poor, ulcerous bastard I know. Which in itself doesn't bother me too much. At least, I judge straight from the colon when I judge, and I know that I'll pay like hell for any judgment I mete out, sooner or later, one way or another. That doesn't bother me so much. But there's something-Jesus God-there's something I do to people's morale downtown that I can't stand to watch much longer. I can tell you exactly what I do. I make everybody feel that he doesn't really want to do any good work but that he just wants to get work done that will be thought good by everyone he knows-the critics, the sponsors, the public, even his children's schoolteacher. That's what I do. That's the worst I do." He frowned in the direction of the school roof; then, with his fingertips, pressed some perspiration away from his forehead. He turned, abruptly, toward Franny when he heard her say something. "What?" he said. "I can't hear you."
"Nothing. I said 'Oh, God.' "
"Why 'Oh, God'?" Zooey asked, impatiently.
"Nothing. Don't jump on me, please. I was only thinking, that's all. I just wish you could've seen me on Saturday. You talk about undermining people's morale! I absolutely ruined Lane's whole day. I not only passed out on him every hour on the hour but here I'd gone all the way up there for a nice, friendly, normal, cocktaily, supposedly happy football game, and absolutely everything he said I either jumped on or contradicted or-I don't know-just spoiled." Franny shook her head. She was still stroking Bloomberg, but absently. The piano appeared to be her focal point. "I simply could not keep a single opinion to myself," she said. "It was just horrible. Almost from the very second he met me at the station, I started picking and picking and picking at all his opinions and values and-just everything. But everything. He'd written some perfectly harmless test-tubey paper on Flaubert that he was so proud of and wanted me to read, and it just sounded to me so strictly English Department and patronizing and campusy that all I did was-" She broke off. She shook her head again, and Zooey, still half-pivoted in her direction, narrowed his eyes at her. She was looking even paler, more post-operative, as it were, than she had on waking. "It's a wonder he didn't shoot me," she said. "I'd have absolutely congratulated him if he had."
"You told me that bit last night. I don't want any unfresh reminiscences this morning, buddy," Zooey said, and resumed looking out of the window. "In the first place, you're way off when you start railing at things and people instead of at yourself. We both are. I do the same goddam thing about television -I'm aware of that. But it's wrong. It's us. I keep telling you that. Why are you so damned dense about it?"
"I'm not so damned dense about it, but you keep-" "It's us," Zooey repeated, overriding her. "We're freaks, freaks, that's all. Those two bastards got us nice and early and made us into freaks with freakish standards, that's all. We're the Tattooed Lady, and we're never going to have a minute's peace, the rest of our lives, till everybody else is tattooed, too." More than a trifle grimly, he brought his cigar to his mouth and dragged on it, but it had gone out. "On top of everything else," he said immediately, "we've got 'Wise Child' complexes. We've never really got off the goddam air. Not one of us. We don't talk, we hold forth. We don't converse, we expound. At least I do. The minute I'm in a room with somebody who has the usual number of ears, I either turn into a goddam seer or a human hatpin. The Prince of Bores. Last night, for instance. Down at the San Remo. I kept praying that Hess wouldn't tell me the plot of his new script. I knew damn well he had one. I knew damn well I wasn't going to get out of the place without a new script to take home. But I kept praying he'd spare me from an oral preview. He's not stupid. He knows it's impossible for me to keep my mouth shut." Zooey suddenly, sharply, turned around, without taking his foot off the window seat, and picked up, snatched up, a match folder that was on his mother's writing table. He turned back to the window and the view of the school roof and put his cigar into his mouth again-but at once took it out. "Damn him, anyway," he said. "He's so stupid it breaks your heart. He's like everybody else in television. And Hollywood. And Broadway. He thinks everything sentimental is tender, everything brutal is a slice of realism, and everything that runs into physical violence is a legitimate climax to something that isn't even-"
"Did you tell him that?"
"Certainly I told him that! I just got through telling you I can't keep my mouth shut. Certainly I told him that! I left him sitting there wishing he was dead. Or one of us was dead-I hope to hell it was me. Anyway, it was a true San Remo exit." Zooey took down his foot from the window seat. He turned around, looking both "tense and agitated, and pulled out the straight chair at his mother's writing table and sat down. He relit his cigar, then hunched forward, restively, both arms on the cherrywood surface. An object his mother used as a paperweight stood beside the inkwell: a small glass sphere, on a black plastic pedestal, containing a snowman wearing a stovepipe hat. Zooey picked it up, gave it a shake, and sat apparently watching the snowflakes swirl.
Franny, looking at him, now had a hand visored over her eyes. Zooey was sitting in the main shaft of sunlight in the room. She might have altered her position on the couch, if she meant to go on looking at him, but that would have disturbed Bloomberg, in her lap, who appeared to be asleep. "Do you really have an ulcer?" she asked suddenly. "Mother said you have an ulcer."
"Yes, I have an ulcer, for Chrissake. This is Kaliyuga, buddy, the Iron Age. Anybody over sixteen without an ulcer's a goddam spy." He gave the snowman another, more vigorous shake. "The funny part is," he said, "I like Hess. Or at least I like him when he's not shoving his artistic poverty down my throat. At least he wears horrible neckties and funny padded suits in the middle of that frightened, super-conservative, super-conforming madhouse. And I like his conceit. He's so conceited he's actually humble, the crazy bastard. I mean he obviously thinks television's good enough to deserve him and his big, bogus-courageous, 'offbeat' talent-which is a crazy kind of humility, if you feel like thinking about it." He stared at the glass ball till the snowstorm had abated somewhat. "In a way, I sort of like LeSage, too. Everything he owns is the best-his overcoat, his two-cabin cruiser, his son's grades at Harvard, his electric razor, everything. He took me home to dinner once and stopped me in the driveway to ask me if I remembered 'the late Carole Lombard, in the movies.' He warned me I'd get a shock when I met his wife, she was such a dead ringer for Carole Lombard. I suppose I'll like him for that till I die. His wife turned out to be a really tired, bosomy, Persian-looking blonde." Zooey looked around abruptly at Franny, who had said something. "What?" he asked.
"Yes!" Franny repeated-pale, but beaming, and apparently fated, too, to like Mr. LeSage till death.
Zooey smoked his cigar in silence for a moment. "What gets me so down about Dick Hess," he said, "what makes me so sad, or furious, or whatever the hell I am, is that the first script he did for LeSage was pretty good. It was almost good, in fact. It was the first one we did on film-I don't think you saw it, you were at school or something. I played a young farmer in it who lives all alone with his father. The boy has a notion that he hates farming, and he and his father have always had a terrible time making a living, so when the father dies, he sells all the cattle and makes big plans to go to the big city to make a living." Zooey picked up the snowman again but didn't give it a shake-merely turned it around, by the pedestal. "It had some nice bits," he said. "After I sell all the cows, I keep going out to the pasture to look for them. And when I go for a farewell walk with my girl, right before I leave for the big city, I keep steering her over toward the empty pasture. Then, when I get to the big city and get a job, I spend all my spare time hanging around the stockyards. Finally, in heavy traffic on the main street in the big city, a car makes a left turn and changes into a cow. I run after it, just as the light changes, and get run over- stampeded." He gave the snowman a shake. "It probably wasn't anything you couldn't watch while you were cutting your toenails, but at least you didn't feel like slinking home from the studio after rehearsals. It was fresh enough, at least, and it was his own, it wasn't part of a hackneyed trend in scripts. I wish to hell he'd go home and fill up again. I wish to hell everybody'd go home. I'm sick to death of being the heavy in everybody's life. God, you should see Hess and LeSage when they're talking about a new show. Or a new anything. They're as happy as pigs till I show up. I feel like those dismal bastards Seymour's beloved Chuang-tzu warned everybody against. 'Beware when the so-called sagely men come limping into sight.' " He sat still, watching the snowflakes swirl. "I could happily lie down and die sometimes," he said.
Franny at that moment was gazing at a sunlit faded spot in the carpet over near the piano, her lips very discernibly moving. "This is all so funny, you can't imagine," she said, with the faintest tremor in her voice, and Zooey looked over at her. Her paleness was emphasized by the fact that she was wearing no lipstick at all. "Everything you're saying brings back everything I was trying to say to Lane on Saturday, when he started digging at me. Right in the middle of Martinis and snails and things. I mean we're not bothered by exactly the same things, but by the same kind of things, I think, and for the same reasons. At least, it sounds that way." Bloomberg just then stood up in her lap and, more like a dog than a cat, began to circle around to find a sleeping position he liked better. Franny absently, yet like a guide, placed her hands gently on his back, and went on speaking. "I actually reached a point where I said to myself, right out loud, like a lunatic. If I hear just one more picky, cavilling, unconstructive word out of you, Franny Glass, you and I are finished-but finished. And for a while I wasn't too bad. For about a whole month, at least, whenever anybody said anything that sounded campusy and phony, or that smelled to high heaven of ego or something like that, I at least kept quiet about it. I went to the movies or I stayed in the library all hours or I started writing papers like mad on Restoration Comedy and stuff like that-but at least I had the pleasure of not hearing my own voice for a while." She shook her head. "Then, one morning-bang, bang, I started up again. I didn't sleep all night, for some reason, and I had an eight-o'clock in French Lit, so finally I just got up and got dressed and made some coffee and then walked around the campus. What I wanted to do was just go for a terribly long ride on my bike, but I was afraid everybody'd hear me taking my bike out of the stand- something always falls-so I just went to the Lit building and sat, I sat and sat, and finally I got up and started writing things from Epictetus all over the blackboard. I filled the whole front blackboard-I didn't even know I'd remembered so much of him. I erased it-thank God!-before people started coming in. But it was a childish thing to do anyway-Epictetus would have absolutely hated me for doing it-but. . ." Franny hesitated. "I don't know. I think I just wanted to see the name of somebody nice up on a blackboard. Anyway, that started me up again. I picked all day. I picked on Professor Fallon. I picked on Lane when I talked to him on the phone. I picked on Professor Tupper. It got worse and worse. I even started picking on my roommate. Oh, God, poor Bev! I started catching her looking at me as if she hoped I'd decide to move out of the room and let somebody halfway pleasant and normal move in and give her a little peace. It was just terrible! And the worst part was, I knew what a bore I was being, I knew how I was depressing people, or even hurting their feelings-but I just couldn't stop! I just could not stop picking." Looking more than a little distrait, she paused just long enough to push downward on Bloomberg's roving hindquarters. "It was the worst of all in class, though," she said with decision. "That was the worst. What happened was, I got the idea in my head-and I could not get it out-that college was just one more dopey, inane place in the world dedicated to piling up treasure on earth and everything. I mean treasure is treasure, for heaven's sake. What's the difference whether the treasure is money, or property, or even culture, or even just plain knowledge? It all seemed like exactly the same thing to me, if you take off the wrapping-and it still does! Sometimes I think that knowledge-when it's knowledge for knowledge's sake, anyway-is the worst of all. The least excusable, certainly." Nervously, and without any real need whatever, Franny pushed back her hair with one hand. "I don't think it would have all got me quite so down if just once in a while-just once in a while-there was at least some polite little perfunctory implication that knowledge should lead to wisdom, and that if it doesn't, it's just a disgusting waste of time! But there never is! You never even hear any hints dropped on a campus that wisdom is supposed to be the goal of knowledge. You hardly ever even hear the word 'wisdom' mentioned! Do you want to hear something funny? Do you want to hear something really funny? In almost four years of college-and this is the absolute truth-in almost four years of college, the only time I can remember ever even hearing the expression 'wise man' being used was in my freshman year, in Political Science! And you know how it was used? It was used in reference to some nice old poopy elder statesman who'd made a fortune in the stock market and then gone to Washington to be an adviser to President Roosevelt. Honestly, now! Four years of college, almost! I'm not saying that happens to everybody, but I just get so upset when I think about it I could die." She broke off, and apparently became rededicated to serving Bloomberg's interests. Her lips now had very little more color in them than her face. They were also, very faintly, chapped.
Zooey's eyes were on her, and had been. "I want to ask you something, Franny," he said abruptly. He turned back to the writing-table surface again, frowned, and gave the snowman a shake. "What do you think you're doing with the Jesus Prayer?" he asked. "This is what I was trying to get at last night. Before you told me to go chase myself. You talk about piling up treasure-money, property, culture, knowledge, and so on and so on. In going ahead with the Jesus Prayer-just let me finish, now, please-in going ahead with the Jesus Prayer, aren't you trying to lay up some kind of treasure? Something that's every goddam bit as negotiable as all those other, more material things? Or does the fact that it's a prayer make all the difference? I mean by that, is there all the difference in the world, for you, in which side somebody lays up his treasure-this side, or the other? The one where thieves can't break in, et cetera? Is that what makes the difference? Wait a second, now-just wait'll I'm finished, please." He sat for a few seconds watching the little blizzard in the glass sphere. Then: "There's something about the way you're going at this prayer that gives me the willies, if you want to know the truth. You think I'm. out to stop you from saying it. I don't know whether I am or not-that's a goddam debatable point-but I would like you to clear up for me just what the hell your motives are for saying it." He hesitated, but not long enough to give Franny a chance to cut in on him. "As a matter of simple logic, there's no difference at all, that / can see, between the man who's greedy for material treasure -or even intellectual treasure-and the man who's greedy for spiritual treasure. As you say, treasure's treasure, God damn it, and it seems to me that ninety per cent of all the world-hating saints in history were just as acquisitive and unattractive, basically, as the rest of us are."
Franny said, as icily as she could with a faint tremor in her voice, "May I interrupt now, Zooey?"
Zooey let go the snowman and picked up a pencil to play with. "Yes, yes. Interrupt," he said.
"I know all you're saying. You're not telling me one thing I haven't thought of by myself. You're saying I want something from the Jesus Prayer-which makes me just as acquisitive, in your word, really, as somebody who wants a sable coat, or to be famous, or to be dripping with some kind of crazy prestige. I know all that! My gosh, what kind of an imbecile do you think I am?" The tremor in her voice amounted now almost to an impediment.
"All right, take it easy, take it easy."
"I can't take it easy! You make me so mad! What do you think I'm doing here in this crazy room-losing weight like mad, worrying Bessie and Les absolutely silly, upsetting the house, and everything? Don't you think I have sense enough to worry about my motives for saying the prayer? That's exactly what's bothering me so. Just because I'm choosy about what I want- in this case, enlightenment, or peace, instead of money or prestige or fame or any of those things-doesn't mean I'm not as egotistical and self-seeking as everybody else. If anything, I'm more so! I don't need the famous Zachary Glass to tell me that!" Here there was a marked break in her voice, and she began to be very attentive to Bloomberg again. Tears, presumably, were imminent, if not already on the way.
Over at the writing table, Zooey, pressing down heavily with his pencil, was filling in the "o"s on the advertisement side of a small blotter. He kept this up for a little interval, then flipped the pencil toward the inkwell. He picked up his cigar from the lip of the copper ashtray where he had placed it. It was now only about two inches in length but was still burning. He took a deep drag on it, as if it were a kind of respirator in an otherwise oxygenless world. Then, almost forcibly, he looked over at Franny again. "Do you want me to try to get Buddy on the phone for you tonight?" he asked. "I think you should talk to somebody-I'm no damn good for this." He waited, looking at her steadily. "Franny. What about it?"
Franny's head was bowed. She appeared to be searching for fleas in Bloomberg's coat, her ringers very busy indeed turning back tufts of fur. She was in fact crying now, but in a very local sort of way, as it were; there were tears but no sounds. Zooey watched her for a full minute or so, then said, not precisely kindly, but without importuning, "Franny. What about it? Shall I try to get Buddy on the phone?"
She shook her head, without raising it. She went on searching for fleas. Then, after an interval, she did reply to Zooey's question, but not very audibly. "What?" Zooey asked.
Franny repeated her statement. "I want to talk to Seymour," she said.
Zooey went on looking at her for a moment, his face essentially expressionless-discounting a line of perspiration on his rather long and singularly Irish upper lip. Then, with characteristic abruptness, he turned back and resumed filling in "o"s. But he put down the pencil almost immediately. He got up from the writing table-rather slowly, for him-and, taking his cigar stub with him, reassumed his one-foot-up stance at the window seat. A taller, longer-legged man-any one of his brothers, for example-might have put his foot up, might have made the stretch, with greater ease. But once Zooey's foot was up, he gave the impression of sustaining a dancer's position.
At first piecemeal, then point-blank, he let his attention be drawn to a little scene that was being acted out sublimely, unhampered by writers and directors and producers, five stories below the window and across the street. A fair-sized maple tree stood in front of the girls' private school-one of four or five trees on that fortunate side of the street-and at the moment a child of seven or eight, female, was hiding behind it. She was wearing a navy-blue reefer and a tam that was very nearly the same shade of red as the blanket on the bed in van Gogh's room at Aries. Her tam did, in fact, from Zooey's vantage point, appear not unlike a dab of paint. Some fifteen feet away from the child, her dog-a young dachshund, wearing a green leather collar and leash-was sniffing to find her, scurrying in frantic circles, his leash dragging behind him. The anguish of separation was scarcely bearable for him, and when at last he picked up his mistress's scent, it wasn't a second too soon. The joy of reunion, for both, was immense. The dachshund gave a little yelp, then cringed forward, shimmying with ecstasy, till his mistress, shouting something at him, stepped hurriedly over the wire guard surrounding the tree and picked him up. She said a number of words of praise to him, in the private argot of the game, then put him down and picked up his leash, and the two walked gaily west, toward Fifth Avenue and the Park and out of Zooey's sight. Zooey reflexively put his hand on a crosspiece between panes of glass, as if he had a mind to raise the window and lean out of it to watch the two disappear. It was his cigar hand, however, and he hesitated a second too long. He dragged on his cigar. "God damn it," he said, "there are nice things in the world-and I mean nice things. We're all such morons to get so sidetracked. Always, always referring every goddam thing that happens right back to our little egos." Behind him, just then, Franny blew her nose with guileless abandon; the report was considerably louder than might have been expected from so fine and delicate appearing an organ. Zooey turned around to look at her, somewhat censoriously.
Franny, busy with several folds of Kleenex, looked at him. "Well, I'm sorry" she said. "Can't I blow my nose?"
"You finished?"
"Yes, I'm finished! My gosh, what a family. You take your life in your hands if you just blow your nose."
Zooey turned back to the window. He smoked briefly, his eyes following a pattern of concrete blocks in the school building. "Buddy once said something reasonably sensible to me a couple of years ago," he said. "If I can remember what it was." He hesitated. And Franny, though still busy with her Kleenex, looked over at him. When Zooey appeared to have difficulty in remembering something, his hesitation invariably interested all his brothers and sisters, and even held some entertainment value for them. His hesitations were almost always specious. Most of the time, they were direct carry-overs from the five undoubtedly formative years he had spent as a regular panelist on "It's a Wise Child," when, rather than seem to flaunt his somewhat preposterous ability to quote, instantaneously and, usually, verbatim, almost anything he had ever read, or even listened to, with genuine interest, he cultivated a habit of furrowing his __ brow and appearing to stall for time, the way the other children j_ on the program did. His brow was furrowed now, but he spoke up rather more quickly than was customary under the circumtances, as though he sensed that Franny, his old co-panelist, had caught him at it. "He said that a man should be able to lie at the bottom of a hill with his throatcut, slowly bleeding to death, and if a pretty girl or an old woman should pass by with a beautiful jug balanced perfectly on the top of her head, he should be able to raise himself up on one arm and see the jag safely over the top of the hill." He thought this over, then gave a mild snort. "I'd like to see him do it, the bastard." He took a drag on his cigar. "Everybody in this family gets his goddam religion in a different package," he commented, with a notable absence of awe in his tone. "Walt was a hot one. Walt and Boo Boo had the hottest religious philosophies in the family." He dragged on his cigar, as it to offset being amused when he didn't care to be. "Walt once told Waker that everybody in the family must have piled up one helluva lot of bad karma in his past incarnations. He had a theory, Walt, that the religious life, and all the agony that goes with it, is just something God sicks on people who have the gall to accuse Him of having created an ugly world."
A titter of audience appreciation came from the couch. "I never heard, that," Franny said. "What Boo Boo's religious philosophy? I didn't think she had any."
Zooey said nothing for a moment, and then: "Boo Boo's? Boo Boo's convinced Mr. Ashe made the world. She got it from Kilvert's 'Diary'. The schoolchildren in Kilvert's parish were asked who made the world, and one of the kids answered, 'Mr. Ashe.'"
Franny was delighted, and audibly so. Zooey turned and looked at her, and-unpredictable young man-made a very dour face, as though he had suddenly eschewed any and all forms of levity. He took down his foot from the window seat, parked his cigar end in the copper ashtray on the writing table, and came away from the window. He moved across the room slowly, hands in his hip pockets, but not without some direction in his mind. "I should get the hell out of here. I've got a lunch date," he said, and immediately stooped to make a leisurely and proprietary examination of the interior of the fish tank. He tapped on the glass with his fingernail, importunately. "I turn my back for five minutes and everybody lets my black mollies die off. I should've taken them to college with me. I knew that."
"Oh, Zooey. You've been saying that for five years. Why don't you go buy some new ones?"
He went on tapping on the glass. "All you college snips are the same. Hard as nails. These weren't just any black mollies, buddy. We were very close." So saying, he stretched out on his back on the carpet again, his slight torso fitting in rather tightly between the 1932 Stromberg-Carlson table radio and an overfilled maple magazine stand. Again only the soles and heels of his brogues were visible to Franny. However, no sooner was he stretched out than he sat bolt upright, his head and shoulders suddenly propelled into view, with somewhat the macabrecomic effect of a corpse falling out of a closet. "Prayer's still going, eh?" he said. Then he dropped back out of sight again. He was still for a moment. Then, in an almost unintelligibly thick Mayfair accent: "I'd rather like a word with you, Miss Glass, if you've a moment." The response to this, over at the couch, was a distinctly ominous silence. "Say your prayer if you want to, or play with Bloomberg, or feel free to smoke, but give me five minutes of uninterrupted silence, buddy. And, if possible, no tears at all. O.K.? You hear me ?"
Franny didn't answer straightway. She brought her legs in closer to her, under the afghan. And gathered in the sleeping Bloomberg somewhat closer to her, too. "I hear you," she said, and drew her legs in still closer to her, as a fortress draws up its bridge before the siege. She hesitated, then spoke up again. "You can say anything you want if you don't get abusive about it. I just don't feel like a workout this morning. I mean it."
"No workouts, no workouts, buddy. And if there's one thing I never am, it's abusive." The speaker's hands were folded benignly on his chest. "Oh, a little brisk sometimes, yes, when the situation warrants. Abusive, never. Personally, I've always found that you can catch more flies with-"
"I mean it, now, Zooey," Franny said, more or less addressing his brogues. "And I wish you'd sit up, incidentally. Every time all hell breaks loose around here, it seems very funny to me that it always comes from that spot right where you're lying. And you're always the one that's there. C'mon, now. Just please sit up."
Zooey closed his eyes. "Fortunately, I know you don't mean that. Not deep down. We both know, deep in our hearts, that this is the only piece of hallowed ground in this whole goddam haunted house. This happens to be where I used to keep my rabbits. And they were saints, both of them. As a matter of fact, they were the only celibate rabbits in the-"
"Oh, shut up!" Franny said, nervously. "Just start, if you're going to. All I ask is that you at least try to be a little bit tactful the way I'm feeling right now-that's all. You are without a doubt the most tactless person I've ever known in my life."
"Tactless! Never. Outspoken, yes. High-spirited, yes. Mettlesome.' Sanguine, perhaps, to a fault. But no one has ever-"
"I said tactless!" Franny overrode him. With considerable heat, yet trying not to be amused. "Just get sick sometime and go visit yourself, and you'll find out how tactless you are! You're the most impossible person to have around when somebody's not feeling up to par that I've ever known in my life. If somebody just has a cold, even, you know what you do? You give them a dirty look every time you see them. You're absolutely the most unsympathetic person I've ever known. You are!"
"All right, all right, all right," Zooey said, with his eyes still closed. "Nobody's perfect, buddy." Effortlessly, by softening and thinning his voice, rather than by raising it to a falsetto, he gave what was to Franny a familiar and always realistic imitation of their mother passing along a few cautionary words: "We say many things in heat, young lady, that we don't really mean and are very sorry for the next day." Then, instantly, he frowned, opened his eyes, and stared for several seconds at the ceiling. Firstly," he said, "I think you think I have intentions of trying to take your prayer away from you or something. I don't. I do not. You can lie or that couch reciting the preamble to the Constitutio for the rest of your life, as far as I'm concerned, but what I am trying-"
"That's a beautiful start. Just beautitul."
"Beg pardon?"
"Oh, shut up. Just go on, go on."
"What I started to say, I have nothing against the prayer at all. No matter what you think. You're not the first one who ever thought of saying it, you know. I once went to every Army & Navy store in New York looking for a nice, pilgrim-type rucksack. I was going to fill it with bread crumbs and start walking all over the goddam country. Saying the prayer. Spreading the World. The whole business." Zooey hesitated. "And I don't just mention it, for God's sake, to show you I was once an Emotional Young Person Just Like Yourself." "Why do you mention it, then?"
"Why do I mention it? I mention it because I have a couple of things I want to say to you, and it's just possible I'm not qualified to say them. On the ground that I once had a strong desire to say the prayer myself but didn't. For all I know, I may be a little jealous of your having a go at it. It's very possible, in fact. In the first place, I'm a ham. It may very well be that I hate like hell to play Martha to somebody else's Mary. Who the hell knows?"
Franny didn't choose to reply. But she drew Bloomberg slightly closer to her and gave him an odd, ambiguous little hug. Then she looked over in her brother's direction, and said, "You're a brownie. Did you know that?"
"Just hold the compliments, buddy-you may live to retract them. I'm still going to tell you what I-don't like about the way you're going at this business. Qualified or not." Here Zooey stared blankly at the plaster ceiling for a matter of ten seconds or so, then closed his eyes again. "Firstly," he said, "I don't like this Camille routine. And don't interrupt me, now. I know you're legitimately falling apart, and all that. And I don't think it's an act-I don't mean that. And I don't think it's a subconscious plea for sympathy. Or any of that business. But I still say I don't like it. It's rough on Bessie, it's rough on Les-and if you don't know it yet, you're beginning to give off a little stink of piousness. God damn it, there isn't any prayer in any religon in the world that justifies piousness. I'm not saying you are pious -so just sit still-but I am saying all this hysteria business is unattractive as hell."
"Are you finished?" Franny said, sitting very notably forward. The tremor had returned to her voice.
"All right, Franny. C'mon, now. You said you'd hear me out. I've said the worst, I think. I'm just trying to tell you-I'm not drying, I'm telling you-that this just is not fair to Bessie and Les. It's terrible for them-and you know it. Did you know, God damn it, that Les was all for bringing a tangerine in to you last night before he went to bed? My God. Even Bessie can't stand stories with tangerines in them. And God knows I can't. If you're going to go on with this breakdown business, I wish to hell you'd go back to college to have it. Where you're not the baby of the family. And where, God knows, nobody'll have any urges to bring you any tangerines. And where you don't keep your goddam tap shoes in the closet."
Franny, at this point, reached rather blindly, but soundlessly, for the box of Kleenex on the marble coffee table.
Zooey was now gazing abstractedly at an old root-beer stain on the ceiling plaster, which he himself had made nineteen or twenty years earlier, with a water pistol. "The next thing that bothersme," he said, "isn't pretty, either. But I'm almost finished, so hang on a second if you can. What I don't like at all is this little hair-shirty private life of a martyr you're living back at college-this little snotty crusade you think you're leading against everybody. And I don't mean what you may think I mean, so try not to interrupt for a second. I take it that mostly you're gunning against the system of higher education. Don't spring at me, now-for the most part, I agree with you. But I hate the kind of blanket attack you're making on it. I agree with you about ninety-eight per cent on the issue. But the other two per cent scares me half to death. I had one professor when I was in college-just one, I'll grant you, but he was a big, big one- who just doesn't fit in with anything you've been talking about. He wasn't Epictetus. But he was no egomaniac, he was no faculty charm boy. He was a great and modest scholar. And what's more, I don't think I ever heard him say anything, either in or out of a classroom, that didn't seem to me to have a little bit of real wisdom in it-and sometimes a lot of it. What'll happen to him when you start your revolution? I can't bear to think about it-let's change the goddam subject. These other people you've been ranting about are something else again. This Professor Tupper. And those other two goons you were telling me about last night-Manlius, and the other one. I've had them by the dozens, and so has everybody else, and I agree they're not harmless. They're lethal as hell, as a matter of fact. God almighty. They make everything they touch turn absolutely academic and useless. Or-worse-cultish. To my mind, they're mostly to blame for the mob of ignorant oafs with diplomas that are turned loose on the country every June." Here Zooey, still looking at the ceiling, simultaneously grimaced and shook his head. "But what I don't like-and what I don't think either Seymour or Buddy would like, either, as a matter of fact-is the way you talk about all these people. I mean you don't just despise what they represent- you despise them. It's too damn personal, Franny. I mean it. You get a real little homicidal glint in your eye when you talk about this Tupper, for instance. All this business about his going into the men's room to muss his hair before he comes in to class. All that. He probably does-it goes with everything else you've told me about him. I'm not saying it doesn't. But it's none of your business, buddy, what he does with his hair. It would be all right, in a way, if you thought his personal affectations were sort of funny. Or if you felt a tiny bit sorry for him for being insecure enough to give himself a little pathetic goddam glamour. But when you tell me about it-and I'm not fooling, now-you tell me about it as though his hair was a goddam personal enemy of yours. That is not right-and you know it. If you're going to go to war against the System, just do your shooting like a nice, intelligent girl-because the enemy's there, and not because you don't like his hairdo or his goddam necktie."
A silence followed for a minute or so. It was broken only by the sound of Franny blowing her nose-an abandoned, protracted, "congested" blow, suggestive, of a patient with a four-day-old head cold.
"It's exactly like this damned ulcer I picked up. Do you know why I have it? Or at least nine-tenths of the reason I have it? Because when I'm not thinking properly, I let my feelings about television and everything else get personal. I do exactly the same thing you do, and I'm old enough to know better." Zooey paused. His gaze fixed on the root-beer spot, he took a deep breath, through his nose. His fingers were still laced across his chest. "This last thing," he said abruptly, "will probably cause an explosion. But I can't help it. It's the most important thing of all." He appeared to consult the ceiling plaster briefly, then closed his eyes. "I don't know if you remember, but I remember a time around here, buddy, when you were going through a little apostasy from the New Testament that could be heard for miles around. Everybody was in the goddam Army at the time, and I was the one that got his ear bent. But do you remember? Do you remember it at all?"
"I was all of ten years old!" Franny said-nasally, rather dangerously.
"I know how old you were. I know very well how old you were. C'mon, now. I'm not bringing this up with the idea of throwing anything back in your teeth-my God. I'm bringing this up for a good reason. I'm bringing it up because I don't think you understood Jesus when you were a child and I don't think you understand him now. I think you've got him confused in your mind with about five or ten other religions personages, and I don't see how you can go ahead with the Jesus Prayer till you know who's who and what's what. Do you remember at all what started off that little apostasy?... Franny? Do you remember, or don't you?"
He didn't get an answer. Only the sound of a nose being rather violently blown.
"Well, I do, it happens. Matthew, Chapter Six. I remember it very clearly, buddy. I even remember where I was. I was back in my room putting some friction tape on my goddam hockey stick, and you banged in-all in an uproar, with the Bible wide open. You didn't like Jesus any more, and you wanted to know if you could call Seymour at his Army camp and tell him all about it. And you know why you didn't like Jesus any more? I'll tell you. Because, one, you didn't approve of his going into the synagogue and throwing all the tables and idols all over the place. That was very rude, very Unnecessary. You were sure that Solomon or somebody wouldn't have done anything like that. And the other thing you disapproved of-the thing you had the Bible open to-was the lines 'Behold the fowls of the air: for they sow not, neither do they reap, nor gather into barns; yet your heavenly Father feedeth them'. That was all right. That was lovely. That you approved of. But, when Jesus says in the same breath, 'Are ye not much better than they?'-ah, that's where little Franny gets off. That's where little Franny quits the Bible cold and goes straight to Buddha, who doesn't discriminate against all those nice fowls of the air. All those sweet, lovely chickens and geese that we used to keep up at the Lake. And don't tell me again that you were ten years old. Your age has nothing to do with what I'm talking about. There are no big changes between ten and twenty-or ten and eighty, for that matter. You still can't love a Jesus as much as you'd like to who did and said a couple of things he was at least reported to have said or done-and you know it. You're constitutionally unable to love or understand any son of God who throws tables around. And you're constitutionally unable to love or understand any son of God who says a human being, any human being-even a Professor Tupper-is more valuable to God than any soft, helpless Easter chick."
Franny was now facing directly into the sound of Zooey's voice, sitting bolt upright, a wad of Kleenex clenched in one hand. Bloomberg was no longer in her lap. "I suppose you can" she said shrilling.
"It's beside the point whether I can or not. But, yes, as a matter of fact, I can. I don't feel like going into it, but at least I've never tried, consciously or otherwise, to turn Jesus into St. Francis of Assisi to make him more 'lovable'-which is exactly what ninety-eight per cent of the Christian world has always insisted on doing. Not that it's to my credit. I don't happen to be attracted to the St. Francis, of Assisi type. But you are. And, in opinion, that's one of the reasons why you're having this little nervous breakdown. And especially the reason why you're having it at home. This place is made to order for you. The service is good, and there's plenty of hot and cold running ghosts. What could be more convenient? You can say your prayer here and roll Jesus and St. Francis and Seymour and Heidi's grandfather all in one." Zooey's voice stopped, very briefly. "Can't you see that? Can't you see how unclearly, how sloppily, you're looking at things? My God, there's absolutely nothing tenth-rate about you, and yet you're up to your neck at this minute in tenth-rate thinking. Not only is the way you're going at your prayer tenth-rate reHgion but, whether you know it or not, you're having a tenth-rate nervous breakdown. I've seen a couple of real breakdowns, and the people who had them didn't bother to pick and choose the place they-"
"Just stop it, Zooey! Just stop it!" Franny said, sobbing. "I will, in a minute, in just a minute. Why are you breaking down, incidentally? I mean if you're able to go into a collapse with all your might, why can't you use the same energy to stay well and busy? All right, so I'm being unreasonable. I'm being very unreasonable now. But, my God, how you try what little patience I was born with! You take a look around your college campus, and the world, and politics, and one season of summer stock, and you listen to the conversation of a bunch of nitwit college students, and you decide that everything's ego, ego, ego, and the only intelligent thing for a girl to do is to lie around and shave her head and say the Jesus Prayer and beg God for a little mystical experience that'll make her nice and happy."
Franny shrieked, "Will you shut up, please?"
"In just a second, in just a second. You keep talking about ego. My God, it would take Christ himself to decide what's ego and what isn't This is God's universe, buddy, not yours, and he has the final say about what's ego and what isn't. What about your beloved Epictetus? Or your beloved Emily Dickinson? You want your Emily, every time she has an urge to write a poem, to just sit down and say a prayer till her nasty, egotistical urge goes away? No, of course you don't! But you'd like your friend Professor Tupper's ego taken away from him. That's different. And maybe it is. Maybe it is. But don't go screaming about egos in general. In my opinion, if you really want to know, half the nastiness in the world is stirred up by people who aren't using their true egos. Take your Professor Tupper. From what you say about him, anyway, I'd lay almost any odds that this thing he's using, the thing you think is his ego, isn't his ego at all but some other, much dirtier, much less basic faculty. My God, you've been around schools long enough to know the score. Scratch an incompetent schoolteacher-or, for that matter, college professor-and half the time you find a displaced first-class automobile mechanic or a goddam stonemason. Take LeSage, for instance-my friend, my employer, my Rose of Madison Avenue. You think it was his ego that got him into television? Like hell it was! He has no ego any more-ever he had one. He's split it up into hobbies. He has at least three hobbies that I know of-and they all have to do with a big, ten-thousand-dollar workroom in his basement, full of power tools and vises and God knows what else. Nobody who's really using his ego, his real ego, has any time for any goddam hobbies." Zooey suddenly broke off. He was still lying with his eyes closed and his fingers laced, quite tightly, across his chest, his shirt-front. But he now ground his face into a deliberately pained expression-a form, apparently, of self-criticism. "Hobbies," he said. "How did I get off onto hobbies?" He lay still for a moment.
Franny's sobs, no more than partly muffled by a satin pillow, made the only sound in the room. Bloomberg was now sitting under the piano, on an island of sunshine, rather picturesquely washing his face.
"Always the heavy," Zooey said, a trifle too matter-of-factly. "No matter what I say, I sound as though I'm undermining your Jesus Prayer. And I'm not, God damn it. All I am is against why and how and where you're using it. I'd like to be convinced -I'd love to be convinced-that you're not using it as a substitute for doing whatever the hell your duty is in life, or just your daily duty. Worse than that, though, I can't see-I swear to God I can't-how you can pray to a Jesus you don't even understand. And what's really inexcusable, considering that you've been funnel-fed on just about the same amount of religious philosophy that I have-what's really inexcusable is that you don't try to understand him. There'd be some excuse for it if you were either a very simple person, like the pilgrim, or a very goddam desperate person-but you're not simple, buddy, and you're not that damned desperate." Just then, for the first time since he had lain down, Zooey, with his eyes still shut, compressed his lips-very much, as a matter of parenthetical fact, in the habitual style of his mother. "God almighty, Franny," he said. "If you're going to say the Jesus Prayer, at least say it to Jesus, and not to St. Francis and Seymour and Heidi's grandfather all wrapped up in one. Keep him in mind if you say it, and him only, and him as he was and not as you'd like him to have been. You don't face any facts. This same damned attitude of not facing facts is what got you into this messy state of mind in the first place, and it can't possibly get you out of it."
Zooey abruptly placed his hands over his now quite damp face, left them there for an instant, then removed them. He refolded them. His voice picked up again, almost perfectly conversational in tone. "The part that stumps me, really stumps me, is that I can't; see why anybody-unless he was a child, or a lucky simpleton like the pilgrim-would even want to say the prayer to a Jesus who was the least bit different from the way he looks and sounds in the New Testament. My God! He's only the most intelligent man in the Bible, that's all! Who isn't he head and shoulders over? Who? Both Testaments are full of pundits, prophets, disciples, favorite sons, Solomons, Isaiahs, Davids, Pauls-but, my God, who besides Jesus really knew which end was up? Nobody. Not Moses. Don't tell me Moses. He was a nice man, and he kept in beautiful touch with his God, and all that-but that's exactly the point. He had to keep in touch. Jesus realized there is no separation from God." Zooey here clapped his hands together-only once, and not loud, and very probably in spite of himself. His hands were refolded across his chest almost, as it were, before the clap was out. "Oh, my God, what a mind!" he said. "Who else, for example, would have kept his mouth shut when Pilat asked for an explanation? Not Solomon. Don't say Solomon. Solomon would have had a few pithy words for the occasion. I'm not sure Socrates wouldn't have, for that matter. Crito, or somebody, would have managed to pull him aside just long enough to get a couple of well-chosen words for the record. But most of all, above everything else, who in the Bible besides Jesus knew-knew-that we're carrying the Kingdom of Heaven around with us, inside, where we're all too goddam stupid and sentimental and unimaginative to look? You have to he a son of God to know that kind of stuff. Why don't you think of these things? I mean it, Franny, I'm being serious. When you don't see Jesus for exactly what he was, you miss the whole point of the Jesus Prayer. If you don't understand Jesus, you can't understand his prayer-you don't get the prayer at all, you just get some kind of organized cant. Jesus was a supreme adept, by God, on a terribly important mission. This was no St. Francis, with enough time to knock out a few canticles, or to preach to the birds, or to do any of the other endearing things so close to Franny Glass's heart. I'm being serious now, God damn it. How can you miss seeing that? If God had wanted somebody with St. Francis's consistently winning personality for the job in the New Testament, he'd've picked him, you can be sure. As it was, he picked the best, the smartest, the most loving, the least sentimental, the most unimitative master he could possibly have picked. And when you miss seeing that, I swear to you, you're missing the whole point of the Jesus Prayer. The Jesus Prayer has one aim, and one aim only. To endow the person who says it with Christ-Consciousness. Not to set up some little cozy, holier-than-thou trysting place with some sticky, adorable divine personage who'll take you in his arms and relieve you of all your duties and make all your nasty Weltschmerzen and Professor Tuppers go away and never come back. And by God, if you have intelligence enough to see that-and you do-and yet you refuse to see it, then you're misusing the prayer, you're using it to ask for a world full of dolls and saints and no Professor Tuppers." He suddenly sat up, shot forward with an almost calisthenic-like swiftness, to look at Franny. His shirt was, in the familiar phrase, wringing wet. "If Jesus had intended the prayer to be used for-"
Zooey broke off. He stared over at Franny's prostrate, facedown position on the couch, and heard, probably for the first time, the only partly stifled sounds of anguish coming from her. In an instant, he turned pale-pale with anxiety for Franny's condition, and pale, presumably, because failure had suddenly filled the room with its invariably sickening smell. The color of his pallor, however, was a curiously basic white-unmixed, that is, with the greens and yellows of guilt or abject contrition. It was very like the standard bloodlessness in the face of a small boy who loves animals to distraction, all animals, and who has just seen his favorite, bunny-loving sister's expression as she opened the box containing his birthday present to her-a freshly caught young cobra, with a red ribbon tied in an awkward bow around its neck.
He stared at Franny for a full minute, then got to his feet, with a little, uncharacteristically awkward movement of imbalance. He went, very slowly, over to his mother's writing table, on the other side of the room. And it was clear, on arrival, that he had no idea why he'd gone over to it. He seemed unfamiliar with the things on the table surface-the blotter with his filled-in "o"s, the ashtray with his cigar end in it-and he turned around and looked at Franny again. Her sobbing had let up a bit, or seemed to have, but her body was in the same wretched, prostrate, face-down position. One arm was bent under her, caught under her, in a way that must have been acutely uncomfortable, if not rather painful. Zooey looked away from her, and then, not unbravely, back at her. He wiped his brow briefly with the palm of his hand, put the hand into his hip pocket to dry it, and said, "I'm sorry, Franny. I'm very sorry." But this formal apology only reactivated, reamplified, Franny's sobbing. He looked at her, fixedly, for another fifteen or twenty seconds. Then he left the room, via the hall, closing the doors behind him.

The fresh-paint smell was now quite strong just outside the living room. The hall itself had not yet been painted, but newspapers had been strewn the entire length of the hardwood floor, and Zooey's first step-an indecisive, almost dazed one-left the imprint of his rubber heel on a sports-section photograph of Stan Musial holding up a fourteen-inch brook trout. On his fifth or sixth step, he barely missed colliding with his mother, who had just come out of her bedroom. "I though you'd gone!" she said. She was carrying two laundered and folded cotton bed-spreads. "I thought I heard the front-" She broke off to take in Zooey's general appearance. "What is that? Perspiration?" she asked. Without waiting for a reply, she took Zooey by the arm and led him-almost swept him, as if he were as light as a broom-into the daylight coming out of her freshly painted bedroom. "It is perspiration." Her tone couldn't have held more wonder and censure if Zooey's pores had been exuding crude oil. ''What in the world have you been doing? You just had a bath. What have you been doing?"  "I'm late now, Fatty. C'mon. One side," Zooey said. A Philadelphia highboy had been moved out into the hall, and together with Mrs. Glass's person, it blocked Zooey's passage. "Who put this monstrosity out here?" he said, glancing at it.
"Why are you perspiring like that?" Mrs. Glass demanded, staring first at the shirt, then at him. "Did you talk to Franny? Where've you just been? The living room?"
"Yes, yes, the living room. And if I were you, incidentally, I'd go look in there for a second. She's crying. Or was when I left." He tapped his mother on the shoulder. "C'mon, now. I mean it. Get out of the-"
"She's crying? Again? Why? What happened?"
"I don't know, for Ghrissake-I hid her Pooh books. Come on, Bessie, step aside, please. I'm in a Hurry.
Mrs. Glass, still staring at him, let him pass. Then, almost at once, she made for the living room, at a clip that scarcely gave her leave to call back over her shoulder, "Change that shirt, young man!"
If Zooey heard this, he gave no sign. At the far end of the hall, he went into the bedroom he had once shared with his twin brothers, which now, in 1955, was his alone. But he stayed in his room for not more than two minutes. When he came out, he had on the same sweaty shirt. There was, however, a slight but fairly distinct change in his appearance. He had acquired a cigar, and lighted it. And for some reason he had an unfolded white handkerchief draped over his head, possibly to ward off rain, or hail, or brimstone.
He went directly across the hall and into the room his two eldest brothers had shared.
This was the first time in almost seven years that Zooey had, in the ready-made dramatic idiom, "set foot" in Seymour's and Buddy's old room. Discounting a totally negligible incident a couple of years earlier, when he had methodically dragged the entire apartment for a mislaid or "stolen" tennis-racket press.
He closed the door behind him as tightly as possible, and with an expression implying that the absence of a key in the lock met with his disapproval. He gave the room itself scarcely a glance, once he was inside it. Instead, he turned around and deliberately faced a sheet of what had once been snow-white beaverboard that was nailed uncompromisingly to the back of the door. It was a mammoth specimen, very nearly as long and as wide as the door itself. One could have believed that its whiteness, smoothness, and expanse had at one time cried out rather plaintively for India ink and block lettering. Certainly not in vain, if so. Every inch of visible surface of the board had been decorated, with four somewhat gorgeous-looking columns of quotations from a variety of the world's literatures. The lettering was minute, but jet-black and passionately legible, if just a trifle fancy in spots, and without blots or erasures. The workmanship was no less fastidious even at the bottom of the board, near the doorsill, where the two penmen, each in his turn, had obviously lain on their stomachs. No attempt whatever had been made to assign quotations or authors to categories or groups of any kind. So that to read the quotations from top to bottom, column by column, was rather like walking through an emergency station set up in a flood area, where, for example, Pascal had been unribaldly bedded down with Emily Dickinson, and where, so to speak, Baudelaire's and Thomas a. Kempis's toothbrushes were hanging side by side.
Zooey, standing in just close enough, read the top entry in the left-hand column, then went on reading downward. From his expression, or lack of it, he might have been killing time on a railway platform reading a billboard advertisement for Dr. Scholl's foot pads.

You have the right to work, but for the work's sake only. You have no right to the fruits of work. Desire for the fruits of work must never be your motive in working. Never give way to laziness, either.
Perform every action with your heart fixed on the Supreme ' Lord. Renounce attachment to the fruits. Be even-tempered [underlined by one of the calligraphers] in success and failure; for it is this evenness of temper which is meant by yoga.
Work done with anxiety about results is far inferior to work done without such anxiety, in the calm of self-surrender. Seek refuge in the knowledge of Brahman. They who work selfishly for results are miserable.
        -"Bhagavad Gita."
It loved to happen.
        -Marcus Aurelius.

O snail
Climb Mount Fuji,
But slowly, slowly!
        -Issa.

Concerning the Gods, there are those who deny the very existence of the Godhead; others say that it exists, but neither bestirs nor concerns itself nor has forethought for anything. A third party attribute to it existence and forethought, but only for great and heavenly matters, not for anything that is on earth. A fourth party admit things on earth as well as in heaven, but only in general, and not with respect to each individual. A fifth, of whom were Ulysses and Socrates, are those that cry:-
"I move not without Thy knowledge!
        -Epictetus.

The love interest and climax would come when a man and a lady, both strangers, got to talking together on the train going back east.
"Well," said Mrs. Croot, for it was she, "what did you think of the Canyon?"
"Some cave," replied her escort.
"What a funny way to put it!" replied Mrs. Croot. "And now play me something."
        -Ring Lardner ("How to Write Short Stories").

God instructs the heart, not by ideas but by pains and contradictions.
        -De Caussade.

"Papa!" shrieked Kitty, and shut his mouth with her hands.
"Well, I won't . . ." he said. "I'm very, very pleased. .. . Oh, what a fool I am...."
He embraced Kitty, kissed her face, her hand, her face again and made the sign of the cross over her.
And there came over Levin a new feeling of love for this man, till then so little known to him, when he saw how slowly and tenderly Kitty kissed his muscular hand.
        -"Anna Karenina."

"Sir, we ought to teach the people that they are doing wrong in worshipping the images and picture in the temple."
Ramakrishna: "That's the way with you Calcutta people: you want to teach and preach. You want to give millions when you are beggars yourselves.. . . Do you think God does not know that he is being worshipped in the images and pictures? If a worshipper should make a mistake, do you not think God will know his intent?"
        -"The Gospel of Sri Ramakrishna."

"Don't you want to join us?" I was recently asked by an acquaintance when he ran across me alone after midnight in a coffeehouse that was already almost deserted. "No, I don't," I said.
        -Kafka.

The happiness of being with people.
        -Kafka.

St. Francis de Sales' prayer: "Yes, Father! Yes, and always, Yes!"

Zui-Gan called out to himself every day, "Master."
Then he answered himself, "Yes, sir."
And then he added, "Become sober."
Again he answered, "Yes, sir."
"And after that," he continued, "do not be deceived by others."
"Yes, sir; yes, sir," he replied.
        -Mu-Mon-Kwan.

The lettering on the beaverboard being as small as it was, this last entry appeared well in the upper fifth of its column, and Zooey could have gone on reading for another five minutes or so, staying in the same column, without having to bend his knees. He didn't choose to. He turned around, not abruptly, and walked over and sat down at his brother Seymour's desk-pulling out the little straight chair as though it were something he did every day. He placed his cigar on the right-hand edge of the desk, burning end out, leaned forward on his elbows, and covered his face with his hands.
Behind him and at his left, two curtained windows, with their blinds half drawn, faced into a court-an unpicturesque brick-and-concrete valley through which cleaning women and grocery boys passed grayly at all hours of the day. The room itself was what might be called the third master bedroom of the apartment, and was, by more or less traditional Manhattan apartment-house standards, both unsunny and unlarge. The two eldest Glass boys, Seymour and Buddy, had moved into it in 1929, at the respective ages of twelve and ten, and had vacated it when they were twenty-three and twenty-one. Most of the furniture belonged to a maplewood "set": two day beds, a night table, two boyishly small, knee-cramping desks, two chiffoniers, two semi-easy chairs. Three domestic Oriental scatter rugs, extremely worn, were on the floor. The rest, with very little exaggeration, was books. Meant-to-be-picked-up books. Permanently-left-behind books. Uncertain-what-to-do-with books. But books, books. Tall cases lined three walls of the room, filled to and beyond capacity. The overflow had been piled in stacks on the floor. There was little space left for walking, and none whatever for pacing. A stranger with a flair for cocktail-party descriptive prose might have commented that the room, at a quick glance, looked as if it had once been tenanted by two struggling twelve-year-old lawyers or researchists. And, in fact, unless one chose to make a fairly thoughtful survey of the reading matter extant, there were few, if any, certain indications that the former occupants had both reached voting age within the predominantly juvenile dimensions of the room. True, there was a phone-the controversial private phone-on Buddy's desk. And there were a number of cigarette burns on both desks. But other, more emphatic signs of-adulthood-stud or cuff-button boxes, wall pictures, the telling odds and ends that collect on chiffonier tops- had been removed from the room in 1940, when the two young men "branched out" and took an apartment of their own.
With his face in his hands and his handkerchief headgear drooping low over his brow, Zooey sat at Seymour's old desk, inert, but not asleep, for a good twenty minutes. Then, almost in one movement, he removed the support for his face, picked up his cigar, stowed it in his mouth, opened the left-hand bottom drawer of the desk, and took out, using both hands, a seven- or eight-inch-thick stack of what appeared to be-and were-shirt cardboards. He placed the stack before him on the desk and began to turn the cards over, two or three at a time. His hand stayed only once, really, and then quite briefly.
The cardboard that he stopped at had been written on in February, 1938. The handwriting, in blue-lead pencil, was his brother Seymour's:

My twenty-first birthday. Presents, presents, presents. Zooey and the baby, as usual, shopped lower Broadway. They gave me a fine supply of itching powder and a box of three stink bombs. I'm to drop the bombs in the elevator at Columbia or "someplace very crowded" as soon as I get a good chance.
Several acts of vaudeville tonight for my entertainment. Les and Bessie did a lovely soft-shoe on sand swiped by Boo Boo from the urn in the lobby. When they were finished, B. and Boo Boo did a pretty funny imitation of them. Les nearly in tears. The baby sang "Abdual Abulbul Amir." Z. did the Will Mahoney exit Les taught him, ran smack into the bookcase, and was furious. The twins did B.'s and my old Buck & Bubbles imitation. But to perfection. Marvellous. In the middle of it, the doorman called up on the housephone and asked if anybody was dancing up there. A Mr. Seligman, on the fourth-

There Zooey quit reading. He gave the stack of cardboards a solid-sounding double tap on the desk surface, as one taps a deck of cards, then dropped the stack back into the bottom drawer and closed the drawer.
Once again he leaned forward on his elbows and buried his face in his hands. This time he sat motionless for almost a half hour.
When he moved again, it was as though marionette strings had been attached to him and given an overzealous yank. He appeared to be given just enough time to pick up his cigar before another jerk of the invisible strings swung him over to the chair at the second desk in the room-Buddy's desk-where the phone was.
In this new seating arrangement, the first thing he did was to pull his shirt ends out of his trousers. He unbuttoned the shirt completely, as if the journey of three steps had taken him into an oddly tropical zone. Next, he took his cigar out of his mouth, but transferred it to his left hand and kept it there. With his right hand he took his handkerchief off his head and laid it beside the phone, in what was very implicitly a "ready position." He then picked up the phone without any perceptible hesitation and dialled a local number. A very local number indeed. When, he had finished dialling, he picked up his handkerchief from the desk and put it over the mouthpiece, quite loosely and mounted rather high. He took a deepish breath, and waited. He might have lighted his cigar, which had gone out, but he didn't.

About a minute; and a half earlier, Franny, on a distinctly quavering note, had just declined her mother's fourth offer within fifteen minutes to bring in a cup of "nice, not chicken broth." Mrs. Glass had made this last offer on her feet-in fact, halfway out of the living room, in the direction of the kitchen, looking rather grim with optimism. But the reintroduced quaver in Franny's voice had sent her quickly back to her chair.
Mrs. Glass's chair was, of course, on Franny's side of the living room. And most vigilantly so. Some fifteen minutes earlier, when Franny had been rehabilitated enough to sit up and look around for her comb, Mrs. Glass had brought over the straight chair from the writing table and placed it squarely up against the coffee table. The site was excellent for Franny-observing, and also placed the observer within easy reach of an ashtray on the marble surface.
Re-seated, Mrs. Glass sighed, as she always sighed, in any situation, when cups of chicken broth were declined. But she had, so to speak, been cruising in a patrol boat down and up her children's alimentary canals for so many years that the sigh was in no sense a real signal of defeat, and she said, almost immediately, "I don't see how you expect to get your strength and all back if you don't take something nourishing into your system. I'm sorry, but I don't. You've had exactly-"
"Mother-now, please. I've asked you twenty times. Will you please stop mentioning chicken broth to me? It nauseates me just to-" Franny broke off, and listened. "Is that our phone?" she said.
Mrs. Glass was already up from her chair. Her lips had tightened a bit. The ring of a telephone, any telephone, anywhere, invariably caused Mrs. Glass's lips to tighten a bit. "I'll be right back," she said, and left the room. She was chinking more audibly than usual, as if !a box of assorted household nails had come apart in one of her kimono pockets.
She was gone about five minutes. When she returned, she had the particular facial expression that her eldest daughter, Boo Boo, had once described as meaning one of only two things: that she had just talked with one of her sons on the telephone or that she had just had a report, on the best authority, that the bowels of every single human being in the world were scheduled to move with perfect hygienic regularity for a period of one full week. "That's Buddy on the phone," she announced as she came into the room .From a habit of several years' standing, she suppressed any small token of pleasure that might have slipped into her voice.
Franny's visible reaction to this news was considerably less than enthusiastic. She looked, in fact, nervous. "Where's he phoning from?" she said.
"I didn't even ask him. He sounds as though he has a horrible cold." Mrs. Glass didn't sit down. She hovered. "Hurry up, now, young lady. He wants to talk to you."
"Did he say so?"
"Certainly he said so! Hurry up, now.... Put your slippers on."
Franny let herself out of the pink sheets and the pale-blue afghan. She sat, pale and obviously stalling, on the couch edge, looking up at her mother. Her feet fished around for her slippers. "What'd you tell him?" she asked nervously.
"Just kindly go to the phone, please, young lady," Mrs. Glass feid evasively. "Just hurry a little, for goodness' sake."
"I suppose you told him I'm at death's door or something," Franny said. There was no reply to this. She stood up from the couch, not so fragilely as a post-operative convalescent might have but with just a trace of timidity and caution, as if she expected, and perhaps rather hoped, to feel a trifle dizzy. She worked her feet more securely into her slippers, then came out from behind the coffee table gravely, untying and retying the belt of her dressing gown. A year or so earlier, in an unwarrantably self-deprecating paragraph of a letter to her brother Buddy, she had referred to her own figure as "irreproachably Americanese." Watching her, Mrs. Glass, who happened to be a great judge of young girls' figures and young girls' walks, once again, in lieu of a smile, tightened her lips a bit. The instant, however, that Franny was out of sight, she turned her attention to the couch. Clearly, from her look, there were not many things in the world she disliked more than a couch, a good eiderdown couch, that had been made up for sleeping purposes. She went around into the aisle made by the coffee table and began to give all the pillows in sight a therapeutic beating up.
Franny, in transit, ignored the telephone in the hall. She evidently preferred to take the longish walk down the hall to her parent's bedroom, where the more popular phone in the apartment was located. Although there was nothing markedly peculiar about her gait as she moved through the hall-she neither dallied nor quite hurried-she was nonetheless very peculiarly transformed as she moved. She appeared, vividly, to grow younger with each step. Possibly long halls, plus the aftereffects of tears, plus the ring of a telephone, plus the smell of fresh paint, plus newspapers underfoot-possibly the sum of all these things was equal, for her, to a new doll carriage. In any case, by the time she reached her parents' bedroom door her handsome tailored tie-silk dressing gown-the emblem, perhaps, of all that is dormitorially chic and jatale-looked as if it had been changed into a small child's woollen bathrobe.
Mr. and Mrs. Glass's bedroom reeked, and even smarted, of freshly painted walls. The furniture had been herded into the middle of the room and covered with canvas-old, paint-flecked, organic-looking canvas. The beds, too, had been drawn in from the wall, but they had been covered with cotton bedspreads Mrs. Glass herself had provided. The phone was now on the pillow of Mr. Glass's bed. Evidently Mrs. Glass, too, had preferred it to the less private extension in the hall. The hand-piece lay detached from its catch, waiting for Franny. It looked almost as dependent as a human being for some acknowledgment of its existence. To get to it, to redeem it, Franny had to shuffle across the floor through a quantity of newspapers and sidestep an empty paint bucket. When she did reach it, she didn't pick it up but merely sat down beside it on the bed, looked at it, looked away from it, and pushed back her hair. The night table that ordinarily stood alongside the bed had been moved close enough to it so that Franny could reach it without quite standing up. She put her hand under a particularly soiled-looking piece of canvas covering it and passed the hand back and forth till she found what she was looking for-a porcelain cigarette box and a box of matches in a copper holder. She lit a cigarette, then gave the phone another, long, exceedingly worried look. With the exception of her late brother Seymour, it should be noted, all her brothers had overly vibrant, not to say sinewy, voices on the telephone. At this hour, it was very possible that Franny felt deeply hesitant about taking a chance on just the timbre, let alone the verbal content, of any of her brothers' voices on the phone. However, she puffed nervously on her cigarette and, rather bravely, picked up the phone. "Hello. Buddy?" she said.
"Hello, sweetheart. How are you-are you all right?"
"I'm fine. How are you? You sound as though you have a cold." Then, when there was no immediate response: "I suppose Bessie's been briefing you by the hour."
"Well-after a fashion. Yes and no. You know. Are you all right, sweetheart?"
"I'm fine. You sound funny, though. Either you have a terrible cold or this is a terrible connection. Where are you, anyway?"
"Where am I? I'm right in my element, Flopsy. I'm in a little haunted house down the road. Neyer mind. Just talk to me."
Franny unplacidly crossed" her legs. "I don't know exactly what you'd like to talk about," she said. "What all'd Bessie tell you, I mean?"
There was a most characteristically Buddy-like pause at the other end. It was exactly the kind of pause-just a trifle rich with seniority of years-that had often tried the patience of both Franny and the virtuoso at the other end of the phone when they were small children. "Well, I'm not terribly sure what all she told me, sweetheart. Past a certain point, it's a little rude to go on listening to Bessie on the phone. I heard about the cheeseburger diet, you can be sure. And, of course, the Pilgrim books. Then I think I just sat with the phone at my ear, not really listening. You know."
"Oh," Franny said. She switched her cigarette over to her telephone hand and, with her free hand, reached again under the canvas cover on the night table and found a tiny ceramic ashtray, which she placed beside her on the bed. "You sound funny," she said. "Do you have a cold, or what?"
"I feel wonderful, sweetheart. I'm sitting here talking to you and I feel wonderful. It's a joy to hear your voice. I can't tell you."
Franny once again pushed back her hair with one hand. She didn't say anything.
"Flopsy? Can you think of anything Bessie may have missed? You feel like talking at all?"
With her fingers, Franny slightly altered the position of the tiny ashtray beside her on the bed. "Well," she said, "I'm a little talked out, to be honest with you. Zooey's been at me all morning."
"Zooey? How is he?"
"How is he? He's fine. He's just tiptop. I could just murder him, that's all."
"Murder him? Why? Why, sweetheart? Why could you murder our Zooey?"
 "Why? Because I just could, that's all! He's completely destructive. I've never met anyone so completely destructive in my life! It's just so unnecessary! One minute he launches this all-out attack on the Jesus Prayer-which I happen to be interested in- making you think you're some kind of neurotic nitwit for even being interested in it. And about two minutes later he starts raving to you about how Jesus is the only person in the world he's ever had any respect for-such a marvellous mind, and all that. He's just so erratic. I mean he goes around and around in such horrible circles."
"Tell about it. Tell about the horrible circles."
Here Franny made the mistake of giving a little exhalation of impatience-she had just inhaled cigarette smoke. She coughed. "Tell about it! It would just take me all day, that's all!" She put a hand to her throat, and waited for the wrong-passage discomfort to pass. "He's just a monster," she said. "He is! Not really a monster but-I don't know. He's" so bitter about things. He's bitter about religion. He's bitter about television. He's bitter about you and Seymour-he keeps saying you both made freaks out of us. / don't know. He jumps from one-"
"Why freaks? I know he thinks that. Or thinks he thinks it. But did he say why? What's his definition of a freak? He say, sweetheart?"
Just here, Franny, in apparent despair at the naïveté of the question, struck her forehead with her hand. Something she very probably hadn't done in five or six years-when, for example, halfway home on the Lexington Avenue bus, she discovered she had left her scarf back at the movies. "What's his definition?" she said. "He has about forty definitions for everything! If I sound slightly unhinged, that's the reason why. One minute- like last night-he says we're freaks because we were brought up to have only one set of standards. Ten minutes later he says he's a freak because he never wants to meet anybody for a drink. The only time-"
"Never wants to what?"
"Meet anybody for a drink. Oh, he had to go out last night and meet this television writer for a drink downtown, in the Village and all. That's what started it. He says the only people he ever really wants to meet for a drink somewhere are all either dead or unavailable. He says he never even wants to have lunch with anybody, even, unless he thinks there's a good chance it's going to turn out to be Jesus, the person-or the Buddha, or Hui-neng, or Shankaracharya, or somebody like that. You know." Franny suddenly put out her cigarette in the tiny ashtray-with some awkwardness, not having her second hand free to brace the ashtray. "You know what else he said to me?" she said. "You know what he swore up and down to me? He told me last night he once had a glass of ginger ale with Jesus in the kitchen when he was eight years old. Are you listening?"
"I'm listening, I'm listening . . . sweetheart."
"He said he was-this is exactly what he said-he said he was sitting at the table in the kitchen, all by himself, drinking a glass of ginger ale and eating saltines and reading 'Dombey and Son,' and all of a sudden Jesus sat down in the other chair and asked if he could have a small glass of ginger ale. A small glass, mind you-that's exactly what he said. I mean he says things like that, and yet he thinks he's perfectly qualified to give me a lot of advice and stuff! That's what makes me so mad! I could just spit! I could! It's like being in a lunatic asylum and having another patient all dressed up as a doctor come over to you and start taking your pulse or something.. . . It's just awful. He talks and talks and talks. And if he isn't talking, he's smoking his smelly cigars all over the house. I'm so sick of the smell of cigar smoke I could just roll over and die."
"The cigars are ballast, sweetheart. Sheer ballast. If he didn't have a cigar to hold on to, his feet would leave the ground. We'd never see our Zooey again."
There were several experienced verbal stunt pilots in the Glass family, but this last little remark perhaps Zooey alone was coordinated well enough to bring in safely over a telephone. Or so this narrator suggests. And Franny may have felt so, too. In any case, she suddenly knew that it was Zooey at the other end of the phone. She got up, slowly, from the edge of the bed. "All right, Zooey," she said. "All right."
Not quite immediately: "Beg pardon?"
"I said, all right, Zooey."
"Zooey? What is this? . . . Franny? You there?"
"I'm here. Just stop it now, please. I know it's you."
"What in the world are you talking about, sweetheart? What is this? Who's this Zooey?"
"Zooey Glass," Franny said. "Just stop it now, please. You're not being funny. As it happens, I'm just barely getting back to feeling half-way-"
"Grass, did you say? Zooey Grass? Norwegian chap? Sort of a heavyset, blond, ath-"
"All right, Zooey. Just stop, please. Enough's enough. You're not funny. ... In case you're interested, I'm feeling absolutely lousy. So if there's anything special you have to say to me, please hurry up and say it and leave me alone." This last, emphasized word was oddly veered away from, as if the stress on it hadn't been fully intended.
There was a peculiar silence at the other end of the phone. And a peculiar reaction to it from Franny. She was disturbed by it. She sat down again on the edge of her father's bed. "I'm not going to hang up on you or anything," she said. "But I'm- I don't know-I'm tired, Zooey. I'm just exhausted, frankly." She listened. But there was no response. She crossed her legs. "You can go on like this all day, but I can't," she said. "All I am is on the receiving end. It isn't terribly pleasant, you know. You think everybody's made of iron or something." She listened. She started to speak up again but stopped when she heard the sound of a voice being cleared. . "I don't think everybody's made of iron, buddy."
This abjectly simple sentence seemed to disturb Franny rather more than a continued silence would have. She quickly reached over and picked a cigarette out of the porcelain box, but didn't prepare to light it. "Well, you'd think you did," she said. She listened. She waited. "I mean, did you call for any special reason?" she said abruptly. "I mean, did you have any special reason for calling me?"
"No special reason, buddy, no special reason."
Franny waited. Then the other end spoke up again.
"I suppose I more or less called to tell you to go on with your Jesus Prayer if you want to. I mean that's your business. That's your business. It's a goddam nice prayer, and don't let anybody tell you anything different."
"I know," Franny said. Very nervously, she reached for the box of matches.
"I don't think I ever really meant to try to stop you from saying it. At least, I don't think I did. I don't know. I don't know what the hell was going on in my mind. There's one thing I do know for sure, though. I have no goddam authority to be speaking up like a seer the way I have been. We've had enough goddam seers in this family. That part bothers me. That part scares me a little bit."
Franny took advantage of the slight pause that followed to straighten her back a trifle, as though, for some reason, good posture, or better posture, might come in handy at any moment.
"It scares me a little bit, but it doesn't petrify me. Let's get that straight. It doesn't petrify me. Because you forget one thing, buddy. When you first felt the urge, the call, to say the prayer, you didn't immediately start searching the four corners of the world for a master. You came home. You not only came home but you went into a goddam collapse. So if you look at it in a certain way, by rights you're only entitled to the low-grade spiritual counsel we're able to give you around here, and no more. At least you know there won't be any goddam ulterior motives in this madhouse. Whatever we are, we're not fishy, buddy."
Franny suddenly tried with one hand alone to get a light for her cigarette. She opened the matchbox compartment successfully, but one inept scratch of a match sent the box to the floor. She bent quickly and picked up the box, and let the spilled matches lie.
"I'll tell you one thing, Franny. One thing I know. And don't get upset. It isn't anything bad. But if it's the religious life you want, you ought to know right now that you're missing out on every single goddam religious action that's going on around this house. You don't even have sense enough to drink when somebody brings you a cup of consecrated chicken soup-which is the only kind of chicken soup Bessie ever brings to anybody around this madhouse. So just tell me, just tell me, buddy. Even if you went out and searched the whole world for a master- some guru, some holy man-to tell you how to say your Jesus Prayer properly, what good would it do you? How in hell are you going to recognize a legitimate holy man when you see one if you don't even know a cup of consecrated chicken soup when it's right in front of your nose? Can you tell me that?"
Franny was now sitting up rather abnormally straight.
"I'm just asking you. I'm not trying to upset you. Am I upsetting you?"
Franny answered, but her answer evidently didn't carry.
"What? I can't hear you."
"I said no. Where are you calling from? Where are you now?"
"Oh, what the hell's the difference where I am? Pierre, South Dakota, for God's sake. Listen to me, Franny-I'm sorry, don't get riled. But listen to me. I have just one or two very small things more, and then I'll quit, I promise you that. But did you know, just by the way, that Buddy and I drove up to see you in stock last summer? Did you know we saw you in 'Playboy of the Western World' one night? One god-awful hot night, I can tell you that. But did you know we were there?"
An answer seemed to be called for. Franny stood up, then immediately sat down. She placed the ashtray slightly away from her, as if it were very much in her way. "No, I didn't," she said. "Nobody said one single-No, I didn't."
"Well, we were. We were. And I'll tell you, buddy. You were good. And when I say good, I mean good. You held that goddam mess up. Even all those sunburned lobsters in the audience knew it. And now I hear you're finished with the theatre forever-I hear things, I hear things. And I remember the spiel you came back with when the season was over. Oh, you irritate me, Franny! I'm sorry, you do. You've made the great startling goddam discovery that the acting profession's loaded with mercenaries and butchers. As I remember, you even looked like somebody who'd just been shattered because all the ushers hadn't been geniuses. What's the matter with you, buddy? Where are your brains? If you've had a freakish education, at least use it, use it. You can say the Jesus Prayer from now till doomsday, but if you don't realize that the only thing that counts in the religious life is defacement, I don't see how you'll ever even move an inch. Detachment, buddy, and only detachment. Desirelessness. 'Cessation from all hankerings.' It's this business of dewing, if you want to know the goddam truth, that makes an actor in the first place. Why're you making me tell you things you already know? Somewhere along the line-in one damn incarnation or another, if you like-you not only had a hankering to be an actor or an actress but to be a good one. You're stuck with it now. You can't just walk out on the results of your own hankerings. Cause and effect, buddy, cause and effect. The only thing you can do now, the only religious thing you can do, is act. Act for God, if you want to-be God's actress, if you want to. What could be prettier? You can at least try to, if you want to-there's nothing wrong in frying." There was a slight pause. "You'd better get busy, though, buddy. The goddam sands run out on you every time you turn around. I know what I'm talking about. You're lucky if you get time to sneeze in this goddam phenomenal world." There was another, slighter pause. "I used to worry about that. I don't worry about it very much any more. At least I'm still in love with Yorick's skull. At least I always have time enough to stay in love with Yorick's skull. I want an honorable goddam skull when I'm dead, buddy. I hanker after an honorable goddam skull like Yorick's. And so do you, Franny Glass. So do you, so do you.. .. Ah, God, what's the use of talking? You had the exact same goddam freakish upbringing I did, and if you don't know by this time what kind of skull you want when you're dead, and what you have to do to earn it-I mean if you don't at least know by this time that if you're an actress you're supposed to act, then what's the use of talking?"
Franny was now sitting with the flat of her free hand pressed against the side of her face, like someone with an excruciating toothache.
"One other thing. And that's all. I promise you. But the thing is, you raved and you bitched when you came home about the stupidity of audiences. The goddam 'unskilled laughter' coming from the fifth row. And that's right, that's right-God knows it's depressing. I'm not saying it isn't. But that's none of your business, really. That's none of your business, Franny. An artist's only concern is to shoot for some kind of perfection, and on his own terms, not anyone else's. You have no right to think about those things, I swear to you. Not in any real sense, anyway. You know what I mean?"
There was a silence. Both saw it through without any seeming impatience or awkwardness. Franny still appeared to have some considerable pain on one side of her face, and continued to keep her hand on it, but her expression was markedly uncomplaining.
The voice at the other end came through again. "I remember about the fifth time I even went on 'Wise Child.' I subbed for Walt a few times when he was in a cast-remember when he was in that cast? Anyway, I started bitching one night before the broadcast. Seymour'd told me to shine my shoes just as I was going out the door with Waker. I was furious. The studio audience were all morons, the announcer was a moron, the sponsors were morons, and I just damn well wasn't going to shine my shoes for them, I told Seymour. I said they couldn't see them anyway, where we sat. He said to shine them anyway. He said to shine them for the Fat Lady. I didn't know what the hell he was talking about, but he had a very Seymour look on his face, and so I did it. He never did tell me who the Fat Lady was, but I shined my shoes for the Fat Lady every time I ever went on the air again-all the years you and I were on the program together, if you remember. I don't think I missed more than just a couple of times. This terribly clear, clear picture of the Fat Lady formed in my mind. I had her sitting on this porch all day, swatting flies, with her radio going full-blast from morning till night. I figured the heat was terrible, and she probably had cancer, and-I don't know. Anyway, it seemed goddam clear why Seymour wanted me to shine my shoes when I went on the air. It made sense."
Franny was standing. She had taken her hand away from her face to hold the phone with two hands. "He told me, too," she said into the phone. "He told me to be funny for the Fat Lady, once." She released one hand from the phone and placed it, very briefly, on the crown of her head, then went back to holding the phone with both hands. "I didn't ever picture her on a porch, but with very-you know-very thick legs, very veiny. I had her in an awful wicker chair. She had cancer, too, though, and she had the radio going full-blast all day! Mine did, too!"
"Yes. Yes. Yes. All right. Let me tell you something now, buddy....Are you listening?" Franny, looking extremely tense, nodded.
"I don't care where an actor acts. It can be in summer stock, it can be over a radio, it can be over television, it can be in a goddam Broadway theatre, complete with the most fashionable, most well-fed, most sunburned-looking audience you can imagine. But I'll tell you a terrible secret-Are you listening to me? There isn't anyone out there who isn't Seymour's Fat Lady. That includes your Professor Tupper, buddy. And all his goddam cousins by the dozens. There isn't anyone anywhere that isn't Seymour's Fat Lady. Don't you know that? Don't you know that goddam secret yet? And don't you know-listen to me, now-don't you know who that Fat Lady really is? ... Ah, buddy. Ah, buddy. It's Christ Himself. Christ Himself, buddy."
For joy, apparently, it was all Franny could do to hold the phone, even with both hands.
For a fullish half minute or so, there were no other words, no further speech. Then: "I can't talk any more, buddy." The sound of a phone being replaced in its catch followed.
Franny took in her breath slightly but continued to hold the phone to her ear. A dial tone, of course, followed the formal break in the connection. She appeared to find it extraordinarily beautiful to listen to, rather as if it were the best possible substitute for the primordial silence itself. But she seemed to know, too, when to stop listening to it, as if all of what little or much wisdom there is in the world were suddenly hers. When she had replaced the phone, she seemed to know just what to do next, too. She cleared away the smoking things, then drew back the cotton bedspread from the bed she had been sitting on, took off her slippers, and got into the bed. For some minutes, before she fell into a deep, dreamless sleep, she just lay quiet, smiling at the ceiling.
If there is an amateur reader still left in the world-or anybody who just reads and runs-I ask him or her, with untellable affection and gratitude, to split the dedication of this book four ways with my wife and children.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.ae-lib.org.ua/salinger/Texts/Zooey-en.htm

Zooey (Magyar)

Azok a tények, amelyekről itt szó lesz, feltehetően mind önmagukért beszélnek, sőt, attól tartok, kissé nyersebben, mint ahogyan ez tények esetében lenni szokott. Ennek kiegyensúlyozásaképpen, kezdjük hát a soha el nem avuló, mindig friss izgalmat keltő, keserves szertartással: mutatkozzék be szabályszerűen a szerző. Ez a bemutatkozás pedig, melyre itt elszántam magam, nemcsak terjengősségével és komolyságával múlja felül legmerészebb álmaimat, hanem – eléggé fájdalmas módon – személyes is lesz, nagyon, de nagyon személyes. És ha van egy kis szerencsém, s a végén sikerül a dolog, leginkább valamiféle kötelező csoportos látogatáshoz hasonlít majd, a géptermen végig, méghozzá az én vezetésemmel; ott megyek szépen legelöl, és mutatom az utat ódivatú Jantzen fürdőtrikómban.
S hogy a legrosszabbján mielőbb túl legyünk, hadd közöljem mindjárt: az, amivel itt előhozakodom, aligha nevezhető elbeszélésnek, inkább afféle házi mozi lesz, csak prózában; mindazok pedig, akik tanúi voltak az első próbálkozásaimnak, óva intettek, nehogy túlságosan merész ábrándokba ringassam magam a terjesztés lehetőségeit illetően. Ellenzékemet – nemcsak jogom, eléggé elkedvtelenítő kötelességem is, hogy erről beszámoljak – maga a három szereplő alkotja: két nő és egy férfi. Nézzük először a női főszereplőt; ő, azt hiszem, annak örülne a legjobban, ha afféle ernyedten intellektuális típusként jellemeznénk, és kész. Semmi kifogása nem lenne kis produkcióm ellen, ha azt a tizenöt-húsz perces jelenetet, melynek során ő több ízben is az orrát törölgeti, valamiképpen megoldottam – értsd: kivágtam – volna. Véleménye szerint ugyanis eléggé utálatos dolog végignézni, hogy valaki örökké csak az orrát fújja. A hármas fogat másik hölgytagja, egy karcsú szubrett, tiltakozását jelentette be az ellen, hogy – úgymond – régi, kissé viseltes pongyolájában kaptam lencsevégre. Azonban: ha a két drágaság (így nevezem őket, mert tudtomra adták, hogy erre igényt tartanak) tiltakozott is, mindenesetre nem túlságosan éles hangnemben, méghozzá nagyon egyszerű oknál fogva, ami persze rám nézve korántsem hízelgő, sőt! E hölgyek tapasztalatból tudják ugyanis, hogy az első keményebb szóra, az első szemrehányásra könnyekben török ki. Nem is ők, hanem a férfi főszereplő nagyon is ékesszólóan igyekezett meggyőzni: fújjam le az egészet. Véleménye szerint ugyanis vállalkozásom sarkpontja valamiféle miszticizmus, vagy legalábbis vallási misztifikáció – mindenesetre, hangsúlyozta igen nyomatékosan, mintha túlerőltettem, túlságosan világossá tettem volna a dolog transzcendens vonalát, ez pedig, mint mondja, csak sajnálatos módon gyorsíthatja, sőt korai szomorú véggel fenyegeti pályafutásomat. Mert lám, az emberek már a fejüket csóválják a nevem hallatára, s ha az „Isten” szót a továbbiakban így, hivatásszerűen használgatom, mint eddig – kivételt képeznek természetesen mindazon esetek, amikor meghitten higiénikus, amerikai módra, jól bevált beszédfordulatként élek e kifejezéssel –, nos, ezt a legrosszabb fajta célozgatásnak veszik, sőt, nyugtázzák majd, csalhatatlan jeléül annak, hogy végképp a vesztembe rohanok, és a szemétdombig meg se állok. Efféle megállapítások és érvek, ugye, minden átlagosan ijedős embert, főként ha az illető még írogat is, visszarettentenek. Engem is, természetesen. De csak egy szünet erejéig. Mert bármilyen ékesszóló az ellenvetés, mégiscsak akkor ér valamit, ha valóban helyénvaló. Tény viszont az, hogy tizenöt éves korom óta állandóan efféléket írtam: házi mozit prózában. A nagy Gatsby-ben (tizenkét évesen ez volt az én Tom Sawyer-em) az ifjú elbeszélő megjegyzi egy helyütt, hogy mindenki meggyanúsítja magát legalább egy főerénnyel, s az ő esetében ez nem más, mint a becsületesség. A magam részéről azt hiszem, hogy az én főerényem az, hogy tudom, mi a különbség egy misztikus történet és egy szerelmi történet között. És ily módon állíthatom, hogy amivel itt előhozakodok, sem misztikus, sem vallásos értelemben misztifikáló történet nem lesz. Meggyőződésem szerint összetett és sokszálú szerelmi történetről van szó, afféle nagyon tiszta és bonyolult ügyről tehát.
És hogy végezzek is a dologgal: maga a darab egy jámbornak aligha nevezhető közerőfeszítés eredménye. Mindazokat a tényeket, melyek követésére (lassú, szép nyugodt követésére) most mód nyílik, magától a három főszereplőtől tudtam meg, méghozzá eléggé megerőltető négyszemközti együttlétek során. Mindjárt azt is meg kell jegyeznem, hogy hármójuk közül egyik sem tett tanúságot káprázatos tehetségről a részletek elhagyását és az események sűrítését illetően. Sajnos, ezek a hiányosságok kiütköznek majd a kész, úgy is mondhatnám, lepergetés előtt álló matérián. Sajnos, ezen semmit jóvá nem tehetek, legfeljebb – ehhez azonban ragaszkodom – szolgálhatok némi magyarázattal. Rokonok vagyunk, egy vérből valók mind a négyen, beszédünk rostozatát meghitt, családi cinkosság teszi ezoterikussá, afféle szemantikai házigeometria jegyében állnak mindennapos megjegyzéseink és válaszaink is, amelynek axiómája, hogy két adott pont közt a legrövidebb távolság mindig csaknem a teljes kör.
És még egy utolsó megjegyzés: családi nevünk Glass. A következő pillanatokban a Glass család legifjabb férfi tagját látjuk majd, ahogy éppen egy rendkívül hosszú levelet olvas (amelyet, ünnepélyesen ígértem, teljes terjedelmében közzéadok itt); a levelet egyébként legidősebb életben levő bátyja, Buddy Glass írta. Állítólag a levél hangvétele és stílusa a felszínesnél jóval komolyabbnak minősíthető hasonlóságot mutat e történet szerzőjének stílusával vagy éppen írói modorával, s az egyszerű olvasó igen gyorsan arra a következtetésre jut majd, hogy a levél írója meg én: egy és ugyanaz a személy. Ám tegye, főként mivel – nagyon is hiszem – igaza van. Mi pedig a továbbiakban harmadik személyben szólaltatjuk meg ezt a Buddy Glasst. Hiszen – végül is – semmi okát nem látom, miért is kellene másképp tennem.
Hétfő délelőtt fél tizenegy, 1955 novemberében. Zooey Glass, huszonöt éves fiatalember  csordultig teli fürdőkádban ült, és egy négy évvel korábbi keltezésű levelet olvasott. A levél afféle majdnem végtelennek tetsző iromány volt, gépírással, sárga másolópapíron, és Zooeynak nem kis fáradságába került, hogy lapjait ott egyensúlyozza térdének a vízből kiálló két száraz szigetén. Jobb kéz felől, a beépített szappantartócsempe peremén, eléggé nedvesnek látszó cigaretta billegett; minden bizonnyal parázslott is még valamelyest, hiszen Zooey néha-néha érte nyúlt, és anélkül, hogy felpillantott volna a levélből, szívott rajta egyet. A hamu ilyenkor vagy egyenest, vagy a levélpapíron végigperdülve, a fürdőkádba hullt. Aki a fürdőkádban ült, úgy látszik azonban, nem vett tudomást erről az apró rendetlenségről. Arra viszont olykor-olykor felfigyelt már, hogy a fürdővíz forrósága vízelvonó hatással van testére. Így hát, ahogy ott ült mind tovább a kádban, és olvasta a levelet, egyes részeit ráadásul többször is, keze fejét egyre gyakrabban és egyre gondosabban nyomogatta homlokához és felső ajkához, hogy letörölje a gyöngyöző izzadságcseppeket.
Zooeyban, nem árt ezt még jókor megjegyezni, igen bonyolult, egymást keresztező, szinte démonikusnak mondható jellemvonásokat figyelhetünk majd meg; nem árt tehát, ha itt most egy-két dossziénak is beillő bekezdést szentelünk személyének. Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem túlságosan magas, de rendkívül arányos felépítésű fiatalember volt. Hátulról nézve – különös tekintettel csigolyáinak vonalára – afféle szegény nagyvárosi gyereknek tarthatnánk, akit nyaranta üdülőtáborba küldenek, hogy lebarnuljon, és magára szedjen egy-két kilót. Közelről nézve, akár szemből, akár profilból, nagyon jóképű volt, sőt, igen vonzó jelenség. Legidősebb nővére (aki, szerényen, azt szeretné, ha itt gondos tuckahoe-i háziasszonyként mutatnánk be) arra kért, írjam le Zooeyt a következőképpen: „Kék szemű, zsidó-ír felderítő-mohikán, aki a Monte Carló-i rulettasztal mellett, a karjaid között hal meg”. Objektívebben és kétségtelenül kevésbé családiasan szemlélve megállapítható azonban, hogy arca – szerencsére – éppen innen volt még azon a határon, ahol a ragyogó csinos kis fiúkák kezdődnek, s ezt annak köszönhette, hogy az egyik füle egy kicsit jobban elállt. Ami engem illet, nem azonosulok egyik nézőponttal sem. Mindössze annyit állapítok meg, hogy Zooey arca majdnem tökéletesen szép arc volt, ily módon tehát, akár valahány igazi műalkotás, természetesen sebezhető; védtelen a sok felszínes, látszatra általában olyannyira helyes megítéléssel szemben. Azt hiszem, ezzel kapcsolatban már csak az a megjegyzés esedékes a részemről, hogy a jól ismert, mindennapos, véletlenszerű események bármelyike – egy autóbaleset, megfázás, hazugság üres gyomorra – egy nap vagy akár egy pillanat leforgása alatt eltorzíthatta vagy elcsúfíthatta volna szép arcát. Amit azonban soha el nem vehetett volna tőle senki, semmi, s ami (erre mellesleg már utaltam is) mindig olyan elragadóvá tette, nem egyéb, mint az egész arcáról sugárzó igazi esprit, mely különösen a szeme körül vibrált felülmúlhatatlanul, néha szinte fényűzőn, mint egy harlekin-maszk, sőt, olykor még annál is zavarbaejtőbben.
Hivatását tekintve Zooey színész volt, több mint három éve a televízió egyik vezető színésze. „Keresett színész” volt, amennyire egy fiatal tévészínész, aki nem Broadway- vagy hollywoodi sztár, tehát nem konfekcionált nemzeti híresség, egyáltalán az lehet (és a család másodkézből szerzett értesülései szerint, ehhez képest jól is fizették). Ezeknek a megállapításoknak egyike-másika azonban, hacsak közelebbről meg nem vizsgáljuk, könnyen csalóka feltételezésekhez és leegyszerűsítésekhez vezethet. A valóság az volt, hogy Zooey tulajdonképpen már hétéves korában debütált színpadi előadóként. Az eredetileg hétgyermekes Glass család * – öt fiú és két lány – második legfiatalabb sarja volt; és gyerekkorában mind a hét testvér közreműködött, aránylag elviselhető időközökben, egy rádiósorozatban: afféle kvíz játék volt ez, gyermekek részére, „Az okos gyerek” címmel. Az a csaknem tizennyolc évnyi korkülönbség, amely a legidősebb Glass testvért, Seymourt, a legkisebbtől, Frannytől, elválasztotta, éppen elég volt ahhoz, hogy a család valamiféle dinasztikus rangsort formálhasson magának „Az okos gyerek”-re; a program egyébként tizenhat évig futott – 1927-tő11943 végéig, vagyis összekötötte, mondhatni, a charleston és a B 17-esek korszakát. (Ezek az adatok, azt hiszem, bizonyos mértékig az írásmű szerves részei!) A gyerekek rádiós diadalai közötti kisebb-nagyobb, néha évekre is nyúló szünetek magyarázatául talán azt kellene megemlíteni, hogy mind a heten (igazán kevés és semmiképp nem jelentős kivétellel) ragyogóan oldották meg a feladatukat; válaszoltak az éter hullámain a hallgatók által beküldött szörnyűségesén könyvízű és szörnyűségesen nyakatekert kérdésekre, méghozzá olyan könnyedén és talpraesetten, hogy szereplésük ritkaságszámba ment a hasonló jellegű adások történetében. A közönség pedig mindannyiszor rendkívül hevesen reagált a Glass gyerekek produkcióira; annyi bizonyos, hogy langyosan soha. A hallgatóság általában két, egymásnak érdekes módon ellentmondó táborra oszlott: az egyik kibírhatatlanul „fölényes” kis szörnyetegeknek tartotta őket, mondván, ott történt a hiba, hogy mindjárt születésük után vízbe nem fojtották vagy el nem gázosították valamennyit, míg az ellenpárt hihetőnek tartotta a dolgot, azon az alapon, hogy nyilván koraérett gyerekekről van szó, akik rettentő okosak, csak nem túlságosan irigylésreméltóak ezért. Még most is, mikor ezt írom (1957), vannak, akik „Az okos gyerek” egykori hallgatói közül jól emlékeznek még a hét gyerek néhány szereplésére. Ez az egyre gyérülő csoport, mely érdekes módon mintha a szélrózsa minden irányába szétszórt asztaltársasághoz hasonlítana, egy emberként vallja, hogy a legidősebb Glass gyerek, Seymour volt a húszas években és a harmincas évek elején valamennyiök közül a „legjobb”, olyan, akit jgazán érdemes és tanulságos volt meghallgatni. Seymour után általában Zooeyt említették másodikként, a legkisebb fiút. S mivel jelenlegi munkánkban érdeklődésünk elsősorban rá összpontosul, hozzá kell tennünk mindjárt, hogy Zooey hajdani „Az okos gyerek”-beli szereplései révén összes testvérei közül (vagy éppen mindanynyiukat megelőzve) egészen rendkívüli megkülönböztetésben részesült. Rádiós szereplésük évei alatt mind a hét gyerek könnyű zsákmánya volt gyerekpszichológusoknak és nevelésügyi szakembereknek, akik mindenekelőtt koraérett gyerekek iránt érdeklődtek. Ebben a vonatkozásban, helyesebben szólva: ezt a szolgáltatást tekintve, Zooey volt az, akit fent nevezett egyének valamennyi Glass gyerek közül a legnagyobb előszeretettel dongtak körül; apróra kikérdezték, tapogatták, vizsgálták, piszkálták, turkáltak benne. Igen jellemző módon, Zooeynek elég drágán kellett megfizetnie a klinikai, szociál- és kísérleti pszichológia egymástól olyan nyilvánvalóan eltérő területein szerzett valamennyi tapasztalatát – valamennyit, legalábbis nem tudok egyetlen kivételről sem –, mivel azok a helyek, ahol a tesztvizsgálatokat végezték vele, mind hemzsegtek vagy a roppantul fertőzőveszélyes traumáktól, vagy egész egyszerűen csak a jó, régimódi, megbízható bacilusoktól. 1942-ben például (hiába próbált tiltakozni a dolog ellen két legidősebb bátyja, akik akkoriban mindketten katonai szolgálatot teljesítettek) egyetlen bostoni kutatócsoport öt különböző alkalommal csinált vele tesztet. (A legtöbb szeánsz idején tizenkét éves volt, s lehet, hogy a vonatozgatás – összesen tíz utat tett meg – legalábbis eleinte valamelyest mulatságos volt a számára.) Az öt szeánsz legfőbb célja feltételezhetően az volt, hogy ha csak egy mód van rá, izolálják Zooey koraérett értelmét és képzelőerejét, s ily módon tanulmányozhassák forrásukat. Az ötödik teszt után az áldozatot visszaküldték New Yorkba, felszerelték három vagy négy, hivatalos borítékba csomagolt aszpirintablettával nátha ellen, a nátháról azonban kiderült, hogy egészen közönséges tüdőgyulladás. Körülbelül hat héttel később interurbán jelentkezett Boston, sok aprópénz potyogott egy közönséges telefonautomatába, és egy felismerhetetlen hang, mely feltehetően minden szándékosság nélkül ugyanolyan pedáns is volt, mint vicces, közölte Mr. és Mrs. Glass-szal, miszerint Zooey fiúk angol szókincse, már amennyiben rá lehetne bírni őt, hogy használja is, Mary Baker Eddyével vetekszik.
Visszatérve oda, ahol elhagytuk: a hosszú, gépírásos, négyéves levélen, amelyet Zooey ezen a novemberi hétfő reggelen magával vitt a fürdőkádba, nagyon jól látható volt, hogy az eltelt négy év alatt jó néhányszor kivették a borítékból, kiteregették, megint összehajtogatták, úgyhogy most már nemcsak hogy gusztustalanul festett, hanem néhány helyen, különösen a hajtások mentén szét is foszlott. Amiként azt fentebb már közöltük, a levelet Zooey legidősebb életben levő bátyja, Buddy írta. Maga a levél végtelenül hosszú volt, stílusát túltengő szenvedély jellemezte, tartalmát azonban – tele ismétlésekkel – nyilvánvalóan tanulságosnak szánták, rendíthetetlen vélemények és ezeken alapuló kifogások következtek benne sorra-rendre, leereszkedő, eléggé kínosan ható iromány volt tehát a levél –, s közben csak úgy áradt belőle a túlságba vitt jó szándék meg a sok-sok szeretet. Röviden szólva, afféle levél volt ez, amelyet a címzett, ha akarja, ha nem, magával cipel egy ideig a kabátja belső zsebében, s aminőt bizonyos hivatásos írók szívesen idéznek szó szerint. Lássuk hát:
1951. 3. 18.
Kedves Zooey!
Éppen most jutottam a végére Anya levelének, ma jött, nem volt éppen egyszerű megfejteni; rólad írt meg Eisenhower tábornok mosolyáról meg valami kisfiúról, aki a liftaknába zuhant, benne volt a Daily News-ban, és arról, hogy mikor mondom le már végre a New York-i telefonomat, és mikor igénylek már magamnak itt egyet, vidéken, ahol csakugyan szükségem lehetne rá. Egészen biztos, hogy Anya az egyetlen nő a világon, aki képes láthatatlan dőlt betűkkel írni. Drága jó Bessie. Háromhavonként mindig pontosan ötszáz szó jön tőle szegény jó magántelefonomról, hogy mégiscsak buta dolog fizetni azt a drága pénzt minden hónapban olyasvalamiért, amit senki, de senki nem használ többé. Ez egyébként kiadós hazugság. Ugyanis ha a városban vagyok, minden egyes alkalommal könyörtelenül letelepszem a készülékem mellé, és beszélgetést folytatok régi barátommal, Jamával, a halál istenével, és kisded csevegéseink lebonyolítására igazán egy magántelefon a legkevesebb, ami kell. Kérlek, mondd meg hát Bessie-nek, hogy nem engedek semmiképpen. Szenvedéllyel csüngök ezen a készüléken. Ez volt az egyetlen magántulajdonszerű valami, amivel Bessie egész kibucában Seymour meg én valaha is rendelkeztünk. Valamint hogy az is hozzátartozik lelkem harmóniájához, hogy valahányszor ez az ostoba telefonkönyv új kiadásban jelenik meg, fellapozzam Seymour nevénél. Olyan meghitten kérődzöm végig az egész G betűt. Légy hát jó gyerek, és add át az üzenetemet. Persze nem így, szó szerint, hanem egy kicsit kedvesebben. Zooey, ha tudsz, légy kedvesebb Bessie-hez! Azt hiszem, nem azért kérlek erre, mert az anyánk, hanem mert annyira fáradt lehet már. Ha majd elmúltál harminc, amikor mindenki lassít egy kicsit az iramon (talán még Te is, ki tudja), amúgy is az leszel – de próbáld meg talán már most is, hátha menni fog. Nem elég, ha afféle túláradó brutalitással kezeled, ahogyan egy apacstáncos a partnernőjét – amit egyébként Bessie, akár hiszed, akár nem, megért, nagyon is jól megért. Elfelejted, hogy tulajdonképpen az érzelmek éltetik, majdnem ugyanúgy, mint Lest.
Eltekintve a telefonügytől, Bessie utolsó levele igazi Zooey-levél volt. Hogy írjak neked, és magyarázzam meg, hogy még előtted az egész élet, és bűn, ha nem teszed le a doktorátust, mielőtt teljes egészében a színészetre adnád a fejed. Nem írja meg, mit szeretne legjobban, miféle doktorátust, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, matematikából jobban örülne neki, mint például görögből, te piszok kis könyvkukac. Akárhogy is, azt hiszem, szeretné, ha lenne a kezedben valami, amire támaszkodhatsz, ha netalán a színészi karriered félresikerülne. És ez nemcsak talán, hanem egészen biztosan okos elgondolás, legfeljebb én nem vagyok most éppen olyan hangulatban, hogy pontosabban meg tudnám magyarázni, miért. Ma megint olyan napom van, hogy családunk valamennyi tagját, engem magamat sem kivéve, mintha fordítva tartott távcsövön át szemlélném. Reggel, amikor kinyitottam a levélszekrényt, és megláttam a borítékon a feladó nevét, Bessie-ét, egy pillanatra csakugyan nem emlékeztem rá, ki is ez. Persze minden okom megvan rá, hogy így legyen: a 24/A osztály, ahol Írásművészetet tanítok Haladóknak, harmincnyolc novellával látott el, melyeket könnyek között cipeltem haza a barlangomba, hogy felettük kuksoljak egész hétvégén. Harminchét elbeszélés szól egy szerény, félénk, visszavonultan élő pennsylvaniai-holland leszbikusról, aki annyira szeretne írni; elbeszélve mindez egyes szám első személyben, valami gennyes narrátor által. Ráadásul dialektusban.
Feltételezem, tudod, hogy mialatt lányiskoláról lányiskolára vándoroltam kis irodalmi kuplerájommal, az évek során még csak ahhoz sem jutottam hozzá, hogy a doktorit megcsináljam. Most már úgy érzem, mintha egy évszázad választana el a dologtól, amikor még egyáltalán szóba jöhetett, azt hiszem azonban, végeredményben két oka volt, miért nem vizsgáztam le annak idején. (Kérlek, maradj csak nyugodtan ülve – évek óta ez az első levél, amit kapsz tőlem, hát bírd ki szépen.) Először is főiskolai éveimben sznob voltam, amilyen csak egy hajdani „Okos gyerek” lehet, méghozzá aki a későbbiekben egész élete során angolt fog tanítani, főtantárgyként, és nem akartam semmiféle tudományos fokozatot, ha a sok félművelt irodalmár, rádiós meg nevelésügyi tökfej közül majdnem minden másodiknak van. Másodszor pedig Seymour olyan idős korában lett doktor, amikor a legtöbb amerikai fiú és lány éppen hogy végez a középiskolával; s mert túl késő lett volna már, hogy utánacsináljam, hát nem is csináltam semmit. Persze, amikor annyi idős voltam, mint te, én is ugyanúgy meg voltam győződve róla, hogy soha nem kényszerülök majd tanársorba, hanem ha múzsáim nem lennének képesek létfenntartásomról gondoskodni, elmegyek majd szépen Booker T. Washington példájára lencséket csiszolni. Ennek ellenére: azt hiszem, nem él bennem a legkisebb megbánás sem a tudományos pályával kapcsolatosan. Különösen rossz napjaimon bebeszélem magamnak, hogy ha annak idején, amikor még lett volna módom rá, teleaggatom magam mindenféle fokozatokkal, most nem lennék kénytelen afféle teljességgel akadémikus és reménytelen dologgal foglalkozni, mint az Írásművészet Haladóknak a 24/A osztályban. Ez azonban bizonyára butaság. A kártyák ki vannak osztva, és (azt hiszem, tisztességesen) a hivatásos esztéták bizonyos vesztésre állnak; és csakugyan, semmi kétség, mindannyian megérdemeljük szép sivár, bőbeszédű akadémikus halálunkat, akármikor jöjjön is el az óra.
A te eseted, legalábbis ahogy én látom, nagyon kevéssé hasonlít az enyémhez. Persze, azt hiszem, mégsem vagyok veled kapcsolatban Bessie-vel egy véleményen. Ha biztonságot keresel, vagy ha Bessie biztonságban szeretne látni – a végzettséged arra mindenképpen jó lesz, hogy valamiféle unalmas középiskolában vagy isten háta mögötti főiskolán a logaritmust magyarázhasd. Csodálatos görög tudásod azonban egyetlen jobb hírű egyetemen se ér majd semmit, ha le nem doktorálsz, hiszen tudnod kell, fényesre lakkozott tábornoki sapkák és hasonlóképpen tündöklő doktori kalapok világában élünk. (Persze, egyet még mindig tehetsz: elmehetsz Athénba. Drága, napfényes, jó öreg Athén.) De minél többet töprengek a dolgon, annál biztosabban állíthatom: köpj a vizsgákra. Ha tudni akarod: azt hiszem, színészként sokkal könnyebben zöld ágra vergődhetnél, ha Seymour meg én nem tömjük tele a fejed annak idején olyasféle kötelező olvasmányokkal, mint az Upanisádok, a Gyémánt Szutra, Eckhart mester, meg szívünk sok-sok más kedvence. Uramisten, egy színésznek végül is sokkal, de sokkal könnyebb csomaggal kellene utaznia. Még gyerekkorunkban történt egyszer, hogy S. meg én együtt ebédeltünk John Barrymore-ral. Rettentő okos volt, talpraesett, mindenben rögtön otthonos, csak éppen nem volt megrakva a formális műveltség mindenféle cókmókjaival, ami valóban csak a terhére lehetett volna. Azért mondom el mindezt, mert a hét végén beszélgettem egy eléggé kényes és hiú orientalistával, s társalgásunk egyik teljes metafizikai szélcsendjében elmeséltem neki, hogy van egy öcsém, aki úgy segített egyszer szerelmi bánatán, hogy megpróbálta a Mundaka Upanisádot lefordítani klasszikus görögre (az orientalista harsogva felnevetett – ismered őket, tudod, hogyan szoktak nevetni ezek az orientalisták).
Isten adná, hogy legalább valami halvány elképzelésem lenne róla, mi lesz veled a színészi pályán. Született színész vagy, annyi bizonyos. És ezt Bessiekénk is tudja jól. Meg aztán az is igaz, hogy te meg Franny, egyedül ti vagytok szépek az egész családban. De hol játszol majd? Gondoltál-e már erre? Filmen? Ha igen, már csak az elképzeléstől is borsódzik a hátam, hogy ha megerősödsz egy kicsit, téged is beskatulyázhatnak majd, mint minden utcáról szalasztott kis színészecskét, valamelyik jól ismert hollywoodi típusfigurába: profibokszoló vagy misztikus lehet belőled, revolverhős vagy küzdelmes sorsú ifjú cowboy, vagy az eleven emberi lelkiismeret és így tovább. S vajon jól érzed-e majd magad efféle konfekciószabásban? Vagy arról ábrándozol inkább, hogy kozmikusan nagy szerepeket játszhass – mint például Pierre-t vagy Andrejt a Háború és béke valamelyik Technicolor-feldolgozásában, csupa lenyűgöző csatajelenet, ahol azonban árnyalatokról, jellemrajzokról egyáltalán még csak szó se lehet (hogy is lehetne: hiszen az olyan regénybe való dolog mind, nem fényképezhető) – ahol Anna Magnani büszke Natasát alakít (hogy a produkció klasszikus maradjon, s egyszersmind őszintének is hasson), az egészet leöntenék Dimitrij Popkin kísérőzenéjével, a férfiszereplők megfeszülő arcizmai felváltva rángatóznának, hogy a néző lássa: milyen rendkívüli érzelmek súlya nehezedik rájuk, aztán jönne a nagy világméretű ősbemutató a Winter Gardenben, reflektorfényben, és Molotov meg Milton Berle meg Dewey kormányzó vezetné be a hírességeket érkezésük sorrendjében. (Hírességeken természetesen olyan régesrégi Tolsztoj-rajongókat értek itt, mint például Dirksen szenátor, Zsa Zsa Gábor, Gayelord Hauser, Georgie Jessel és Charles of the Ritz.) Nos, hogy tetszik ez az elképzelés? Jól hangzik, nem? És ha történetesen a színházat választod, ott van még valami illúziód? Láttál-e valaha is például egy igazán szép Cseresznyéskert-előadás? Nehogy azt mondd, hogy láttál. Mert ilyet még senki se látott. „Ihletett" előadást vagy akár, „hiteles atmoszférájú előadást, azt még igen: de igazán szépet, ahol Csehov művészetének minden egyes árnyalata, minden egyes idioszinkráziája valamennyi szereplőben érvényesült volna, soha. Csakugyan rettentően aggódom érted, Zooey. Bocsáss meg, hogy ilyen pesszimista vagyok, ráadásul még fellengzős is. Csakhogy én tudom., mi mindent vársz te a színháztól, te csibész. Volt részem abban a pokolinak mondható élményben, hogy melletted ülve nézhettem végig egy színielőadást. Nagyon is jól tudom, mit vársz te az ábrázoló művészettől: olyasmit vársz, amit soha, de soha nem lesz képes megadni neked, egész egyszerűen nem lehet képes – hát úgy vigyázz, az isten szerelmére.
Most már látom, ma teljesen őrült vagyok. Mint a neurotikusoknak általában, kitűnő az emlékezőtehetségem, és ma három éve éppen, hogy Seymour öngyilkos lett. Meséltem már neked, hogy volt, mikor Floridába repültem a holttestéért? A repülőgépen öt teljes óra hosszat sírtam, mint egy hülye. Időnként óvatosan eligazgattam a függönyt az ülésem mellett, hogy a folyosóról senki ne lásson be hozzám – hála istennek, senki sem ült mellettem. Körülbelül öt perccel leszállás előtt felfigyeltem a mögöttem ülők beszélgetésére. Egy nő, afféle „Ott Fenn Nálunk Bostonban” meg olyan nagyon Harvard Square-hanghordozással azt mondta éppen: „És képzelje el, másnap reggel négy liter gennyet csapoltak le abból az édes, fiatal kis testből.” Nem emlékszem, hogy ezenkívül akár egy szót is hallottam volna még, ahogy azonban öt perccel később kiszálltam a repülőgépből és megpillantottam a Gyászoló Özvegyet, talpig feketében és talpig a Bergdorf-Goodman szalonból kilépve, nohát az arcomra nem az Illő Kifejezés ült ki. Egész egyszerűen vigyorra szaladt a képem, és ma is ugyanúgy vagyok ezzel, anélkül, hogy különösebb okom lenne rá, legjobb meggyőződésem ellenére biztos vagyok benne, hogy a közvetlen közelben – talán a szomszéd házban -– egy nagy költő haldoklik, de közben – ugyancsak egészen a közelben – négy liter gennyet csapolnak éppen egy édes, fiatal testből, és arra azért mégsem vagyok képes, hogy hol a gyönyörűség, hol a jeges iszony szaladgáljon a gerincemen.
A múlt hónapban felkeresett Sheeter dékán (azt hiszem, elég, ha csak a nevét megemlítem, és Franny már teljesen kiborul), azzal a szeretetre méltó mosolyával és ökörhajcsárhoz illő botjával, és azóta tanártársaimnak, a tanárfeleségeknek meg néhány rettentő lelkes hallgatónak előadásokat tarthatok péntekenként a zen-ről meg a mahajana buddhizmusról. Olyan bűvészmutatvány ez, ami, ha nem tévedek, egyszer még bizonyára megszerzi nekem a Keleti Filozófiák professzori székét a pokolban. A dolog közvetlenebb következménye pedig az, hogy így most már nemcsak heti négy, hanem öt napot kell az egyetemen töltenem – s ehhez jön még a magam munkája, de arra már csak az éjszaka jut meg a hétvége. Alig van egyetlen szabad pillanatom, hogy valóban gondolkodhassam. Amivel azt szeretném – eléggé nyomorúságos módon – kifejezni, hogy jócskán aggódom miattad meg Franny miatt, csak éppen korántsem tehetem ezt annyiszor, ahányszor szeretném. Szeretném viszont, ha itt most tényleg megértenéd, hogy nem Bessie levele indított arra, hogy leüljek, és tenger hamutartóval körülvéve végehossza-nincs levelet írjak neked. Mert Bessie hétről hétre közli velem a téged meg Frannyt illető hihetetlen újságokat, ezt már megszokhattam hát. És nem is erről van szó. Ha mégis leültem, hogy írjak neked, másvalami van emögött, méghozzá az a valami, ami ma a nagyáruházban történt velem (itt most megkíméllek az új bekezdéstől, holott alkalmasint szükséges lenne). Ott álltam tehát a húsospultnál, és vártam, hogy levágják nekem a kiválasztott bárány elejét; mellettem egy fiatalasszony a kislányával. A kislány úgy négyéves lehetett, s hogy elüsse valamivel az időt, háttal a kirakatüvegnek támaszkodott, és borotválatlan arcomat bámulta. Azt mondtam neki, véleményem szerint majdnem ő a legcsinosabb kislány, akit ma láttam. Ezt értette, nyugtázta is; bólintott. Mire azt mondtam, fogadnék, hogy egy egész csomó fiúpajtása van, és a kislány megint csak bólintott. Megkérdeztem, hány fiúpajtása van tehát. Felemelte két ujját. „Kettő! – mondtam erre. – De hát az sok, az nagyon sok. És hogy hívják őket, picikém?” Mire ő, harsányan: Bobby és Dorothy. Fogtam gyorsan a bárányhúst, hónom alá csaptam, és eliszkoltam onnan. De éppen ez volt az, ami rávett végül is, hogy írjak neked, igen, ez, nem pedig Bessie, aki egyre rágja a fülem, hogy beszéljek már a fejeddel a doktorálásról meg a színészetről ésatöbbi. Ez az élmény, no meg egy vers haiku stílusban, amelyet Seymour szállodai szobájában találtam, ahol főbe lőtte magát. Ceruzával írt vers volt a szállodai szoba íróasztalának itatósán: „A kislány a repülőgépen / Úgy fordította babája fejét, / Hogy lásson engem.” Ez a két dolog járt a fejemben, ahogy hazatértem a nagyáruházból, és eszembe jutott, írhatnék végre neked, és megmagyarázhatnám, miért is vettük kézbe S.-sel oly korán és olyan határozottan a neveléseteket – mármint Frannyét meg a tiédet. Soha nem beszéltünk nektek erről, de azt hiszem, éppen ideje, hogy legalább egyikünk megtegye. Most azonban már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok-e a legalkalmasabb erre. Az a kislány onnan a húsospult mellől már nincs itt mellettem, a repülőgépen utazó játékbaba udvarias arcát pedig nem látom egészen jól. S az a régi jó öreg rémület, hogy az ember tudja magáról, hogy író, meg az összes, vele járó szóbűz, mind arra kényszerítene már-már, hogy erőnek erejével felugorjak innen a székről, és hagyjam a fenébe az egészet. Mégis, rettentő fontosnak érzem, hogy valahogy azért megpróbáljam.
A családunkon belüli nagy korkülönbségek mindig szükségtelenül és természetellenesen kiélezték valamennyi problémánkat. Tulajdonképpen nem is úgy értem, hogy S. meg az ikrek között, vagy éppen Boo Boo közt meg köztem, hanem a ti, Frannyvel való kettős fogatotok meg a másik kettős, azaz velem és S.-sel; Seymour meg én felnőttek voltunk már, ő ráadásul réges-rég túl az iskoláin, amikor ti, Frannyvel, éppen hogy olvasni kezdtetek. Ebben a korban nem éreztünk már olyan ellenállhatatlan kényszert, hogy rátok erőltessük legkedvesebb klasszikusainkat – leglábbis nem éreztük annyira, mint még az ikrek vagy Boo Boo esetében is. Tudtuk, hogy nincs lehetőség arra, hogy bárkit is, aki tanulásra született, tudatlanságban lehessen tartani, és a szívünk mélyén, azt hiszem, nem is akartunk soha ilyesmit, de a statisztikák, igen, a sok-sok pedáns kisgyerekről, az agyonművelt kisokosokról szóló statisztikák (később katedra-filozófus lett belőlük) eléggé megrémítettek bennünket. Sokkal, de sokkal fontosabb volt azonban mégis az, hogy Seymour közben már arra a meggyőződésre jutott (én pedig, már amennyire képes voltam áttekinteni a dolgot, osztottam véleményét), miszerint bármiféle műveltség akkor lehet csak igazán édes öröm, ha nem a tudás keresésével kezdődik, hanem ahogy a zen mondja, a nemtudás keresésével. Dr. Szuzuki írja egy helyütt, hogy csak aki a tiszta tudat – a szatori – állapotában van, az lehet Istennél, mielőtt Isten kimondta volna a szót: „Legyen világosság.” Seymourral azt hittük, jó lenne ezt a fényt tőled meg Frannytől távol tartani (legalábbis amíg csak lehet, amíg csak képesek lehetünk rá), s ezzel együtt mindazokat az alacsonyabb rendű, inkább csak divatosnak mondható megvilágításokat is, mint a művészet, a természettudomány, a klasszikusok, a nyelvek, míg el nem értek legalábbis a létnek egy olyan fokára, amelyben szellemetek felismeri minden fény forrását. Azt hittük, segít majd nektek, ha legalább (már amennyire saját „korlátozottságunk" ezt egyáltalán megengedi) mesélünk nektek olyan emberekről – szentekről, arhatokról, boddhiszatvákról, dzsivanmuktákról –, akik tudtak valamit, sőt, esetleg mindent tudtak a létnek erről a szintjéről. Vagyis azt akartuk, hogy tudjátok, ki és mi volt Jézus és Gautama, Lao Ce és Sankaracsaria, Hui Neng és Sri Ramakrisna stb., mielőtt oda jutnátok, hogy túlságosan sokat tudtok már Homéroszról és Shakespeare-ről, vagy éppen Blake-ről és Whitmanról, hogy George Washingtonról és cseresznyefájáról ne is beszéljek, vagy arról, mi is határoz meg egy félszigetet, és hogyan kell mondatot elemezni. Ez volt legalábbis a szándékunk, és ez nemesnek mondható szándék. Mindezzel persze valószínűleg azt is ki szeretném fejezni valamiképpen, hogy tudom, miképp vélekedsz azokról az évekről, milyen keserűen gondolsz vissza rájuk, amikor Seymourral odahaza rendszeresen szemináriumokat tartottunk nektek, gondolok itt különösen a metafizikai jellegű szeánszokra. Remélem, eljön az ideje, mikor – legjobb lenne, ha mindketten tökrészegen – beszélhetünk is a dologról. (Addig is hadd mondjam meg neked, hogy akkoriban még sem Seymour, sem én nem sejtettük egyetlen pillanatig sem, hogy egyszer színész lesz belőled. Persze hogy sejtenünk kellett volna, de hát nem sejtettük. Mert ha sejtjük, Seymour egészen biztosan tett volna valamit ezzel kapcsolatban, vagyis hogy ebben segítsen. Bizonyára létezik valahol a világon egy külön tanfolyam, ahol színészeket készítenek elő a nirvánára vagy a kelet felé fordulásra, s azt hiszem, Seymour meg is találta volna.) Itt most megint véget kellene hogy érjen egy bekezdés, de egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni ezt az egyfolytában-magamban-mormolást. Attól, ami most jön, talán feszengeni fogsz, tiltakozol majd ellene, de jöjjön, aminek jönnie kell. Bizonyára tudod, hogy Seymour halála után az volt a feltett szándékom, hogy gyakrabban járok majd haza, mert látni akartam, hogyan boldogultok, Franny meg te. Akkor tizennyolc éves voltál, s talán ezért nem is törődtem aztán veled különösképpen. Hallottam az egyik osztályomban egy fecsegő taknyostól, amit a hálóteremtársaid beszéltek rólad, hogy néha fogod magad, egyszerűen kikapcsolsz, és akár tíz óra hosszat is meditálsz, és ez elgondolkoztatott egy kicsit. Franny azonban tizenhárom éves volt akkor. És valahogy mégse tudtam elmozdulni egy helyből. Féltem hazamenni, féltem; persze nem attól, hogy ti ketten majd, könnyek között, a szoba egyik sarkából szép sorjában egymás után a fejemhez vagdossátok Max Müller Összegyűjtött Műveit a Kelet Szent Könyvei-ről (ami valószínűleg mazochista kielégülést okozott volna nekem). Hanem a kérdésektől féltem (sokkal inkább méghozzá, mint a vádaktól, amelyekkel illethettek). Jö1 emlékszem még rá, hogy a temetés után egy évig vártam, amíg egyáltalán elmentem New Yorkba. Azután persze már nem volt annyira nehéz születésnapok vagy ünnepnapok alkalmából átruccanni egy kicsit, s majdnem biztos lehettem benne, hogy a hozzám intézendő kérdések semmi másról nem szólhatnak majd, mint hogy mikor jelenik meg a legközelebbi könyvem, voltam-e az utóbbi időben síelni stb. Ti is otthon voltatok az elmúlt években egy-egy ilyen hétvégén, s bár végehossza-nincs beszélgetéseket folytattunk, abban mintha hallgatólagosan megegyeztünk volna, hogy semmit sem mondunk. Minél előbbre haladok ezzel a levéllel, annál inkább elfogy a bátorságom. De esküszöm neked, hogy minden ízében közölhető vízióm volt a valóságról (annak bárányhús-részlegéről) ma délután abban a pillanatban, amikor az a kisgyerek megmondta, hogy két fiúpajtását Bobbynak és Dorothynak hívják. Seymour említette nekem egyszer – méghozzá éppen az autóbuszon, a városban –, hogy a vallás minden igazi tanulmányozásának oda kellene vezetnie, hogy a különbségeket, a fiúk és lányok, állatok és kövek, napok és éjszakák, hideg és meleg közötti fiktív különbségeket végre elfeledjük. Erre a felismerésre döbbentem rá én is ott a húsospultnál várakozva, és élet-halál kérdése lett a számomra, hogy hetven mérföldes sebességgel rohanjak haza, és megírjam neked ezt a levelet. Ó, istenem, bárcsak ott rögtön a csarnokban ceruzát ragadtam volna, bár csak ne mentem volna közben haza. De talán így sincs még baj, talán még így is menni fog. Vannak pillanatok, gondolom, amikor sokkal, de sokkal inkább meg tudsz bocsátani Seymournak, mint bármelyikünk. Waker egy ízben mondott nekem erről valami nagyon érdekeset-éppen csak elismétlem itt, hogy mit: te vagy az egyetlen, aki Seymour halálát keserűséggel fogadtad, és te vagy az egyetlen, aki valóban meg is tudsz neki bocsátani. Azt mondta még, bennünk, a többiekben, látszólag nincs keserűség, de legbelül igazán megbocsátani sem tudunk. És ez talán az igaznál is igazabb. Honnan tudhatnám, mondom mégis? Amit azonban biztosan tudok: valami szép és igaz dolgot kellett volna közölnöm veled, olyasvalamit, ami – kétszer ekkora sortávolsággal írva – elfért volna ennek a papírnak az egyik oldalán is, és közben tudtam, hogy míg hazaérek, a java, ha nem minden, odalesz már, nekem pedig nem marad más hátra, mint hogy önmagamat ismételjem megint. Magyarázzak neked a doktorátusról meg a színészetről? Milyen zavaros ügy, milyen nevetséges tulajdonképpen, és hogy nevetne rajta még maga Seymour is; bizonyára azt tanácsolná mindnyájunknak, hogy ne sokat töprengjünk az egészen, hagyjuk úgy, ahogy van.
Most már elég. Játssz tehát, Zachary Martin Glass, ahol és amikor csak kedved tartja, ha már egyszer úgy érzed, hogy játszanod kell. De akkor: csináld teljes erődből. És ha sikerül csakugyan valami szépet csinálnod a színpadon, olyasmit, ami megnevezhetetlen és örömöt okoz, valamit, ami több, mint a puszta színházi intelligencia, nos hát, akkor Seymourral együtt szmokingot bérelünk a kölcsönzőből, és fényes cilinderben, oroszlánszáj-csokrocskával a hajtókánkban, megvárunk majd a színészbejárónál. De akárhogy is lesz, kérlek, számíts mindenképpen a szeretetemre, bízz a támogatásom erejében, bármily keveset érjen, bármily messziről jöjjön is mindez.
Buddy
Próbálkozásaim, hogy a mindentudáshoz közelebb jussak, mint mindig, most is képtelennek bizonyultak, de kérlek, légy valamennyi embertársam közül legalább te egyedül megértő és kedves ahhoz az énemhez, amelyik csak a valamit-épp-tudásból él. Évekkel ezelőtt, írói próbálkozásaim első, ma már oly messze a múltba veszett korszakában, felolvastam S.-nek és Boo Boo-nak egy novellámat. Amikor befejeztem az olvasást, Boo Boo nagyon tárgyilagosan megjegyezte (persze közben Seymourra pillantva), hogy a történet „túlságosan leleményes”. S. csak megrázta a fejét, sugárzó arccal nézett rám, és azt mondta: a leleményesség az én életfogytiglani keresztem, a falábam, ha úgy tetszik, és rendkívül tapintatlan dolog mások figyelmét is felhívni az ezzel járó szenvedéseimre. Így hát, Zooey öregem, legyünk mi is udvariasak és kedvesek egymással, mint két sánta, ha találkozik.
Ölel
B.
A négyéves levél legalsó, legutolsó lapja már két helyen is elszakadt a sok összehajtogatástól, színe pedig – a piszoktól – majdnem olyan volt, mint a cserzett bőré. Zooey befejezte olvasását, azután óvatosan újra összerakta a lapokat, vigyázva helyes sorrendjükre. Száraz térdein kisimogatta-egyengette őket. Homlokát ráncolta. Azután, mintha Isten látja a lelkét, most olvasta volna legeslegutoljára és azután soha többé, derűsen és szinte megkönnyebbülten csúsztatta vissza a levelet a borítékba. Majd a fürdőkád szélére helyezte a duzzadó borítékot, és játszani kezdett vele. Egy ujjal tologatni kezdte a kád peremén ide-oda, szemmel láthatóan azzal a szándékkal, hogy kipróbálja: képes-e mozgásban tartani a paksamétát, anélkül, hogy az a vízbe pottyanna. Miután vagy öt percig foglalatoskodott vele így, egy ügyetlen mozdulata során el kellett kapnia, nehogy mégis beleveszekedjen a vízbe. Ezzel a játék véget is ért. Kezében a megmentett borítékkal, Zooey mélyebben merült a kádba, térdét is ellepte a víz. Egy-két percig szórakozottan meredt a fal csempéire a kád végében, aztán a szappantartóba helyezett cigarettára pillantott, kézbe vette, próbált egyet-kettőt szívni belőle, de a cigaretta már kialudt. Akkor hirtelen újra felült, meglehetős vízcsobogást idézve elő, és száraz bal kezével kinyúlt a kádból, le a földre. A fürdőszoba szőnyegén címével felfelé fordított gépelt kézirat feküdt. Felemelte, mondhatni, a fedélzetre. Pár pillanatig nézte, aztán a négyéves levelet berakta a kézirat lapjai közé, középre, ahol a legszorosabban állnak össze az oldalak. Majd már vizes térdeire támasztotta a kéziratot, két vagy három centiméterrel a víz felszíne felett, és lapozgatni kezdett. A kilencedik oldalra érve kihajtotta, mint valami újságot, és olvasni vagy inkább tanulmányozni kezdte a szöveget.
„Rick” szerepe puha ceruzával nagyon vastagon alá volt húzva.
TINA (komoran): Ó, drágám, drágám, drágám. Nem vagyok hozzád való.
RICK: Ne mondj ilyet. Ilyet soha nem szabad mondanod, érted?
TINA: De mégis igaz. Vészmadár vagyok, semmi mis. Szörnyűséges vészmadár. Ha én nem vagyok, Scott Kincaid már évekkel ezelőtt kiküldött volna Buenos Airesba. Én, én rontok el mindent az életedben. (Az ablakhoz megy) Afféle kis rókaszuka vagyok, akinek minden szőlőfürt túl magas. Úgy érzem magam, mintha valami intellektuális színdarab egy figurája volnék. Csak az a mulatságos az egészben, hogy közben egyáltalán nem is vagyok intellektuális. Egyáltalán: nem vagyok semmi, de semmi. Éppen csak én vagyok én, és kész. (Megfordul) Ó, Rick, Rick, úgy félek. Mi történik velünk, mondd, mi történik? Úgy érzem, nem találom többé önmagunkat. Kinyújtom a kezem, és tapogatózom magam körül, de egyszerűen nem vagyunk itt. Félek. Rémült, megriadt gyerek vagyok. (Kinéz az ablakon) Gyűlölöm ezt az esőt. Néha látom magam, ahogy holtan fekszem az esőben.
RICK (nyugodtan): Mondd, drágám, ez nem a Búcsú a fegyverektől egyik sora?
TINA (őrjöngő dühvel fordul meg újra): Takarodj innen. Érted? Takarodj! Pusztulj innen, vagy kiugrom az ablakon. Hallottad, mit mondtam?
RICK (megragadja): Na, most aztán ide figyelj. Ide figyelj, te gyönyörű kis hülye. Te imádni való, gyerekes, cirkuszoló kis...
Zooeyt ebben a pillanatban egy hang zavarta meg olvasmányaiban: anyja hangja volt, nem a legjobbkor éppen, bizonyos szempontból azonban mégis épp a legjobbkor. Odakintről hallatszott be a hang, közvetlenül a fürdőszoba ajtajából: – Zooey. Még mindig a kádban ülsz?
– Igen, még mindig a kádban ülök. Miért?
– Szeretnék bemenni, csak egy icipici másodpercre. Hoztam neked valamit.
– Az isten szerelmére, anya, itt ülök a kádban.
– Csak egy másodpercre megyek be. Istenem, húzd be a függönyt a zuhany előtt, és kész.
Zooey még egy utolsó pillantást vetett arra a lapra, amelyet éppen olvasott, aztán összehajtotta a kéziratot, és visszaejtette a fürdőkád mellé. – Szent egek – mondta -, néha látom magam, ahogy holtan fekszem az esőben. – A fürdőkád fölött lábtól krómozott rúdra erősített behúzható nylonfüggöny lógott, mint egy összetekert piros – kanárisárga szünetjelekkel és kottafejekkel díszített-zászló. Zooey előrehajolt, kinyújtotta a kezét, elérte és aztán körbehúzta a függönyt a fürdőkád körül, s ily módon láthatatlanná vált a külvilág számára. – Nohát – mondta. – Az ég szerelmére. Ha már annyira be akarsz jönni, tessék. – Hanghordozásában nem volt semmi színészes, csak a hangja vibrált túlzottan, egyébként így volt ez mindig, berezgett, valahányszor nem ügyelt rá külön. Már évekkel ezelőtt is, amikor még „Az okos gyerek”-ben szerepelt, mindig figyelmeztetni kellett, tartsa távolabb a mikrofont.
Az ajtó kinyílt, és Mrs. Glass, már nem éppen nádszálkarcsú hölgy, hajhálóval, oldalazva belépett a fürdőszobába. Életkorát mindenféleképpen nehéz lett volna pontosan meghatározni, de ha hajháló volt a fején, a dolog teljességgel lehetetlenné vált. Valahányszor belépett egy helyiségbe, megérkezése szóbelileg és fizikailag egyszerre nyilvánult meg. – Nem értem, hogy bírod ki olyan sokáig a kádban – mondta. Mindjárt behúzta maga mögött az ajtót, olyan hirtelen mozdulattal, mint aki hosszú éveken át tartó háborút viselt a fürdés utáni huzat ellen. – Nem is egészséges dolog – mondta. – Tudod egyébként, mióta ülsz már a kádban? Megmondom. Pontosan negyvenöt...
– Ne mondd meg! Nagyon kérlek, Bessie, ne mondd meg.
– Hogy érted azt, hogy ne mondjam meg?
– Úgy, ahogy mondom. Hagyd meg legalább, az isten szerelmére, azt az illúziómat, hogy nem álltál ott egész idő alatt az ajtó előtt, nem számoltad a perceket, amíg én...
– Senki sem számolt itt semmiféle perceket, fiatalember – felelte Mrs. Glass. Közben már valami mással volt elfoglalva. Kis, hosszúkás csomagot hozott magával a fürdőszobába, fehér papírban, aranyzsinórral átkötve. A csomag kívülről úgy festett, mintha nagyjából akkora tárgy rejtőzne benne, mint a Hope-gyémántok vagy egy beöntő. Mrs. Glass szemmagasságba emelte a kis csomagot, és bogozgatni kezdte a zsinórt. Mikor látta, hogy nem megy, fogai közé vette a csomót. Szokásos házi viseletében volt, amit Buddy fia (aki író volt, s ennek következtében, ahogyan azt nem kisebb személy, mint maga Kafka állítja, semmiképpen nem kedves modorú ember) halált-előjelző-egyenruhának hívott. Az öltözék mindenekelőtt egy kifakult, éjkék japán kimonóból állt, melyet Mrs. Glass csaknem mindennap ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel felöltött, és abban sétált a lakásban. Sok rejtelmes ránca igen jó szolgálatot tett olyasvalakinek, aki erős dohányos és amellett amatőr barkácsolómester: volt hol tartani a sok apró limlomot; a kimonó két oldalán, csípőmagasságban, két hatalmas rátűzött zseb volt, bennük mindig legalább három-négy csomag cigaretta és több doboz gyufa, aztán csavarhúzó, szöghúzós kalapács, cserkészkés (egyik fiáé volt valamikor), egy vagy két zománcos vízcsap, meg mindenféle nagyságú csavarok és szögek, ajtósarokvasak, golyóscsapágy-alkatrészek – s ez az egész mozgó vegyeskereskedés halk, de jól észlelhető csörömpölő zajt ütött, ahol Mrs. Glass a lakásban megjelent. Két lánya több mint tíz éve próbálta rávenni, de hiába, hogy váljon meg végre a kiérdemesült kimonótól. (Férjezett lánya, Boo Boo, olyasféle célzást tett, miszerint tompa tárggyal le kellene ütni az inkriminált ruhadarabot, hogy azután végre a szemétkosárban köthessen ki.) Bármilyen keletiesen kellett is nyilván hatnia egykor ennek a lepelnek, mindez jottányit sem vont le abból a másik, valóban páratlan hatásból, amelyet Mrs. Glass, chez elle, a látogatók egy bizonyos típusára tett. A Glass család Manhattan északkeleti részén lakott, egy öreg, de kopottnak korántsem mondható bérházban, olyan környéken, ahol a meglettebb korú hölgyek kétharmada mind prémben-bundában szaladgált, s ha egy napos hétköznap délelőtt valamelyikük kilépett a házból, feltehette az ember, hogy egy félórával később minden bizonnyal Lord & Taylornál vagy Bonwit Tellernél köt ki: éppen belép a liftbe, vagy kiszáll belőle. Ebben az előkelő manhattani negyedben Mrs. Glass (legalábbis utcagyerek-szemszögből nézve) afféle jótét szálka volt a szemekben. Először is úgy festett, mint aki soha, de soha ki se lép a házából, de ha egyszer mégis kilép, okvetlenül nagy fekete kendőbe burkolózik majd, és az O'Connell Street felé veszi az útját, hogy félír, félzsidó fiának holttestét követelje, akit valamiféle végzetes névelírás következtében éppen az imént lőtt agyon a Black and Tans. Egyszerre Zooey gyanakvó, türelmetlen hangja hallatszott a függöny mögül: – Anya? Mit csinálsz ott, az ég szerelmére?
Mrs. Glass eközben kibontotta szépen a csomagot, ott állt, és az apró betűs nyomtatott felírást olvasta egy fogkrémes tubus dobozának a hátoldalán. – Légy olyan szíves, és fogd be a szád – felelte, de nem is nagyon figyelt oda. Aztán odalépett az orvosságos szekrénykéhez. A szekrényke ott volt a mosdókagyló fölött a falon. Kinyitotta tiikörajtaját, s egy gyógyszertár lelkes kertészének szemével – vagy inkább: szakértő pillantásával – méregette a dugig tele polcokat. Nem mindennapi tarkaságban sorakozott előtte a gyógyszerek egész ragyogó serege, azonkívül néhány, technikai szempontból sem egészen közéjük illő apróság. Jód, krómhiganysó, vitaminos fiolák, fogvájó, aszpirin, anacin, butferin, argyrol, musterol, ex-lax, hashajtó, májsó, aspergum, két zsilettes borotva, egy Schickborotvakészülék, két tubus borotvakrém, egy kövér fekete-fehér macska megtört és összevissza görbült amatőr fényképe, ahogy az állat éppen valami verandakorláton lustálkodik, három fésű, két hajkefe, egy üveg bojtorjángyökérből készült hajolaj, egy üveg Fitch-féle korpásodás elleni szesz, egy kis doboz glicerin, végbélkúp, címke nélkül, Vick-féle orrcseppek, Vick masszírozó szesz, hat rekesz olívaolajszappan, három lekezelt belépőjegy egy musical-előadásra, még 1946-ból (Szólitson Misternek), egy tubus szőrtelenítőkrém, egy doboz papírzsebkendő, két kagyló, különböző nagyságú használt smirglipapír-darabok, két tégely tisztítókrém, három olló, egy körömreszelő, egy teljesen átlátszó kék játékgolyó (golyózók közt, legalábbis a húszas években, „tiszta” volt az ilyen golyó neve), pórusösszehúzó kenőcs, csipeszek, egy kislány- vagy női karóra váza, szíj nélkül, egy doboz szódabikarbóna, egy bentlakóiskolai lány osztálygyűrűje, megkarcolt ónixkővel, egy üveg Stopette – ez sorakozott a polcokon, sőt bármilyen elképzelhetetlennek hangzik is, a szekrény tartalma még ennél is bőségesebb volt. Mrs. Glass hirtelen elhatározással benyúlt a szekrénybe, kivett valamit a legalsó polcról, és a szemétkosárba hajította, ahova a tárgy tompa, fémes ütődéssel érkezett meg. – Odakészítettem neked egy tubus ilyen újfajta fogkrémet, amiért mindenki úgy rajong most – közölte, anélkül, hogy megfordult volna, s ahogy mondta, úgy is tett. – Szeretném, ha végre leszoknál arról a vacak porról, vagy mi a csodáról. A végén még leszedi mind a zománcot a fogaidról, pedig olyan szépek, csakugyan. Legalább annyit megtehetsz, hogy...
– Ezt meg ki mondta? – A függöny mögül a fürdővíz erőteljes loccsanása-fröccsenése hallatszott. – Hát ezt meg ki a fene mondta, hogy a fogpor leszedi majd a ragyogó fogzománcomat?
– Én mondtam. – Mrs. Glass még egy utolsó vizsgáló pillantást vetett gyógyszeres kiskertjére. – Kérlek, használd a fogkrémet. – Könnyedén megtaszított az egyik polcon egy még kinyitatlan májsós dobozt – az akció után a doboz már szépen egy sorban állt a többi „kéznél levőkkel” –, aztán becsukta a szekrénykét. Kinyitotta a vízcsapot. – Nagyon kíváncsi lennék rá, ki az, aki kézmosás után piszkosan hagyja a mosdót – mondta bosszúsan. – A család ugyanis állítólag csupa felnőtt emberből áll. – Szélesebb sugárban engedte a vizet, gyorsan, csak úgy fél kézzel, de gondosan rendbe hozta a mosdókagylót. – Gondolom, nem beszéltél még a húgoddal – tette hozzá aztán, megfordult, és a kádat takaró függöny irányába nézett.
– Nem, még nem beszéltem a húgommal. De az ördögbe is, mi lenne, ha kimennél már végre?
– És miért nem beszéltél vele? – kérdezte Mrs. Glass. – Nem vagyok elragadtatva ettől a viselkedéstől, Zooey. Nem, egyáltalán nem vagyok elragadtatva tőle. Külön kértelek, menj oda hozzá, és nézd meg, nem...
– Nohát, Bessie, ha tudni akarod, először is alig egy órája, hogy felkeltem. Másodszor tegnap este két álló óra hosszat beszéltem vele, és azt hiszem, ő az, aki ma egyik hülyével se akar beszélni közülünk. Harmadszor pedig, ha most rögtön ki nem mégy a fürdőszobából, felgyújtom ezt a pocsék, ronda függönyt. De komolyan mondom, Bessie.
E három nyomós érv elhangzása közben Bessie valahol úgy félidőtájt már nem figyelt oda; ehelyett fogta magát és leült. – Meg tudnám ölni néha Buddyt, hogy nincs telefonja – mondta. – Mégiscsak képtelenség. Hogy élhet így egy felnőtt ember: telefon nélkül, minden nélkül. Hiszen senki az égvilágon nem akarná zavarni a magánéletét, ha éppen attól fél, de azért még nem kell úgy élni, mint egy remete. – Ingerülten összerázkódott, aztán keresztbe rakta a lábát. – S hogy még milyen veszélyes is az ilyesmi, uramisten! Tegyük fel, eltöri a lábát, vagy ki tudja, mi éri. Ott kinn, a rengetegben, ahol él. Örökké nyugtalan vagyok miatta.
– Úgy? Miatta. De hát végül is mi az, ami miatt nyugtalan vagy: hogy eltöri egyszer a lábát, vagy hogy nincs telefonja, és nem tudod felhívni, amikor éppen eszedbe jut?
– Mind a kettő miatt, fiatalember, mind a kettő miatt, ha éppen tudni óhajtja.
– Nohát... akkor csak ne nyugtalankodj. Kárba veszett idő. Jaj de buta vagy, Bessie. Hogy lehetsz ilyen buta! Uramisten, hát ismerhetnéd Buddyt, vagy nem? Ha ott feküdne húsz mérföld mélyen az erdőben, két lábát törte, és egy nyílvessző állna ki a hátából, még akkor is hazakúszna valahogy a barlangjába, csak azért, hogy meggyőződjön róla, nem próbálta-e fel valaki a távollétében a kalocsniját.– A függöny mögül rövid, elégedett, bár igaz, kissé kísérteties vihogás hallatszott. – A szavamat adom rá, nekem elhiheted. Túlságosan odavan a nyavalyás nyugalmáért, semhogy erdőben akarna meghalni:
– Senki sem beszélt meghalásról – mondta Mrs. Glass. Hirtelen, de teljesen felesleges mozdulattal megigazította hajhálóját. – Egész álló reggel egyebet se próbálok már, mint hogy elérjek telefonon valakit legalább a szomszédai közül. De egyszerűen nem veszik fel. Megőrülök, hogy nem tudom elérni. Hányszor könyörögtem már neki, mondja le már azt a nyavalyás telefont, ami csak ott áll a szobájában, ahol Seymourral laktak, és senki se használja. Az ilyesmi egész egyszerűen nem normális. És ha tényleg történik valami és tényleg szüksége lenne telefonra... Megőrülök. Tegnap este kétszer próbáltam, és ma reggel is már negyed...
– Mi ez az egész „őrülési” jelenet, és főleg mire jó, azt mondd meg? Először is: miért kellene vadidegen embereknek glédában állni és várni, hátha felhívjuk, csak azért, mert egy utcában laknak vele?
– Senki nem beszélt itt arról, hogy valakinek is glédában kellene állnia. Nagyon kérlek, Zooey, moderáld magad. Ha pedig tudni akarod, komolyan aggódom a gyerek miatt. És azt hiszem, nagyon jó lenne, ha Buddy tudna a dologról. Csak úgy tájékoztatásul közlöm, hogy véleményem szerint Buddy soha nem bocsátaná meg nekem, ha ilyen helyzetben nem próbálnék érintkezésbe lépni vele.
– Rendben. De hát miért nem hívod fel akkor a főiskolát, ahelyett, hogy a szomszédait zavarnád? Ilyenkor úgysincs már a barlangjában – nagyon jól tudhatod te is.
– Szíveskedjék egy kicsit lejjebb ereszteni a hangját, fiatalember. A jelenlevők közül senki nem süket. És csak úgy tájékoztatásul közölhetem, hogy a főiskolára is telefonáltam már. Amit pedig nagyon jól tudok, az az, hogy semmi értelme nincs a dolognak, az égvilágon semmi. Írnak egy cédulát, odabiggyesztik az asztalára, ő pedig, nem hiszem, hogy valaha az életben akár csak az íróasztala közelébe is menne. – Mrs. Glass hirtelen mozdulattal előrehajolt, és anélkül, hogy felállt volna, leszedett valamit a szennyeskosár tetejéről. – Van benn veled egyáltalán mosdóruha? – kérdezte aztán.
– Nem mosdóruha, hanem mosdókesztyű, ha tudni akarod, és azt is tudhatnád, hogy ha szükségem van valamire, hát akkor az ördögbe is, Bessie, arra volna szükségem, hogy végre egyedül lehessek a fürdőszobában. Ez az egyes-egyedüli vágyam. Mert ha arra vágynék, hogy minden épp erre járó kövér ír rózsaszál betévedjen és itt tolongjon, hidd el, szólnék. És most aztán mozgás. Gyerünk innen kifelé!
– Zooey – mondta türelmesen Mrs. Glass. – Itt a kezemben egy tiszta mosdóruha. Kell vagy nem kell? Kérdezem: igen vagy nem?
– Ó, te jóságos ég! Igen. Igen. Igen. Semmi nincs a világon, ami most annyira kellene, mint épp az. Hajítsd be.
– Hajításról szó sincs, hanem majd szépen beadom neked. Örökké csak hajigálni, ebben a családban mindenki örökké csak hajigálna. – Mrs. Glass felállt, tett három lépést a fürdőkád irányába, aztán várt, míg egy teste-sehol kéz kinyúlt a mosdókesztyűért.
– Örök hálám. És most, légy szíves, csukd be az ajtót kívülről. Már vagy tíz fontot leadtam itt.
– Még csodálod! Ülsz a kádban, míg majdnem elkékül az arcod, s aztán még... És ez meg micsoda? – Mrs. Glass kíváncsian hajolt le, felvette a kéziratot a földről, melyet Zooey olvasott, mikor egyedül volt a fürdőszobában. – Ez az az új kézirat, amit Mr. LeSage küldött? – kérdezte. – A földön? – Választ azonban nem kapott. Olyan volt az egész, mintha Éva kérdezte volna meg Káint, nem a szép új baltája rozsdásodik-e ott kinn az esőben. – Nohát, ez csakugyan a legjobb hely egy kéziratnak, annyi bizonyos. – Az ablakhoz vitte a paksamétát, és óvatosan a fűtőtestre helyezte. Gondosan nézegette, mintha azt vizsgálná, nem lett-e nedves. A zsalu le volt eresztve – Zooey a háromrészes mennyezetvilágítótest fényénél olvasott a fürdőkádban –, alul azonban, egy kétcentis résen a reggeli fény csíkja most épp a kézirat címlapjára esett. Mrs. Glass félrehajtotta kicsit a fejét, hogy jobban lássa a címet, közben kimonója zsebében kotorászott, s kivett onnan egy csomag king-size cigarettát. – Őszi vándor a szív – olvasta, majd, mint aki hangosan töpreng, hozzátette: – Elég szokatlan cím.
A kád függönye mögül nem jött rögtön válasz, de a hangban aztán valami elragadtatásféle csengett: – Hogy micsoda? Hogy milyen cím
Mrs. Glass most már óvatos lett. Felegyenesedett, s már égő cigarettával újra visszaült a helyére. – Azt mondtam: szokatlan. Semmi olyasmit nem mondtam, hogy szép vagy hasonlót, egyszerűen csak...
– Ó, magasságos ég! Ugyancsak korán kell felkelni akkor, Bessie-ke, ha valami pompás dolgot el akar rejteni előled az ember. Tudod például, mi a te szíved? Nos hát, a szíved, kedves Bessie, őszi garázs. Ez volna csak a blikkfangos cím, mi? Uramisten, hányan hiszik – és hogy tévednek –, hogy Seymour és Buddy a két feneette irodalmár ebben a családban, és ezzel a készlet ki is merült. Ha egy kicsit elgondolkozom, vagyis ha csak egy percig nyugodtan ülhetek és elgondolkozhatom, szép, kifejező szavakat keresve, és garázsok jutnak az eszembe, nos hát, azt hiszem, életem minden napját csak elpazaroltam azzal, hogy...
– Jól van, jól van, fiatalember – mondta Mrs. Glass. Akármilyen ízlése volt is tévécímekkel kapcsolatosan, meg egyáltalán, szemében most szikra villant fel – nem több, mint egy kis szikra, de annyi azért mégis –, élvezte, talán perverz gyönyörűséggel élvezte legfiatalabb s egyetlen csakugyan szép fia stílusát, ahogy bolondozik vele. S ez egy tizedmásodpercre eltüntette arcáról azt az általános fáradtságot, azt az egészen rendkívüli, éppen kínzó gondot, mely rajta volt, amikor a fürdőszobába belépett. De aztán rögtön védekezésbe vonult. – Nohát, mi van azzal a címmel? Egész egyszerűen szokatlan, nagyon szokatlan. Te persze soha nem tartasz semmit szokatlannak vagy szépnek! Még soha nem hallottam tőled, hogy akár egyszer is...
– Mi-i? Hogy kitől? Rajta, most aztán mondd meg egy kicsit érthetőbben, hogy mit nem találok én soha szépnek? – A függöny mögül kisebbfajta hullámverés zaja hallatszott, mintha egy neveletlen delfin hancúrozna. – Hallod, Kövér, az nekem teljesen mindegy, mit beszélsz a fajtámról, a hitemről vagy a vallásomról, de azt azért ne mondd, hogy a szépség iránt érzéketlen vagyok. Mert ez az én Achilles-sarkam, jól jegyezd meg. Nekem minden szép. Mutass egy naplementét, rózsaszín felhőkkel a láthatáron, és elgyengülök a gyönyörűségtől, komolyan mondom. Nekem minden szép. Peter Pan. Még fel se ment a függöny Peter Pan-hoz, és már olyan vagyok, mint egy könnyáztatta szivacs. És akkor van képed azt mondani nekem...
– Ugyan, hagyd már abba – mondta Mrs. Glass. Oda se figyelt különösebben. Nagyot sóhajtott, aztán elkínzott arccal mélyet szívott a cigarettájából, kifújta a füstöt az orrán át, és így szólt, helyesebben, így fakadt ki: – Ó, bárcsak tudnám, mit kezdjek ezzel a gyerekkel! – Sóhajtásszerű lélegzetet vett. – Itt aztán tényleg megáll a tudományom. – Röntgenpillantást vetett a kádfüggöny felé. – Egyikőtökre se támaszkodhatom, egyiketekre se. Apád ilyen ügyekről egyáltalán nem hajlandó beszélni. Tudod, milyen. Persze, neki se közömbös, hogy mi van-látom rajta -, csak egész egyszerűen nem akar szembenézni a dolgokkal. – Mrs. Glass ajka keskeny csík volt ebben a pillanatban. – Amióta csak ismerem, nem tudok egyetlen esetet sem, hogy igazán szembenézett volna a dolgokkal. Azt hiszi, minden furcsaság vagy kellemetlenség egyszeriben megoldódik, ha kinyitja a rádiót, és valami kis cicababa énekel.
A láthatatlan Zooey egyetlen vulkánszerűen felharsanó nevetést küldött a függöny mögül a külvilágnak. Alig különbözött valamivel ez a nevetés az iménti vihogástól, de azért volt különbség.
– Nahát, persze hogy így van – mondta Mrs. Glass állhatatosan és teljes komolysággal. Előrehajolt. – Szeretnéd tudni, mi. a véleményem? De hogy csakugyan mi? – kérdezte. – Igen? Kíváncsi vagy rá?
– Bessie. Az isten szent szerelmére. Úgyis elmondod majd, hát akkor mit számít, hogy előbb én...
– Szavamra, azt hiszem – de komolyan –, szavamra, azt hiszem, még ma is abban reménykedik, hogy egyszer meghallgathat titeket a rádióban. Nehogy azt hidd, hogy tréfálok. – Mrs. Glass újra mély lélegzetet vett. – Komolyan azt hiszem, hogy apátok minden egyes alkalommal, valahányszor csak bekapcsolja a rádiót, azt várja, hogy jön „Az okos gyerek”, és szép sorra hall majd mindnyájatokat. Hallja az összes gyerekét, ahogy válaszolnak a kérdésekre. – Szája megint keskeny csíkká préselődött, s ösztönösen is szünetet tartott a nagyobb nyomaték kedvéért. – S amikor ezt mondom, úgy értem: csakugyan mindnyájatokat – mondta és felegyenesedett. – Seymourt és Waltot is beleértve. – Hevesen szippantott egy nagyot a cigarettájából. – Minden ízével teljesen csak a múltban él. De teljesen. Alig ül oda a televízió elé is, kivéve ha te lépsz fel éppen. Ne nevess, Zooey, ez egyáltalán nem mulatságos.
– Az isten szerelmére, azt mondd meg, ki nevetett itt?
– Nohát, így van, szóról szóra, ahogy mondom. A leghalványabb elképzelése sincs, mi baja lehet Frannynek. De a leghalványabb se. Tudod, mit kérdezett tőlem tegnap este rögtön a tizenegy órás hírek után? Megkérdezte, mi a véleményem, nem enne-e szívesen Franny egy mandarint. Ott fekszik az a gyerek az ágyán, órák óta, és a szemét kisírja, ha valaki csak annyit mond neki, hogy bikkmakk, és szünet nélkül mormol magában valamit, a jó ég se tudja, mit, és akkor jön apád, és azt kérdi, nem enne-e egy kis mandarint! Legszívesebben megöltem volna, ott, helyben. Legközelebb biztos azt kérdi majd... – Mrs. Glass megállt, és a kád függönyére bámult. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte.
– Semmi. Semmi, semmi, semmi az égvilágon. Ez a mandarin tetszik nekem. No jó, hát akkor kire nem támaszkodhatsz még? Itt vagyok én, Les meg Buddy. Még kire nem? Ki vele, Bessie, ne légy olyan tartózkodó, öntsd ki a szíved amúgy rendesen. Ez a legnagyobb baj ebben a családban – mind olyan zárkózottak vagyunk, nem beszéljük ki a dolgokat.
– Ó, a viccelődése nagyon sántít, fiatalember – mondta Mrs. Glass. Egy hajtincse kiszabadult, gondosan visszaigazgatta a hajháló gumipántja alá. – Bárcsak elérném Buddyt, legalább egy-két percet ha beszélhetnék vele ezen a nyavalyás telefonon. Ő az egyetlen, akiről egyáltalán feltételezheti az ember, hogy megért valamit ebből a furcsa históriából. – Egyáltalán nem is igyekezett elrejteni bosszúságát. – Mindig csőstül jön az áldás. – A hamut a bal tenyerébe verte. – Boo Boo csak tizedikén jön vissza. Wakernek félnék elmesélni a dolgot, még akkor is, ha tudnám, hogy el tudnám érni. Életemben nem láttam még ilyen családot. Mindnyájatokat olyan intelligensnek tartanak és a többi, nohát, ilyen gyerekeim vannak, és mégse támaszkodhatom egyikre se, ha valami beüt. Egyiketekre sem; úgy, ahogy mondom. Egész egyszerűen elegem van már...
– Mi üt be, az ég szerelmére? Kinek ütött be valami? Mit várnál tőlünk tulajdonképpen, Bessie? Álljuk körül mind Frannyt, vegyük le a válláról az élet terhét, fogjuk meg és vigyük?
– Ugyan, hagyd már abba! Senki nem beszélt itt arról, hogy valamiféle terhet kell levenni róla. Amit elvárnék, az csak annyi, hogy valaki bemegy végre hozzá és kiszedi belőle, mi baja – nohát, ez az, amit elvárnék. Szeretném tudni, mit akar a gyerek, visszamegy-e az egyetemre, és befejezi-e az évét. Ennyit és nem többet: És még azt, mikor óhajt végre valami táplálékfélét magához venni. Szombat este óta, hogy hazajött, gyakorlatilag semmit nem evett – így, ahogy mondom! Vagy félórája megpróbáltam, bevittem neki egy csésze jó tyúkhúslevest. Egy-két korty fogyott el belőle, nem több. Amit tegnap enni adtam neki, szinte mindent, de mindent kihányt. – Mrs. Glass elhallgatott, épp csak egy lélegzetvétel erejéig. – Azt mondta, később talán eszik majd egy szelet sajtos kenyeret. De hát mi ez a sajtos kenyeresdi? Ha nem tévedek, egész tanévben sajtos kenyéren és Coca-Colán élt. Ez ma a divat a főiskolákon? Ilyesmivel etetik a fiatal lányokat? Egyet biztosan tudok. Én egy ilyen fiatal lánynak, aki ilyen rossz állapotban van, mint ez a gyerek, csupa olyan étellel...
– Ez a helyes elképzelés! Bravó! Vagy forró tyúkleves, vagy semmi. Ha másképp nem megy, nosza, gyerünk, erőszakkal! Ha már mindenképpen idegösszeroppanása kell hogy legyen, legalább arról gondoskodjunk, hogy még azt se élvezhesse nyugodtan.
– Csak semmi szemtelenkedés, fiatalember, akármennyire felvágták is a nyelvét. És csak úgy tájékoztatásul közölhetem, hogy annak is lehet valami köze éppen ehhez az egész ostoba históriához, hogy ez a gyerek nem eszik rendesen. Már gyerekkorában úgy kellett szinte rákényszeríteni, hogy megegye a főzeléket meg mindenféle más fontos dolgot is. Az ember nem strapálhatja magát büntetlenül évről évre, szünet nélkül – akármi legyen is a véleményed, így van.
– Tökéletesen igazad van. Tökéletesen. Egyenesen lázba hozza az embert, ahogy ilyen lényegretörően közelítesz meg egy kérdést, ingadozás nélkül. Libabőrös lesz tőle a hátam... Csakugyan, szinte megihletsz, Bessie! Tudod, mit csináltál? Komolyan kérdem, tudatában vagy annak, mit csináltál? Egészen új, friss, bibliai megvilágításba helyezted ezt az egész rohadt ügyet. Még az egyetemen írtam négy – nem, tulajdonképpen öt – cikket a keresztre feszítésről... s mindegyik után majd megőrültem, mert éreztem, valami hiányzik belőlük. Most már tudom, mi hiányzott. Most egyszerre megvilágosodott minden. Egészen más fényben látom magát Krisztust is. Egészségtelen fanatizmusát. Nyerseségét ezekkel a derék, konzervatív, adófizető farizeusokkal szemben. Ó, hátborzongatóan izgalmas élmény! Egyenes szíveddel, keresetlen szavaiddal és vakhiteddel, Bessie, megtaláltad az egész Újtestamentum igazi kulcsát. Elégtelen táplálkozás! Jézus sajtos kenyéren és Coca-Colán élt. Legjobb tudomásunk szerint a tömegnek táplálékul valószínűleg...
Mrs. Glass félbeszakította ezt a monológot; hangja nyugodt volt, de fenyegető. –-Azonnal hagyd abba! – mondta. – Ó, legszívesebben egy kilométernyi pólyával tömném be a szád, Zooey.
– Jóságos ég! Mindezt csak azért, mert megpróbálok életben tartani valahogy egy kellemes, udvarias fürdőszobai csevegést!
– Jaj, de vicces vagy! Nagyon, nagyon vicces vagy. Véletlenségből azonban, fiatalember, a húgát nem tudom ugyanolyan szempontok szerint megítélni, mint Üdvözítőnket. Talán furcsa vagyok ezzel a felfogásommal, de ha már egyszer így van, nem tehetek róla. Sőt egyáltalán semmi, de semmi hasonlóságot nem találok Krisztus és egy túlhajszolt, legyengült szervezetű diáklány között, aki történetesen túlságosan sok vallási könyvet meg más effélét olvasott. Bizonyára éppolyan jól ismered a húgodat, mint én-legalábbis, ugyanúgy illene ismerned. És akkor tudhatnád, milyen rettenetesen érzékeny volt mindig és most is az.
A fürdőszobában egy percre – furcsa módon – csönd lett.
– Anya? Itt vagy még? Szörnyű érzésem van. Ott ülsz, egyszerre öt égő cigarettával. Eltaláltam? – Várta a választ, Mrs. Glass azonban ezúttal hallgatott. – Csak én éppen nem szeretném, ha ott üldögélnél, Bessie. Szeretnék ugyanis kikerülni végre ebből az átkozott fürdőkádból... hallod, Bessie?
– Hallom, persze hogy hallom – válaszolta Mrs. Glass. Arcán az aggodalom újabb hulláma vonult végig. Aztán elkínzottan felegyenesedett. – Aztán meg odavette magához a díványra azt a süket Bloomberget, ott fekszik vele – mondta. – Egész egyszerűen egészségtelen. – Nagyot sóhajtott. Néhány percig bal tenyerében gyűjtögette a cigarettája hamuját, most kinyújtotta a kezét, és anélkül, hogy felállt volna, beleszórta a hamut a szemétkosárba. – Nem tudom, mihez kezdhetnék vele egyáltalán – jelentette ki végül. – Itt állok teljesen tanácstalanul. Az egész házban felfordulás van. Franny szobájában a festők majdnem kész vannak már, és mindjárt ebéd után el akarják kezdeni a nappalit. Nem tudom, mit csináljak, felkeltsem vagy hagyjam? Szinte semmit nem aludt. Ha ez így megy tovább, beleőrülök. Tudod egyáltalán, hány éve, hogy egyáltalán ráértem végre, hogy festessek? Majdnem huszon...
– A festők! Ó! Végre kezd derengeni a dolog előttem is. A szobafestőkre nem is gondoltam. Figyelj csak, miért nem hívtad be őket ide? Itt igazán van elég hely. Nohát, igazán meglesz rólam a véleményük, micsoda házigazda vagyok, hogy még csak be se hívom őket a fürdőszobába, mikor éppen.:.
– Egy pillanatnyi csendet kérek, fiatalember. Gondolkodom valamin.
Mintha engedelmeskedne valamiféle felszólításnak, Zooey egyszeriben hozzálátott, hogy mosdókesztyűjével ledörzsölje magát. Hosszú percekig ez volt az egyetlen zaj a fürdőszobában. Mrs. Glass ott ült két vagy három méterre a kád függönyétől, és a csempéket meg a fürdőkád mellett leterített fürdőszobaszőnyeget bámulta. Cigarettája már majdnem csonkig égett. Jobb kezében tartotta, két ujja között, s ahogy tartotta, teljességgel valamiféle – irodalmi – pokolba látszott küldeni az embernek azt az első, (és egyébként még most is teljességgel helytálló) benyomását, miszerint vállát láthatatlan fekete dublini kendő borítja. Ujjai nemcsak hogy rendkívül hosszúak és szép formájúak voltak – vagyis meglepőek egy valamelyest már teltebb vonású asszonynál -, hanem valami fejedelmi remegés is játszott rajtuk. Száműzött balkáni királynők vagy nagyvilági élettől visszavonult fejedelmi kurtizánok ujjai szoktak ilyen elegánsan remegni. És nemcsak ez volt az egyetlen mozzanat, ami szemmel látható ellentétet képezett a dublini-nagykendő-motívummal. Bessie Glass lábai láttán is ugyancsak magasra húzhatta volna bárki a szemöldökét – a lábán ugyanis, mondhatni, semmi kifogásolnivalót nem lehetett felfedezni. Egy hajdan széles körben ismert, híres varietészépség, egy vaudeville-táncosnő, méghozzá nagyon könnyed mozgású táncosnő lába volt. Ahogy ott ült most, és a fürdőszoba szőnyegére bámult, keresztbe rakta a lábát, a bal volt fölül, s úgy látszott, viseltes fehér plüsspapucsa minden pillanatban lecsúszhat kinyújtott lábáról. Rendkívül kicsi lábfeje volt, bokája még mindig karcsú, s ami talán a legfigyelemreméltóbb, a lábszára még mindig izmos, ruganyos és teljesen sima.
Mrs. Glass hirtelen megint felsóhajtott, méghozzá szokatlanul, még nála is szokatlanul mélyen – olyan volt ez a sóhaj, mintha ezzel aztán minden erő végképp elszállt volna belőle. Felállt, odament cigarettájával a mosdókagylóhoz, hideg vizet eresztett rá, aztán a kialudt cigarettavéget a szemétkosárba hajította, és újra leült. Még most is annyira a gondolataiba merült, mintha fel se állt volna az imént a helyéről.
– Három másodperc, és kiszállok innen, Bessie! Csak úgy figyelmeztetésképpen mondom. Mozgás, fiacskám, próbáljunk meg jó barátok maradni.
Mrs. Glass, aki megint a kék fürdőszőnyegre meredt, éppen csak szórakozottan bólintott erre a „helyénvaló figyelmeztetésre”. S ha Zooey ebben a pillanatban látja az arcát, különösen a szemét, talán csak futó, mégis heves vágyat érzett volna, hogy újra felidézze saját szerepe java részét az imént folytatott beszélgetésben, újra átgondolja, megfontolja, amit mondott, enyhítsen egy kicsit a szavain. De az is lehet, hogy mindez mégsem így történik. 1955-ben ugyanis merő véletlen volt, mondhatni, szerencse dolga, kiigazodott-e valaki éppen Mrs. Glass arckifejezésén, különösképpen nagy kék szemein. Valaha, még néhány évvel ezelőtt is, már a szeme is elmondta (embereknek és fürdőszőnyegeknek egyaránt), hogy két fia halott, az egyik (a legkedvesebbje, a legmélyebb és legbonyolultabb, a legtehetségesebb és legszívélyesebb modorú fia) öngyilkos lett, a másik pedig (az egyetlen derűs lelkű) a második világháborúban pusztult el – míg tehát Bessie Glass szeme egykor olyan hihetetlen erővel és a részletek iránti végtelen szenvedéllyel fejezte ki ezeket és csak ezeket az eseményeket, hogy ilyenkor sem férje, sem életben maradt gyermekei nem tudták elviselni a tekintetét, most, 1955-ben, a kelta vérnek ugyanezt a rettenetes örökségét már arra is képes volt felhasználni, hogy már az ajtóban közölje valakivel, hogy például az új bolti küldönc későn jött meg az ebédre rendelt birkacombbal, vagy hogy valamelyik hírhedt kis hollywoodi sztárocska házassága válsággal vagy éppen válással fenyeget.
Rágyújtott hirtelen megint egy hosszú cigarettára, nagyot szívott belőle, kifújta a füstöt, és közben felállt. – Mindjárt visszajövök – mondta, s ez akaratlanul is ígéretnek hangzott, amire számítani lehet. – Kérlek, ha kiszállsz, lépj a fürdőszőnyegre – tette hozzá még. – Azért van ott. – Kiment a fürdőszobából, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
Olyan volt ez, mintha a Queen Mary, miután néhány napot egy javítódokkban kellett töltenie, hirtelen kihajózna, mondjuk, Walden Pondból, méghozzá ugyanolyan hirtelen és váratlanul, mint ahogy érkezett. A kád függönye mögött ülve Zooey egy pillanatra behunyta a szemét, mintha kis csónakja veszélyesen himbálózni kezdene a nagy hajó verte hullámokon. Aztán elhúzta a függönyt, és a becsukott ajtóra meredt. Tekintete komoly volt, és nem túlságosan sok megkönnyebbülést árult el. A leghatározottabban annak a nézése volt ez, aki szereti, ha nem háborgatják, de – nem is hangzik talán olyan paradoxul – annak se örül, ha a betolakodó így, se szó, se beszéd fogja magát és odébbáll. Öt perc sem telt el, és Zooey már ott állt mezítláb a mosdókagyló előtt, öv nélküli műszálszövet nadrág volt rajta, vizes haján éppen az imént futott végig a fésűvel, meztelen vállára törülközőt terített. Megtörténtek tehát a borotválkozás előszertartásai. A redőnyt félig felhúzta; a fürdőszoba ajtaja nyitva állt, hogy a pára kimenjen, és ne homályosítsa be a tükröt; Zooey rágyújtott közben, szívott egyet a cigarettájából, aztán kéznyújtásnyira letette az orvosságos szekrényke tükre alatti tejüveg polcra. Ebben a pillanatban éppen borotvakrémet nyomott egy tubusból az ecsetre, a tubust pedig, anélkül, hogy rácsavarta volna a tetejét, félrelökte az útból, vissza valahova a csempés háttérbe. Tenyerével végigtörölte egypárszor az orvosságos szekrényke tükrét, hogy végképp eltüntesse róla a pára nyomait; ez a művelet jellegzetes sikkanó zajjal járt. Aztán beszappanozta az arcát. Módszere igen sajátos volt, lényegében azonban borotválkozási módszerével azonos. Vagyis ahogy szappanozkodás közben a tükörbe nézett, nem az ecset útját követte, hanem farkasszemet nézett önmagával, mintha a szeme semleges övezet lenne, senki földje a narcizmus elleni magánháborúban, amelyet hét-; vagy nyolcéves kora óta vívott. Most, huszonöt éves fejjel, már csak szokásból élt ezzel a hadicsellel, olyasféleképpen, ahogyan egy veterán baseballjátékos, mikor ott áll a vonalon, ütőjével akaratlanul is megkopogtatja a szeges cipőjét. Néhány perccel ezelőtt, fésülködés közben ugyanígy csak a legszükségesebb és legrövidebb ideig használta a tükröt, előtte pedig sikerült egy embermagasságú tükör előtt úgy letörülköznie, hogy közben egyetlenegyszer se pillantott bele. Éppen kész volt a szappanozkodással, amikor a borotválkozótükörben anyja jelent meg. Ott állt a nyitott ajtóban, alig egyméternyire Zooeytól, keze a kilincsen – igazán mestermű volt ez az alakítás: mintha habozna, bejöjjön-e újra.
– Ó, micsoda öröm, micsoda kedves meglepetés! – mondta Zooey a tükörnek. – Gyere csak, gyere! – Nevetett, vagy inkább felvihogott, kinyitotta a gyógyszeres szekrénykét, és kivette a borotváját.
Mrs. Glass töprengő arccal lépett közelebb. – Zooey... – kezdte. – Gondolkoztam a dolgon. – Közben félreérthetetlenül arra készült, hogy leüljön megint ugyanoda, ahol az előbb ült, közvetlenül Zooey mellé, baloldalt.
– Nem, nem, csak ne ülj még le, kérlek. Hadd nézhesselek – mondta Zooey. Most már, hogy kiszállt a kádból, nadrágot húzott és megfésülködött, szemmel láthatóan jobb kedve volt.
– Olyan ritka itt a látogató, ebben a mi kis tuszkulánumunkban, és ha jön egyszer valaki, szeretnénk, ha igazán jól. ..
– Maradj már egyszer csendben – mondta Mrs. Glass ellentmondást nem tűrően, és leült. Keresztbe rakta a lábát. – Gondolkoztam a dolgon. Gondolod, lenne valami értelme, ha megpróbálnám elérni Wakert? Ami engem illet, nem nagyon bízom az egészben, mi a véleményed? Mert az enyém az, hogy a gyereknek egy jó 'pszichiáterre van szüksége, nem pedig lelkiatyára, de végül is tévedhetek.
– Ó, nem. Nem, nem. Hogy tévedhetnél! Az életben nem emlékszem egyetlenegy olyan esetre sem, Bessie, amikor te tévedtél volna. Állításaid mindig vagy teljes képtelenségek vagy túlzások, de tévedni... nem, arra nálad még nem volt példa. – Nagy élvezettel nedvesítette be borotváját, és hozzákezdett a borotválkozáshoz.
– Zooey, komolyan kérdezlek, kérlek, hagyd egy pillanatra az örökös viccelődésedet. Mi a véleményed, helyes vagy nem helyes, ha megpróbálok érintkezésbe lépni Wakerrel? Felhívhatnám ezt a Pinchot püspököt, vagy hogy hívják, ő biztosan meg tudná mondani, hova táviratozhatnék legalább Wakernek, még ha valami nyomorult hajón van is éppen. – Mrs. Glass kinyújtotta a kezét, és közelebb húzta magához a bádog szemétkosarat; megint égő cigarettával jött be, és így legalább volt hamutartója. – Megkérdeztem Frannyt, akarna-e beszélni vele telefonon, ha egyáltalán sikerülne a dolog – mondta azután.
– És ő? – kérdezte Zooey. Leöblítette a borotvát.
Mrs. Glass felegyenesedett, kicsit jobbra csúszva közben. – Azt válaszolta, senkivel nem akar beszélni, az égvilágon senkivel.
– Aha. De mi azért mégiscsak jobban tudjuk? Nem olyan gyerekek vagyunk, akiket ki lehet fizetni egy ilyen szép, egyenes válasszal, és aztán hagyjuk a dolgot annyiban, mi?
– Csak úgy tájékoztatásul közölhetem, fiatalember, hogy ma mondhat nekem az a gyerek akármit, akárhogy, nem érdekel – mondta Mrs. Glass, új erőre kapva. Zooey beszappanozott bal arcához beszélt. – Ha egy fiatal lány ott fekszik negyvennyolc órája egyfolytában a szobában és sír és csak motyog valamit magában, nohát, az ember igazán nem a válaszaira kíváncsi.
Zooey erre nem felelt semmit, borotválkozott tovább.
– Kérlek, felelj a kérdésemre. Helyesnek tartanád, ha megpróbálnám értesíteni Wakert, vagy sem? Őszintén megvallva, félek valamelyest a dologtól. Lelkész ide vagy oda – tudod, milyen érzelmes Waker. Ha csak azt mondod neki, hogy esőre áll, már tele lesz a szeme könnyel.
Zooey meglehetősen élvezte ezt az utóbbi megjegyzést, örömét meg is osztotta szeme tükörképével. – Mégsem vagy azért egészen reménytelen eset, Bessie – mondta.

– Szóval, ha Buddyt sehogy nem tudom elérni, és te sem segítesz, valamit csak kell tennem mégis – mondta Mrs. Glass. Néhány pillanatig teljesen tanácstalanul meredt maga elé, cigarettáját szívta. Aztán megint megszólalt: – Ha valami olyan katolikus dologról lenne szó, vagy legalább megközelítőleg, nem mondom, magam is megpróbálnék segíteni neki. Még úgy emlékszem nagyjából egyre-másra. De hát egyikőtök se kapott katolikus nevelést, így hát igazán nem tudom...
Zooey a szavába vágott. – Tévedsz – mondta, és odafordította felé beszappanozott arcát. – Tévedsz. Rettentően tévedsz. Már tegnap este mondtam neked, hogy Frannynek ez a dolga egyáltalán nem felekezeti kérdés. – Megbuktatta borotváját a vízben, aztán borotválkozott tovább. – Elhiheted nekem.
Mrs. Glass várakozásteljesen nézte fia profilját, mintha reménye lenne rá, hogy hall még valamit. Zooey azonban nem mondott többet ennél. Végül aztán Mrs. Glass felsóhajtott, és azt mondta: – Már az is megnyugtatna talán, ha legalább az a rémes Bloomberg nem lenne ott vele a díványon. Egész egyszerűen egészségtelen dolog! – Nagyot szippantott cigarettájából. – S azt aztán végképp nem tudom, mit kezdjek a szobafestőkkel. Éppen ebben a pillanatban lettek kész Franny szobájával, és már kezdenék is a nappalit.
– Azt ugye tudod, hogy én vagyok az egyetlen a családban, akinek nincs semmi problémája – mondta Zooey. – És remélem, azt is tudod, miért. Nohát, azért, mert ha rosszul érzem magam vagy valami bajom van, egész egyszerűen meghívok egy-két látogatót ide a fürdőszobába – itt aztán úgy eligazítjuk a dolgokat, mint a karikacsapás.
Mrs. Glass egy pillanatra mintha hajlott volna arra, hogy ő is valamelyest könnyebben fogja fel a dolgot Zooey viselkedése nyomán, de aztán mégis inkább az derült ki, hogy olyan napja van, amikor nem ismer tréfát. Egy pillanatig Zooeyra meredt, aztán, lassanként, egészen új kifejezés ült ki a szemébe: ravasz, határozott, mégis egy kicsit kétségbeesett fény. – Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek talán képzelni szeretne, fiatalember – mondta. – Mind olyan titokzatosak vagytok mindig. Ha tudni akarod, véletlenül jobban tudom, mi van a dolog mögött, mintsem hinnéd. – A nyomaték kedvéért szünetet tartott, száját összeszorította, lesöpört közben az öléből néhány képzeletbeli dohánymorzsalékocskát. – Csak úgy tájékoztatásul közlöm, véletlenségből tudomásom van róla, hogy az a kis könyv a gyökere az egész históriának – az a kis könyv, amelyiket tegnap mindenüvé magával hurcolt a lakásban.
Zooey megfordult, és nevetve meredt rá. – Hát ezt meg hogy szedted ki belőle? – kérdezte.
– Semmi közöd hozzá, hogy szedtem ki belőle-válaszolta Mrs. Glass. – Ha tudni óhajtod, Lane idetelefonált már egypárszor. Szörnyen aggódik Frannyért.
Zooey leöblítette a borotvát. – Ki a fene az a Lane? – kérdezte. Tagadhatatlanul olyasféle kérdés volt ez, amilyet nagyon fiatal emberek tesznek fel néha, ha valamilyen oknál fogva nem akarják beismerni magukról, hogy a keresztnevéről ismernek valakit.
– Nagyon jól tudjuk mi azt, kérem szépen, fiatalember– mondta Mrs. Glass nyomatékkal. – Lane Coutell. Már egy éve kísérgeti Frannyt, és legjobb tudomásom szerint, te is jó néhányszor találkoztál vele, ne tegyél hát úgy, mint aki most hall róla először.
Zooey harsányan, amúgy szívből felnevetett, mintha üdítőnek érezné, ha – legyen az akár a sajátja – valamiféle affektáltság nyomára bukkanhat. Aztán borotválkozott tovább, öröme azonban szemmel láthatóan nem múlt el. – Egyébként nem „kísérgeti” Frannyt, hanem „jár” Frannyvel – mondta. – Miért vagy ilyen ódivatú, Bessie? Hm? Miért?
– Te csak sose törődj azzal, miért vagyok ódivatú, te csak sose törődj azzal. Egyébként talán érdekelni fog, hogy Lane ötször vagy hatszor idetelefonált már, mióta Franny hazajött-ma reggel is már kétszer, amikor te még fel sem keltél. Nagyon kedves volt, és egyáltalán, úgy aggódik Franny miatt, nem is tudja, mit csináljon.
– Nem úgy, mint egyesek, akiket jól ismerünk, itt a közelben, mi? Nohát, nem szívesen teszem, de szét kell oszlatnom kicsit az illúzióidat: ezzel a Coutellel én együtt ültem egyszer több mint egy óra hosszat, és igazán semmi kedveset nem találtam benne. Afféle hamis elragadó máz van a fiún, és kész. Különben csak úgy megjegyzem, hogy valaki, úgy látszik, a hónalját borotválta ezzel a vacakkal itt, vagy a lábát, hogy a fene enné meg – vagy talán leejtette, mindenesetre teljesen kész itt elöl az éle...
– Senki még csak hozzá se nyúlt a borotvájához, fiatalember. Szabadna megkérdeznem viszont, miért hamis az az elragadó máz, és miért máz?
– Miért? Mert ő maga hamis, és ezzel megmondtam mindent. Valószínűleg, mert ez így nagyon megéri neki. Egyet mondhatok neked: ha annyira odavan, hogy mi van Frannyvel, hát egészen biztos silány kis okai lehetnek rá. Valószínűleg az bántja, hogy ott kellett hagynia a futballmeccset, mielőtt még a játéknak vége lett volna – aggódik, mert bizonyára nem tudta leplezni a mérgét, és azt is nagyon jól tudja, hogy Franny elég érzékeny ahhoz, hogy észrevegye az ilyesmit. Nagyon élénken el tudom képzelni a jelenetet: hogyan dugja Frannyt taxiba ez a kis nyavalyás, hogyan rakja fel a vonatra, és hogy izgul egész idő alatt, hogy még a félidő vége előtt valahogy visszaérjen.
– Jaj, veled ma, úgy látszik, nem lehet beszélni. Semmiről nem lehet veled ma beszélni. Nem is tudom, miért próbálom meg mégis mindig újra meg újra. Pontosan olyan vagy, mint Buddy. Te is azt hiszed, mindenki csak megfontolás alapján csinálja ezt meg ezt. El sem tudod képzelni, hogy valaki egyáltalán őszintén felveheti a kagylót és ideszólhat, anélkül, hogy piszkos kis egyéni érdekek vezetnék.
– Pontosan így, ahogy mondod, méghozzá tíz esetből kilencszer. És abban megnyugodhatsz, hogy nem pont ez a Lane öcsi a kivétel. Ide figyelj csak. Egy este, míg Frannyre kellett várnia, hogy kész legyen az öltözködéssel és a többi, húsz keserves percig kellett beszélgetnem ezzel a Lane-nel, és mondhatom neked, egy nagy nulla a srác, egy nagy nulla. – Megállt a keze borotválkozás közben, és próbált visszaemlékezni valamire. – Az ördögbe is, mit is mesélt nekem akkor? Valami rettentő elragadó dolgot. Mit is, mit is?... Aha, igen. Igen. Elmesélte, hogy minden héten meghallgatott minket, Frannyt meg engem a rádióban, kölyökkorában – és tudod, mit csinált ez a szemét hülye? Engem kezdett el dicsérni Franny rovására. Semmi más oka nem volt rá az égvilágon, mint az, hogy minél jobb színben tűnjön fel előttem. És közben felvághasson azzal a kis League-intellektusával. – Zooey kinyújtotta a nyelvét, és olyasfélét kiáltott, ha nem is olyan hangosan, mint a bronxi sportpályákon szokás. – Pfuj! – mondta, és folytatta a borotválkozást. – És ugyanígy pfuj az összes hozzá hasonló kis fennhéjázó egyetemistácskára meg az egyetemi újságszerkesztősdijükre! Akkor már jobb egy gengszter, én mondom neked.
Mrs. Glass hosszú, meglepően megértő pillantást vetett Zooey feléje fordított profiljára. – Fiatal fiú még, és az egyetemen se végzett. Maga pedig, fiatalember, egyébként is nagyon hamar idegessé tudja tenni a társaságában levőket – tette hozzá valamelyest nyugodtabban, mint szokása volt. – Vagy tetszik neked valaki, vagy nem. Ha igen, hát akkor te beszélsz egész idő alatt, és még csak szóhoz se hagyod jutni a másikat. Ha viszont nem tetszik neked valaki – és többnyire így szokott lenni, ha nem tévedek –, nohát akkor úgy ülsz ott, mint maga a halál, és hagyod, hogy az illető beszéljen csak, beszéljen, míg magától bele nem kerül a kutyaszorítóba. Láttam már ilyesmit nem is egyszer.
Zooey sarkon fordult, és anyjára meredt. Ebben a pillanatban ugyanúgy fordult meg, és ugyanúgy nézett, ahogy régebben, évekkel ezelőtt, valamennyi testvére (de különösen bátyja) megfordult, és anyjára meredt már. Nemcsak bámulat volt ebben a pillantásban, elismerés is egy – igaz, töredékes – igazság hallatán, ami úgy kelt fel, mint a nap, és bevilágította azt a sivár terepet, mely máskülönben mindig csak előítéletek, sablonok és pótigazságok dzsungelének látszott. Nagyon-nagyon sok szeretet, csodálat és nem utolsósorban hála. És, bármilyen furcsán hangzik is, Mrs. Glass mindenkor remek könnyedséggel fogadta ezt az ,elismerést. Mindig kedvesen és szerényen viszonozta fiának vagy lányának pillantását, ha így néztek rá. Most Zooey találta magát egyszerre szemközt ezzel a kedves és szerény pillantással. – Igen, így van ez – mondta, anélkül hogy hangjában akárcsak nyoma is lett volna bármiféle vádnak. – Se te, se Buddy nem tudtok soha olyanokkal beszélgetni, akik nem tetszenek nektek. – Az utolsó mondatán elgondolkozott egy kicsit. – Akiket nem szerettek, így kellene mondanom tulajdonképpen. – Zooey pedig még mindig csak ott állt és nézte őt, és nem folytatta a borotválkozást. – Nem helyes dolog – folytatta Mrs. Glass. – Pontosan olyan vagy, mint Buddy volt ilyen idős korában. Ezt még apátok is megállapította. Ha valaki két perc alatt nem nyeri meg a rokonszenveteket, egyszer s mindenkorra kész vagy vele. – Mrs. Glass, gondolataival messze kalandozva, a fürdőszoba kövezetére bámult, aztán a kék fürdőszobaszőnyegen futott végig a pillantása. Zooey pedig szinte moccanás nélkül állt, nehogy megzavarja őt, nehogy elűzze ezt a pillanatot. – Nem élhet az ember ilyen heves ellenszenvekkel és rokonszenvekkel a szívében – mondta Mrs. Glass a fürdőszobaszőnyegnek, aztán megint Zooeyra emelte a tekintetét, és sokáig nézte, majdnem minden szemrehányás nélkül. – Függetlenül attól, hogy mi a véleménye ezzel kapcsolatban, fiatalember – tette hozzá.
Zooey állta a pillantását, aztán csak elmosolyodott, és újra a tükör felé fordult, hogy megvizsgálja, sikerült-e a műve. Mrs. Glass figyelte őt és felsóhajtott. Előrehajolt, és cigarettáját elnyomta a bádog hulladékgyűjtő belső oldalán. Aztán szinte ezzel egyidőben mindjárt új cigarettára gyújtott, és olyan élesen, ahogy csak tudta, megjegyezte: – A húgod mindenesetre azt mondja, hogy Lane ragyogó fiú.
– Ez csak a szerelem, fiacskám, a szerelem – mondta Zooey. – Ó, ismerem én ezt a hangot! De még mennyire ismerem! – A szappanhab utolsó maradvanyait is leszedte arcáról és nyakáról, egyik kezét vizsgálódva végighúzta az ádámcsutkája körül, aztán a másikkal fogta megint az ecsetet, és hozzálátott, hogy újra beszappanozza arcának kritikus stratégiai pontjait. – No jó, és mit mondott Lane a telefonba? – kérdezte. – Szerinte mi baja Frannynek? Mi van a dolog mögött?
Mrs. Glass most egy kicsit túlságosan is hevesen hajolt előre, amikor azt mondta: – Nos hát, Lane azt mondta, hogy ez az egész dolog azzal a kis könyvvel függ össze, amit ott hurcol magával most is mindenhova. Tudod. Ezt a kis könyvet olvasta tegnap is egész nap, és ott van vele...
– Ismerem azt a könyvet. Gyerünk, tovább.
– Nos, ő tehát, vagyis Lane, azt mondja, ez valami rettentő vallásos kis könyv – fanatikus és a többi –, s hogy Franny az egyetem könyvtárából vette ki, és most azt hiszi talán, hogy ő is... – Mrs. Glass elnémult. Zooey megint megfordult, de most valamiféle fenyegető gyorsasággal.
– Mi az, mi baj van?-kérdezte Mrs. Glass.
– Mit mondott Lane, honnan szerezte Franny a könyvet?
– Az egyetem könyvtárából. Miért?
Zooey megcsóválta a fejét, újra a mosdókagyló felé fordult. Letette a pamacsát, és kinyitotta az orvosságos szekrénykét.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Mrs. Glass. – Mi történt egyszerre? Mi ez a pillantás, fiatalember?
Zooey, mielőtt válaszolt volna, kibontott egy új csomag zsilettet. Aztán szétcsavarta a borotváját,és közben azt mondta: – De buta vagy, Bessie. – Kiszedte a borotvából az életlen pengét.
– Miért lennék buta? Egyébként véletlenül éppen tegnap tettél bele új pengét.
Zooey kifejezéstelen arccal helyezte be az új pengét a borotva két pofája közé. Aztán hozzálátott, hogy másodszor is megborotválkozzon.
– Kérdeztem valamit, ha nem hallotta volna, fiatalember. Miért vagyok én buta? Végül is az egyetem könyvtárából vette ki azt a könyvet, vagy nem?
– Nem, Bessie, éppen ez az, hogy nem – mondta Zooey, már újra borotválkozás közben. – A könyvecske címe: A zarándok folytatja útját, és egy másik kis könyv folytatása. A másik kis könyv címe pedig: A zarándok útja, és Franny ezt is állandóan magával hurcolja, és mindkettőt Seymour meg Buddy hajdani szobájában találta, mert amióta csak vissza tudok emlékezni, mindig ott álltak Seymour íróasztalán. Te jóságos ég!
– Azért nem kell mindjárt úgy odalenni! Miért, olyan rettenetes lenne, ha az egyetem könyvtárában találta volna a könyveket, és egyszerűen haza...
– Igen, de ez így rettentő csak igazán! Rémes, mert mindkét könyv, hogy a fene enné meg, ott állt éveken át Seymour íróasztalán. Olyan lehangoló az egész.
Mrs. Glass hangja egyszerre valami furcsa védtelenségről árulkodott. – Tudod, hogy ha csak tehetem, soha nem lépek abba a szobába -mondta. – És soha nem szoktam nézegetni Seymour régi... dolgait.
– Na jó, ne haragudj – – mondta Zooey gyorsan. Anélkül, hogy közben anyjára nézett volna, levette válláról a törülközőt; s bár még nem végzett másodszorra, letörölte vele a maradék habot az arcáról. – És most hagyjuk egy kicsit ezt a témát – mondta. A fűtőtestre hajította a törülközőt, ahol a Rick-Tina-féle kézirat hevert. Szétszedte a borotvát, és elmosta a hidegcsap alatt.
Komolyan gondolta, mikor elnézést kért, és Mrs. Glass is tudta ezt, nyilvánvalóan nem tudta megállni azonban – talán mert olyan ritkán volt alkalma rá –, hogy ki ne használja a helyzetet. –Nem vagy valami kedves éppen – jegyezte meg, miközben végignézte, hogy öblíti le a borotváját Zooey. – Egyáltalán nem viselkedsz kedvesen. Igazán elég idős vagy már ahhoz, hogy legalább megpróbálhatnád valami elfogadható formába önteni a rosszkedvedet, ha már éppen rosszkedvű vagy. Amikor Buddyra rájön valami ilyesmi, ő legalább... – Összerázkódott, és még a lélegzete is elállt, amikor Zooey borotvája, pengéstől, mindenestől, nagy robajjal a hulladékgyűjtő fenekén kötött ki.
Zooey valószínűleg nem szántszándékkal dobta borotváját a pléhtartóba. Bal kezét bizonyára olyan hevesen rántotta lefelé, hogy kicsúszhatott közben a kezéből. Az legalábbis kétségtelen, hogy nem szántszándékkal verte a csuklóját a mosdókagyló pereméhez. – Buddy, Buddy, Buddy – mondta. – Seymour, Seymour, Seymour. – Aztán anyjához fordult, aki az elejtett borotva zörgésére felriadt, és éberen figyelt, bár nem mondhatni, hogy valami különösebben meg is ijedt volna. – Legszívesebben elvágnám már a torkom, annyira elegem van még csak a nevükből is. – Arca sápadt volt, de teljesen kifejezéstelen. – Ebben a rohadt lakásban meg kell fulladni, úgy rátelepszenek a kísértetek. Nem sokat izgatna még, ha csak egy halott szelleme kísértene, de az már azért mégiscsak pokoli, hogy a félig holt is kísért. Istenemre; leghőbb vágyam, hogy Buddy végre döntsön, így vagy úgy. Mindenben Seymourt utánozza – legalábbis megpróbálja. Mi az ördögnek nem lesz hát öngyilkos, legalább végleg lezárná a dolgát.
Mrs. Glass egy pillanatra behunyta a szemét, Zooey pedig hirtelen máshova nézett. Lehajolt és kihalászta borotváját a szemétkosárból. – Mi korcsok vagyunk mindketten, Franny is meg én is – jelentette ki, ahogy aztán megint felegyenesedett. – Én egy huszonöt éves korcs, ő meg egy húszesztendős, és ki a felelős mindezért, ha nem ez a két nyavalyás? – A mosdókagyló szélére tette a borotvát, de az, makacsul, megint csak lecsúszott, bele a mosdóba. Gyorsan utánakapott, kivette, és most már biztonságos helyre rakta le. – Frannynél egy kicsit megkésve jelentkeznek a tünetek, igen, egy kicsit később, mint nálam, de azért ő is korcs, erről ne feledkezz meg egyetlenpillanatra sem. Esküszöm neked, ki tudnám tekerni mind a kettőnek a nyakát, és még a szemem se rebbenne közben. A nagy nevelők! A nagy emancipátorok! Uram Jézus. Még csak arra se vagyok képes, hogy ebédnél legalább valamennyire tisztességesen elbeszélgessek valakivel. Vagy unatkozom, vagy ha nem, hát olyan iszonyatos modorban kezdek el szónokolni, hogy ha abban a nyomorultban, aki ott ül velem szemben, van egy kicsike kis józan ész, hát rám borítja az asztalt. – Hirtelen kinyitotta az orvosságos szekrénykét. Egy pillanatig tanácstalanul meredt a polcokra, mintha elfelejtette volna, mit is akart, aztán a még vizes borotvát berakta a helyére.
Mrs. Glass csendben ült és figyelt, miközben a cigarettája már majdnem csonkká égett a két ujja között. Végignézte azt is, ahogy Zooey rácsavarta a borotvakrémes tubusra a kupakot. Nem egykönnyen találta meg a helyes csavarmenetet.
– Valószínűleg nem érdekel különösképpen, mégis közölhetem, hogy még csak arra se vagyok képes, hogy leüljek valami istenverte étkezéshez anélkül, hogy magamban el ne mondjam előbb a Négy Nagy Fogadalmat, és bármibe fogadnék veled, hogy Franny ugyanígy van a dologgal. Olyan átkozottul belénk verték ezt az egészet...
– A négy nagy micsodát? – szakította félbe nagyon tapintatosan Mrs. Glass.
Zooey mindkét kezével a mosdókagylóra támaszkodott, megfogta jobbról-balról, felsőtestével előredőlt, szemét a csempés háttérre függesztette. Törékeny alkata ellenére ebben a pillanatban nem látszott lehetetlennek, hogy mindjárt lenyomja a mosdót, és keresztülpréseli a padlón. – A Négy Nagy Fogadalmat – mondta, és dühösen lehunyta a szemét. – Bármily megszámlálhatatlan is a lények sokasága, fogadom, hogy megmentem őket; bármily féktelenek legyenek is szenvedélyeik, fogadom, hogy megszelídítem őket; bármily mérhetetlenek legyenek is a Dharmák, fogadom, hogy megbirkózom velük; bármilyen elérhetetlen is Buddha igazsága, fogadom, hogy eljutok hozzá. Vegyetek fel soraitokba. Tudom, képes leszek rá. Tanítsatok és eddzetek. – Zooey még mindig lehunyva tartotta szemét. – Uramisten, ezt mormoltam magamban tizenegy éves korom óta naponta háromszor, minden étkezés előtt. Egész egyszerűen képtelen vagyok enni, ha nem mondom el. LeSage-zsal ebédeltem egyszer, és akkor megpróbáltam elhagyni a dolgot, hát egy átkozott cseresznyemag mindjárt megakadt a torkomon. – Kinyitotta a szemét, homlokát ráncolta, de közben ugyanúgy állt tovább, ebben a furcsa pózban. – És most mi lenne, ha eltűnnél szépen, Bessie? – mondta. – Komolyan mondom. Hadd fejezzem be már békén ezt az istenverte mosakodást. – Újra lehunyta szemét, s megint olyan volt az egész, mintha egy pillanat múlva átpréselné a mosdót a padlón. Bár a fejét előrehajtotta egy kicsit, majdnem teljesen vértelen volt az arca.
– Mindig azt mondom magamban, bárcsak megnősülnél – mondta hirtelen Mrs. Glass eltűnődve.
A család valamennyi tagja – s talán Zooey a legjobban – ismerte Mrs. Glassnak ezeket a hirtelen gondolatfutamait. A legkülönösebb virágok sarjadtak következetlenségéből, efféle érzelmi kitörések során. Zooeyt most, ennek ellenére, váratlanul érte ez a megjegyzés. Furcsa hangot adott ki, főleg az orrán át, leginkább kirobbanó nevetéshez vagy éppen a nevetés ellenkezőjéhez hasonlított ez a fújtatás. Mrs. Glass gyorsan, aggódva hajolt előre, hogy meggyőződjön róla, melyik is hát a kettő közül. Végül is inkább nevetés volt, így hát megkönnyebbülve dőlt hátra megint. – Igen – mondta aztán rendületlenül. – Úgy, ahogy mondom. Miért ne?
Zooey most végre változtatott eddigi testhelyzetén, nadrágzsebéből összehajtogatott zsebkendőt húzott elő, szétnyitotta, és egyszer, kétszer, aztán harmadszor is belefújta az orrát. Amikor eltette a zsebkendőt, így szólt: – Nagyon szeretek vonaton utazni. S ha az ember megnősül, sose kerül többé az ablak mellé.
– Ez nem ok!
– Ez nagyon, de nagyon is alapos ok. Menj most, Bessie, kérlek, és hagyj békében. Miért nem teszel egy kellemes kis kirándulást, mondjuk például liften? Megégeted az ujjad, ha el nem dobod azt a nyavalyás cigarettát.
Mrs. Glass megint a hulladékgyűjtő belső peremén nyomta el a cigarettavéget, aztán egypár pillanatig nyugodtan ült, anélkül, hogy cigarettáért vagy gyufáért nyúlt volna. Nézte, ahogy Zooey fésűt vesz elő, és elválasztja a haját. – Egyszer már hajat is nyírathatna, fiatalember – mondta. – Lassan úgy fest már, mint valami őrült magyar vagy micsoda, ahogy éppen kimászik az úszómedencéből.
Zooey észrevehetően elmosolyodott, végighúzta még egyszer-kétszer a fésűt a haján, aztán – fésűvel a kezében – anyja felé fordult. – Még valamit, Bessie, mielőtt elfelejteném. De most jól figyelj arra, amit mondok – mondta. – Ha megint olyasvalami jutna eszedbe, mint tegnap este, hogy telefonálj Franny miatt annak a Philly Byrnes-féle rohadt pszichiáternek vagy kicsodának, hát akkor csak egyet ígérj meg nekem. Azt, hogy gondolsz majd arra, mire volt jó annak idején ez az egész analízis Seymournak. – A nagyobb nyomaték kedvéért egy pillanatra megállt. – Hallasz engem? Gondolsz majd rá?
Mrs. Glass, teljesen feleslegesen, megint a hajhálójához nyúlt, hogy megigazítsa, aztán cigarettát, gyufát vett elő a zsebéből, de csak egy pillanatig fogta a kezében. – Csak úgy tájékoztatásul közölhetem – mondta –, hogy egyetlen szóval sem mondtam, hogy felhívom Philly Byrnes pszichiáterét, mindössze annyit mondtam, hogy gondolkodom rajta. Először is az az ember nem valami közönséges pszichiáter. Ha tudni akarod, véletlenül nagyon jámbor katolikus pszichiáter, és azt gondoltam, nem lenne-e jobb ahelyett, hogy csak ülünk itt és nézzük, mi lesz ezzel a gyerekkel...
– Bessie, az istenit neki, utoljára figyelmeztetlek. Nem érdekel, még ha netalán egy nagyon, de nagyon jámbor buddhista állatorvosról van szó, akkor sem. És ha bele akarsz keverni egy ilyen...
– Ez most nem megfelelő pillanat a gúnyos megjegyzésekre, fiatalember. Apró gyerekkora óta ismerem Philly Byrnest. Apád meg én éveken át léptünk fel a szüleivel egy műsorban. És véletlenül nagyon jól tudom azt is, hogy ezt a fiút teljesen újjávarázsolta, hogy elment a pszichiáterhez. Nagyon rokonszenves egyéniség lett belőle azóta. Beszéltem a...
Zooey behajította a fésűt az egyik polcra, aztán becsukta az orvosságos szekrényke ajtaját. – Ó, hogy te milyen buta vagy, Bessie – mondta. – Philly Byrnes. Ki ez a Philly Byrnes: egy negyven éven felüli, impotens, izzadságszagú kis nyomorult, aki éveken át a rózsafüzérrel meg a Variety egyik számával a párnája alatt aludt. Két annyira különböző dologról beszélünk most, mint a világos nappal meg a sötét éjszaka, Bessie. És most figyelj rám. – Zooey most teljesen szembefordult anyjával, tapintatosan és türelmesen nézett rá, közben, mintha meg akarna támaszkodni, a mosdó peremére tenyerelt. – Figyelsz rám?
Mrs. Glass, mielőtt megadóan válaszolt volna valamit, új cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt, és lepöccintett megint néhány képzeletbeli dohánymorzsalékocskát az öléből. Aztán kelletlenül így szólt: – Igen, figyelek.
– Rendben van. De most nagyon komolyan beszélek. Ha tehát... De most jól figyelj. Ha tehát nem tudsz vagy nem akarsz emlékezni Seymourra, hát akkor csak hívj, de nyomban, valami ilyen tökfej pszichiátert. Kérlek, csak hívj! Hívj pszichiátert, de akkor aztán olyat, aki kellő gyakorlattal rendelkezik, hogy úgy helyreanalizálja a pácienseit, hogy attól fogva gyönyörűség legyen nekik a televízió, a Life új száma minden szerdán, az európai utazás, a hidrogénbomba, az elnökválasztási küzdelem, a Times címoldala csakúgy, mint a westporti és oysteri szülői-tanári munkaközösség felelősségteljes munkája, meg az isten tudja, mi még, az összes dicsőség és normális közgyönyör – nohát, akkor csak hívj el egy ilyet, és én esküszöm neked, Franny legkésőbb egy éven belül vagy a bolondokházában köt ki, vagy égő kereszttel a kezében nekivág valami fene tudja, miféle pusztaságnak.
Mrs. Glass továbbra is azzal foglalatoskodott, hogy kimonójáról eltávolítsa a képzeletbeli dohányszemcséket. – Jól van, jól van, na – mondta –, ne izgasd fel magad azért annyira. Az ég szerelmére! Senki nem hívott még eddig senkit.
Zooey hirtelen mozdulattal kinyitotta az orvosságos szekrényke ajtaját, végignézett a polcokon, kivett egy körömreszelőt, aztán megint becsukta a szekrényt. Felvette a tejüveg polc szélére tett cigarettáját, szívott volna belőle, de a cigaretta már nem égett. – Tessék – mondta Mrs. Glass, és odanyújtotta neki saját Kingsize cigarettásdobozát és gyufáját.
Zooey kivett egy cigarettát a csomagból, de csak odáig jutott vele, hogy éppen a szájába vegye, és meggyújtsa a gyufát, gondolatai lehetetlenné tették, hogy valóban rá is gyújtson, elfújta hát a gyufát, kivette a cigarettát a szájából. Nagyon-nagyon röviden, türelmetlenül megrázta a fejét. – Nem tudom – mondta. – Csak úgy épp az az érzésem, valahol kell bujkálni itt a városban egy pszichiáternek, aki jó lenne Frannynek, erre gondoltam tegnap este. – Vágott egy kis grimaszt. – Csak éppen nem tudom, ki az. Mindenesetre, hogy Frannynek való pszichiáter lehessen, fura szerzetnek kellene lennie. Nem is tudom. Először is hinnie kellene abban, hogy Isten kegyelme vezette a pszichoanalízis tanulmányozásának útjára. Hinnie kellene abban, hogy Isten kegyelmének köszönheti, ha nem ütötte el épp egy rohadt teherautó, mielőtt megkapta volna a működési engedélyét. Szentül hinnie kellene, hogy vele született tehetsége, amellyel az összes átkozott betegét kezelni tudja, Isten adománya. És én nem ismerek egyetlen igazán jó pszichiátert sem, aki legalább körülbelül ilyesféleképpen gondolkozna. Márpedig ez lenne az egyetlen szerzet, aki segíthetne Frannyn. Mert ha történetesen olyasfélének a keze közé kerülne, aki rettentő freudista vagy rettentő eklektikus lenne, vagy egész egyszerűen csak rettentő rutinos – olyasvalakiébe tehát, akinek soha eszébe se jutott még, hogy a legkisebb hálát érezze az összes rohadt, titokzatos képességeiért-, nohát, akkor Franny még sokkal rosszabb állapotba kerülhetne a végén, mint annak idején Seymour. Megőrülök, ha ilyesmi akár csak az eszembe jut. És ha nincs ellene kifogásod, akkor most hagyhatnánk végre ezt az egész témát. – Rövid szünetet tartott, hogy rágyújthasson végre, a cigarettát letette aztán a tejüveg polcra, régi, kialudt cigarettája mellé. Kicsit kényelmesebb testtartást vett fel. Fogta a körömtisztítót, és körbehúzogatta körmei alatt, melyek már teljesen rendben voltak. – Ha nem vágnál közbe örökké – mondta kis idő után –, elmondanám neked, miről szól az a két kis könyv, amelyet Franny mindenhova magával hurcol. De ha nem érdekel, nekem igazán mindegy...
– Persze hogy érdekel! Hogyne érdekelne! Miért, mit gondolsz rólam tulaj...
– Akkor jól van. Csak ne vakkants közbe percenként – mondta Zooey, aztán oldalával a mosdókagyló peremének támaszkodott. Tovább tisztogatta a körmeit. – Mindkét könyvben valami orosz parasztról van szó. A dolog egyébként úgy a századforduló táján játszódik. – Hangja, ellentétben máskülönben szenvtelen, higgadt beszédmodorával, most olyan volt, mint aki mesél. – Nagyon-nagyon kedves, szeretetre méltó kis figura. Az egyik karja nyomorék. Szóval, mintha csak Franny nagy-jó szívének találták volna ki. – Megfordult, cigarettájáért nyúlt, szívott belőle egyet, aztán tovább tisztogatta a körmét. – A legelején elmondja a parasztocska, hogy volt háza, felesége, de gyengeelméjű fivére felgyújtotta a házat, s azt hiszem, valamivel ezután halt meg a felesége is. Lényeg az, hogy a kis paraszt zarándokútra indul. És van egy nagy gondja. Egész életében mindig szorgalmasan olvasta a Bibliát, és soha nem értette, mit jelent a Thessalonikiakhoz írt levélben a következő kitétel: „Imádkozzatok szüntelenül.” Ez a sor nem hagyja nyugodni. – Zooey újra a cigarettáért nyúlt, szívott belőle, aztán folytatta: – Van még egy nagyon hasonló idézet a Timoteus-levélben: „És ezért kívánom, hogy az ember imádkozzon mindenütt.” Egyébként maga Jézus is azt mondta: „Az embereknek örökké imádkozniok kell, sose szabad abbahagyniok az imát.” – Zooey egy pillanatra elhallgatott, furcsa, merev arccal tisztogatta a körmét. – Szóval, ez a kis paraszt elindul zarándokútra, hogy valami tanítómesterre akadjon – mondta –, olyanra méghozzá, aki megmagyarázza majd neki, hogyan és miért is kell szüntelenül imádkozni. És csak megy és megy és megy, templomról templomra, egyik szent helyről a másikra, és közben minden papot megkérdez a dologról, míg végre egy egészen egyszerű öreg szerzetessel találkozik, aki nyilvánvalóan tudja, miről is van szó. Ez az öreg szerzetes tehát azt mondja neki, hogy az egyetlen imádság, melyet Isten mindenkor meghallgat és „óhajt”, nem egyéb, mint a Jézushoz intézett ima... „Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem.” Az ima teljes szövege tulajdonképpen így hangzik: „Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem, nyomorult bűnösnek.” Hála Istennek azonban, a zarándok könyvecskéiben egyik tanítvány se sokat törődik ezzel a „szegény bűnös”-ről szóló toldalékkal. Az öreg szerzetes tehát elmagyarázza neki, mi történik akkor, ha valaki szüntelenül mondja az imát. Gyakorlásképpen tart egy-két imaórát a kis zarándokkal, aztán elküldi haza. És akkor – hogy ne nyújtsam túl hosszúra a dolgot – a kis zarándok egy idő után egyszerre csak azt érzi, hogy az imádság hatni kezd. Vagyis: sikerült neki. Új, spirituális életnek örvendhet hát, s így megy végig azután egész Oroszországon – sűrű erdőkön, városokon és falvakon át és a többi –, és vándorlása közben mindenkinek, akivel csak összehozza a véletlen, elmondja az imáját s egyáltalán azt, hogy miképpen kell imádkozni. – Zooey hirtelen feltekintett, és éles pillantást vetett anyjára. – Figyelsz is rám, te kövér, öreg druida?– kérdezte. – Vagy csak elbűvölő arcom bámulod?
Mrs. Glass sértődötten jelentette ki: – Persze! Hogyne figyelnék.
– Na, akkor jó; nem akarom ugyanis, hogy rajongó buta libácskának meséljek itt, mint valami estélyen. – Felnevetett, szívott egyet a cigarettájából, miközben tovább folytatta körmeinek tisztogatását. – A két kis könyv közül az első, A zarándok útja – mondta -, főként a kis zarándok vándorútjának kalandjait tárgyalja. Kivel találkozik, mit mondanak neki – és néha csakugyan csuda rendes emberekkel fut össze. A második kötet, A zarándok folytatja útját, túlnyomórészt párbeszédes értekezés a Jézus-imádság okáról és céljáról. A zarándok, egy professzor, egy szerzetes meg valami remeteféle találkozik és beszélget a dologról, és másról jóformán nincs is szó a könyvben. – Zooey egy pillanatra megint felnézett, anyjára tekintett, és áttért bal keze körmeire. – Nos hát, amennyiben érdekel: mindkét könyvecskének az a szándéka, hogy meggyőzzön mindenkit a Jézus-imádság szükségességéről és jótevő hatásáról. Kezdetben csak megfelelő tanítómester vezérletével történhet a dolog – afféle keresztény guruéval tehát –, később aztán, ha az illető bizonyos fokig előrehaladt, egyedül kell folytatnia. A legfontosabb pedig: nem elég csak a jámborság meg mindenféle nagy mellveregetés. Vagyis nyugodtan kirámolhatod a templomban a perselyt, de az imát akkor is mondanod kell, miközben így tevékenykedsz. A megvilágosodás ugyanis az imádsággal együtt jár, nem pedig előtte. – Zooey a homlokát ráncolta, most azonban inkább olyasféleképpen, mint egy egyetemi tanár. – Feltételezik, hogy az imádság előbb-utóbb teljesen öntevékennyé válik, az ajkakról és a fejből egyre beljebb halad, be a szív legmélyére, és ott, bent az emberben, valamiféle automatikus funkcióvá válik, mint a szívverés. S ha egy bizonyos idő után az imádság valóban automatikus már, az illető személy belép, úgymond, a dolgok valóságába. Mindezt egyik könyvecske se mondja ki így, keleti terminológia szerint azonban az emberi testnek hét érzékeny központja van, úgynevezett csakrája1, és a szívhez legközelebb esőnek anahata a neve, amely, úgy tartják, különösképpen érzékeny és hatalmas, és ha ez mozgásba jön, megindít még egy ilyen központot, méghozzá a szemöldökök között lévőt, melyet ajná-nak neveznek – tulajdonképpen ez a tobozmirigy, vagy még inkább: a körülötte levő aura –, ezután pedig megnyílik valami, szívecském, amit a misztikusok „harmadik szem”-ként szoktak emlegetni. Az ég szerelmére, mindebben semmi új nincs – még csak nem is a kis zarándokcsoporttal kezdődik. Indiában már isten tudja, hány évszázada ismerik ezt a folyamatot, japam néven. Japam, nem egyéb ez a szó, mint egyike annak a sok névnek, amellyel Istent az emberek illették. Vagy: Isten inkarnációi egyikének neve. Vagy: avatar-jaié, ha éppen ezt az elnevezést akarjuk használni. Feltételezés szerint, ha valaki elég hosszú időn át és elég rendszeresen mondogatja ezt a nevet, ráadásul szó szerint, a szívéből, előbb vagy utóbb választ kap. Méghozzá nemcsak egyszerű feleletet, hanem kinyilatkoztatást. – Zooey megfordult, kinyitotta az orvosságos szekrénykét, visszatette a körömtisztítót, aztán kivett onnan egy furcsa, tompa formájú körömágyápolót. – Ki eszegetett a körmösrudacskámból? – mondta. Keze fejével letapogatta gyorsan az orra alatt felgyöngyöző izzadságcseppeket, aztán hozzálátott, hogy a rudacskával visszatologassa a körmei körül a ránőtt bőrt.
Mrs. Glass mélyet szívott cigarettájából, keresztbe rakta a lábát, s miközben figyelte, mit csinál Zooey, megkérdezte: – Szóval ez van most Frannyvel is? Úgy értem, ez az, amit most ő is csinál és a többi?
– Legalábbis azt hiszem. De ne engem kérdezz, hanem őt.
Rövid szünet állt be, afféle hát-most-aztán-mi-lesz-csend. Mrs. Glass törte meg a csendet; hirtelen és eléggé gyengéden megkérdezte: – És meddig kell csinálni ezt az egészet? Mennyi ideig?
Zooey arca ismét megelégedettségtől sugárzott. Odafordult Mrs. Glasshoz, és azt mondta: – Hogy meddig? Nohát, nem sokáig. Addig csupán, míg a festők be akarnak menni a szobádba. Akkor aztán bevonul a szentek és a boddhiszatvák egész menete, mindnél tyúkhúsleveses fazekak. A háttérben pedig Hall Johnson kórusa énekel, a kamera közelít, és az objektívek egy kedves öreg úriemberre szegeződnek, aki ágyékkötőben áll, hegyek, kék ég és fehér felhők háttere előtt, és minden arcon egyszeriben elárad a béke...
– Na jó, de most már hagyd végre abba – mondta Mrs. Glass.
– Istenem, csak segíteni akartam neked. Irgalom atyja. Egyszerűen nem vettem volna a szívemre, ha azzal a benyomással távozol innen, miszerint a vallásos élet nem jár együtt minden – érted –, minden, de minden komforttal. Azt hiszem, nagyon sokan csak azért riadnak vissza a dologtól, mert félnek, hogy egy egész sor kényelmetlenség következik majd belőle, terhes kötelességek és a többi – de hiszen érted, mit akarok mondani. – Afelől nem lehetett semmi kétség, hogy a beszélő itt nem titkolt gyönyörűséggel tört előre szónoklatának csúcspontja felé. Ünnepélyesen fenyegette meg anyját a körmösrudacskával. – Remélem, miután elhagytuk e kis kápolnát, elfogad tőlem egy könyvecskét, melyet mindig a legnagyobb csodálattal forgattam. Azt hiszem, ez a kis könyv megvilágít majd egy egész sor kérdést, amelyről ma reggel beszélgettünk. A mű címe: Isten a hobbym, szerzője pedig ifj. dr. Homer Vincent Claude Pierson. Dr. Pierson igen meggyőzően mondja el nekünk kis könyvében, hogy kezdett el huszonegy éves korában mindennap egy kis időt félretenni – ha jól emlékszem, két percet reggelente és két percet este –, és amikor lejárt az első év, észrevette, hogy évi bevétele, csak ezeknek az Istennél tett rövidke látogatásoknak a révén, hetvennégy százalékkal emelkedett. Azt hiszem, bátor szívvel nyújthatok át önnek egy példányt, és ha lenne olyan kedves...
– Jaj de lehetetlen vagy – mondta Mrs. Glass. De csak úgy nagyon halkan, bizonytalanul. Szeme újra ott járt a régi jó ismerős vidékeken: a kék fürdőszobaszőnyeg síkságán a helyiség másik felében. Ott ült és bámulta a fürdőszoba szőnyegét, miközben Zooey – vigyorogva, felső ajka fölött szép kövér izzadságcseppekkel – továbbra is a körmeivel foglalatoskodott. Mrs. Glass végül összeszedte magát egy jól bevált sóhaj erejéig, és teljes figyelmét Zooeyra fordította megint, aki, hogy sikeresebben működjön, félig a természetes világosság felé fordult. Amikor Mrs. Glass pillantása Zooey rendkívül vékony meztelen hátának vonalaihoz és síkjaihoz ért, szeméből mindinkább eltűnt a révedezésnek még a nyoma is. Néhány másodperc leforgása alatt mintha elfeledkezett volna mindenről, ami az előbb még kínozta, és úgy nézte ezt a látványt, mint egy teenager-klub a kedvenceit. – Olyan szép széles lett a vállad – mondta aztán, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. – Attól féltem már, megmondom neked őszintén, hogy ezek az ostoba súlyzógyakorlatok a végén...
– Ne-e, jó? – mondta Zooey eléggé élesen, és arrébb húzódott.
– Mit ne?
Zooey kinyitotta az orvosságos szekrényke ajtaját, és visszatette a helyére a körmösrudacskát. – Ne és kész. Ne rajongj itt azért az istenverte hátamért – mondta, és bezárta a szekrénykét. A törülközőtartóról egy pár fekete selyemzoknit vett le, és odament velük a fűtőtesthez. Leült a fűtőtestre, bár forró volt (vagy éppen azért), és hozzálátott, hogy felhúzza a zokniját.
Mrs. Glass, eléggé megkésve, felhorkant. – Ne rajongj a hátamért... jaj, de szeretem ezt!-mondta sértődötten, majdnem csakugyan megbántva. Nézte Zooeyt, ahogy a harisnyáját húzza, arcán sértődöttséggel, egyszersmind azonban azzal az őszinte érdeklődéssel is, ahogy csak az tud nézni, aki éveken át vizsgálgatott éppen-kimosott zoknikat, nem lyukasak-e valahol. Aztán hirtelen felállt, és leghangosabb sóhaja kíséretében bosszúsan – és a kötelesség megszállottjaként – a mosdókagylóhoz lépett, ahol Zooey tanyázott. Első, félreérthetetlenül mártíromságra valló ténykedése az volt, hogy kinyitotta a hidegvízcsapot. – Nagyon örülnék, ha megtanulnád végre, hogy kell rendesen visszacsavarni valamire a kupakját használat után – mondta; hangjában érezhetően ott vibrált valami kötekedőkedv.
Zooey a fűtőtesten ülve éppen a harisnyatartóját csatolta fel, odapillantott rá, és azt mondta: – Én pedig nagyon örülnék, ha szépen hazamennél, mikor a parti befejeződött. De most csakugyan nem tréfálok, Bessie. Akármilyen durván hangzik is a kérésem, szeretnék legalább egy percig egyedül lenni ebben a rohadt helyiségben. Először is sietnem kell. Fél háromra vár LeSage az irodájában, és előtte még szeretnék elintézni egy-két dolgot a városban. Gyerünk, mozgás... ha nincs kifogásod ellene.
Mrs. Glass abbahagyta a kötelességteljesítést, de csak azért, hogy Zooeyra nézhessen, és feltehesse neki azt a jól ismert kérdést, amellyel az évek során mindegyik gyerekét sikerült eddig kétségbe ejtenie: – De eszel még valamit, mielőtt elmész?
– Majd bekapok valamit a városban... a fene vigye el, hol a másik cipőm?
Mrs. Glass most nagyon eltökélten meredt rá. – És beszélsz a húgoddal, mielőtt elmész, vagy nem? – kérdezte.
– Még nem tudom, Bessie – válaszolta Zooey, észrevehető habozás után. – Kérlek, szűnj meg, ne kérdezd örökké ugyanazt. Ha lett volna valami mondanivalóm neki ma reggel, hát biztos megmondtam volna, nem? Hagyd már abba, és ne kérdezd mindig ugyanazt. – Felhúzta és befűzte az egyik cipőjét, a másikat azonban még mindig nem találta sehol. Hirtelen négykézlábra ereszkedett, és végigtapogatott a kezével a fűtőtest alatt. – Aha, itt vagy, te kis haszontalan – mondta. A meglelt cipővel leült egy kis fürdőszobamérlegre a fűtőtest mellett.
Mrs. Glass nézte, ahogy felhúzza, azt azonban már nem várta meg, hogy be is fűzze. Inkább indult kifelé a fürdőszobából. Mozgása lelassult. Szinte vonszolta magát – ez furcsa volt, fel is tűnt rögtön Zooeynak. Felnézett, és figyelmesen vizsgálgatta anyját. – Egész egyszerűen nem tudom, mi van veletek, valamennyiőtökkel-mondta Mrs. Glass színtelen hangon, anélkül, hogy közben megfordult volna. Megállt egy törülközőtartónál, kisimított egy törülközőt. – A régi rádiósidőkben, még kiskorotokban, mindig olyan... mindig olyan derűsek voltatok, igen, derűsek és vidámak... Egyszerűen kedvesek. Reggel, délben, este, egész nap. – Lehajolt és felvett valamit a földről; olyasvalamit, ami leginkább egy hosszú, titokzatosan szőke hajszálra hasonlított. Egy kis kerülővel a szemétkosárhoz vitte, és azt mondta: – Nem tudom, mire jó egyáltalán, ha valaki olyan sokat tud és olyan értelmes és a többi, ha közben nem boldog az egésszel. – Ahogy most már újra az ajtó felé ment, háttal került Zooeynak. – Nohát – mondta –, lényeg az, hogy akkoriban még mind olyan kedvesek voltatok, úgy szerettétek egymást, az ember örült, hacsak rátok nézett. – Kinyitotta az ajtót, megcsóválta a fejét. – Öröm volt rátok nézni – ismételte határozott hangon, aztán becsukta maga mögött az ajtót.
Zooey a csukott ajtót nézte, aztán mély lélegzetet vett, sóhajtott. – Feledhetetlen távozás volt, bébi! – kiáltott tel, de csak amikor már biztos volt benne, hogy anyja hallótávolon kívül van.
Nincs szoba a világon olyan kevéssé előkészítve a festők bevonulására, mint a Glass család nappalija akkor. Afgán takaró alatt ott feküdt a heverőn Franny Glass és aludt. A szoba szőnyegburkolatát nem szedte fel senki, arról nem is szólva, hogy még csak a széleit se hajtogatták fel; a bútorok – szemmel láthatóan egy kisebbfajta bútorüzletet megtöltöttek volna – ott álltak jól megszokott helyükön, statikus-dinamikus elrendezésben. A helyiség nem volt túlságosan nagy, még egy átlagos manhattani bérház méreteihez képest sem, a belezsúfolt bútorok azonban elegendőnek bizonyultak volna arra is, hogy egy bankett-termet lakályossá tegyenek a Walhallában. Ott állt elsősorban egy nagy Steinway-zongora (örökké nyitva), három rádiókészü1ék (egy 1927-es Freshman, egy 1932-es Stromberg-Carlson, végül egy RCA, 1941-ből), egy tévékészülék (huszonegy inches képernyőjű), négy asztali gramofon (köztük egy 1920-as Victrola, még mindig jól működő hangtölcsérrel), számos dohányzóasztalka és folyóirattartó egy versenyméretű pingpongasztal (szerencsére: összehajtható, így hát ott áll a zongora mögött, a falhoz támasztva), négy kényelmes fotel, nyolc kényelmetlen szék, egy ötvenliteres akvárium trópusi halakkal (befogadóképessége szó szerint teljes mértékben kihasználva, ráadásul két negyven wattos körtével megvilágítva), egy dívány, aztán a heverő, Frannyvel, két üres madárkalitka, egy cseresznyefa íróasztal, állólámpák, asztali lámpák és hajlítható karú lámpák egész gyűjteménye, melyek úgy tartották magasba fejüket a bezsúfolt berendezési tárgyak rengetegében, mint a mocsár virágai. A falak mentén, körbe, csípőmagasságig könyvállványok húzódtak, zsúfolásig megrakott polcaik – a szó legszorosabb értelmében – roskadoztak; voltak ott gyerekkönyvek, szövegkönyvek, antikvár könyvek, könyvklub-sorozatok, s ezenkívül még ami könyvet csak ide lehetett halmozni a lakás kevésbé hozzáférhető többi helyiségéből, minden. (Ott állt például a Drakula, a Bevezetés a páli nyelvbe és a Szövet.séges fiúk a Somme-nál társaságban a Bolts of Melody, Emily Dickinson versei, mellette A Scarab-gyilkosság és A félkegyelmű egymás szomszédságát élvezhette, Nancy Drew és a titkos lépcső pedig a Félelem és rettegés-en feküdt, keresztben.) Nagyon elszánt és semmitől vissza nem riadó, edzett szívű szobafestők szépszámú különítménye azért talán még végzett volna valahogy a könyvespolcok támasztotta nehézséggel, maga a fal azonban valószínűleg minden valamelyest is öntudatos mesterembert meggyőzött volna arról, hogy legjobb, ha visszaadja az iparengedélyét. A könyvespolcok felső peremétől ugyanis fel egészen vagy úgy harminc centiméterrel a mennyezet alatt húzható vonalig a falat – egyébként felhólyagosodó Wedgwood-kék volt – majdnem teljesen elborította valami, amit úgy nagy általánosságban „díszítésnek” nevezhetnénk; a szép kollekció ebben az esetben elsősorban bekeretezett fényképek tömegét jelentette, sárguló személyi és egyleti levelezés érdemes darabjait, bronz– és ezüstplaketteket, különféle formájú és nagyságú, trófeákhoz hasonlító, háziáldásszerű dokumentumok és tárgyak vadul burjánzó összevisszaságát, melyek mind-mind azt a lenyűgöző tényt bizonyították a maguk módján, hogy 1927 és 1943 között nagyon ritkán sugárzott a rádió „Az okos gyerek” címmel olyan műsort, amelyben ne lépett volna fel a hét Glass gyerek valamelyike (néha még kettő is). (Buddy Glass – ma harminchat éves –, a hajdani résztvevők doyenje a szülői ház nappaliszobájának falait nemegyszer a kenyérkereső, serdültebb és serdületlenebb amerikai ifjúság képpé vált dicshimnuszának nevezte. Igen gyakran fejezte ki sajnálkozását, hogy csak olyan ritkán, olyan nagy időközökkel jöhet fel látogatóba vidékről. Mennyivel boldogabbak is – fejtegette, többnyire végeláthatatlan szóáradattal –, mennyivel boldogabbak is öccsei és húgai, akik azért javarészt még New Yorkban vagy legalábbis a környéken laktak.) A faldekoráció terve Mr. Les Glasstól származott, aki nem más volt, mint a gyermekek atyja; Mrs. Glass lelke mélyén helyeselte ugyan az ötletet, ezt azonban soha semmilyen formában nem juttatta kifejezésre. Mr. Les Glass hajdan nemzetközileg ismert és elismert varietésztár volt, s mint ilyen, kétségkívül hosszú éveken át csodálója a Sardi-féle műsoros étterem faldíszítésének. Mr. Glass dekoratőri zsenijének kiemelkedő alkotása volt az a falrészlet, amely alatt épp az ifjú Franny Glass aludt a heverőn. Itt ugyanis, majdnem vérfertőző közelségben egymáshoz, hét album volt a falra erősítve, mindegyik tele újság-; és folyóiratkivágásokkal. A könyvek gerincüknél fogva voltak a falra erősítve, kapcsok segítségével. Ott fityegett a hét album hosszú éveken át, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy a család régi barátai vagy alkalmi látogatói közül bárki, de bárki – valószínűleg a takarítónő is, aki alkalmanként egy-egy félnapot működött a Glass-házban – belelapozhasson, sőt akár lázas tanulmányozásukba is elmélyedhessen.
Meg kell még említenünk, hogy Mrs. Glass már kora reggel két jelképes művelettel tulajdonképpen előkészítette a terepet a festők számára. A szobának két bejárata volt: egy a hallból, egy az ebédlőből, mind a kettő üvegajtó. Mrs. Glass mindjárt reggeli után leszedte az ajtókról a pliszírozott selyemfüggönyöket, később pedig, valószínűleg éppen amikor Franny állítólag belekóstolt a tyúkhúslevesbe, Mrs. Glass kihasználta az alkalmat, hogy zergeügyességgel az ablakdeszkán teremjen, és onnan is eltávolítsa a nehéz damasztfüggönyt.
A szobának csak egy irányba volt kilátása: délre. Szemközt, a mellékutca túloldalán, négyemeletes magán lányiskola állt – unalmas és eléggé személytelenül sivár épület, ritkán elevenedett meg délután négy óra előtt; ilyenkor iskolás gyerekek jöttek a Második meg a Harmadik Avenue-ról, és pénzeztek vagy stoopball-oztak kőlépcsőin. Glassék az ötödik emeleten laktak, egy emelettel magasabban tehát, mint az iskola teteje; s ilyen idő tájt mindig besütött a nap a tető fölött a lakásnak ezen az ablakán. Most látszott csak igazán, mikor-lekerült a függöny, hogy a szobának nem válik különösen előnyére a napfény. A bútorok nemcsak hogy régiek és csúnyák voltak, hanem még ragacsosak is: emlékektől és érzelgősségtől mindenekelőtt; a helyiség, régebbi időkben, azonkívül még hoki- vagy futballpályául is szolgált (egy, alkalmanként két kapuval), s alig volt bútordarab, amely ki ne csorbult, a lába ki ne tört, vagy legalábbis meg ne sérült volna. Körülbelül szemmagasságban mindenütt karcolások voltak láthatók; különféle fenyegetően repülő tárgyaktól származtak, úgymint kis babos zsákoktól, baseball-labdáktól, játékgolyóktól, korcsolyakulcsoktól, szappandaraboktól, sőt még egy fejetlen porcelán babát is idesorolhatnánk – a harmincas évek elején repülte át, egy felejthetetlen incidens során, a szoba légiterét. Még kegyetlenebbül bánt el a napfény a szőnyeggel. Eredetileg borvörös színű volt – lámpafénynél még ma is –, most azonban egész sor hasnyálmirigy-formájú, elfakult folt tűnt elő: valamennyi háziállatok (egész sor háziállat) illetlenségének tanújele. A nap ebben az idő tájban olyan élesen, mélyen, kegyetlenül betűzött a szobába, hogy még a sarokban álló televíziókészülékig is elhatolt: beledöfött négyszögletes, fénytelen, nagy küklopsz-szemébe.
Mrs. Glass, akinek mindig nyitott fehérneműs szekrények láttán támadtak a legjobb és legmerészebb ötletei, legkisebb gyermekének rózsaszínű vászon ágyneművel ágyazott meg, aztán ráterített egy halványkék afgán takarót még. Franny most éppen a bal oldalán aludt, arccal a fal és a heverő támlája felé, álla alig látszott ki a sok párna közül, mellyel Mrs. Glass körülrakta. Szája csukva volt, de nem túl szorosan. Jobb kezét azonban, kinn a takarón, nemcsak hogy zárva, kimondottan összeszorítva tartotta; négy ujjal szorította a hüvelykujját – mintha, húszévesen, a hajdani gyerekszoba biztonságát és védelmét akarta volna érezni újra. S még azt kellene megjegyezni talán, hogy a nap, bármily kegyetlenül bánt is el a szoba többi részével, itt, a heverőn, csodálatosan gyengédnek mutatkozott. Telibe sütötte Franny koromfekete, csinosan nyírt haját, mely egyébként háromszor került mosásra ugyanennyi nap leforgása alatt. Napfény árasztotta el az afgán takarót is, szép látvány volt a fény meghitt, meleg játéka halványkékes bolyhokon.
Zooey majdnem egyenesen a fürdőszobából jött be a nappaliba, égő szivarral a szájában, eléggé hosszan elálldogált a heverő végénél, miközben azzal foglalatoskodott, hogy fehér ingét begyűrje nadrágjába és eligazítsa, aztán begombolja a mandzsettáját, és csak állt ott és nézett a heverő irányába. Szivarozott és a homlokát ráncolta, mintha a meglepő fényhatásokat olyan rendező „alkotói képzeletével” hozná kapcsolatba, akinek az ízlésével nem tud teljes egészében egyetérteni. Arcának minden, rendkívülinek mondható finomsága, kora és alakja ellenére – felöltözve; nagyon könnyen fiatal, pehelykönnyű danseur-nek tarthatta volna bárki – egész jól állt neki a szivar, először is, mert. nem volt rövid az orra, másodszor pedig, mert nem ifjonti modorosságból szivarozott. Tizenhat éves korában elkezdte már, és rendszeresen folytatta azóta is-napi egy tucatot elszívott néha –, méghozzá mióta elmúlt tizennyolc, többnyire drága, Panatelas szivarokat.
A heverővel párhuzamosan, elég közel hozzá, hosszúkás, négyszögletes Vermont-márvány kávézóasztalka állt. Zooey hirtelen odalépett az asztalkához. Félretolt egy hamutartót, egy ezüst cigarettásdobozt meg egy Harper's Bazaar-t, letelepedett a keskeny, hideg márványlapra, innen nézett le Franny fejére és vállára – arca mintha lebegett volna az alvó felett. Rövid pillantást vetett az afgán takarón ökölbe szorított kézre, aztán azzal a kezével, amelyikben a szivar volt, óvatosan megfogta Franny vállát. – Franny – mondta. – Frances. Gyere, bébi. Gyere, ne lustálkodjuk el itt a nap legjavát... na, gyerünk, bébi.
Franny felriadt – megrándulva, mintha a heverő huppant volna egy nagyot valami gödörben. Felkönyökölt. – Fhu – mondta, és pislogott a reggeli fényben. – Miért süt úgy a nap? – kérdezte. Nem is volt egészen tisztában vele, hogy Zooey is ott van. – Miért süt a nap?
Zooey most már közelebbről vizsgálgatta őt. – Napfény ragyogja be az én utam, bébi – mondta.
Franny még mindig hunyorogva meredt rá. – Miért keltettél fel? – kérdezte. Ahhoz még túlságosan kábult volt, hogy hangjában szemrehányás lehessen, nyilvánvalóan érezte azonban, hogy valami nincs rendjén.
– Nos hát... a következőről van szó. Anselmo testvér és én új ajánlatot kaptunk. Egy új parókia, tudod, ott fenn, Labradorban. És azt gondoltuk, hogy megkérünk, nem áldanál-e meg mégis bennünket, mielőtt...
– Hu-uh! – mondta megint Franny, és egyik kezét, tenyerével lefelé, a fejére tette. Divatosan rövidre nyírt hajának nem sokat ártott az alvás. Középen elválasztva hordta, ami igazi gyönyörűség a szemnek. – Jaj, de rettentő álmom volt – mondta. Felült egy kicsit, és egyik kezével összefogta elöl a pongyoláját. Mérték után készült, bézsszínű köntöst viselt, nyakkendőselyemből, rajta nagyon szép, finom minták: apró, rózsaszínű tearózsák.
– Nohát, rajta, hadd halljuk – mondta Zooey, és szívott egyet a szivarból. – Én majd megfejtem neked.
Franny megborzongott. – Egész egyszerűen rettentő volt. Olyan kísérteties az egész. Életemben nem volt még ilyen kísérteties rémálmom.
– Micsoda? Kísérteties? Ez nagyon érdekes. Nagyon sokatmondó lehet. Néhány évvel ezelőtt volt egy nagyon érdekes esetem Zürichben: egy fiatal teremtés, tudod, nagyon hasonló hozzád, szóval neki csakugyan...
– Maradj már nyugton egy pillanatig, különben elfelejtem – mondta Franny. Pillantása kutatva révedt a semmibe, mint az olyanoké általában, akik az álmukat akarják felidézni. Szeme alatt karikák voltak, meg más, finomabb jelek, melyek mind arról árulkodnak egy fiatal lánynál, hogy komoly gondok gyötörhetik, és mégis, bárki észre kellett hogy vegye rajta, első pillantásra is, hogy nem mindennapi szépség. Csodálatos bőre volt, arcvonásai finomak, mégis nagyon határozottak. Szeme ugyanaz a bámulatos árnyalatú kék, mint Zooeyé, csak – mint nővéreknél általában – a kettő között egy kicsit nagyobb volt a távolság, és nem igényelt, képletesen szólva, egy á11ó napi fáradságot, ha valaki beléjük akart nézni, mint Zooey esetében. Körülbelül négy évvel ezelőtt, amikor az internátusi záróünnepélyen odamosolygott lentről a tribünön ülő Buddyra, ez utóbbi a maga jól ismert morbid stílusában megjegyezte, hogy Franny egy szép napon bizonyára egy hektikás emberhez megy majd férjhez. Így hát ez is rá volt írva ez arcára. – Jézusom, eszembe jutott – mondta. – Egész egyszerűen rémséges volt. Ott álltam valahol egy úszómedence szélén, és egy nagy csomó ember vett körül, és arra kényszerített, hogy bukjak le újra meg újra egy doboz Medaglia d'Oro kávéért, ami lenn volt a medence fenekén. Valahányszor felbuktam a víz alól, mindig arra kényszerítettek tehát, hogy megint lemerüljek. Sírtam, és azt hajtogattam mindegyiküknek: „De hát itt mindenki fürdőruhában van. Miért nem bukik le egyszer valaki más?" De csak nevettek, és rettentő csípős megjegyzéseket tettek, én pedig újra meg újra lementem. – Megborzongott. – Ott volt a két szobatársnőm is, Stephanie Logan, meg egy másik lány, akit alig ismerek – csak úgy sajnálom őt, hogy olyan szörnyű neve van: Sharmon Shermannek hívják. Mindkettőjüknek evezőlapát volt a kezében, és azzal próbáltak a fejemre húzni, valahányszor csak felbuktam. – Franny egy pillanatra eltakarta az arcát. – Brr. – Aztán megcsóválta megint a fejét, és töprengett. – Az egyetlen, aki valahogy beleillett az álmomba, Tupper professzor volt. Ő volt ott az egyetlen, akiről tudom, hogy csakugyan utál.
– Utál? Téged? Ejha. Nagyon érdekes – mondta Zooey, szivarral a szájában. Lassan forgatta ujjai közt a szivart, mint egy álomfejtő, aki várja, hogy az eset valamennyi részletéről értesüljön végre. Arcáról megelégedettség sugárzott. – Miért utál tulajdonképpen? – kérdezte. – Értesz engem, ha nem vagyunk teljesen őszinték egymáshoz, meg van kötve a kezem, és nem...
– Utál, mert járok arra a szörnyű vallástörténeti szemináriumra, és képtelen vagyok akár csak egyszer is rámosolyogni, amikor olyan elragadó és oxfordi. Tudod, olyan csereprofesszor vagy micsoda, tényleg oxfordi, és ezenkívül aztán semmi egyéb, mint egy rettentő szomorú módon önelégült szélhámos, vadul égnek álló, gyapjas, ősz hajjal. Azt hiszem, mielőtt bejön a terembe, mindig bemegy a férfivécébe, és összeborzolja a haját – de komolyan. Lelkesedésnek pedig még csak a nyomát se lehetne felfedezni benne a tantárgya iránt. Nagyfene egó-t, azt igen. De lelkesedést nem. Ami még mind megjárná valahogy – úgy értem, nem lenne benne semmi különös –, de azok a hülye kijelentései, hogy ő olyan ember, aki maga valósította meg önmagát, meg hogy nagy szerencsének tarthatjuk, hogy átjött Amerikába. – Franny csúfondáros arcot vágott. – Az egyetlen dolog, amit tényleg valami svunggal csinál – a felvágást kivéve –, az, hogy kijavít mindenkit, aki szanszkritnak mond valamit, ami valójában páli. Rólam pedig tudja, hogy egyszerűen ki nem állhatom. Látnod kéne, milyen arcokat vágok, ha nem néz éppen oda.
– És mit csinált a medencénél?
– Éppen ez az! Semmit. Nem csinált semmit. Csak ott állt valahol a közelben, mosolygott és figyelt. Ő volt a legrosszabb valamennyi közül.
Zooey a szivarja füstjén keresztül nézte Frannyt, mozdulatlanul, aztán csak annyit mondott:
– Azt tudod, ugye, hogy rettenetesen nézel ki.
Franny rámeredt. – Ettől a megjegyzéstől nyugodtan megkímélhettél volna – válaszolta -, még ha az egész délelőttöt végigülöd itt, akkor is. – Aztán nagyon határozottan hozzátette mindjárt: – Kérlek, ne kezdd el megint, Zooey, ne kezdd el velem mindjárt szép fényes reggel, komolyan kérlek.
– Senki nem kezd el veled semmit, bébi – mondta Zooey, ugyanolyan rezzenéstelen hangon. – Egyszerűen szörnyűségesen nézel ki, ennyi az egész... Miért nem eszel valamit? Bessie azt mondja, főzött valami tyúkhúslevest.. .
– Ha valaki még egyszer meg meri említeni a jelenlétemben a tyúkhúslevest...
Zooey figyelme azonban közben már valahol máshol járt. Lenézett a napsütötte afgán takaróra, oda, ahol Franny lábfeje lehetett. – Hát az meg ott ki? – kérdezte. – Csak nem Bloomberg? – Egyik ujját óvatosan végighúzta az említett helyen, ahol nagy és eléggé nyugtalan dudor látszott a takarón. – Te vagy az, Bloomberg?
A dudor mocorgott. Most Franny is odanézett. – Nem tudtam megszabadulni tőle – mondta. – Egyszerre mintha teljesen megőrült volna értem.
Zooey kutató ujjainak érintésére Bloomberg felébredt, kinyújtózott, aztán lassan alagutat fúrt magának a szabadba, föl, a takaró fölé igyekezett, Franny ölébe. Amint megnyerőnek éppen nem mondható feje előbukkant, és a reggeli fény első sugara rávetődött, Franny már nyúlt is érte, karja alá vette, és olyan közel vonta magához, ahogyan az okvetlenül szükséges valamiféle bensőséges, szívből jövő köszöntéshez. – Jó reggelt, kedves Bloomberg! – mondta, és szenvedélyes csókot nyomott a pofájára, a két szeme közé. A kandúr berzenkedve pislogott. – Jó reggelt, vén kövér kandúr, kis büdös pandúr! Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt! – Összevissza csókolta, de Bloomberg részéről a legkisebb jele sem volt annak, hogy viszonozná ezt a rajongást. Ügyetlen, de eléggé határozott mozdulatot tett, megpróbált kievickélni Franny kezéből. szeretett volna inkább a lábához menekülni. Nagyon nagy, szürke-spriccelt színű, kasztrált kandúr volt Bloomberg. – Hát nem kedves? – kérdezte Franny csodálkozással a hangjában. – Ilyen kedvesnek még soha nem láttam. – Zooeyra nézett, valószínűleg szavainak megerősítését várta, Zooey arckifejezése azonban, a szivarfüst mögött, nem árulta el gondolatait. – Simogasd Meg, Zooey! Nézd, milyen édes, nézd csak. No, simogasd meg!
Zooey kinyújtotta egyik kezét, végighúzta Bloomberg meggörbített hátán egyszer, kétszer, aztán abbahagyta, leszállt a márványasztalkáról, keresztülimbolygott a szobán, a zongorához. A nagy Steinway, lenyűgöző méreteivel, ott feketéllett a heverővel kicsit ferdén szemközt, nyitva állt, a zongoraszék pedig merőlegesen állt arra az irányra, ahogy Franny feküdt. Zooey rövid habozás után letelepedett a zongora elé, aztán félreérthetetlenül érdeklődő pillantással kezdte vizsgálgatni a kottatartóra kitett kottát. – Úgy tele van bolhával, hogy lassan már sok is egy kicsit – mondta Franny. Bloomberggel küszködött, megpróbálta lenyomni szépen a fenekére az állatot, ahogy az egy jól nevelt kandúrhoz illik. – Tegnap este csak az egyik oldalán tizennégyet találtam. – Végre sikerült a művelet. Zooeyra pillantott. – Milyen a kézirat? – kérdezte – Megjött még tegnap este?
Zooey nem felelt. Még mindig a zongorára kitett kottát nézegette. – Uramisten – mondta aztán. – Hát ezt meg ki kotorta elő? – A kottafüzet címlapján ez állt: Ne légy olyan rossz hozzám, bébi. Körülbelül negyven évvel ezelőtti kotta volt, Mr. és Mrs. Glass szépiabarna fényképével. Mr. Glass frakkban és cilinderben feszített, Mrs. Glass úgyszintén. Sugárzó arccal mosolyogtak bele a kamerába, mindketten széles terpeszben álltak, sétabotjukra támaszkodva.
– Mit találtál? – kérdezte Franny. – Nem látom.
– Bessie Meg Les. Ne !égy olyan rossz hozzám, bébi.
– Ó – mondta Franny, és elnevette magát. – Les tegnap este emlékek közt kutatott. Csak hogy megvigasztaljon. Véleménye szerint gyomortüneteim vannak. Mind egy szálig előszedte az összes, de az összes kottákat.
– A fene egye meg, csak azt tudnám, hogy is kötöttünk ki végül ebben az átkozott dzsungelben. A Ne légy olyan rossz hozzám, bébi-vel kezdődött, na jó. A többit találd ki te.
– Nem megy – mondta Franny. – Már próbáltam. Egyébként milyen a kézirat? Megjött végül? Azt mondtad, hogyishívják... Mr. LeSage, ugye, vagy ki, el akarta még küldetni a portással, mielőtt...
– Igen, igen, megjött – mondta Zooey. – Csak nincs most kedvem beszélgetni róla. – Szájába dugta a szivart, és jobb kezével elkezdte játszani egy sláger dallamát, oktávban, a legmagasabb fekvésben. A sláger címe ez volt: A Kinkajou, és senkinek nem lehetett kétsége felőle, így utólag sem, hogy valaha bizonyára népszerű lehetett, de rég elfelejtették már, mikor Zooey született. – Nemcsak hogy megjött a kézirat – mondta-, hanem még egy telefon is volt. Dick Hess éjjel egykor ideszólt-nem sokkal a mi kis jelenetünk után-, és képzeld, mit akart ez a vadbarom. Menjek el vele inni egyet. Föl, „San Remó”-ba, méghozzá. Felfedezi Greenwich Village-et! Szent egek!
– Ne verd úgy azt a zongorát – mondta Franny, miközben nézte őt. – Ha ott maradsz továbbra is, hát majd én leszek a rendező. Első rendezői utasításom pedig így szól: „Ne verd úgy azt a zongorát.”
– Először is tudja jól, hogy egyáltalán nem iszom. Másodszor tudja azt is, hogy New York-ban születtem, és ha van valami, amit ki nem állhatok, az az atmoszféra. Harmadszor tudja jól, hogy körülbelül hetven tömbnyire lakom a Village-től. Negyedszer pedig: háromszor elmondtam már neki, hogy papucsban és pizsamában vagyok.
– Ne verd úgy azt a zongorát – hangzott Franny rendezői utasítása, miközben tovább simogatta Bloomberget.
– De ő nem, neki sürgős volt. Azonnal találkoznia kell velem. Nagyon fontos. Tréfán kívül. Legalább egyszer legyek jó gyerek életemben, ugorjak be egy taxiba, és menjek oda rögtön.
– És te? A fedelet se vágd be, ha lecsukod. Ez a második rendezői...
– Persze hogy odamentem! Tudod, hogy nincs bennem egy szemernyi rohadt akaraterő sem! – Türelmetlen mozdulattal, de anélkül, hogy a fedelet lecsapta volna, becsukta a zongorát. – Az az én legnagyobb bajom, hogy egész egyszerűen nem bízom senkinek a szerencséjében, aki nem New Yorkban született. És teljesen mindegy, mióta lakik már az illető New Yorkban. Mindig attól félek, hogy elütik vagy leütik, mikor éppen egy kis örmény étterembe igyekszik a Második Avenue-ra, vagy valami más hülye dolog történik vele. – Bosszúsan fújt át egy sugárnyalábnyi szivarfüstöt a Ne légy olyan rossz hozzám, bébi címoldala felett. – Odamentem hát – mondta –, hogy találkozzam Dick barátunkkal. Ott ült már. Teljesen kivolt, rá se lehetett ismerni szinte, azonkívül pedig csak úgy dőlt belőle a sok fontos újság, amivel úgy igazán nem lehetett volna másnapig várni. Ott ült az asztalánál farmerban meg egy rettenetes sportzakóban. A tipikus Des Moines-i emigráns, New Yorkban. Esküszöm, legszívesebben megfojtottam volna, ott helyben. Micsoda éjszaka. Vele kellett maradnom két megveszekedett órán át, és hallgatnom kellett a kiselőadását, hogy micsoda fennhéjázó alak vagyok én, meg hogy micsoda családból származom, csupa neurotikus meg pszichopata csodagyerek. Aztán, hogy velem végzett – és Buddyt meg Seymourt is végiganalizálta, akiket egyébként soha az életben még csak nem is látott –, s miután szemlátomást tanácstalanná vált, nem tudva, hogy kit is játsszon inkább varázsos együttlétünk hátralevő perceiben, afféle kemény öklű Colette-et vagy inkább egy félresikerült Thomas Wolfe-ot, nohát akkor hirtelen előhúzta divatos, monogramos diplomatatáskáját az asztal alól, kivett belőle és a hónom alá dugott egy kéziratot: valami egyórás darabot, vagy mi az istencsodáját. – Zooey egyik kezével bizonytalan mozdulatot tett a levegőben, mintha beszédének tárgyát akarná elhessenteni. Rögtön utána azonban olyan kényszeredetten állt csak fel a zongora mellől, hogy az előbbi gesztust aligha lehetett végleges elbocsátásnak minősíteni. Mindkét kezét zsebrevágva, szivarral a szájában azt mondta: – Éveken keresztül hallgattam Buddyt, ahogy mindenfélét összehordott nekem színészekről. Uramisten, én is elmondhatnám neki a magamét azokról a Szerzőkről, Akiket Megismerhettem. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha elkalandozott volna gondolataiban, aztán céltalan nyugtalanság lett úrrá rajta. Odalépett az 1920-as Victrola gramofonhoz, elképedten meredt rá, majd nagy gyönyörűséggel kétszer belevakkantott a hangtölcsérbe. Franny nézte, vihogott, Zooey azonban homlokát ráncolva már odébb is ment. Az 1927-es Freshman rádió mellett álló akvárium volt a következő állomás; hirtelen előrehajolt, kivette a szivart a szájából, és leplezetlen kíváncsisággal nézegette az üvegtartályt. – Mind elpusztulnak, az összes fekete mollym – mondta. Ösztönös mozdulattal az akvárium mellett álló haleledeles dobozért nyúlt.
– Bessie már megetette őket ma reggel – figyelmeztette Franny. Még mindig Bloomberget simogatta, mintha erőnek erejével biztosítani akarta volna, hogy van azért, akire számíthat még ebben a bonyolult és érthetetlen világban, az afgán takarók melegén kívül.
– Mégis olyanok, mintha éheztetnék őket – mondta Zooey, de azért elhúzta kezét az eledeltől. – Ez a srác itt például, egészen beesett az arca. – Körmével megpöcögtette az üveget. – Neked is egy jó kis tyúkhúsleves hiányzik, bébi.
– Zooey – mondta Franny, hogy másra terelje a figyelmét. – Nem is mondtad, végül is hogy áll a dolog. Van két új kéziratod, ugye? Milyen, amit LeSage taxival átküldetett?
Zooey egy pillanatig még a halat nézte. Aztán hirtelen, nyilván belső parancsra, hanyatt végigfeküdt a szőnyegen. – A LeSage-féle kéziratban – mondta, fektében keresztbe rakva, lábait-, Rick Chalmers szerepét kellene játszanom, társadalmi vígjáték, francia mintára, évjárata: 1928 – de hülyéskedem! Annyi csak a különbség, hogy modern mázzal vonták be az egészet, és teletűzdelték szakzsargonnal: komplexusokkal, elfojtásokkal meg szublimációkkal, egyszóval mindazzal, amit a szerző a pszichiáternél szedhetett fel.
Franny abba az irányba pillantott, ahol Zooeyból valami látható volt. A heverőről csak a cipője talpát meg a sarkát látta. – No és mi a helyzet Dickével? – kérdezte. – Elolvastad már?
– Dick darabjában Bernie-t játszanám, nagyon-nagyon finom érzésű földalatti-kalauz. A legmerészebb és a legszokatlanabb tévéjáték, amit valaha olvastam.
– Komolyan, csakugyan jó?
– Nem mondtam, hogy jó, annyit mondtam csak, hogy merész. Ne legyünk mindjárt a fellegek közt, bébi. Annyi biztos, hogy az adás másnapján fel-alá rohangálnak majd, mint az őrültek, és versengve csapkodják egymás vállát elragadtatásukban. LeSage. Hess. Pomeroy. A megbízók. Az egész merész bagázs. Még ma délután elkezdődik a dolog, ha már délelőtt el nem kezdődött. Hess bemegy majd LeSage-hoz, és azt mondja: „LeSage úr, kérem, van egy új darabom, a főhőse egy nagyon finom érzésű földalatti-kalauz, és az egész darabból csak úgy árad a bátorság meg az önállóság. És nagyon jól tudom, LeSage úr, hogy ön a gyengéd és szívhez szóló darabok után a bátorságtól és az önállóságtól duzzadó darabokat szereti a legjobban.” S ez a kézirat, mondom, mindkét erénnyel rendelkezik. Csupa egy tömbből faragott jellem. Csupa szentimentális érzelem. Ahol kell, brutális. És éppen abban a pillanatban, amikor a finom lelkű kis földalatti-kalauz nem tud megbirkózni már a problémáival, éppen amikor ezek a problémák összedőléssel fenyegetik az emberiségbe meg az emberkékbe vetett hitét, nos hát, éppen akkor jön meg a kilencesztendős unokahúga az iskolából, és leckét ad neki jóféle kis soviniszta filozófiából, ahogyan az már az áldott hagyomány meg a Pszichológia haladóknak 564. oldalán Andrew Jackson erdőből szalasztott neje révén épségben ránk maradt. Az ilyesmi: biztos siker. Népszerű, egyszerű, hamis és elég banális is ahhoz, hogy hiú, ideges, műveletlen megbízóink tetszését elnyerhesse.
Zooey hirtelen mozdulattal felült. – Éppen most fürödtem – mondta -, és úgy izzadok, mint egy disznó. – Talpra ugrott, s közben akarata ellenére is Frannyre pillantott. Inkább félre akart volna nézni, ehelyett azonban még alaposabban szemügyre vette a húgát. Még mindig lehajtva tartotta a fejét, Bloomberget nézte és simogatta egész idö alatt. Most azonban Zooey valamiféle változást vett észre. – Ahá! – mondta, közelebb ment a heverőhöz, szemmel !áthatóan harcra készen. – A hölgy .ajkai mozognak. Száll az ima az ég felé. – De Franny nem nézett fel. – Mi az ördögöt művelsz itt? – kérdezte Zooey. – Talán menedéket keresel a népszerű műfajokkal kapcsolatosan tanúsított keresztényietlen magatartásom elől?
Most már végre Franny is felpillantott, megrázta a fejét, hunyorgott. Rámosolygott Zooeyra. Ajka csakugyan mozgott az imént, és mozgott továbbra is.
– Ne mosolyogj rám, csak arra kérlek – mondta Zooey közönyösen, és valamivel távolabb ment. -Seymour is ezt csinálta örökké: örökké mosolygott rám. Ez a szörnyű ház mosolyokkal van megfertőzve. – Hüvelykujjával megigazított egy könyvet, amelyik kiállt a sorból, aztán odébb ment. Odalépett a középső ablakhoz. Az ablak és a cseresznyefa íróasztal között, ahol Mrs. Glass levelet írt és számadásokat készített mindig, kis pad állt. Zooey, háttal Frannynek, két keze még mindig a zsebében, szivarral a szájában, kinézett az ablakon. – Mondtam már, hogy a nyáron esetleg Franciaországba megyek filmezni? – kérdezte idegesen. – Elmondtam már neked?
Franny érdeklődéssel nézett Zooey hátának irányába. – Nem – válaszolta –, komolyan? Milyen film lesz?
–Zooey a szemközti iskola kátrányos tetejét bámulta, és azt felelte: – Nohát, hosszú történet. Egy ilyen francia nagyokos van ideát, és meghallgatta a lemezeimet, melyet Philippe-pel csináltunk közösen. Néhány hete együtt ebédeltem vele. Igazi schnorrer, de valahogy azért mégis egész rendes, odaát Európában pedig kezd nagyon feltörni. – Egyik lábát feltette az ablakdeszkára. – Még semmi nem biztos. Különben is, mi biztos ezeknél? Mindenesetre, azt hiszem, sikerült elérnem, hogy beledilizzen egy kicsit a Lenormand-regény megfilmesítésének gondolatába. Tudod, melyik könyv az, amit elküldtem neked.
– Hogyne! De hát ez rettentő izgalmas, Zooey. Mikor mész át Európába, úgy értem, ha átmész? – Izgalmasnak éppen hogy nem izgalmas. Hiszen erről van szó. Szívesen benne lennék a dologban. Istenemre, semmi kifogásom ellene. De az a gondolat, hogy itt kell hagynom New Yorkot, egyszerűen borzasztó. Ha pontosabban tudni akarod: utálom mindazokat az úgynevezett alkotó szellemeket, akik bármiféle hajóra szállnak. És teljesen mindegy, milyen okból. Én itt születtem. Itt jártam iskolába. Itt ütött el az autó – kétszer is, méghozzá mindkétszer ugyanabban a rohadt utcában. Az isten szerelmére, mi keresnivalóm volna hát színészként Európában?
Franny töprengve nézte Zooey fehér inges hátát. Ajkai most is mozogtak, szavakat formáltak hangtalanul. – Akkor miért mész egyáltalán – kérdezte –, ha ennyire nincs kedved?
– Miért megyek? – kérdezte Zooey, anélkül, hogy megfordult volna. – Mindenekelőtt azért megyek, mert most már kezd végképp elegem lenni abból, hogy mindennap dühöngve ébredek fel, és minden este dühöngve fekszem le aludni. Azért megyek, mert itt örökké csak ítélkezni akarok minden nyomorult, gennyes kis fickó felett, aki az utamba kerül. Ami persze önmagában véve még nem izgatna fel annyira. Csak éppen minden ilyen ítélet egyenesen a vastagbelemből jön ki, és tudom, hogy minden egyes ilyen ítéletemet egyszer még drágán kell megfizetném majd, így vagy úgy, előbb-utóbb, de drágán. Ez még nem is zavar olyan nagyon. Hanem az, amit, Uram Jézus, amit az emberek moráljával kapcsolatosan művelek itt a városban, nohát, ez az, amit nem bírok tovább elviselni. Egészen pontosan megmondhatom neked, mire gondolok. Mindenkit meg akarok győzni ugyanis arról, hogy nem igazán jó, amit csinál, hanem csak olyasvalami, amit minden ismerőse egész biztosan jónak tart majd – a kritikusok, a megbízói, a közönség, sőt, még a gyerekeinek a tanító bácsija is az iskolában. Ezt művelem, és ennél rosszabbat nem csinálhatnék. – Homlokát ráncolva nézte a szemközti iskola tetejét, aztán ujja hegyével néhány verejtékcseppet tapogatott le a homlokán. Akkor hirtelen megfordult, és Frannyre meredt, mert mintha úgy hallotta volna, szólt valamit. – Hogy mit? – kérdezte. – Nem értettem jól.
– Semmi. Annyit mondtam csak: „Ó, Istenem.”
– Mi az, hogy „Ó, Istenem"? – kérdezte Zooey türelmetlenül.
– Mondom, semmi. Ne ronts mindjárt úgy az emberre. Egész egyszerűen csak gondolkoztam. Bárcsak láttál volna szombaton! Arról beszélsz, hogy aláaknázod itt az emberek önbizalmát! Nohát, én a magam részéről elrontottam Lane egész napját, mondom, egyszerűen tönkretettem. Nemcsak hogy óránként rászóltam és nem hagytam békén, hanem ehhez vedd még azt is, hogy miért mentem fel oda a pokolba: nohát, mindössze azért, hogy eltöltsek egy kellemes, szép normális hétvégét, afféle futballszombattal, koktéllal, és még ami vele jár – és akkor minden egyes mondata után rátámadtam Lane-re, vagy csak ellenkeztem, vagy éppen... jaj, nem is tudom... szóval, egyszerűen elrontottam neki mindent. – Franny megrázta a fejét. Még mindig simogatta Bloomberget, de most már talán nem is tudott róla. Mintha a zongora lett volna az a szilárd pont, ahol lehorgonyzott a tekintetével. – Képtelen voltám bármit is magamban tartani – mondta. – Szörnyű voltam, ez az igazság. Attól a pillanattól kezdve szinte, hogy találkoztunk az állomáson, mindenbe újra meg újra meg újra beleakaszkodtam, amit csak mondott: a nézeteibe, az értékítéleteibe, szóval mindenbe, na. Írt valami rettentő, lombikban forralt eszmefuttatást Flaubert-ről, és olyan büszke volt rá, és annyira szerette volna, ha én is elolvasom, de megmondom neked, az egész olyan „Angol irodalmi szeminárium”-szagú lehet, olyan atyai és egyetemistás, hogy minden, amit... – Megállt, megint megrázta a fejét, Zooey, aki eddig csak félig fordult feléje, most alaposabban végigmérte. Franny még sápadtabb volt, még kimerültebb, mint mikor felébredt. – Csak azon csodálkozom, hogy nem puffantott le ott helyben – mondta. – Csak gratulálhattam volna neki, ha ott helyben megteszi.
– Ezt már mind elmesélted egyszer tegnap este. Nem kérek ma reggel a felmelegített emlékekből, bébi – mondta Zooey, és újra kibámult az ablakon. – Mindenekelőtt hadd mondjam meg neked, hogy egészen helytelen kiindulás, ha dolgokat meg embereket kezdesz szidni saját magad helyett. Ebben egyébként hasonlítunk. Én is ugyanígy vagyok a televízióval – méghozzá nagyon jól tudom közben magamról. Mégis: helytelen. Rólunk van szó, magunkról. Mindig mondtam neked, nem? Miért vagy olyan pokolian korlátolt ebben a dologban?
– Egyáltalán nem vagyok olyan pokolian korlátolt ebben a dologban, csak te állandóan...
Zooey nem hagyta, hogy befejezze. – Rólunk van szó, ott kell kezdeni – ismételte el. – Kis csodakorcsok vagyunk, ez az igazság. Az a két nyavalyás ugyancsak hamar a kezébe kaparintott minket, és szép kis csodakorcsokat csinált belőlünk, és megfelelő nyakatekert igényeket táplált belénk, ez az igazság. Mi vagyunk a Tetovált Hölgy, és életünkben se lesz egy nyugodt percünk, amíg nem lesz mindenki ugyanilyen tetovált, akibe csak belebotlunk. – Bosszúsan emelte szájához a szivart, szívni akart belőle, de a szivar közben kialudt. – De ami még ennél is rosszabb – mondta gyorsan –, „Az okos gyerek” komplexusaink. Soha nem hagytuk abba azt a nyavalyás szereplést. Egyikünk se. Ha beszélünk, mindig olyan, mintha előadnánk. Én legalábbis így vagyok vele. Abban a pillanatban, mihelyt belépek egy szobába, és a szobában ül valaki, akiről látom, hogy megvan mind a két füle, hát azon nyomban prófétává változom, vagy valami emberalakot öltött kalaptűvé. A Kellemetlenkedők Királya. Tegnap este például. Ott lent, „San Remó”-ban. Egész idő alatt azért imádkoztam, hogy Hess valahogy el ne mondja nekem az új darabjának tartalmát. Mert azt nagyon jól tudtam, hogy kézirat van vele. Mert tudtam; hogy írt egyet, hát még a sarokra se menne le anélkül. És mégis egész idő alatt azért imádkoztam, hogy a szóbeli ismertetést megússzam valahogyan. Hess nem hülye. Tudja, hogy úgyse leszek képes rá, hogy a végén ne nyissam ki a számat egyszer se. – Zooey, anélkül, hogy levette volna a lábát az ablakdeszkáról, hirtelen mozdulattal megfordult és felvett – felragadott, ez a helyes szó inkább – egy levél gyufát anyja íróasztaláról, szájába dugta a szivart, de aztán mindjárt megint ki is vette. -Az ördög vigye el Hesst – mondta. – Olyan hülye, hogy a szíved megszakad tőle. Ugyanolyan, mint az összes többiek a televíziónál. Meg Hollywoodban. Meg a Broadwayn. Minden szentimentális kacatot gyengédnek hisz, mindent, ami brutális, a valóság egy darabkájának, és mindenről, ami testi erőszakkal végződik, azt hiszi, hogy az egyedül üdvözítő eszköz a csúcspont elérésére, ami egyáltalán nincs is...
– És mindezt megmondtad neki'' – Persze hogy megmondtam neki. Épp az előbb említettem, hogy nem tudom tartani a szám. Így hát mi sem természetesebb, mint hogy mindezt szépen megmondtam neki. Amikor otthagytam a végén, úgy ült ott, hogy azt kívántam, bárcsak dögölne meg. Vagy inkább egyikünk dögölne meg-és arra mérget vehetek, a fene enné meg, hogy ő meg rólam gondolta ugyanezt. A távozásom mindenesetre igazi San Remó-i lelépés volt. -Zooey levette a lábát az ablakdeszkáról, megfordult, kihúzta a széket anyja cseresznyefa íróasztala alól és leült. Újra meggyújtotta a szivarját. Elkínzott arccal, összegörnyedve támasztotta mindkét karját az asztal lapjára. A tintatartó mellett ott állt egy kis tárgy, melyet anyja levélnehezéknek használt: egy üveggolyó, fekete műanyag talpon; megrázogatta, és szemmel látható érdeklődéssel figyelte a hópelyhek kavargását.
Franny odapillantott rá. Egyik kezét ellenzőnek a szeme elé kellett emelnie, mert Zooey éppen a szobába hulló napfény sugárkévéjében ült. Ahhoz, hogy továbbra is figyelhesse Zooeyt, másképp kellett volna helyezkednie, a helyváltoztatás azonban nyilván megzavarta volna Bloomberget, aki ott feküdt Franny ölében, és úgy látszik, elaludt. – Csakugyan gyomorfekélyed van? – kérdezte hirtelen. – Anya azt mondja, gyomorfekélyed van.
– I-igen, gyomorfekélyem van, az ég szent szerelmére. Kalijugában élünk, ha nem tudnád, bébi, a vaskorszakban; aki elmúlt tizenhat éves, és nincs gyomorfekélye, hát az mind rohadt áruló. – Még egyszer megrázta a hóemberes golyócskát. – A vicc az – mondta –, hogy tulajdonképpen rokonszenves nekem Hess. Vagy mondjuk így, rokonszenves tud lenni nekem, ha nem a fene nagy művészlelke nyomorúságával etet éppen. És ebben az ijesztően ultrakonzervatív menazsériában legalább mer mindenféle szörnyűségesen ócska nyakkendőt hordani és zakókat, röhejes válltöméssel. És azt is szeretem benne, hogy olyan önhitt. Ez az őrült kakadu már annyira beképzelt, hogy éppen ezzel majdnemhogy megint alázatosnak hat. Úgy értem, hogy egészen nyilvánvalóan meg van győződve róla: a televízió megérdemelte az ő nagyszabású, művészileg bátor, „üsd-vágd” tehetségét. S ha ebbe jobban belegondolsz, látni fogod, hogy ez a szerénységnek valami egészen őrült formája. – Az üveggolyóra pillantott, megvárta, amíg a hóvihar csendesül egy kicsit. – És valamiképpen LeSage-t is szeretem. Mindene, amije csak van, a legjobb: a felöltője, a kétkabinos jachtja, a fia vizsgái a Harvardon, a villanyborotvája, minden. Egyszer elvitt vacsorázni magukhoz, és mielőtt behajtottunk volna, leállt, és ott a kocsiban megkérdezte, emlékszem-e még „az elhunyt Carole Lombardra, „a filmszínésznőre”. Figyelmeztetett, meg fogok döbbenni majd, ha a feleségét meglátom, nohát, hajszálra hasonlít Carole Lombardhoz. És azt. hiszem, ha valamiért, hát ezért szeretni fogom LeSage-t, amíg élek. A felesége ugyanis, mint azonnal kiderült, elnyűtt, nagy keblű, amolyan perzsa kinézésű szőkeség volt. – Zooey hirtelen megpördült, Franny felé fordult, aki mondott valamit. – Hogy mi? – kérdezte Zooey.
– Igen! – ismételte el Franny, sápadt volt, de az arca sugárzott, méghozzá nyilván attól a meggyőződéstől, hogy íme, őt is arra szemelte ki a sors, hogy most már haláláig rokonszenvezzen LeSage-zsal.
Zooey egy pillanatra elhallgatott, szívta a szivarját. – Ami pedig úgy nyomaszt, hacsak meglátom ezt a Dick Hesst – mondta aztán –, szóval ami úgy elszomorít, feldühít, vagy a fene tudja mi, nohát, nem egyéb, mint az a tény, hogy az első darabja tetszett LeSagenak. Csakugyan, azt mondhatnám, majdnem jó is volt. Ez volt az első, amit filmre vittünk – azt hiszem, nem láttad azt a filmet, az iskolaéved alatt volt, vagy mikor. Parasztfiút játszottam benne, aki egyedül él az apjával. A fiú fejébe veszi, hogy gyűlöli a paraszti életet, és csakugyan, nagyon nehezen is boldogulnak kettesben, az apja meg ő, és amikor meghal az apja, ez a fiú eladja a farmot, és nagy terveket sző: a városba megy majd, és ott próbál élni. – Zooey megint felvette az asztalról a hóembert, most azonban nem rázta meg, csak forgatta. -Volt egypár egész jó kis jelenetem – mondta. – Miután eladtam mind a teheneket, utánuk megyek azért a mezőn, hogy vigyázzak rájuk. Meg egy este: amikor utoljára megyek sétálni a kislánnyal, búcsúzóul, vele is az üres legelőre vezet az utam. És amikor már a nagyvárosban élek, és van munkám is, minden szabad percemet az állatvásártéren töltöm. Végül pedig: a nagyváros egyik főútvonalán bekanyarodik egy autó az egyik mellékutcába, és egyszerre tehénné változik. Rohannék utána, keresztül az úton, de a lámpa éppen pirosra vált, és elütnek... péppé kennek az autók. – Megrázta a hóembert. – Az biztos, hogy nem olyan darab volt, amit csak úgy körömnyírás közben néz meg az ember, de az tény, hogy a próbák után nem szöktem haza. Egész rendes, eredeti darab volt, mondom, az övé volt, és nem látszott rajta nyoma se ennek a bértollnokságnak, ami csak úgy ordít a legtöbb kéziratból. A fene egye meg, bárcsak menne megint haza egy kicsit, és jól tankolna fel. Az istenit neki, bárcsak mind hazamennének. Szörnyen megcsömörlöttem már attól, hogy én legyek mindenkinek az életében a vizes törülköző. Uramisten, azt látnád egyszer, ahogy Hess meg LeSage megbeszél egy új produkciót. Vagy egy új mit tudom én, mit. Olyan boldogan hancúroznak ott a kis pocsolyájukban, mint két kismalac, amíg fel nem tűnök én. Úgy érzem magam olyankor, mintha én lennék a fanyalgó ünneprontó, tudod, amilyenektől Seymour kedves Csuang Cuja mindenkit óvott. „Légy résen, ha úgynevezett bölcs emberek sántikálnak be köreidbe.” – Zooey nyugodtan ült, és figyelte a hópelyhek kavargását. – Néha úgy érzem, akkor lennék boldog, ha egyszerűen lefekhetnék, és soha többé fel se ébrednék-mondta.
Franny ebben a pillanatban a szőnyeg kifakult foltját vizsgálgatta a zongora közelében, melyre épp rásütött a nap; ajkai jól láthatóan mozogtak. – El se tudod képzelni, milyen furán hangzik ez az egész – mondta. Hangja egy kicsit reszketett, úgyhogy Zooey feléje fordult. Franny szája nem volt kifestve, így még sápadtabbnak látszott. – Mindez, amit elmondtál itt, szinte szóról szóra eszembe juttatja, amit én próbáltam szombaton elmondani Lane-nek, amikor vagdalkozni kezdtem magam körül a levegőbe. Két Martini meg csigák közt ésatöbbi. Azt hiszem, nem ugyanaz a bajunk, csak éppen hasonló jellegű dolgokról van szó. Legalábbis így, első hallásra. – Bloomberg ebben a pillanatban felemelkedett Franny öléből, megfordult, körbe maga körül, inkább olyasféleképpen, mint egy kutya, hogy kényelmesebb testhelyzetet keressen magának az alváshoz. Franny szórakozottan, mégis védelmezőleg tette rá a kezét a macska hátára, aztán beszélt tovább. – Már csakugyan ott tartottam majdnem, hogy mint egy hülye, hangosan beszélni kezdjek önmagammal, ilyesféléket, hogy: ha még egy ilyen gáncsoskodó, szőrszálhasogató, destruktív megjegyzést hallok, Franny Glass, nohát, akkor végeztünk egymással – végeztünk, de egyszer s mindenkorra. És egy kis ideig akkor egész elviselhető voltam. Majdnem egy hónapig szép nyugodtan hagytam, bárki bármit mondott is a jelenlétemben, tudod, olyan rettentő hamis szemináriumi stílusban, vagy ha a fellegekig bűzlött belőle az a nagyfene Énje... Eljártam szépen moziba, vagy órák hosszat ültem a könyvtárban, dolgozatokat írtam, mint az őrült, a restauráció korabeli vígjátékról meg más effélékről... mindenesetre, az az örömem megvolt egy ideig, hogy nem kellett a saját hangomat hallanom –Megrázta a fejét. – De aztán egy reggel, bumm, bumm, kezdődött megint. Már nem tudom, miért, egész éjszaka nem aludtam, és nyolckor francia irodalom előadásom volt, felkeltem hát végül is, főztem egy kávét, és bementem. A legszívesebben azonban fogtam volna magam, felkaptam volna a biciklimre, és gyerünk, irány: valahova, csak minél messzebb legyen, de nem mertem megtenni, mert féltem, hogy mindenki meghallja majd a zajt, ahogy kiveszem a kerékpárt – tudod, mindig éppen akkor esik le valami -, így aztán bementem a terembe és leültem. És csak ültem ott egy ideig, és nem is volt semmi, akkor aztán egyszerre csak felálltam, odamentem a táblához, és elkezdtem felirkálni rá mindenfélét Epiktetosztól. Teleírtam az egész táblát-és jóságos ég, nem is tudtam, hogy ennyit megjegyeztem Epiktetoszból. Hála istennek, letöröltem az egészet, mielőtt még elkezdtek volna szállingózni a többiek. De az egész olyan gyerekes volt persze. Epiktetosz nem lett volna elragadtatva tőlem, ha látja, de hát... – Franny egy pillanatig habozott. – Nem is tudom. Azt hiszem, éppen csak fel akartam írni valakinek a nevét a táblára, aki tényleg jó. Szóval ezzel kezdődött el megint az egész. Belekötöttem Fallen professzorba, belekötöttem Lane szavaiba, amikor telefonált, belekötöttem Tupper professzorba. Egyre rosszabb és rosszabb lett. A végén már a szobatársnőmet se kíméltem. Uramisten, szegény Bev! Egyre leplezetlenebbül csillant fel a szemében a remény, hogy hátha valahogy kiköltözöm, és akkor legalább olyasvalaki jön a helyembe, aki egy kicsit normálisabb, és békén hagyja. Rettenetes volt, ez az igazság. A legrosszabb pedig az volt, közben nagyon jól tudtam, hogy mindenkinek az idegeire megyek, tudtam, mennyire kellemetlen a viselkedésem az emberek számára, sőt, mennyire sértő, és mégse tudtam változtatni a dolgon. Nem tudtam felhagyni az örökös kötözködéssel. – Feldúltnak látszott, megállt, szünetet tartott, de csak annyi időre, ami ahhoz kellett, hogy Bloomberg nyugtalan fenekét újra visszanyomja szépen. – A legrosszabbak azonban az előadások voltak – mondta határozottan. – Az volt a legrosszabb. Bemagyaráztam magamnak – és nem tudtam kiverni többé a fejemből –, hogy az egyetem csak egy hitvány, hazug lehetőség a sok közül, hogy földi kincseket gyűjtsünk ésatöbbi. Azt hiszem – jóságos Isten –, kincs az kincs. Mi különbség van, ha ezt a kincset pénznek vagy tulajdonnak hívják, vagy éppen kultúrának, vagy egyszerűen csak tudásnak. Egyik éppen olyan volt nekem, mint a másik, legfeljebb a csomagolás különböző, gondoltam – és még most is azt gondolom! Néha úgy érzem, hogy a tudás-legalábbis a tudás kedvéért megszerzett tudás a legátkozottabb dolog a világon. Legalábbis a legmegbocsáthatatlanabb. – Franny itt anélkül, hogy a legkisebb mértékben is szükség lett volna rá, idegesen hátrasimította egyik kezével a haját. – Azt hiszem, mindez még nem is borított volna ki annyira, ha legalább néhanéha – mondom, néha-néha – udvariasságból, vagy mit tudom én, rutinból, legalább hozzátenné valaki, hogy a tudás csak út a bölcsességhez, és hogy a leghitványabb, a leghiábavalóbb időpocsékolás, ha nem az. De erről soha senki nem beszél. Az egyetemen még csak véletlenségből sem ejti ki senki a száján, hogy minden tudás célja tulajdonképpen a bölcsesség kellene hogy legyen. A bölcsesség szót szinte nem is említik soha. Meséljek valami mulatságosat? Akarsz hallani valamit, ami tényleg, de tényleg mulatságos? Körülbelül négy egyetemi évem során – így, ahogy mondom –, szóval négy év alatt az egyetemen, ha az emlékezetem nem csal, mindössze egyszer hallottam azt a szót, hogy „bölcs”, azt is még az első félévben, egy társadalomtudományi előadáson. És tudod, milyen összefüggésben jött elő ott ez a szó? Nohát, egy kedves öreg trotliról mondták, egy valamikori politikusról, aki egy vagyont nyert a tőzsdén, és Washingtonban Roosevelt elnök tanácsadója lett. Becsületszavamra, így, ahogy mondom! Négy év alatt az egyetemen! Nem azt akarom mondani ezzel, hogy mindenkinek pont így jön ki a lépés, de azért ha belegondolok, úgy feldühödöm, hogy legszívesebben ott helyben meghalnék. – Megállt, nyilvánvalóan azért, hogy Bloombergnek szentelhesse magát egy pillanatra. A szája szinte vértelenebb volt most, mint az arca. Majdnemhogy cserepes volt, ha valaki közelebbről szemügyre vette volna.
Zooey egész idő alatt nézte. – Szeretnék kérdezni tőled valamit, Franny – mondta hirtelen. Megint az íróasztal lapját vizsgálgatta, homlokát ráncolva megrázogatta a hóembert. – Mi a célod ezzel a Jézus-imádsággal? – kérdezte. – Ezt már tegnap este is meg akartam kérdezni tőled. Éppen akkor, amikor felszólítottál, hogy kotródjam el végre. Kincsgyűjtésről beszélsz itt – pénzről, tulajdonról, kultúráról, tudásról ésatöbbi, ésatöbbi. És amikor szüntelenül ezt a Jézus-imát mormolod – kérlek, ne szakíts félbe, hagyd, hogy elmondjam, amit akarok –, nohát, amikor szüntelenül ezt a Jézus-imát mormolod, mit gondolsz, mit csinálsz? Nem gondolod, hogy ezzel is kincset gyűjtesz? Olyasvalamit, ami végső soron éppen úgy értékesíthető, mint a többi, anyagibb jellegű dolog. Vagy véleményed szerint olyan nagy különbség az, hogy itt imáról van szó? Azt akarom mondani ezzel: olyan nagy különbség az, szerinted, hogy hol gyűjti valaki a kincsét, az egyik oldalon vagy a másikon? Vagy az, hogy ez olyan kincs, amelyet senki nem vehet el tőled ésatöbbi? Ez az a rettentő különbség? Kérlek, várj még, csak egy pillanat, és máris befejeztem. – Néhány pillanatig csend lett. Zooey a miniatűr hóvihart nézte az üveggolyóban, aztán folytatta: – Amit ezzel az imával csinálsz, ahogy az egészet csinálod, teljesen émelyítő, ha kíváncsi vagy a véleményemre. Azt hiszed, le akarlak beszélni róla, ugye? Nohát, magam se tudom, le akarlak-e beszélni – azt hiszem, ez egy fenemód eldöntetlen kérdés –, az azonban biztos, hogy nagyon örülnék neki, ha elmondanád, miért csinálod. – Egy pillanatig habozott, de mielőtt Franny egyáltalán közbeszólhatott volna, már folytatta is: – Én ugyanis, ha logikusan nézem a dolgot, egyáltalán nem látok semmiféle különbséget aközött, aki anyagi értelemben vett kincsre, vagy mondjuk intellektuális kincsre áhítozik – és aközött, akinek mindenáron szellemi kincs kell. De magad mondtad: kincs az kincs, és a fenébe is, nagyon úgy nézem, hogy a világtól elfordult szentek kilencven százaléka, bármikor élt is, ugyanolyan érdektelen, mohó kis gyűjtögető volt, mint mi mindannyian.
Franny olyanjeges hidegséggel, ahogy csak tudta, de egy kis reszketéssel is a hangjában, megkérdezte: – Szabadna most valamit közbevetnem, Zooey?
Zooey letette a hóembert, és a változatosság kedvéért egy ceruzát vett fel az asztalról, azt pörgette. – Persze, persze – mondta. – Csak tessék, hogyne.
– Nem mondtál semmi olyat, amit én is ne tudnék! Egyetlen olyan gondolatod nem volt, ami már nekem is ne jutott volna eszembe. Azt mondod, akarok valamit a Jézus-imáért cserébe, és ezzel ugyanolyan mohó kis gyűjtögető vagyok, hogy a te szavaiddal éljek, mint ha valaki, mondjuk, egy cobolyprém bundára áhítozik, vagy híres ember akarna lenni, vagy azt akarná, hogy minden gesztusából csak úgy áradjon a tekintély. Tudom, nagyon jól tudom mindezt! Jóságos ég, hát hülyének tartasz engem? – Hangjában olyan erőssé vált a remegés, hogy szinte a szava elállt.
– Jól van, jól van, nem kell azért mindjárt felizgatnod magad annyira.
– Nem kell felizgatnom magam annyira! De hát amikor megőrjítesz! Mit gondolsz, mért fekszem itt ebben a rohadt szobában, mért adom le a kilókat, egyiket a másik után, mért izgatom halálra Bessie-t meg Lest teljesen feleslegesen, mért dúlom fel az egész ház nyugalmát! Azt hiszed talán, nekem még nem jutott eszembe, hogy elgondolkozzam az okain, miért is kezdtem el ezt az egész imát? Éppen ez az, ami annyira nyugtalanít. Az, hogy csak azért, mert válogatósabb vagyok abban, amit szeretnék – a jelen esetben megvilágosodást és nyugalmat pénz helyett vagy hírnév helyett meg dicsőség helyett, mit tudom én –, nohát, azért még én nem kevésbé vagyok egoista, nem kevésbé vagyok önmagamra koncentrált, mint a többiek. Sőt, még inkább az vagyok, mint ők! De nincs szükségem a híres Zachary Glassra, hogy ezt közölje velem! – Ideérve, hallhatóan elcsuklott a hangja, és most még odaadóbban fordult Bloomberghez. Szemében bármely pillanatban könnyek jelenhettek meg, ha már útban nem voltak.
Odaát az íróasztalnál Zooey erősen szorította a ceruzát, ahogy kitöltögette vele egy itatóspapír hátoldalára nyomtatott hirdetésszöveg o betűit. Egy darabig ezzel foglalatoskodott, aztán visszahajította a ceruzát a tintatartó mellé. Elvette szivarját a réz hamutartóról, ahová az imént rakta le éppen. A szivar éppen öt centiméter hosszú volt, de azért még égett. Mélyet szívott belőle, mintha egyszerre oxigénsátorhoz jutott volna egy oxigénszegény világban. Aztán erőnek erejével megint Franny felé fordult: – Mit szólnál hozzá, ha sikerülne valahogy Buddyt a telefon végére kerítenem neked ma este? – kérdezte. – Úgy értem, kellene valaki, akivel beszélhess, mert én épp nem az vagyok, aki megfelel neked. – Választ várva nézett rá. – Nos, mit szólsz hozzá, Franny?
Franny lehajtott fejjel ült a heverőn. Mintha Bloomberg szőrében keresett volna bolhákat éppen, ujjaival szorgosan hajtogatta félre az újabb és újabb szőrcsomókat. Most már csakugyan sírt is, de mintha lokalizálták volna ezt a sírást; csak a könnyei folytak, semmi zaj nem volt hallható. Zooey vagy egy percig némán nézte, aztán anélkül, hogy külön kedves akart volna lenni hozzá, valamivel kevésbé sürgetően kérdezte meg újra: – Mit szólnál hozzá, Franny? Felhívjam neked Buddyt ma este?
Franny a fejét rázta, anélkül, hogy feltekintett volna. Tovább bolházta Bloomberget. Eltelt még egy kis idő, mielőtt felelt volna Zooey kérdésére, akkor se lehetett pontosan érteni, mit.
– Hogy mi? – kérdezte Zooey.
Franny megismételte, amit az előbb mondott: – Seymourral szeretnék beszélni.
Zooey még egy pillanatig rámeredt, arca a szó szoros értelmében kifejezéstelen volt – eltekintve néhány verejtékcsepptől meglehetősen hosszú, jellegzetesen ír felső ajka felett. Aztán az őt jellemző hirtelenséggel az íróasztalhoz fordult újra, és hozzálátott megint az o betűk kitöltögetéséhez. De szinte azon nyomban le is tette a ceruzát. A megszokottnál sokkal lassabban felállt az íróasztal mellől, szivarjának maradványát is magával vitte, odaállt megint az ablakhoz, egyik lábát feltette az ablakdeszkára. Magasabb, hosszabb lábú ember – mondjuk: valamelyik bátyja – számára sokkal könnyebb lett volna ez a művelet, ekkora távolság esetében. Zooeynál azonban szinte egy táncos pózának tetszett ez a lábtartás.
Először csak szórakozottan, később teljes figyelemmel, sőt feszült érdeklődéssel kezdett figyelni egy kis jelenetet, mely szerzőktől, rendezőktől és producerektől teljesen függetlenül, megrontatlanul zajlott lent, ötemeletnyi mélységben az utca szemközti oldalán. A magán lányiskola előtt elég terebélyes juharfa állt – egyike annak a négy vagy öt fának, mely a sors különös kegyéből az utcának azon a felén nőtt -, és ebben a pillanatban épp egy hét-nyolc éves kislány bújt el a fa mögött. Tengerészkék kiskabát volt rajta, tányérsapkát viselt, majdnem olyan vöröset, mint amilyen Van Gogh takarója arles-i szobájának ágyán. Csakugyan, Zooey magaslati figyelőállásából nézve ez a tányérsapka nagyon olyannak látszott, mint egy festékfolt, vagy öt méterrel odébb a kislány kutyája – tacskókölyök, zöld nyakörvvel és pórázzal –, a földet szagolgatta, hogy gazdáját megtalálja, aztán izgatottan szaladgált körbe-körbe, maga után húzva a pórázt. Nem tudta elviselni az elválás kínjait, és amikor végre megtalálta kis úrnője nyomát, egy másodpercet sem akart elveszíteni. A találkozás öröme mindkét részről leírhatatlan volt. A tacskó szűkölt, aztán, szinte eksztázisban, előrenyújtózkodott, türelmetlenül csóválta a farkát, míg végül kis gazdája, aki előbb odakiáltott neki még valamit, a fát körülvevő védőrács mögül megint kimászott, és az ölébe vette. Meghitt játékuk titkos jelbeszédével nyilván valami rendkívüli dicséretet közölt a kutyával, aztán lerakta, és kezébe vette a pórázát. Így vonultak el kettesben nagy büszkén az Ötödik Avenue irányába, a park felé, és eltűntek Zooey szeme elől. Zooey hirtelen kinyújtotta a kezét, mintha fel akarná tolni az ablakot, hogy utánuk nézzen. De azzal a kezével fogta meg épp az ablakkilincset, amelyben a szivar volt, és egy pillanattal tovább tétovázott a kelleténél. Szívott egyet a szivarból. – Jóságos ég – mondta aztán. – Milyen kedves dolgok is vannak a világon... de így, ahogy mondom: milyen kedvesek. Tisztára őrültek vagyunk mindnyájan, ha tűrjük, hogy örökké mellékvágányokon tologassanak minket, és bármi, bármi, de bármi apróság történik, mindjárt magunkra vonatkoztatjuk, arra az ostoba, piszkos kis én-ünkre. – Éppen ebben a pillanatban fújta ki mögötte Franny teljesen gyanútlanul és teljes odaadással az orrát; ez a hang sokkal erőteljesebb volt, mint amit az ember egy ilyen csinos és kecses érzékszervtől elvárhatott volna. Zooey némileg szemrehányóan fordult vissza hozzá.
Franny, különféle papírzsebkendőkkel foglalatoskodva, megkérdezte: –Nohát, ezer bocsánat – mondta. – Nem fújhatja ki az ember az orrát?
– Befejezted?
– Igen, befejeztem. Jóságos ég, micsoda család! Az ember az életével játszik, ha csak ki meri fújni az orrát.
Zooey visszafordult az ablakhoz. Most csak egészen rövidet szippantott a szivarból, szemét az iskolaépület betontömbjeinek mintáin jártatta. – Pár évvel ezelőtt Buddy mondott nekem valami nagyon, hogy is mondjam, húsbavágóan okos dolgot. Bárcsak eszembe jutna, mit is! – Töprengett; Franny pedig, még mindig papírzsebkendőivel foglalatoskodva, nézte. Valahányszor Zooeynak nehézsége támadt, hogy emlékezetébe idézzen valamit, töprengése mindig felkeltette fivérei és nővérei érdeklődését, sőt a maga módján még el is szórakoztatta őket. Mert ez a töprengés, habozás majdnem mindig afféle megtévesztő hadművelet is volt. Méghozzá többnyire ugyanabból a fajtából, amelyet „Az okos gyerek”-ben való szereplésének öt éve, ennek a személyiségét alapvetően kialakító öt évnek a során oly gyakran alkalmazott. Akkoriban nem akarta, hogy valaki is azt higgye: felvág azzal a hihetetlennek tetsző képességével, hogy mindent, amit olvasott vagy érdeklődéssel hallgatott meg, azon nyomban és szinte szó szerint elismételjen – akkoriban alakította ki ezt a szokását, hogy homlokát ráncolja és töprengjen, mintha időt akarna nyerni, ahogy „Az okos gyerek” többi szereplője tette. Most is a homlokát ráncolta tehát, sokkal hamarabb megszólalt azonban, mint ahogy az stílszerű volt, mintha megérezte volna, hogy Franny, a hajdani társszereplő, rajtakapná. – Buddy azt mondta akkor, hogy az embernek képesnek kellene lennie, hogy ha átvágott torokkal fekszik is egy domb tövében, és véletlenül egy csinos lány vagy egy öregasszony jönne arra méltóságteljesen és kecsesen, szép korsóval a fején, feltámaszkodjon félkönyékre, és így nézzen utánuk, amíg csak el nem tűnnek a domb gerince mögött. – Elgondolkozott egy kicsit ezen az intelmen, fújt egyet bosszúsan, és megjegyezte: – Azt szeretném látni, ahogy ez a semmiházi tesz adott esetben. – Szívott a szivarjából. – Ebben a családban mindenki más-más csomagolásban kapja meg a megfelelő vallásadagját – állapította meg, nem titkoltan igen kevés tisztelettel a hangjában. – Walt rettentő vad volt. Walt és Boo Boo vallásfilozófiája volt a legvadabb az egész családban. – Megint szívott a szivarjából, mintha azt a tényt kellene ily módon ellensúlyoznia, hogy valamin akarva, akaratlanul jól mulat. – Walt azt mondta egyszer Wakernek, hogy korábbi inkarnációink során bizonyára rettentő sok rosszfajta karmát gyűjtöttünk össze. Waltnak az volt a teóriája, hogy a vallásos élet és a vele járó összes szenvedés tulajdonképpen Isten büntetése azokon, akik szemére merészelik vetni, miszerint rossz világot teremtett. A heverőről vihogás hallatszott: a tetszésnyilvánítás félreérthetetlen jele. – Ezt még nem is hallottam eddig – mondta Franny. – És miben állt Boo Boo vallásfilozófiája? Mindig azt hittem, ilyesmije nincs is raktáron.
Zooey egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – Boo Boo-é? Nohát Boo Boo meg volt győződve arról, hogy a világot Mr. Ashe teremtette. Méghozzá Kilvert Napló-jának alapján. Kilvcrt parókiáján megkérdezik az iskolás gyerekektől; ki teremtette a világot, Mire az egyik gyerek azt feleli: Mr. Ashe.
Franny megint hangos tetszésnyilvánítással fejezte ki elragadtatását. Zooey megfordult, ránézett, és – sose lehet tudni, hányadán áll vele az ember – egyszerre megközelíthetetlen arckifejezést vett fel, mintha a könnyelműség legkisebb szikrája se lehetne várható tőle ezentúl. Lábát levette az ablakdeszkáról, szivarját az íróasztalon álló réz hamutartóra tette, és elment az ablaktól. Keze még mindig a nadrágja zsebében, keresztülhaladt a szobán, nyilvánvalóan nem minden határozott cél nélkül. – A fene enné meg, rég el kellett volna már mennem. Ebédelnem kell valakivel – mondta, lehajolt hirtelen, és a tulajdonos tekintélyt parancsoló, kényelmes gesztusával kezdte vizsgálgatni megint az akvárium tartalmát. Egyik körmével hevesen kopogtatni kezdte a tartály egyik üvegfalát. – Csak öt percig fordítsak hátat ennek a műintézetnek, és már senki nem törődik a fekete mollyimmal. Akár mind megdögölhetne a nagyfene törődéstől. Éreztem, hogy legjobb lett volna, ha magammal viszem őket az egyetemre. Éreztem.
– Ugyan, Zooey, ezt mondod, már öt éve. Miért nem veszel magadnak újakat?
Zooey tovább kopogtatta az üvegfalat. – Mind olyan egyformák vagytok ti, hallod, kis egyetemi csodabogarak. Szilárdak, mint a jó acél, mi? Ezek nemcsak úgy egyszerűen valamiféle fekete mollyk voltak, bébi. Barátok voltunk. – Ezekkel a szavakkal újra végignyúlt hanyatt a szőnyegen, vékony felsőteste éppen hogy elfért az 1932-es Stromberg-Carlson rádiókészülék és egy telis-teli tömött juharfa folyóirattartó között. Franny megint csak sportcipője talpát-sarkát láthatta. Alig nyúlt el azonban, megint felült, szálegyenesen, úgyhogy arca és válla olyan hátborzongatóan nevetséges módon vált láthatóvá, mint egy faliszekrényből előrezuhanó hulla. – Tart még az ima? – kérdezte, aztán újra hátrahanyatlott, és láthatatlanná vált. Egy pillanatig nyugton maradt, aztán félreérthetetlen, erős Mayfair-hanghordozással megkérdezte: – Nagyon szívesen váltanék kegyeddel néhány szót, Miss Glass, ha lenne pár perce számomra. – A heverőről mindössze baljós hallgatás volt a válasz. – Mondd csak tovább az imádat, bébi, játssz közben Bloomberggel, vagy éppen tarts egy kis cigarettaszünetet, mit bánom én, lényeg az, hogy öt percig figyelj rám, és ne vágj közbe. És egyetlen könnycseppet se kérnék, ha lehet. Világos? Értjük egymást?
Franny nem válaszolt azonnal. Az afgán takaró alatt felhúzta a lábát, így az alvó Bloomberg egy kicsit közelebb került hozzá. – Értelek – mondta, aztán még feljebb húzta a lábait, ahogy egy vár felvonóhídját húzhatják fel közvetlen az ostrom előtt. Egy pillanatig mintha habozott volna, aztán azt mondta: – Beszélhetsz, amiről akarsz, csak arra kérlek, ne ronts nekem mindenféle gorombaságokkal. Valahogy nem vagyok ma arra hangolva, hogy leszidjanak.
– Semmiféle leszidásról nincs szó, bébi, semmiféle leszidásról! És még egyet: soha nem szoktam gorombáskodni. – A beszélő, állításának megerősítésére, kezét összefonta a mellén. – Néha talán egy kicsit nyers vagyok, ha a helyzet úgy hozza, elismerem. De gorombáskodni, azt nem szoktam. Egyébként személyes tapasztalatom, hogy több legyet lehet egy...
– Zooey, komolyan mondtam – szólt most Franny, többé-kevésbé a két cipőtalphoz intézve szavait. – És a legkevesebb az, hogy felülsz rendesen. Rettentő nevetséges az egész: valahányszor a pokol elszabadul, mindig abból a sarokból jön, ahol most fekszel, és mindig te vagy az, aki ott fekszik. Na, ülj fel szép rendesen.
Zooey lehunyta a szemét. – Hála istennek, tudom véletlenül, hogy nem gondoltad komolyan. Legalábbis a szíved mélyén nem. A szívünk mélyén mindketten tudjuk, hogy ez az egyetlen talpalatnyi szent hely ebben a rohadt házban. Itt tartottam ugyanis a házinyulaimat. És mind a kettő szent volt. Pontosabban szólva: ezek éltek cölibátusban valamennyi nyúl...
– Ugyan, hagyd abba! – mondta Franny idegesen. – És ha mondani akarsz valamit, tessék, ki vele, kezdd el már. Az egyetlen, amire mostani állapotomban kérlek, az, hogy legyél egy kicsit tapintatos – ennyi az egész. Semmi kétség, te vagy a legtapintatlanabb ember, akivel életemben találkoztam.
– Én! Tapintatlan! Soha! Nyíltszívű, az igen. Túláradó. Agresszív. Heveskedő – meglehet; ezt mind felróhatod nekem. De azt már senki nem mondhatja rólam, hogy...
– Azt mondtam: tapintatlan – szakította félbe feltűnően gyorsan Franny, még mindig vigyázva, nehogy úgy látsszon, mintha mulatna a dolgon. – Mondtam: tapintatlan. Legyél csak egyszer te beteg, és látogasd meg akkor te magad, majd meglátod, milyen tapintatlan vagy. Életemben nem ismertem még senkit, akinek a társasága olyan kellemetlen lenne, mikor beteg vagyok, mint a tiéd. Tudod, hogy viselkedsz, ha csak éppen náthás is valaki? Minden pillantásodból csak úgy sugárzik a bizalmatlanság. Életemben nem láttam még valakit, akiben ennyire ne lenne semmi részvét. Életemben.
– Na jó, jó, jó – mondta Zooey. Még mindig lehunyva tartotta szemét. – Senki nem tökéletes, bébi, ugye. – Hangját lágyabbra vette, vékonyabbra, ahelyett, hogy falsettó-ba ment volna át, s így minden különösebb erőlködés nélkül sikerült utánoznia anyjuk hanghordozását; Franny egészen élethű és meghitt imitációt kapott Mrs. Glass szokásos „nyugtatójából”. – A harc hevében, ifjú hölgy, nagyon sok mindent mondunk, amit egyáltalán nem gondolunk úgy, és amit másnap már rettentően megbánunk. – Ezeket mondva kinyitotta szemét, homlokát ráncolta, és néhány pillanatig a mennyezetre bámult. – Először is – mondta -, úgy látom, azt hiszed, el akarom venni tőled ezt az imát, vagy mi a csodát. Nohát: nem. Ha tudni akarod: nem. Éntőlem aztán akár életed végéig itt fekhetsz a heverőn, és felmondhatod az alkotmányt, mit bánom én. Csak azt szerettem volna megpróbálni csakugyan, hogy...
– Csodálatos nekifutás! Egyszerűen csodálatos!
– Kérem?
– Ó, fogd be már a szád! Vagy pedig mondd, de gyorsan!
– Mint mondottam, egyáltalán nincs semmi, de semmi kifogásom az ima ellen. Azt hiszed most, amit akarsz, én viszont komolyan beszélek. Tudod, nem te vagy egyébként az első, akinek eszébe jut, hogy imádkozzon. Annak idején New York minden valamirevaló sportszerüzletét felkutattam, hogy egy szép hátizsákot találjak, megfelelőt, érted, olyat, amilyet zarándokok használnak. Meg akartam tölteni kenyérdarabkákkal, és így akartam végigvándorolni az egész istenverte országon, mormolva közben az imát. Menjetek szerte a világba ésatöbbi. – Zooey habozott. – És ezt most nem azért mondom el, az isten verje meg, mintha azt akarnám bebizonyítani neked, hogy valaha én is olyan Szép Érzésekkel Megáldott Ifjú Lélek voltam, mint te.
– Tehát akkor miért mondod el?
– Miért mondom el? Azért, mert szeretnék még egypár dolgot elmondani neked, és talán nem vagyok a legalkalmasabb erre a szerepre, annál az egyszerű oknál fogva, hogy valamikor én is heves vágyat éreztem az imamormolás után, de végül mégse lett belőle semmi. És talán azért, mert tudom magamról, hogy titokban kicsit irigyellek, hogy te belevágtál. Nincs kizárva, egyáltalán nincs kizárva. Elsősorban afféle nagy balek vagyok, nyilván, de azért semmi kedvem hozzá, hogy Márta szerepét játsszam másvalakinek a Máriája mellett. Nohát, tudja az ördög!
Franny először nem mondott erre semmit, inkább még közelebb húzta magához Bloomberget, és – egy kicsit félreérthető módon – magához ölelte. Aztán bátyjára pillantott, és azt mondta: – Igazi kis tündér vagy. Mondták már neked mások is?
– Csak tartsd meg szépen a bókjaidat, bébi – hátha még vissza kell szívnod őket egyszer. Még mindig nem tettem le egyébként a szándékomról, hogy felvilágosítsalak: mi az, amit végképp nem bírok abban, ahogy csinálod ezt a dolgot. Akár én vagyok az, akinek ezt meg kell mondania, akár nem. – Zooey itt vagy tíz másodpercig tágra nyílt szemmel bámult fel a stukkós mennyezetre, aztán megint lehunyta a szemét. – Először is – mondta –, nem szeretem ezt a kaméliás-hölgyesdit. Kérlek, ne szakíts most félbe. Tudom, tudom, jogod van hozzá, hogy elájulj ésatöbbi. És nem hiszem, hogy megjátszod a dolgot – szó sincs róla. Valamint azt se hiszem, hogy öntudatlan manőverecske lenne az egész, hogy így ébressz együttérzést vagy micsodát. Se más ilyesmi. Mégis azt mondom: nem szeretem az effélét. Kíméletlenségnek érzem Bessie-vel szemben és kíméletlenségnek Lesszel szemben – és ha nem tudnád, már egy kicsit kezd bűzleni a dolog, nohát, olyan szenteskedő-szaga van az egésznek. És a fene egye meg, nincs olyan imája egyetlenegy vallásnak se a világon, ami a szenteskedést igazolhatná. Nem azt mondom, hogy te valami ilyen szemforgató vagy – az istenért, maradj már nyugton ülve –, én csak azt mondom, hogy ez a hisztériázás, úgy, ahogy van, ízléstelen.
– És most már befejezted végre? – kérdezte Franny, és a nagyobb nyomaték kedvéért felegyenesedett. Hangjában megint ott vibrált az a kis reszketés.
– Nyugalom, Franny. Nyugalom. Hagyd, hogy végigmondjam szépen. Megígérted. Azt hiszem, egyébként is a legrosszabbján túl vagyunk. Most már csak szeretném megpróbálni, hogy elmagyarázzam neked – nem, egész egyszerűen megmagyarázom neked, miért nem fair Bessie-vel és Lesszel szemben, amit csinálsz. Rettenetes nekik ez a dolog, nagyon jól tudhatod. És nagyon jól tudhattad már tegnap este is, amikor Les mindenképpen mandarint akart behozni neked, mielőtt lefeküdt! Uramisten, még Bessie se állhatja az olyan históriákat, ahol mandarinok fordulnak elő, és esküszöm: én se. És ha folytatod tovább ezt az ideg-összeroppanósdit, hát nagyon kívánnám, hogy menj vissza szépen az egyetemre, és csináld ott tovább, ha tetszik. Ott legalább nem leszel a család szeme fénye. És Isten látja a lelkem, senki nem érez majd ellenállhatatlan vágyat, hogy mandarint vigyen az ágyadhoz. És nem tartod azokat a nyomorult sztepp-tánccipőidet a faliszekrényben!
Mikor ideért, Franny majdnem vaktában tapogatózva, de hangtalanul keresni kezdte kezével a papírzsebkendős dobozt, mely a márvány kávézóasztalon feküdt.
Zooey töprengve meredt egy limonádészínű foltra a mennyezeten. Tizenkilenc vagy húsz évvel ezelőtt ő volt a dolog tettese: vízipisztollyal eresztett meg egy sorozatot. – Ami pedig, másodszor, aggaszt még – folytatta –, szintén nem valami jeles dolog. Mindjárt kész leszek, csak egy pillanat még, ha nincs ellenedre. Tehát ami egyáltalán nem tetszik nekem, az ez a magasztos mártíromkodás, amit az egyetemen művelsz – ez a szutyogós orrú keresztes hadjárat, amelyet, úgy érzed, mindenki ellen folytatsz. És itt most nem arra gondolok, amire te hiszed; ha lennél olyan kedves, legalább egy pillanatig még meghallgatni. Feltételezésem szerint mindenekelőtt a felsőoktatás jelenlegi rendszere ellen szállsz síkra. Kérlek, ne mássz a képembe rögtön – lényegében egy véleményen vagyok veled. Azt az általánosító modort azonban, ahogy az egész kérdést kezeled, nohát, azt viszont már ki nem állhatom. Kilencvennyolc százalékig egyetértek mindazzal, amit elmondtál, de a maradék két százaléktól megőrülök. Volt az egyetemen egy professzorom – csak egy, megvallhatom neked őszintén, ez a professzor azonban csakugyan nagy volt –, olyan ember, akire nem illik az égvilágon semmi se abból, amit mondasz. Nem volt Epiktetosz. De se a saját nagyfene énjének a megszállottja nem volt, se az egyetem charmeur-je. Nagy és szerény tudós volt. Azonkívül pedig soha nem hallottam tőle olyasmit (méghozzá nemcsak az előadásokon, hanem sehol), ami egy kicsit – és néha nem is csak olyan kicsit – ne lett volna igazi bölcsesség. Mi lesz majd belőle, ha kitör ez a te, forradalmad? Elviselhetetlennek tartom ilyesmire még csak gondolni is – ne beszéljünk hát róla többet. Ezek a többiek meg, akik ellen kirohanásokat intézel – nohát, az megint egész más dolog. Ez a Tupper professzor. Meg az a másik két gyengeelméjű alak, akiről tegnap este meséltél: Manlius meg a másik. Ilyenekből én is ismertem vagy egy tucatra valót, ilyenekből mindenki ismert vagy egy tucatra valót, és állíthatom, csakugyan nem ártalmatlanok. Pontosabban szólva: olyanok, mint a dögvész. Akármihez nyúlnak, akadémikussá válik a kezük alatt, használhatatlan lesz. Vagy – ami még rosszabb – afféle kultusszá. Meggyőződésem szerint ők a ludasok abban, hogy minden év júniusában olyan nagy tömeg tudatlan diplomás tökfilkó rajzik az egész országra. – Zooey még mindig a mennyezetet bámulta; most vágott egy grimaszt, és megcsóválta a fejét. – Ami azonban nem tetszik nekem – és ami, azt hiszem, se Seymournak, se Buddynak nem tetszene –, az a mód, ahogyan te mindezekről az emberekről nyilatkozol. Úgy értem: nemcsak azt veted meg, amit képviselnek, hanem őket magukat is megveted. A fenébe is, nem gondolod, hogy egy kicsit túlságosan személyesre veszed a dolgot, Franny? Komolyan mondom! Amikor például erről a szerencsétlen Tupperről beszélsz, a szemedben mintha valóságos gyilkos kis fények villannának fel, méghozzá a javából. Meg ez az egész történet, hogy mielőtt elkezdené az előadást, bemegy a férfivécébe, és összeborzolja a haját. Ésatöbbi. Jól van, elhiszem neked, csakugyan ezt csinálja – pontosan beleillik ez is a képbe. Nem is mondom egy szóval se, hogy nem jellemző tökéletesen. Csak azt mondom, hogy neked ahhoz az égvilágon semmi közöd, hogy mit csinál a hajával, bébi. Nem is lenne még semmi baj, ha ezeket a személyes affektáltságait nevetségesnek tartanád, vagy ha éppen egy szemernyi kis részvétet éreznél iránta, mert olyan kevés önbizalom van benne, hogy így, saját` kezűleg, kerít a feje köré egy kis glóriát ésatöbbi. De nem, te úgy beszélsz róla, nehogy azt hidd most, hogy tréfálok, úgy beszélsz róla, mintha a személyes jó barátod lenne. Ez egész egyszerűen nem jól van így, és ezt te is nagyon jól tudod. Amikor tehát harcolni kezdesz a Rendszer ellen, hát csináld úgy, ahogyan az egy intelligens jókislányhoz illik, és oda lőj, az ég szerelmére, ahol az ellenség áll – ne pedig mindenféle nyavalyás hajviseletre meg nyakkendőre, amit történetesen ki nem állhatsz.
Egy percig halálos csend volt a szobában. Csak Franny orrfújásai törték meg néha-néha ezt a csendet – reménytelen, soha-véget-nem-érő művelet volt ez, már-már valami négy-öt napja tartó, makacs nátha képzetét keltette volna fel abban, aki hallja.
– Ugyanaz a helyzet tehát, mint ezzel az én nyomorult gyomorfekélyemmel. Tudod, hogy szedtem össze? Tudod, mi az oka, legalább kilencven százalékban? Nohát, ha jól belegondolok, semmi egyéb, mint hogy hagyom, hogy a televízióval és egyáltalán mindennel kapcsolatos érzelmeim ilyen rohadtul személyessé váljanak. Pontosan ugyanazt csinálom, amit te... és már elég öreg vagyok ahhoz, hogy legalább tudjam, elhiheted. – Zooey szünetet tartott. Még mindig a limonádészínű foltot bámulta a mennyezeten, aztán mély lélegzetet vett az orrán keresztül. Keze még mindig ott volt keresztbe fonva a mellén. – Végül pedig, amit még mondani akarok – tette hozzá hirtelen – valószínűleg kisebbfajta exploziót okoz majd. Sajnálom, nem tudok változtatni a dolgon. Ez ugyanis a legfontosabb az egészben. – Egy pillanatig úgy látszott, mintha megtanácskozná a mennyezettel, amit most mondani akar, aztán becsukta a szemét. – Nem tudom, emlékszel-e még rá, én azonban nagyon jól emlékszem még arra a napra, bébi, amikor éppen itt, errefelé, valahol szép hangos szóval, hogy egy mérföldnyire is elhallatszott, leszámoltál az Újtestamentummal. Akkoriban mindenki abban a nyomorúságos hadseregben volt, úgyhogy az én fülem jött egyedül számításba, hogy felfoghassa e csodálatos hangokat. Egyáltalán, emlékszel a dologra? Csak úgy kérdem, egyáltalán emlékszel?
– Tízéves alig voltam akkor! – mondta Franny, az orrán át és meglehetősen fenyegetőleg.
– Azt, hogy hány éves voltál, nagyon jól tudom én is. Nagyon is jól tudom, hány éves voltál. Úgyhogy ezt mindjárt hagyhatod is. Nem azért hozom elő ezt a történetet, mert beléd akarok erőltetni valamit – Isten óvjon. Nagyon jó okom van ellenben, hogy miért kezdem itt mégis a dolgot. Nohát azért, mert azt hiszem, nem értetted meg Jézust gyerekkorodban, és most sem hiszem, hogy megértenéd. Véleményem szerint Jézus a te tudatodban szépen összekeverődhetett még öt-hat vallási személyiséggel, s egyszerűen nem értem, hogy csinálhatod ezt a Jézus-ima-dolgot, mielőtt egyáltalán azt tisztáztad volna magadban, kicsoda is Ő? Tudod még egyáltalán, mivel kezdődött az a kis vallásmegtagadás akkor?... Franny? Emlékszel rá, vagy sem?
Nem kapott választ. Mindössze heves orrfújások voltak hallhatók a heverő irányából.
– Nos, én véletlenül emlékszem még rá... Máté, 6. fejezet. Nagyon jól emlékszem a dologra, bébi, méghozzá arra is, hol történt. Hátul voltam a szobámban, és éppen a hokiütőmet ragasztgattam szigetelőszalaggal, amikor berontottál – feldúltan, de még milyen feldúltan –, kezedben a Bibliával. Nem szereted már Jézust, azt mondtad, és tudni akartad, felhívhatod-e valamiképpen Seymourt a gyakorlótéren, és közölheted-e vele a dolgot. És tudod-e, mi volt az oka, hogy nem szeretted többé Jézust? Megmondom neked. Azért, mert először is nem értettél egyet azzal, hogy bement a zsinagógába, feldöntögette az asztalokat, és leszaggatta a falakról a képeket. Úgy vélted, hogy mindez nagyon erőszakos és teljességgel felesleges cselekedet volt. Meg voltál győződve róla, hogy Salamon vagy másvalaki soha, de soha nem tett volna ilyesmit. Másodszor pedig egyáltalán nem értettél egyet azzal a hellyel, ahol éppen kinyitottad a Bibliádat: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak, és a mennyei atyátok eltartja azokat.” Ez még csak rendben lett volna. Ez csodálatos, ezzel egyetértettél. De amikor Jézus szinte még ugyanabban a pillanatban így folytatta: „Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál” – nohát, itt a mi kis Frannynk már kiszállt a dologból. Ezen a ponton a mi kis Frannynk csapostól-papostól otthagyta szépen a Bibliát, és futott egyenesen Buddhához, aki, ugye, nem szólja le így a szép szárnyas égi lakókat. Azokat az édes-aranyos kis tyúkocskákat meg libácskákat, amelyeket mindig etetni szoktunk a tóban. És ne mondd nekem még egyszer, hogy tízéves voltál akkor. Olyasvalamiről beszélek, amivel kapcsolatban egyáltalán nem számít, mikor hány éves voltál. Senki nem változik tíz és húsz éves kora között – egyébként, ami azt illeti, tíz és nyolcvan éves kora között sem. És így te még mindig nem vagy képes, hogy úgy szeresd Jézust, ahogyan szeretnéd – csak azért nem, mert azt mondják róla, hogy mondott meg tett egyet-mást –, és ezzel tisztában is vagy. Egyszerűen nem olyan a természeted, hogy szerethesd vagy megérthesd akármelyik Isten fiát, aki asztalokat borít fel. És ugyancsak a természetednél fogva képtelen vagy szeretni vagy megérteni Isten fiát, aki kijelenti, hogy egy emberi lény, bármely emberi lény – még akár a te Tupper professzorod is – értékesebb Istennek egy pihés, buta kis húsvéti csibénél.
Franny most már abba az irányba fordult, ahonnan Zooey hangja jött. Felegyenesedve ült, egyik kezében egész köteg papírzsebkendő. Bloomberg nem volt már az ölében. – Az biztos, hogy te aztán képes vagy rá! – kiáltotta éles hangon. – Akár képes vagyok rá, akár sem, az most nem tartozik ide, de ha mindenképpen tudni akarod, a magam részéről képes vagyok. Nem vagyok olyan hangulatban éppen, hogy pontosan beszámoljak erről, mindenesetre soha nem próbáltam meg – se tudatosan, se öntudatlanul –, hogy Jézusból valamiféle Assisi Szent Ferencet csináljak, csak azért, hogy „szeretetreméltóbb” legyen; pedig éppen ez az, amit a keresztények kilencvennyolc százaléka állandóan próbál. Persze nem kell külön a javamra írni, hogy én nem próbálom. Véletlenségből nem vonz éppen az Assisi Szent Ferenc-típus. Téged azonban igen. És véleményem szerint ez az egyik oka az ideg-összeroppanásodnak, és egészen biztosan ez az oka annak, hogy éppen idehaza került sor a dologra. Ez a szoba itt – nohát, éppen ilyenre van neked szükséged. A kiszolgálás jó, bőségesen akadnak hideg és meleg repülő kísértetek. Itt mondhatod szépen az imát, és szépen összegyúrhatod egy galacsinná Jézust, Assisi Szent Ferencet, Seymourt meg Heidi nagypapáját. – Zooey egy pillanatra megállt. – Hát nem látod be magad is? Nem látod be, milyen felületesen és tisztázatlanul nézed itt a dolgokat? Uramisten, igazán nincs benned semmi tizedrangú, és mégis: nyakig ülsz a tizedrangú gondolatokban. Nemcsak az a mód afféle tizedrangú vallásgyakorlat, ahogy ezt az imát kezeled, hanem – akár elhiszed, akár sem – az egész ideg-összeroppanásod is tizedrangú kis ügy. Láttam néhány embert, aki csakugyan összeroppant, de mondhatom neked, egyik se választotta meg olyan nagy műgonddal épp a legalkalmasabb helyet az összeroppanáshoz...
– Kérlek, hagyd abba, Zooey! Hagyd abba! – mondta Franny szipogva.
– Még egy perc, csak egy perc, aztán abbahagyom. Miért is kaptál tulajdonképpen idegösszeroppanást? Úgy értem, ha van annyi erőd, hogy ez az egész sikerült neked, miért nem maradtál ugyanennyi erővel egészséges, és miért nem dolgoztál inkább? Nohát, tudom, most nagyon messzire merészkedtem. Most valóban nagyon messzire merészkedtem, de istenemre, csakugyan kihozod az embert még abból a kis türelméből is, amije van. Fogod magad, kinézel az egyetemed ablakán, vetsz egy pillantást a politikára, a szabadtéri színielőadásokra, meghallgatod egypár szuperbölcs egyetemista okoskodásait, és azután azt mondod szépen, hogy az egész világ csupa nagyfene Én. Ego, ego és ego, és az egyetlen okos dolog, amit egy lány tehet, az, ha lefekszik szépen a heverőre, hogy kitisztítsa a fejét, mormolja a Jézus-imát, és arra kérje Istent: küldjön már neki valami kis misztikus élményt, hogy újra rendben menjen minden.
Franny rikácsolva kiáltotta: – Befogod már a szád, kérlek?
– Még csak egy másodperc, egyetlen icipici másodperc. Örökösen csak az egó-ról beszélsz. Uramisten, talán inkább Krisztusra hagynád, állapítsa meg ő, mi ego és mi nem. Ez itt Isten univerzuma, bébi, és nem a tied, és mégiscsak övé az utolsó szó abban a kérdésben, hogy mi ego és mi nem. Hogy áll a dolog a te kedves, nagyrabecsült Epiktetoszoddal? Meg a kedves, nagyrabecsült Emily Dickinsonoddal? Talán azt várnád, hogy Emily, valahányszor érzi magában azt a kényszert, hogy verset kell írnia, előbb szépen leüljön, és addig mormolja az imát, míg ez a gyűlöletes, egoista kényszer el nem múlik? Nohát, persze hogy nem akarnád! De a barátodat, Tupper professzort, ugye, már meg kell fosztani az egójától. Mert ugye, ez valami egészen más. Talán csakugyan más. Talán. De akkor meg ne háborogj itt általánosságban mindenféle ego ellen. Ha tudni akarod, véleményem szerint az összes bajnak a felét a világon olyan emberek okozzák, akik nem használják az igazi énjüket. Vedd például ezt a te Tupper professzorodat. Mindazok után, amit meséltél róla, fogadnék akármibe, hogy az a valami, amit felhasznál, az tehát, amit te az ő egójának tartasz, egyáltalán nem is az egója, hanem valami annál sokkal szennyesebb, de éppen nem alapvetően lényeges képesség, melynek történetesen birtokában van. Uramisten, hát nem elég régóta jársz már iskolába, hogy ismerhesd ezt a típust? Vakarj csak meg jobban egy ilyen rossz tanárt – vagy felőlem akár egy egyetemi tanárt is –, és minden másodikról kiderül majd, hogy ragyogó autószerelő vagy kőfaragó lehetett volna, ha pályát nem téveszt. Vedd például LeSage-t – barátomat, kenyéradómat, a Madison Avenue rózsáját. Azt hiszed, a nagyfene egója miatt került be a tévébe? Véletlenül sem! Egyáltalán nincs is már énje – ha ugyan volt neki valaha egyáltalán. Énje feloldódott sok jó kis hobbi között; és mindegyiküknek ott a pincéjében egy ilyen műhely, tízezer dolláros felszereléssel, tele elektromos berendezésekkel és satukkal, meg a jó ég tudja, micsodával. Az olyan ember, aki használja az egóját, úgy értem, az igazi énjét, nohát, az olyan ember egy másodperc időt se tud szakítani magának semmiféle hülye hobbyra. – Zooey hirtelen elnémult. Még mindig hunyt szemmel és mellén, az ingmellén szorosan összekulcsolt kezekkel feküdt, most azonban arcára eltökélt fájdalom kifejezését erőltette: önkritika volt ez nyilvánvalóan. – Hobbyk! – mondta. – Hogy a csudába lyukadtam ki a hobbyknál? – Egy pillanatig most nyugodtan feküdt.
A szobában Franny szipogása volt az egyetlen hallható zaj: csak részben tompította egy selyemhuzatú párna. Bloomberg most a zongora alatt üldögélt, egy kis napfényszigeten, és kecses mozdulatokkal mosogatta a pofáját.
– Mindig én vagyok a vizes törülköző – mondta Zooey, egy kicsit túlságosan is tárgyilagos hangon. – Mindegy, mit mondok, hangzani úgy hangzik, mintha a Jézus-imádságodat akarnám valahogy megtorpedózni. És ezt, az ördög akárhová vigyen is, nem teszem. Legfeljebb a Miért, a Hogyan és a Hol ellen van némi kifogásom. Nagyon örülnék, ha valami is meggyőzhetne arról – rajonganék érte, ha így lenne –, hogy számodra mindez nem pótcselekvés csupán, igen, úgy, ahogy mondom: az életben végzendő igazi feladatod helyett, vagy éppen csak a mindennapi tennivalóid helyett, mindegy. Ami még sokkal rosszabb, egyszerűen nem tudom felfogni – esküszöm, nem tudom felfogni –, hogy imádkozhatsz Jézushoz, ha nem is érted meg őt. És amire végképp nincs mentség, legalábbis, ha meggondoljuk, mennyi vallásfilozófiát tömtek beléd is meg belém is, szinte már az émelyedésig – egyszóval, arra aztán végképp nincs semmi mentséged, hogy még csak meg se próbálod megérteni. Egy szót se szólhatnék ellene, ha mondjuk nagyon egyszerű ember volnál, mint az a zarándok, vagy egy szörnyen kétségbeesett ember – de hát nem vagy egyszerű ember, bébi, és még csak olyan nagyon kétségbeesettnek se nevezhetnélek. – Zooey itt, ezen a helyen – még mindig hunyt szemmel és még mindig a földön fekve – szorította össze az ajkát először olyan keskenyre, ahogy anyja szokta, mintegy parentézisben. – Jóságos ég, Franny – mondta –, ha már mondod ezt a Jézus-imát, intézd legalább Jézushoz, ne pedig Szent Ferenchez, Seymourhoz meg Heidi nagypapájához, akiket mind olyan szépen összegyúrtál, hogy az Isten se választja szét őket. Gondolj rá, ha már mondod azt az imát, rá gondolj egyes-egyedül, úgy gondolj rá, amilyen csakugyan volt, ne pedig amilyennek te szeretted volna. Nem nézel szembe a tényekkel. Ez az átkozott rossz szokás, hogy nem tudsz szembenézni a tényekkel, ez okozta nálad a teljes lelki zűrzavart, és ha nem változtatsz valahogy ezen a tartásodon, nem is fogsz kimászni a csávából, megjósolhatom.
Zooey hirtelen mindkét kezét verejtéktől nyirkos arcára tette, ott tartotta egy pillanatig. aztán megint elvette onnan és összekulcsolta. Majd egészen sima társalgási modorban így folytatta: – Amit pedig egyenesen elképesztőnek tartok, így, ahogy mondom, elképesztőnek: nohát, nem tudom megérteni, hogy lehet valakinek – aki se nem gyerek már, se nem angyal, se nem olyan ártatlan, mint az a kis zarándok –, hogy lehet hát valakinek az a vágya, hogy ezt az imát mormolja ahhoz a Jézushoz, aki egy hajszálnyit is alig különbözik az Újtestamentumban színre lépő és beszélő másától. Uramisten, hiszen ő a legintelligensebb szereplő az egész Bibliában – így, ahogy mondom! Ki az, aki felett ne állna toronymagasan? Mindkét Testamentum tele van írástudókkal, prófétákkal, tanítványokkal, legkedvesebb fiakkal, tele Salamonokkal, Ézsaiásokkal, Dávidokkal és Pálokkal-de hát, Uramisten, ki volt még ott Jézuson kívül, ki volt, akár csak egy is, aki csakugyan tudta, miről is van szó? Egy se volt. Egy se. Mózes se tudta. Ne gyere nekem Mózessel. Nagyon derék öreg pofa volt, jó kapcsolatot tartott fenn Istenével ésatöbbi – de épp ez a bökkenő. Szüksége volt rá, hogy kapcsolatot tartson fenn. Jézus viszont tudta, hogy Istentől nincs elválás. – Zooey most összecsapta a kezét; mindössze egyszer, nem túlságosan hangosan és minden bizonnyal csak szórakozottságból. Keze utána ott volt újra, összekulcsolva a mellén, szinte még mielőtt elült a taps zaja. – Ó, Istenem, micsoda szellem! – mondta. – Ki maradt volna még olyan néma, mint ő, mikor Pilátus magyarázatot kért tőle? Salamon aztán nem, annyi szent. Ne is mondd nekem, hogy Salamon. Salamon, ha egy ilyen alkalom adódott volna netalán, pár tömör és velős szóval jellemezte volna önmagát. Egyébként – ami azt illeti – alighanem Szókratész is ugyanígy tett volna. Kritón, vagy akárki más, egészen biztosan elérte volna, hogy félrevonulhasson egy kicsit Pilátussal, váltson vele pár szót, hogy így aztán néhány szép, választékos mondat bekerüljön róla abba a jegyzőkönyvbe. A legfontosabb, mindennél fontosabb azonban az, hogy ki van még az egész Bibliában Jézuson kívül, aki tudta – igen, tudta –, hogy magunkban hordozzuk a Mennyei Királyságot, bensőnkben, ott, ahova soha nem fordítjuk a tekintetünket, mert olyan átkozottul ostobák meg szentimentálisak meg fantáziátlanok vagyunk? És hogy valaki tudhassa ezt, éppen ehhez kell Isten fiának lennie. Erre mért nem gondolsz soha, Franny? De komolyan, eszembe se jut, hogy tréfáljak. Ha nem pontosan annak látod Jézust, aki valójában volt, az egész Jézus-imádat teljességgel értelmetlen. Ha nem érted meg Jézust, az imáját se értheted meg – egész egyszerűen el se jutsz az imáig; legfeljebb valamiféle szervezett képmutatás részese lehetsz. Szent egek, hát nem érted? Jézus avatott volt, méghozzá mindenekfelett az iszonyúan fontos küldetéssel. Nem pedig holmi Szent Ferenc, aki ráér, hogy pár helyes kis dalocskát zengedezzen, vagy éppen a madaraknak prédikáljon, vagy mit tudom én, más hasonló bájos dolgokat műveljen, melyek Franny Glass szívének olyan kedvesek. Nem tréfálok. Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy nem látod mindezt? Elhiheted, ha Istennek mindehhez, ami az Újtestamentumban elintézendő volt, olyan mindenképpen elragadó személyiségre lett volna szüksége, mint Szent Ferenc, nohát, akkor egyszerűen őt választotta volna, és kész. De nem így történt. Hanem ehelyett a legjobb embert választotta, a legokosabbat, a legkevésbé szentimentálisat, azt, aki valóban utolérhetetlen mester, aki a legjobban tudott szeretni valamennyi ember között. És ha ezt nem veszed észre, esküszöm, fogalmad sem lehet arról, mi is a Jézus-ima igazi értelme... A Jézus-imának az a célja, és egyes-egyedül csak az a célja, hogy Krisztus-tudatot ébresszen abban, aki mondja, nem pedig az, hogy valamiféle helyes kis Köszönöm-Uram-Hogy-Én-Legalább-Jobb-Vagyok-A-Többieknél-zugot mutasson, ahol randevúzni lehet egy nyálasan imádni való isteni személyiséggel, aki karjaiba vesz, feloldoz minden kötelességünk alól, és gondoskodik róla, hogy minden nyomorult Tupper professzor és minden világfájdalom eltűnjön, de most aztán mindörökre. És esküszöm neked, hogy ha elég intelligens vagy – és én tudom, hogy az vagy –, és mégsem akarod belátni mindezt, nohát, akkor visszaélsz az imával, arra használod, hogy elmenekülj a segítségével egy olyan világba, ahol csak szép kis babák meg szentek vannak, és nincsenek Tupper professzorok. – Hirtelen felült, mintha tornagyakorlatot végezne. előrehajolt, hogy lássa Frannyt. Az ingéből, ahogy mondani szokás, csavarni lehetett a vizet. – Ha Jézus azt akarta volna, hogy azért mondják az imát, hogy...
Zooey elharapta a mondatot. Odapillantott a heverőre, ahol Franny feküdt, arcát a párnába fúrva; és Zooey most hallotta meg alkalmasint először azokat a félig elfojtott, nyögésszerű, kínba torzult hangokat. Egy pillanat alatt rettentő sápadt lett-belesápadt, úgy megrémítette Franny állapota, valamint minden bizonnyal abba is, hogy éreznie kellett, hogy telepszik a szobára a hiábavalóság jellegzetes, félreismerhetetlen rossz szaga. Sápadtsága különös, tiszta fehér színt hozott az arcára – vagyis nem keveredtek bele a bűntudat és az önmardosás sárgászöld színei. Olyasvalami volt ez a sápadtság, mint amikor egy kisfiú arcából egyszerre kifut a vér, egy kisfiúéból, aki nagyon, de nagyon szereti az állatokat, minden állatot, és most épp e legkedvesebb húgocskája arcát figyeli, akinek viszont mindenekelőtt a kisnyulak a kedvencei, és a kislány ebben a pillanatban nyit ki egy dobozt, a születésnapjára kapta ajándékba a bátyjától – a dobozban pedig egy frissen fogott, fiatal kobra van, nyakán ügyetlenül csokorra kötött piros szalaggal.
Vagy egy percig bámult így Frannyre, aztán – nála egészen szokatlan bizonytalan mozdulattal – talpra ugrott. Lassan odament anyjuk íróasztalához, mely a szoba szemközti fala mellett állt. És amikor odaért, világossá vált, hogy maga se tudta, miért is ment oda. Az íróasztalon található tárgyak-az itatóspapír a reklámszövegben kitöltött o betűkkel, a hamutartó, benne a szivarcsonk – teljességgel idegennek látszottak. Megfordult, és újra Frannyt nézte. A zokogása már mintha csillapodott volna egy kicsit, de még mindig úgy feküdt ott, ugyanabban a részvétet keltő tartásban, arcát a párnába fúrva. Egyik karja teste alá gyűrődött, ami nagyon kényelmetlen lehetett, ha nem fájdalmas. Zooey elfordult, aztán összeszedte a bátorságát, és megint odanézett. Tenyerével letörölte homlokáról a verejtéket, kezével a zsebébe nyúlt, hogy megtörölje, és azt mondta: – Sajnálom, Franny, ne haragudj. Nagyon sajnálom. – Ez az előírásos bocsánatkérés azonban csak arra volt jó, hogy utána Franny, ha lehet, még hangosabban felzokogjon. Zooey még vagy tizenöthúsz másodpercig nézte őt, aztán távozott a szobából a hall irányába. Behúzta maga mögött az ajtót.
A nappaliból kilépve mindenütt friss festékszag terjengett. Magában a hallban még nem dolgoztak a festők, csak a parkettán voltak mindenütt újságpapírok kiterítve, és Zooey első lépésével – nagyon bizonytalan, botorkáló lépés volt – a sportrovaton hátrahagyta cipője gumisarkának lenyomatát. Éppen Stan Musial fényképére került a nyom: tizennégy inch hosszúságú pisztrángot tartott magasba diadalmasan. Alig ötöt vagy hatott léphetett csak, és majdnem összeütközött anyjával, aki éppen hálószobájából jött. – Azt hittem, már elmentél – mondta Mrs. Glass. Két frissen mosott, összehajtogatott lepedőt vitt a karján. – Mintha úgy hallottam volna, hogy csapódott a ka... – Elharapta a mondatot, mert közben végignézett Zooeyn. – Hát veled meg mi van? Így izzadsz? – Meg sem várta a választ, karon fogta Zooeyt és odavitte – odahúzta inkább, mintha a fia olyan könnyű lenne, mint egy söprű – a frissen festett hálószobából a hallba hulló világosságra. – Csakugyan, izzadsz, de még hogy. – Hangjában nem lehetett volna több csodálkozás és nemtetszés akkor sem, ha történetesen Zooey valamennyi pórusából olaj buzog fel. -– Mit műveltél, az ég szerelmére? Hiszen épp most fürödtél meg. Mit csináltál közben?
– Hagyj most, Kövér, úgyis elkéstem már– mondta Zooey. – Mozgás, mozgás. Pálya! – A hálószobából hatalmas antik komódot toltak ki a hallba; a komód és Mrs. Glass most teljesen eltorlaszolta Zooey útját. – Ezt a nagy dögöt meg ki állította ide? – kérdezte Zooey, gyors pillantást vetve a komódra.
– Miért izzadsz úgy? – kérdezte Mrs. Glass. Először az inget, aztán magát Zooeyt vizsgálgatta végig tekintetével. – Beszéltél Frannyvel? Honnan jössz? Csak nem a nappaliból?
– De igen, a nappaliból, és ha most a helyedben lennék, benéznék oda egy pillanatra. Sír. Legalábbis, amikor kijöttem, sírt. De most csakugyan hagyj végre. Komolyan mondom. Állj félre innen az...
– Sír? Megint? Miért? Mi történt?
– Honnan tudnám azt én, a Krisztusát neki – talán eldugtam a kifestőkönyveit. Gyerünk, Bessie, mozgás, az istenért! Sietnem kell!
Mrs. Glass még mindig csodálkozva bámult rá, de átengedte. Aztán elindult mindjárt a nappali irányában. Gyors fordulata közben volt még ideje ahhoz, hogy hátraszóljon: – Vegyen másik inget, fiatalember!
Zooey semmi jelet nem adott, hallotta-e ezt a felszólítást, vagy sem. A hall másik végén belépett egy ajtón: ez volt az a szoba, amelyben régebben együtt lakott az ikrekkel, most azonban, 1955-ben, egyedül az ő hálószobája. De csak két percet töltött a szobában, és amikor kiment, ugyanaz a csuromvizes átizzadt ing volt rajta még mindig. Mégis, egész megjelenésén volt valami apró, de határozottan észrevehető változás. Szivarért ment be ugyanis, és most rá is gyújtott. S valamilyen okból, talán hogy eső, jégverés vagy kénköves hamu ellen védje, széthajtogatott fehér zsebkendőt tett a fejére, lepelnek.
Keresztülvágott a hallon, és bement abba a szobába, amely valamikor két legidősebb bátyjáé volt.
Hét év óta ez volt az első eset, hogy Zooey, ahogyan ezt a megszokott színpadi zsargon jelzi, „színre lépett” Seymour és Buddy egykori szobájában; leszámítva azt a teljességgel jelentéktelen kis epizódot, amikor néhány évvel ezelőtt módszeresen tűvé tette az egész házat egy valahol elhányt vagy „ellopott” teniszütőprésért.
Jól behúzta maga mögött az ajtót, arckifejezése eközben erős rosszallását tükrözte a zárból hiányzó kulcs miatt. Szinte körül se nézett a szobában, pillantását azonnal – és igen eltökélten – a farostlemezre vetette – valaha hófehér lehetett –, kíméletlenül oda volt szegezve az ajtó belső oldalára. Óriási lemez volt, majdnem akkora, mint maga az ajtó lapja. Azt hihette az ember, hogy fehérsége, simasága és méretei valaha mind-mind szinte azért kiáltottak, hogy tussal, nyomtatott betűkkel teleírják. S ha ez így volt, nem is hiába. A lemez látható felszínét, a legutolsó négyzetcentiméterig, négy ünnepélyesnek tetsző hasábban idézetek borították: a világirodalom jeles szerzőinek egész sora megtalálható volt itt. Magát az írást, a finom koromfekete betűk rengetegét, szenvedélyes pontosság jellemezte: nem látszott egyetlen paca vagy radírozás nyoma sem, legfeljebb egyes helyeken túlbonyolított cirádák. A mestermű még a lemez legalján, alig pár centiméterre a küszöbtől sem volt kevésbé igényes kivitelű: tehát ott sem, ahol a két felváltva dolgozó betűfestőnek nyilvánvalóan hasra kellett feküdnie. Valamint a legkisebb jele sem volt annak, hogy az idézett szerzőket bármiféle csoportokba vagy kategóriákba próbálták volna besorolni. Ha az ember felülről lefelé haladt, hasábról hasábra, úgy érezhette magát, mintha elsősegély-állomáson haladna keresztül, amilyeneket árvízsújtotta területeken szoktak berendezni: ahol egész nyugodtan heverhetett egymás mellett történetesen Pascal és Emily Dickinson, s ahol mondjuk Baudelaire és Kempis Tamás fogkeféi közvetlen szomszédok lettek két falba vert szögön. Zooey elég közel állt a lemezhez, elolvasta a bal oldali hasáb első idézetét, aztán pedig folytatta az olvasást lefelé. Arckifejezéséből, helyesebben: semmit ki nem fejező vonásaiból ítélve, akár dr. Scholl tyúkszemirtó-reklámjának plakátszövegét is olvasgathatta volna, csak hogy gyorsabban teljen az idő egy villamosmegállóban.
Jogod van, hogy dolgozz, de csak a mű kedvéért. Nincs jogod azonban munkád gyümölcseire. Soha ne legyen tevékenységed vezérlő motívuma a munkád gyümölcseire való áhítozás. De a lustaságnak se add magad.
Bármit teszel, szíved forduljon a Legmagasabb Úr felé. Ne a gyümölcsökön csüggj szíveddel. Lelki egyensúlyod (ezt az egyik szépíró-művész aláhúzta) siker és balsiker ne borítsa fel: mert az egyensúly a jóga célja.
Ha egy mű úgy készül, hogy alkotója közben a végeredményért aggódik, sokkal kevesebbet ér majd végül, mint az a mű, melyet nem kísér ez az aggodalom, csak az odaadás nyugalma. Keress Brahma megismerésében menedéket. Szánalomra méltók mind, akik önző módon a sikerért vállalkoznak a műre.
Bhagavad Gita
Készséggel történt!
Marcus Aurelius
Ó, csiga
Mászd meg a Fudzsíjamát,
De csak lassan, csak lassan!
Issa
Ami az isteneket illeti, vannak emberek, akik teljességgel tagadják bármiféle istenség létét; mások szerint létezik ilyen, anélkül azonban, hogy valaha is mozdult, önmagát felfogta vagy valamit is elrendezett volna. Az emberek harmadik csoportja elismeri az istenség létezését és gondviselését, de csak a nagy, égi dolgokban, nem pedig a földiekben. Van egy negyedik csoport is, mely elismeri a dolgok létezését földön és égen, de csak általánosságban, nem minden individuumra vonatkoztatva. Az ötödik csoport – ide tartozik Odüsszeusz és Szókratész is – azokból áll, akik így kiáltanak: „Nincs egy mozdulatom se tudomásod nélkül!”
Epiktetosz
A szerelem akkor ébred fel és akkor éri el a tetőpontját, amikor egy férfi és egy nő, két idegen, egy vissza Kelet felé tartó vonatban beszédbe elegyedett már egymással.
– Nos hát – mondta Mrs. Croot, mert ő volt a hölgy –, milyennek találja a Canyont?
– Kész barlang! – válaszolta kísérője.
– Nahát, igazán vicces, hogy pont ezt mondja! – felelte Mrs. Croot. – És most rajta, játsszon nekem valamit.
Ring Lardner (Hogy születik az elbeszélés)
Isten nem eszmékkel, hanem szenvedésekkel és ellentmondásokkal irányítja a szíveket.
De Caussade
– Papa! – kiáltotta Kitty, és két kezével befogta apja száját.
– Jól van, jól van, nem akarod úgyse... – mondta. – Nagyon, nagyon örülök... Ó, hogy micsoda bolond is vagyok én... Megölelte Kittyt, megcsókolta az arcát, a kezét, aztán megint az arcát, és keresztet vetett rá. És amikor látta, milyen gyengéden és milyen vigyázattal csókolja meg Kitty az apja izmos kezét, Levinben a szeretet egészen új érzése támadt fel ez iránt az ember iránt, akit eddig oly kevéssé ismert.
Anna Karenina
– Uram, meg kellene tanítanunk az embereket, hogy rosszul teszik, ha képeket és szobrokat imádnak a templomban.
Ramakrisna: – Ilyenek vagytok ti mind, calcuttaiak: mindig csak tanítanátok meg prédikálnátok. Milliókat akartok elosztogatni, miközben ti magatok koldusok vagytok... Azt hiszed, Isten nem tudja, hogy öt imádják azokban a képekben és szobrokban? S hogy ha az imádkozó hibát követne is el, nem gondolod, hogy Isten belelát szándékaiba?
Sri Ramakrisna Evangéliuma
– Nem ül ide hozzánk? – kérdezte a minap egy ismerősöm, akivel éjfél után futottam össze, egyedül, a már majdnem teljesen üres kávéházban. – Nem – feleltem én.
Kafka
Az emberekkel való együttlét öröme.
Kafka
Szalézi Szent Ferenc imája: – Igen, Atyám! Igen és mindig: Igen!
Zui Gan mindennap így szólott magához fennhangon: – Mester!
Aztán válaszolt is mindjárt önmaga: – Igen, uram.
És újra válaszolt: – Igen, uram.
– És azután – folytatta – ne hagyd, hogy mások becsapjanak.
– Igen, uram; igen, uram – válaszolta.
Mu Mon-kvan
Mivel a keményfarost lemezen olyan apró betűs volt az írás, ez az utóbbi idézet még mindig csak az első hasáb egyötöde táján lehetett, és Zooey még jó öt percig olvashatott volna tovább anélkül, hogy térdre kellett volna ereszkednie. De inkább nem olvasott tovább. Megfordult, ezúttal nem olyan hirtelen mozdulattal, átment bátyja, Seymour íróasztalához, előhúzta a kis magas széket, és leült, mintha eddig is ezt tette volna mindennap. Szivarját, az égő felével kifelé fordítva, az íróasztal peremére rakta jobb kéz felől, aztán az asztal lapjára könyökölt, előredőlt, két tenyerébe hajtotta az arcát.
Balra, a háta mögött – befüggönyözve, félig leeresztett zsalukkal – két ablak nyílt az udvarra; igen kevéssé festői tégla- és betonvölgy volt ez az udvar, a nap minden szakában takarítónők és küldöncök mászkáltak rajta keresztül. Magát a szobát talán a lakás harmadik legfőbb lakószobájának lehetett volna nevezni, még a manhattani átlagbérházak mértékével mérve is igen kevés napot kapott, és nem volt valami tágas. A két legidősebb Glass fivér, Seymour és Buddy, tizenkét, illetve tízéves volt, mikor 1929-ben beköltözött, és huszonhárom, illetve huszonegy éves korában költözött ki végleg. A bútorok legnagyobb része egy jávorfa „garnitúrához” tartozott: két heverő, egy éjjeliszekrény, két amolyan kis diákíróasztal, melybe okvetlen beütötte a térdét bárki, ha odaült, két karfa nélküli fotel. Szőnyegek: három, igencsak kopottas perzsautánzat. A berendezés fennmaradó részét – minden túlzás nélkül – könyvek alkották. Jó-ha-kéznél-van-könyvek. Örökre-félbehagyott-könyvek. Hát-ezzel-meg-mit-kezdjünk-könyvek. De könyvek, könyvek, könyvek. A szoba három falát könyvespolcok borították, föl, magasan megrakva, teherbíróképességük végső határáig. Ami végképp nem fért fel vagy lepotyogott, ott hevert a padlón, egymásra tornyozva. Alig volt annyi hely a szobában, hogy valaki megfordulhasson, arról nem is szólva, hogy járkálni egyáltalán nem lehetett. Ha betéved egy idegen, aki hajlamos koktélparti-stílusú szellemességeket megereszteni, nyilván az az első megjegyzése, hogy a szobában két igen törekvő tizenkét éves ügyvéd vagy kutató lakik. És csakugyan, ha valaki nem vette magának a fáradságot, hogy egy kicsit alaposabban körülnézzen a helyszínen található olvasmányanyag közt, aligha volt bármi jele is annak – ha ugyan volt egyáltalán –, hogy e helyiség két egykori lakója a szoba ifjúsági dimenziójában érte el a választásra jogosultság életkorát. Legfeljebb – ott állt Buddy íróasztalán – a sok vihart kavart magántelefon. És cigarettavégek félreismerhetetlen égéshegei az íróasztalokon. Jó sok, méghozzá. De a felnőtté válás valamennyi más, kézzelfoghatóbb jele – ing- és gallérgombos dobozok, képek a falon, a komódon lassan felhalmozódó, sokat eláruló apróságok-, mindez hiányzott, mindezt a két fiatalember magával vitte 1940-ben, amikor „kitört”, és külön lakást bérelt New Yorkban.
Zooey vagy húsz percig ült ott Seymour íróasztalánál, mozdulatlanul. Persze nem aludt. Arcát két tenyerébe hajtotta, a zsebkendő, melyet még bejövet a fejére rakott, mélyen előrecsúszott a homlokára. Aztán, majdnem egyetlen mozdulattal, elvette arca elől a kezét, felcsippentette a szivart, a szájába vette, és kihúzta az íróasztal bal alsó fiókját, két kézre fogva kivett onnan egy tizenöt-húsz centiméter vastag papírköteget, amely látszólag kemény kartonlapokból állt, olyasfélékből, amilyeneket a mosodában raknak a kivasalt ingekbe. Csakugyan: így is volt. Lerakta maga elé a papírköteget az asztalra, és lapozni kezdett az ingkartonok közt. Csak egyszer állt meg, akkor is nagyon rövid időre. A karton, melyet a kezében tartott, 1938. februári dátumot viselt, és bátyja, Seymour keze írása volt rajta, kék ceruzával:
Huszonegyedik születésnapom. Ajándék, ajándék, ajándék, Zooey meg a kicsi lány, szokás szerint, a Broadway alsó végén vásárolt be. Igen szép mennyiségű viszketőport kaptam tőlük, meg egy doboz bűzbombát, azzal a felszólítással, hogy a bűzbombákat, mihelyt alkalmam nyílik rá, potyogtassam el a Columbia-egyetem felvonójában, vagy másutt, ahol jó sokan vannak.
Este: különféle varietészámok a tiszteletemre. Les és Bessie csodálatos soft shoe-t mutatott be, homokon; a homokot Boo Boo csente a kapualj alatti ládából. Majd B. és Boo Boo következett: az előbbi szám előadóit figurázták ki, csuda viccesen. Lesnek csaknem a könnye csorgott a nevetéstől. A kicsi lány az Abdul Abulbul Amir-t énekelte. Z. Will Mahoney halálát játszotta el, Les betanításában; belerohant közben egyenest a könyvespolc kellős közepébe, alig lehetett megfékezni. Az ikrek a mi régi, B.-val közös számunk, Buck & Bubbles imitációját adták elő. De tökéletesen. Príma. Ennek a számnak a közepén szólt fel a portás. telefonon, és megkérdezte, nem táncol-e valaki nálunk. Egy bizonyos Mr. Seligman a negyediken ugyanis....
Zooey itt abbahagyta az olvasást. Ahogy egy csomag kártyát szokás, rendbe rázta a papírhalmot az asztal lapján, aztán visszarakta a helyére, és betolta a fiókot.
Újra a könyökére támaszkodott, két tenyerébe rejtve arcát. Ezúttal csaknem félóra hosszat ült így, mozdulatlanul. Amikor újra megmozdult, olyan volt ez, mintha drótokat szereltek volna rá közben, mint a bábukra, és most valaki hevesen megrántotta volna valamelyiket. Úgy festett a dolog, hogy hagynak neki fentről annyi időt, míg gyorsan rágyújt, de aztán már meg is rándult a következő láthatatlan drót, és a szobában álló másik íróasztalhoz – Buddyéhoz – irányította őt; leültették a székre, a telefonhoz.
Első dolga az volt, ahogy ott ült már, hogy kihúzza az ingét a nadrágjából, és végig kigombolja, mintha ez a háromlépésnyi utazás tropikus vidékre pottyantotta volna 1e. Majd kivette a szivart a szájából, bal kezébe fogta, és ott is hagyta. Jobb kezével levette a zsebkendőt a fejéről, a telefon mellé terítette, nyilvánvalóan azért, hogy kéznél legyen. Azután a habozás legkisebb észrevehető jele nélkül felvette a kagylót, és tárcsázott egy helybeli számot. Egy nagyon, de nagyon helybeli számot: Amikor ez megvolt, fogta a zsebkendőt, lazán a kagyló mikrofonrészére helyezte, úgy, mintha hólyag lenne a kagylón. Vett még egy mély lélegzetet, és várt. Szivarja kialudt közben; rágyújthatott volna még, de nem tette.
Körülbelül másfél perccel ezelőtt utasította el Franny észrevehetően megremegő hangon – negyedórán belül immáron negyedszer – anyjának azt az ajánlatát, hogy hoz egy csésze finom, forró tyúkhúslevest. Mrs. Glass az utolsó ajánlatot már felálltában tette– tulajdonképpen félig már kinn is volt a nappaliból, indult volna a konyha felé, és szinte szigorú volt az arca a hirtelen jött optimizmustól. Franny hangjának remegése azonban arra késztette, hogy gyorsan visszaüljön megint az előbbi székre.
A szék, amelyen Mrs. Glass ült, természetesen a szobának abban a részében helyezkedett el, ahol Franny feküdt. Méghozzá úgy állt ott, mint egy kirendelt őrszem. Negyedórával ezelőtt, amikor Franny már elég erősnek érezte magát a fésülködéshez, Mrs. Glass áthozta a magas széket az íróasztaltól, és energikus mozdulattal a kávézóasztalka mellé állította. Kedvező pozíció volt ez, hogy Frannyt jól szemmel tarthassa, s a megfigyelőnek egyúttal elég könnyen elérhető közelségben volt a hamutartó is az asztal márványlapján.
Ahogy megint visszaült a székre, Mrs. Glass felsóhajtott; így sóhajtott mindannyiszor, amikor egy csésze tyúkhúsleves elutasítására került sor. Hosszú évek során annyit hajózott már azonban kis őrnaszádjával fel és le a gyerekeinek történő élelmiszerszállítás csatornáin, hogy ezt a kis sóhajt semmiképp nem lehetett a vereség beismerésének tekinteni, annál kevésbé sem, hiszen ahogy leült, Mrs. Glass rögtön így folytatta: – Nem tudom, hogy akarsz egy kicsit megerősödni megint, vagy mi, ha nem fogadsz el semmit, ami csakugyan tápláló. Bocsáss meg, de valóban nem értelek. Amióta utoljára ettél, pontosan...
– Anya, kérlek. Már vagy hússzor kértelek ma egyébként. Abbahagynád végre ezt a húsleves-dolgot? Már rosszul leszek tőle, hogy... – Franny megállt és fülelt. – Nem a telefon szól? – kérdezte.
Mrs. Glass már fel is állt a székről. Szája megmerevedett egy kicsit. Ha telefon szólt, akárhol, ez már elég volt ahhoz, hogy Mrs. Glass szinte automatikusan megmerevedjen. – Mindjárt jövök-mondta, és kiment a szobából. Járás közben még hangosabban csörömpölt, mintha egy csomag vegyes háztartási szeg ömlött volna ki a kimonója zsebében.
Körülbelül öt percet volt távol. Amikor visszajött, olyasféle kifejezés ült az arcán, amelyről a legidősebb lánya, Boo Boo, úgy nyilatkozott egy alkalommal, hogy csak két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy valamelyik fiával beszélt éppen, vagy pedig nagyon hiteles forrásból tájékoztatták, hogy minden Isten alkotta emberi lény a világon mától fogva egy álló héten keresztül a legteljesebb higiénikus rendszerességgel egyszer üríti ki a bélcsatornáját. – Buddy van a telefonnál – közölte, ahogy belépett a szobába. Sokéves gyakorlatának megfelelően, mint mindig, most is vigyázott, nehogy hangja az öröm legcsekélyebb jeléről is árulkodjon.
Franny szemmel látható reagálása viszont e hírre valóban a legkevésbé sem volt lelkesedésnek mondható. Inkább mintha ideges lett volna egy kicsit.
– Honnan beszél? – kérdezte.
– Nem is kérdeztem. Olyan a hangja, mintha rettentő náthás volna. – Mrs. Glass most nem ült le. Várt. – Gyerünk, gyerünk, felkelni, ifjú hölgy. Beszélni akar kegyeddel.
– Mondta?
– Persze hogy mondta. Gyerünk, felkelni, egykettő, húzd a papucsodat. – Franny kikászálódott a rózsaszín ágynemű és a halványkék afgán takaró alól. Majd sápadtan és szemmel láthatóan tanácstalanul ült a heverő szélén, és felnézett anyjára. Lábával a papucsát próbálta előhorgászni valahonnan. – Mit mondtál neki? – kérdezte idegesen.
– Csak szíveskedjék szépen a telefonhoz fáradni, ifjú hölgy – felelte kitérőleg Mrs. Glass. – Uramisten, egy kicsit azért siethetnél.
– Felteszem, olyasmiket mondtál neki, hogy már fél lábbal a sírban vagyok, meg más effélét – mondta Franny. Nem kapott választ. Felállt a heverőről, ha nem is olyan elgyötörten, mint ahogy egy operált beteg, mozdulatában azonban éppen elég szorongás és óvatosság volt, ami arra mutatott, hogy elkészült rá, sőt helyesebben talán azt remélte, hogy járása kissé ingatag és bizonytalan lesz mindezek után. Kényelmesen eligazította lábán a papucsot, aztán kimért léptekkel előjött a kávézóasztalka mögül, kioldva és újra megkötve közben háziköntöse övét. Vagy egy évvel ezelőtt, bátyjának, Buddynak írt levele egyik minden ok nélkül önkritikus passzusában saját alakját így jellemezte: „Kifogástalanul Americanese.” Mrs. Glass, aki csakugyan értett ahhoz, hogy megítélje egy fiatal lány alakját és járását, Franny után nézett, és a szája, ahelyett, hogy mosoly jelent volna meg rajta, megint egy kicsit megmerevedett. Mihelyt azonban Franny látótávolon kívül került, Mrs. Glass egész figyelmét a heverőnek szentelte. És a pillantása arról vallott, hogy nincs a világon még egy dolog, amit megvetésre méltóbbnak találna, mint egy heverő, egy jó pehelytollal párnázott heverő, amelyen lefekvéshez ágyaztak. Megkerülte a kávézóasztalkát, hogy az asztal és a heverő közti „folyosóba” jusson, s aztán hozzálátott, hogy helyrepofozza, afféle gyógykezelésben részesítse egy kicsit a párnákat.
Franny elment a hallban levő telefonkészülék mellett, anélkül, hogy akár csak egy pillantásra is méltatta volna. Nyilvánvalóan szülei hálószobájába tartott; inkább végigvonult a hallon, hogy a ház kedvesebbik készülékéről beszélhessen. Habár járásában nem volt semmi különösebben feltűnő, ahogy ott ment a hallban – nem csoszogott, de nem is lépkedett valami fürgén –, mozdulatai mégis mintha különös átalakuláson mentek volna keresztül. Minden lépéssel, méghozzá nagyon gyorsan, egyre fiatalodott. Talán a hosszú hallok meg a sok sírás utóhatása meg egy telefon csörgése meg a friss festék szaga meg a parkettát borító kiterített újságok – talán mindennek az összessége olyan volt a számára, mint, mondjuk, egy új babakocsi. Mindenesetre amikor belépett szülei hálószobájába, úgy tetszett, mintha csinos, remekbe szabott nyakkendőselyem háziköntöse, ez a ruhadarab, amely – talán – egy Iányinternátusban jelképe mindannak, ami sikkes és végzetes, átalakult volna egyszerű, kislányos frottírköpennyé.
Mr. és Mrs. Glass hálószobájában friss festékszag fogadta, helyesebben rohanta meg a belépőt. A bútorokat a szoba közepére tolták össze, és sátorlappal borították le-régi, tábori-foltos, majdnem elevennek ható sátorlappal. Az ágyakat is elhúzták a faltól, de – erről Mrs. Glass gondoskodott – nappali ágytakarókkal borították le. A telefon most ott állt Mrs. Glass ágyán, a párnán. Nyilvánvalóan Mrs. Glass is inkább ezt a telefont részesítette előnyben a hallbelivel szemben; ez kétségkívül szeparáltabb volt. A hallgató ott feküdt a készülék mellett, és Frannyre várt. Olyan színe volt, mint egy élő emberi lény, mintha szenvedélyesen csüggött volna reményén, hogy végre észreveszik. Frannynek egy egész sor padlóra terített újságlapon kellett végigcsoszognia, ki kellett kerülnie egy üres festékesvödröt, hogy a kagylóhoz juthasson, és megválthassa a várakozástól. Amikor végre elérte, nem vette fel mindjárt, leült előbb melléje az ágyra, nézte, megint elfordult, és hátrasimította a haját. Az éjjeliszekrény meg különben az ágy mellett szokott állni, most sem volt túl messze, úgyhogy Franny könnyen elérhette, anélkül, hogy fel kellett volna állnia. Kinyújtotta a kezét, kotorászni kezdett egy különösen piszkos kinézetű vászonlepel alatt, mely az éjjeliszekrényt borította, ide-oda tapogatózott, míg végre megtalálta, amit keresett: egy porcelán cigarettásdobozt és egy doboz gyufát, réztartóban. Rágyújtott, aztán még egy nyugtalan pillantást vetett a telefonra. Itt meg kell még jegyezni, hogy valamennyi bátyjának a hangja – az egy szegény Seymour kivételével – rendkívüli módon vibrált a telefonban, hogy ne mondjuk: idegesen csengett. Ebben a pillanatban Franny majdhogynem félt még csak annak a gondolatától is, hogy hamarosan egyik bátyját hallhatja telefonon át, arról nem is beszélve, mit fog hallani majd ezen a hangon. Idegesen szippantott egyet a cigarettájából, de aztán nem volt mit tenni, felemelte a kagylót. – Halló, Buddy? – szólt bele.
– Halló, édesem. Hogy vagy, jól?
– Ó, remekül. És te? Olyan náthás a hangod. – S amikor nem jött rögtön válasz, folytatta: – Felteszem, Bessie órák hosszat mesélte neked nagy vonalakban a dolgot.
– Nohát, a maga módján, igen. Igen is, meg nem is. Tudod. Csakugyan nincs semmi baj, édesem?
– Velem semmi. De a te hangod rettentő furcsa. Vagy nagyon náthás lehetsz, vagy a vonalban van a hiba. Honnan beszélsz egyáltalán?
– Hol vagyok, azt kérdezed? Nohát, elememben vagyok, ha így érted, mókuskám. Itt vagyok lenn egy kis szellemtanyán. Különben mindegy. Csak beszélj nyugodtan.
Franny idegesen vetette keresztbe a lábát. – Fogalmam sincs, miről akarsz beszélni – mondta. – Azt hiszem, Bessie elmondott mindent.
A vonal másik végén most hosszú szünet következett: egészen Buddyra jellemző módon. Ugyanaz a fajta szünet volt ez, amely – egy kissé éreztetve a kettejük közötti korkülönbséget – már gyerekkorukban is alaposan próbára tette mindkettőjük türelmét: Frannyét és a vonal másik végén levő virtuózét is.
– Nohát, nem is tudom pontosan, mi mindent mesélt már, édesem. Egy bizonyos ponton túl indiszkréciónak számít, ha az ember Bessie-t hallgatja telefonon. De sajtos kenyérről volt szó, afelől nem kell tehát aggódnod. Meg természetesen a zarándok-könyvecskékről. Aztán pedig már csak úgy ültem itt, tudod, a kagyló a fülemen, de nem nagyon hallgattam oda, mit mond. Tudod.
– Ó – mondta Franny. A cigarettát áttette a telefonkagylót tartó kezébe, szabad kezével pedig megint a lepel alatt kotorászva előhalászott egy kerámia hamutartót, s odatette maga mellé az ágyra. – Olyan fura a hangod – mondta. – Megfáztál, vagy mi?
– Ragyogóan érzem magam, mókuskám. Itt ülök, veled beszélek, és egyszerűen pompásan érzem magam. El se tudom mondani, milyen öröm, hogy a hangodat hallhatom.
Franny szabad kezével megint végigsimított a haján. Nem szólt egy szót sem.
– Halló, kis mókus! Eszedbe jutott valami, amit Bessie esetleg nem mesélt el? Van kedved beszélgetni egyáltalán?
Franny ide-oda tologatta a kis hamutartót az ágyon. – Nos, őszintén szólva, egy kicsit kibeszéltem magam az imént. Hogy egészen őszinte legyek – mondta –, Zooey hosszú időn át ott ült reggel a nyakamon.
– Zooey? Vele mi van?
– Hogy van Zooey? Nagyszerűen. Mondhatom, tip-topul. Csak én tudnám megölni legszívesebben – ennyi az egész.
– Megölni? Miért? Miért, édesem? Miért tudnád a mi Zooeynkat megölni?
– Hogy miért? Mert meg tudnám, és kész. Teljességgel destruktív, úgy, ahogy mondom. Életemben nem találkoztam még olyan destruktív alakkal, mint ő. Méghozzá anélkül, hogy a legkisebb alapja volna rá! Az egyik percben ráront, mint egy eszelős, a Jézusimára – ami jelenleg foglalkoztat –, és csakugyan sikerül is elérnie, hogy neurotikus hülyének képzelje magát az ember, csak azért, mert foglalkoztatja valami ilyesmi; aztán két perc múlva megint fogja magát és arról mesél a legnagyobb elragadtatással, hogy micsoda csodálatos ember volt Jézus, az egyetlen ember, akit csakugyan tisztel a világon – micsoda szellem volt ésatöbbi. Egész egyszerűen kiszámíthatatlan. Azt hiszem, örökké körbe forog, örökké ugyanabban a szörnyű körben forog.
– Mondj erről még valamit. Mondj valamit még erről a rettenetes körről, amelyben forog.
Franny itt most elkövette azt a hibát, hogy türelmetlenül fújt egyet – éppen beszívta a cigarettafüstöt. Köhögni kezdett. – Mondjak valamit, mondjak valamit! Uramisten, akkor egy napig mesélhetnék. – Egyik kezével a nyakához nyúlt, fogta és várt, míg elmúlik végre az a kellemetlen érzés, amikor félrenyel valamit az ember. – Egész egyszerűen szörnyeteg, igen, nem tudok erre jobb kifejezést. Persze nem úgy értem, hogy csakugyan az – jaj, nem is tudom. Mindenről csak olyan keserűen tud nyilatkozni. A vallásról. A televízióról. Seymourról meg rólad – örökké azt mondja, hogy ti ketten kis csodakorcsokat csináltatok belőlünk. Nem tudom. Ugrál egyik témáról a...
– Hogyhogy csodakorcsokat? Persze tudom, hogy ezt gondolja. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy ezt gondolja. De mondta is, hogy miért? Hogyan határozta meg a dolgot, mi az, hogy csodakorcs? Mondott erről valamit, édes?
Franny ennek a kérdésnek a naivitása hallatán, valószínűleg meglepetésében, a homlokára ütött. Nagyon valószínű, hogy öt vagy hat éve nem került sor erre a mozdulatra – így ütött a homlokára annak idején, amikor például észrevette a buszon, a Lexington Avenue-n, hogy a moziban felejtette a sálját. – Hogyan határozta meg? – kérdezte. – Tudod jól, hogy mindent legalább negyvenféleképpen meg tud határozni. És éppen ez az, amiért úgy fest a dolog, mintha én lennék egy icipicit meghibbanva. Egyszer – csakúgy, mint tegnap este is – azt mondta, kis csodakorcsok vagyunk, mert arra neveltek minket, hogy egyetlen mértékegység-készletünk legyen csupán örök életünkben. Tíz perccel később azonban már azt fejtegette, hogy ő azért korcs, mert nem volt kedve például soha senkivel leülni és inni egyet. Egyetlenegy alkalom...
– Mire nem volt soha kedve?
– Hogy valakivel igyon egyet. Ó, tegnap este még el kellett mennie hazulról, hogy találkozzon egy ilyen tévéjáték-íróval, Greenwich Village-ben. Ott kezdődött az egész. Azt mondta, hogy azok, akikkel történetesen nem bánná, ha inni kellene egyet, nohát, vagy nem élnek már, vagy nem elérhetők. Azt mondta, még enni se ülne le szívesen valakivel, ha nem lenne elegendő oka legalább sejteni, hogy az illetőről kiderül: ő maga Jézus Krisztus vagy Buddha, Hui Neng, Sankaracsarya, vagy másvalami ilyesmi, mindenesetre. – Franny most hirtelen mozdulattal eloltotta cigarettáját az apró hamutartóban; eléggé ügyetlenül csinálta, mert csak az egyik keze volt szabad, és így nem tudta megfogni a hamutartót. – Tudod, mit mesélt még? Tudod, mire esküdött meg nekem? Nohát, semmi másra, mint hogy egyszer, nyolcéves korában, ivott magával Jézus Krisztussal egy pohár gyömbérsört. Hallod, amit mondok?
– Hallom. Hallom... édes.
– Azt állítja, ott ült-igen, így mesélte szóról szóra-, ott ült tehát a konyhaasztalnál, egyedül, épp egy pohár gyömbérsör volt előtte, sósrudat ropogtatott, és a Dombey és fiá-t olvasta, amikor, egészen hirtelenül, egyszer csak megpillantotta Jézust, szembe vele a másik széken, és megkérdezte tőle, nem inna-e ő is egy kis pohár gyömbérsört. Egy kis pohárral, érted, így mesélte. Egyszóval, ilyeneket mesél, és közben még azt hiszi magáról, éppen ő az, aki tanácsokat osztogathat nekem ésatöbbi. Ez az, amitől megőrülök. Legszívesebben köpnék egy jó nagyot. Komolyan mondom! Az az érzésem tisztára, mintha az elmegyógyintézetben feküdnék, és akkor odajönne hozzám egy orvosnak öltözött beteg, leülne az ágyam szélére, megfogná szépen a pulzusomat, és vizsgálgatni kezdene, érted – egészen egyszerűen borzasztó. És csak beszél, beszél, beszél, aztán szívja közben a szivarját, telebüdösíti vele az egész házat. Rosszul leszek már attól a bűztől is, legszívesebben befordulnék a fal felé, és meghalnék ott helyben.
– A szivar csak afféle nehezék, édesem. Nehezék, és semmi más. Ha nem kapaszkodhatna legalább abba a szivarba, hát felemelkedne szépen a földről, mint egy léggömb, és soha az életben nem látnánk viszont a mi Zooeynkat.
A Glass családban voltak egypáran, akik egész szép műrepülést tudtak bemutatni szavakkal, ez az utóbbi kis megjegyzés azonban kifejezetten olyasféle beszédfordulat volt, amelyet egyedül csak Zooey volt képes beleilleszteni egy telefonbeszélgetésbe. Talán Franny is megérezte ezt. Mindenesetre abban a pillanatban már tudta, hogy Zooey van a vonal másik végén. Lassan felállt az ágy széléről.
– Na jól van, Zooey – mondta. – Na jól van.
A válasz késett egy kicsit. – Kérem?
– Azt mondtam, jól van, Zooey.
– Zooey? Mit jelentsen ez? Franny? Ott vagy még?
– Igen, itt vagyok még. Hagyd abba most már, kérlek. Nagyon jól tudom, hogy te vagy az.
– Az ég szerelmére, miket gondolsz, édesem? Mit jelentsen ez? Ki az a Zooey?
– Zooey Glass – mondta Franny. – Tehát most már hagyd abba végre. Ez nem vicc, ennyit tudhatnál. Történetesen alig van annyi erőm, hogy netalán újra vissza.. .
– Mit mondtál? Graa? Zooey Grass? Valami norvég fickó? Afféle jól megtermett, szőke atl...
– Mondtam, hogy jól van, Zooey. Hagyd abba. Ami sok, az sok. Ez egyáltalán nem olyan vicces dolog... Ha nem tudnád véletlenül, közölhetem veled, hogy rettenetesen érzem magam. Ha tehát van valami mondanivalód, ki vele, gyorsan, és aztán hagyj végre békén.
Ez az utolsó szó, melyre különös nyomaték esett, nem úgy hangzott valahogy mégsem, mintha a dolog szándékosan történt volna így.
A vonal másik végén furcsa csend volt, Franny pedig ugyanilyen furcsán reagált erre a csendre. Megzavarta teljesen. Újra leült hát apja ágyának a szélére. – Nem szándékozom lecsapni a telefont – mondta. – Csak éppen nem is tudom – fáradt vagyok, érted, Zooey, fáradt. Őszintén megvallva egész egyszerűen kimerült. – Várt, hall-e választ. Válasz azonban nem jött. Keresztbe rakta a lábát. – Tudom, hogy te akár egy egész álló napon át kibírod így, én azonban nem – mondta. – Mindig én vagyok az, akinek a fejéhez vagdossák a dolgokat, és ez egyáltalán nem valami felemelő érzés, ha tudni akarod. Azt hiszed persze, mindenki vasból van, vagy mi. – Megint várt, fülelt, aztán éppen mikor folytatni akarta, krákogást hallott.
– Nem, bébi, egyáltalán nem hiszem azt, hogy mindenki vasból van.
Ez a szinte képtelenül egyszerűen hangzó mondat mintha még jobban megzavarta volna Frannyt, mint a szűnni nem akaró hallgatás. Gyors mozdulattal a kis porcelán tartóba nyúlt, kivett egy cigarettát, anélkül, hogy bármiféle előkészületet tett volna, hogy rá is gyújtson. – Nos, az ember azt hinné, hogy mégis így van – mondta. Hallgatózott. Várt. – Úgy értem, volt valami különösebb okod, hogy felhívj? – mondta hirtelen. – Szóval, hogy volt valami különösebb okod, hogy felhívj?
– Semmi különösebb okom, bébi, semmi, de semmi különösebb okom. – Franny várt. Aztán a vonal másik végéről hang jött újra.
– Azt hiszem, többé-kevésbé azért hívtalak fel, hogy megmondjam neked: folytasd a Jézus-imát, ha szükségét érzed éppen. Azt hiszem, ez végül is a. te dolgod. Igen, a tiéd. Nagyon, de nagyon szép ima, annyi bizonyos, és ha bárki bármi mást mondana, hát ne hidd el.
– Tudom – mondta Franny. Rettentő idegesen gyufáért nyúlt.
– Azt hiszem, soha meg se fordult a fejemben egyáltalán, hogy lebeszéljelek róla. Legalábbis nem hiszem, hogy ez lett volna a szándékom. Az ördög vigye el, egész egyszerűen nem tudom, mi foroghatott a fejemben. Egyet tudok csak, de az biztos: nincs jogom, hogy úgy szónokoljak neked, mint egy próféta, ahogy az imént csináltam. Éppen elég próféta volt már a családban, a fenébe is. Ez az éppen, ami zavar. Sőt, egy kicsit meg is rémít.
Franny arra használta az itt beállt kis szünetet, hogy kiegyenesedjen, mintha bármely pillanatban arról lehetne szó, hogy így vagy úgy ülni helyénvalóbb.
– Mondom, ez megrémít egy kicsit, de azért kővé nem meredek rémületemben. Tisztázzunk egy dolgot: Szóval: kővé nem meredek rémületemben. Mert egy dolgot elfelejtesz, bébi. Azt mégpedig, hogy amikor első ízben érezted a kényszert, a hívást magadban, hogy belefogj az imába, nem indultál neki, hogy a világ mind a négy sarkát felkutasd a mestered után. Hanem egyszerűen hazajöttél. És nemcsak hogy hazajöttél, de magaddal hoztad ezt az átkozott összeroppanást is, vagy micsodát. Egy bizonyos szempontból nézve a dolgot, tulajdonképpen nincs jogod egyébre, mint arra a csekélyke értékű lelki támogatásra, amelyet mi itt, errefelé, nyújtani tudunk neked... ez van, és semmi több. Azt persze tudhatod közben, hogy itt, ebben a házban, nem szokás, hogy bárkinek hátsó gondolatai legyenek. Mert sok mindent lehet mondani rólunk, bébi, de azt, hogy képmutatók lennénk, azt aligha.
Franny most kísérletet tett, hogy fél kézzel rágyújtson. Sikerült élére állítania a gyufásdobozt, de amikor végighúzta rajta a gyufát, ügyetlen mozdulattal elejtette. Gyorsan lehajolt, felvette a dobozt, a szétszóródott gyufaszálakat otthagyta a földön.
– Egyet akarok csak mondani neked, Franny. Olyasvalamit, amit tudok. Ne izgasd fel magad rögtön. Ha tehát mindenképpen az a vágyad, hogy vallásos életet élj, szeretném felhívni a figyelmed arra, hogy egész egyszerűen nincs szemed egyetlenegy vallási jellegű cselekedethez sem, amelyre ebben a nyomorult házban sor kerül. Annyit se érzel meg, hogy innod kellene belőle, ha valaki egy csésze átváltoztatott tyúkhúslevest hoz neked-az egyetlen fajta tyúkhúslevest, amit Bessie valaha is készített és készíteni fog bárkinek ebben az őrültekházában. Erről beszélj nekem, bébi, ezt magyarázd meg. És ha ki akarsz vonulni a pusztába, és be akarod járni az egész világot, hogy megtaláld a mesteredet – valami gurut vagy szentet, mit tudom én –, aki majd megmagyarázza neked, hogy kell helyesen mondanod a Jézus-imát, mit érnél vele? A fenébe is, hogy akarsz egyáltalán felismerni egy igazi szentet, ha még arra se vagy képes, hogy egy csésze consecrált tyúkhúslevest felismerj, amit odadugnak egyenesen az orrod alá? Meg tudnád magyarázni nekem?
Franny most már majdnemhogy természetellenesen egyenes tartással ült az ágy szélén.
– Csak úgy kérdem éppen. Nem akarlak felizgatni. Nagyon felizgatlak?
Franny válaszolt valamit, de válasza nyilván nem volt eléggé hallható.
– Hogy mi? Nem értem, mit mondasz.
– Azt mondtam, nem. Honnan telefonálsz? Hol vagy most?
– Ugyan, az ördögbe is, hát nem mindegy, hol vagyok? Pierre, Dél-Dakota, nohát, ott vagyok, az ég áldja meg! Figyelj ide, Franny, ne haragudj, és főleg ne dühítsd magad. Csak hallgasd meg, amit mondani akarok. Nem sok az egész, egy vagy két apróság, és aztán végeztem, ezt megígérhetem. Tudtad egyáltalán, hogy Buddyval felautóztunk hozzád, hogy megnézzünk a nyári előadáson? Tudtad, hogy ott voltunk egy este, és láttunk A nyugati világ bajnoká-ban? Átok egy forró este volt, annyit mondhatok. De mondd, tudtad, hogy ott vagyunk?
A kérdező nyilvánvalóan válaszra várt. Franny felállt, de aztán nyomban le is ült újra. Arrébb tolta a hamutartót, mintha útjában lenne.
– Nem – mondta. – Nem tudtam. Senki egyetlen szóval se... nem, nem tudtam.
– Nohát, ott voltunk. Ott. És most egyet akarok csak mondani neked, bébi. Jó voltál abban a darabban. És ha azt mondom, hogy jó, akkor csakugyan úgy is értem, hogy jó. Te tartottad azt az egész vacakot, hogy össze ne dőljön. És ezt még azok a napsütötte, hülye bikficek is látták a nézőtérről. Most pedig azt hallom, hogy egyszer s mindenkorra szakítani akarsz a színházzal – igen, hallok itt mindenfélét. Mindenféle dolgokat. És közben eszembe jut, miféle szónoklatokkal jöttél haza az évad végén. Bocsáss meg, de idegesítesz, Franny, komolyan mondom! Felidegesítesz ezzel az egésszel. Szóval hazajöttél akkor, és azt a páratlanul újszerű, bámulatba ejtő felfedezést tetted, hogy a színházi élet csak úgy hemzseg a fillérekért megvásárolható kis piti alakoktól meg az otromba hentesmesterektől. Amennyire így vissza tudok emlékezni, úgy festett a dolog, mintha teljesen letörne az a tudat, hogy nem minden jegyszedő titkos zseni. Mi van veled tulajdonképpen, bébi, hova tetted az eszedet? Ha már csodakorcsnak neveltek, hát akkor már használd valamire ezt is, érted? Használd. És felőlem mondhatod a Jézus-imát mától kezdve akár ítéletnapig, bánom is én, de ha nem vagy tisztában vele, hogy a vallásos életben egyetlenegy dolog számít csupán, és az a világtól való elfordulás, nohát, nehezen hinném, hogy akár egy arasznyit is előbbre juthatsz majd. A világtól való elvonulás, bébi, értesz engem, az elvonulás. Vágynélküliség. „Lemondás minden kívánságról.” És mi a fene teszi elsősorban és mindenekelőtt a színészt, ha nem éppen ez a kívánság, ha tudni akarod a teljes igazságot, bébi? Miért kényszerítesz itt, hogy olyasmiket mondjak neked, amit te is nagyon jól tudsz? Valamikor, útközben – valamelyik inkarnációdban, mit tudom én, melyikben – feltámadt benned az a kívánság, az a vágy, hogy színész vagy színésznő legyél, méghozzá nem is akármilyen, hanem jó színésznő. És ez szépen rajtad is ragadt. Nehogy azt hidd, hogy majd csak úgy szép simán kisétálhatsz mindabból, amivé a vágyad lett. Ok és okozat, bébi, gondolj csak erre. Ok és okozat. És az egyetlen, amit most már tehetsz, az egyetlen vallásos cselekedet, ami nyitva áll előtted, az, hogy játssz. Játssz Istennek, ha arra vágyol éppen – legyél Isten színésznője, ha arra vágyol. Mi lehetne szebb ennél? Legalább megpróbálhatnád, ha kedved tartja; abban még semmi rossz nincs, ha megpróbálod. – Rövid kis szünet következett. – A legjobb lenne mindjárt elkezdeni, bébi. Az a rohadt homok pereg, akármit csinálsz is. Tudom, mit beszélek. Szerencsésnek mondhatod magad, ha csak egyet tüsszenthetsz ebben az átkozottul egyszeri világban. – Újabb szünet következett, ezúttal még rövidebb, mint az imént. – Régebben sokat gyötrődtem rajta. Hiszen még mindig szerelmes vagyok Yorick koponyájába, bébi. És végül is van még időm, hogy szerelmes legyek bele egy darabig. És ha majd meghalok, szeretnék egy olyan átkozottul tiszteletet ébresztő koponyát, bébi. A fene esz egy ilyen tiszteletet keltő koponyáért, mint Yorické volt, tudod. És ugyanez a helyzet veled is, Franny Glass. Ugyanez, ugyanez... Uramisten, mit ér mind ez a sok beszéd! Ugyanabban az átkozott csodagyereknevelésben volt részed, mint nekem, és ha mind a mai napig nem tudod még, miféle koponyát akarnál magadnak egyszer majd, ha halott leszel, és mit kell tenned, hogy kiérdemeld – úgy értem, ha még most sem tudod legalább azt, hogy ha egyszer már színésznő vagy, hát mindenekelőtt játszanod kell –, mondd meg nekem, mi értelme van ennek a sok beszédnek?
Franny most szorosan az arcához nyomta szabad tenyerét, mint akit rettentő fogfájás gyötör.
– És csak még valamit, és aztán végeztem is, ígérem. Miről van szó? Arról, hogy amikor hazajöttél, őrjöngve szidtad a hülye közönséget. A rohadt „hamis nevetést” az ötödik sorból, vagy honnan. És igazad volt, tökéletesen igazad. Uramisten, szörnyű hallani. Teljesen tönkreteszi az embert. Egyetlen szóval sem állítom az ellenkezőjét. Csakhogy ez nem a te dolgod, Franny. De tényleg: nem a te dolgod. Az egyetlen, amivel egy művésznek törődnie kell, az, hogy megcélozzon valamiféle tökéletességet, méghozzá olyat, amelynek ő maga szabta meg a mértékegységét, nem pedig valaki más. Esküszöm neked, nincs jogod egyáltalán még csak töprengeni sem ezeken a dolgokon. Legalábbis gyakorlatilag nem. Érted, hogy gondolom ezt!
Csend volt. Egyikük sem lett azonban türelmetlen, egyikük sem lett ideges ettől a csendtől. Frannyt mintha még mindig rettenetes fogfájás gyötörte volna, ezért szorította arcához a kezét, arckifejezése viszont szemmel láthatólag megnyugvást vagy legalábbis beletörődést tükrözött.
A vonal másik végén újra hallatszott a hang. – Emlékszem még egy esetre, amikor úgy körülbelül ötödször léptem fel „Az okos gyerek”-ben. Walt helyett ugrottam be, amikor gipszben volt – emlékszel, ugye, amikor Walt gipszben volt. Nohát, egy este valahogy megbokrosodtam. Seymour, éppen amikor már az ajtóban voltam Wakerrel, azt mondta, jó lenne, ha kipucolnám a cipőmet. Rettenetes dühbe jöttem. Azt feleltem Seymournak: miért, hiszen a stúdió közönsége úgyis mind csupa tökfej, a bemondó tökfej, a rendezők tökfejek, mi a fenének kellene kipucolnom a cipőmet, s különben is, úgy ülök majd, hogy nem is látják. Seymour azonban azt mondta, mégis ki kell pucolnom a cipőmet. Méghozzá, mondta, a Kövér Hölgy kedvéért. A fene tudta, miről beszél, de olyan igazi Seymour-arccal mondta, kipucoltam hát a cipőmet. Soha nem mondta meg később sem, ki is az a Kövér Hölgy, de én azért valahányszor csak adásra mentem, kipucoltam a cipőmet. Tudod, abban az évben volt ez, amikor együtt szerepeltünk, ha ugyan még emlékszel. Azt hiszem, csak nagyon ritkán mulasztottam el a cipőpucolást, így aztán nagyon világos elképzelésem alakult ki a Kövér Hölgyről. Ott ült kint a teraszon egész nap, legyek után csapkodott a légyfogóval, és bömböltette a rádiót reggeltől estig. Elképzeltem, milyen szörnyű lehetett a hőség, aztán valószínűleg rákja is volt, és mit tudom én. Tény az, hogy nagyon jól megértettem, a fenébe is, miért pucoltatja ki velem Seymour minden adás előtt a cipőmet. Mert csakugyan volt értelme.
Franny felállt. Most már levette a kezét az arcáról, és két kézzel szorította a kagylót. – Nekem is mondta ezt egyszer – szólt bele most már ő is a telefonba. – Nekem is mondta egyszer, hogy nevettessem meg a Kövér Hölgyet. – Egyik kezével elengedte a kagylót. Egy pillanatra a fejére tette a kezét, de aztán már megint a kagylót fogta vele. – Én nem a teraszon képzeltem el a Kövér Hölgyet, hanem – tudod – olyan vastag, visszeres zongoralába volt neki. És – az enyém – ott ült örökké valami rettenetes fonott székben. És neki is rákja volt, és ő is napestig bömböltette a rádiót. Az enyém is!
– Persze, persze. Persze. Na jól van. Hadd mondjak most még valamit, bébi... ott vagy még?
Franny, rettentő izgalomban, bólintott.
– Nekem tökéletesen mindegy, hol játszik egy színész. Nyári előadásokon, a rádióban, a televízióban, vagy akár egy ilyen átok Broadway-színházban, ahol aztán csakugyan a legelegánsabb, jóltápláltabb, napsütöttebb világ találkozik, mindegy. De elárulok egy rettentő nagy titkot... Figyelsz? A nézőtéren senki nincs, aki ne Seymour Kövér Hölgye lenne. Beleértve még a te Tupper professzorodat is, bébi. És tucatnyi hülye unokatestvérét. Hát nem érted? Nem volt tudomásod eddig erről a feneette nagy titokról? És nem tudod – most figyelj jól ide –, nem tudod, ki is tulajdonképpen ez a Kövér Hölgy? Ugyan már, bébi. Ugyan már. Maga Krisztus, bébi, maga Krisztus.
Franny, nyilvánvalóan örömében, nem tudott mást csinálni, mint hogy szorította a kagylót, nagyon erősen szorította, két kézzel.
Vagy fél percig nem volt egyetlen szó, egyetlen pisszenés sem. Aztán: – Nem tudok mit mondani mást, bébi.
Frannynek a lélegzete majdnem elakadt, de azért csak szorította a kagylót. Miután a vonal szétkapcsolt, felhangzott, természetesen, a jól ismert búgás. Franny a legnagyobb gyönyörűséggel hallgatta, mintha ez a hang lenne az egyetlen elképzelhető kárpótlás azért a valaha minden dolgok legkezdetén megszakadt csendért. De úgy látszik, azt is jól tudta, mikor kell abbahagyni a fülelést: tudta, mintha övé lett volna egyszerre – sok vagy kevés – valamennyi bölcsesség a világon. S amikor lerakta a kagylót, azt is tudta, mi a következő teendő. Elrakta a dohányzóholmikat, felhajtotta az ágy barna gyapjútakaróját, amelyen eddig ült, kis mozdulattal lerúgta papucsát, és bebújt az ágyba. Mielőtt mély, álmatlan álomba merült volna, néhány percig csak feküdt szép nyugodtan, és felmosolygott a mennyezetre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.terebess.hu/keletkultinfo/zooey2.html

minimap