Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Salinger, J. D.: Magasabbra a tetőt, ácsok (Raise High the Roof Beam, Carpenters Magyar nyelven)

Salinger, J. D. portréja

Vissza a fordító lapjára

Raise High the Roof Beam, Carpenters (Angol)

One night some twenty years ago, during a siege of mumps in our enormous family, my youngest sister, Franny, was moved, crib and all, into the ostensibly germ-free room I shared with my eldest brother, Seymour. I was fifteen, Seymour was seventeen. Along about two in the morning, the new roommate's crying wakened me. I lay in a still, neutral position for a few minutes, listening to the racket, till I heard, or felt, Seymour stir in the bed next to mine. In those days, we kept a flashlight on the night table between us, for emergencies that, as far- as I remember, never arose. Seymour turned it on and got out of bed. "The bottle's on the stove, Mother said," I told him. "I gave it to her a little while ago," Seymour said. "She isn't hungry." He went over in the dark to the bookcase and beamed the flashlight slowly back and forth along the stacks. I sat up in bed. "What are you going to do?" I said. "I thought maybe I'd read something to her," Seymour said, and took down a book. "She's ten months old, for God's sake," I said. "I know," Seymour said. "They have ears. They can hear."
The story Seymour read to Franny that night, by flashlight, was a favorite of his, a Taoist tale. To this day, Franny swears that she remembers Seymour reading it to her:
Duke Mu of Chin said to Po Lo: "You are now advanced in years. Is there any member of your family whom I could employ to look for horses in your stead?" Po Lo replied: "A good horse can be picked out by its general build and appearance. But the superlative horse-one that raises no dust and leaves no tracks-is something evanescent and fleeting, elusive as thin air. The talents of my sons lie on a lower plane altogether; they can tell a good horse when they see one, but they cannot tell a superlative horse. I have a friend, however, one Chiu-fang Kao, a hawker of fuel and vegetables, who in things appertaining to horses is nowise my inferior. Pray see him."
Duke Mu did so, and subsequently dispatched him on the quest for a steed. Three months later, he returned with the news that he had found one. "It is now in Shach'iu" he added. "What kind of a horse is it?" asked the Duke. "Oh, it is a dun-colored mare," was the reply. However, someone being sent to fetch it, the animal turned out to be a coal-black stallion! Much displeased, the Duke sent for Po Lo. "That friend of yours," he said, "whom I commissioned to look for a horse, has made a fine mess of it. Why, he cannot even distinguish a beast's color or sex! What on earth can he know about horses?" Po Lo heaved a sigh of satisfaction. "Has he really got as far as that?" he cried. "Ah, then he is worth ten thousand of me put together. There is no comparison between us. What Kao keeps in view is the spiritual mechanism. In making sure of the essential, he forgets the homely details; intent on the inward qualities, he loses sight of the external. He sees what he wants to see, and not what he does not want to see. He looks at the things he ought to look at, and neglects those that need not be looked at. So clever a judge of horses is Kao, that he has it in him to judge something better than horses."
When the horse arrived, it turned out indeed to be a superlative animal.
I've reproduced the tale here not just because I invariably go out of my way to recommend a good prose pacifier to parents or older brothers of ten-month-old babies but for quite another reason. What directly follows is an account of a wedding day in 1942. It is, in my opinion, a self-contained account, with a beginning and an end, and a mortality, all its own. Yet, because I'm in possession of the fact, I feel I must mention that the bridegroom is now, in 1955, no longer living. He committed suicide in 1948, while he was on vacation in Florida with his wife.... Undoubtedly, though, what I'm really getting at is this: Since the bridegroom's permanent retirement from the scene, I haven't been able to think of anybody whom I'd care to send out to look for horses in his stead.
In late May of 1942, the progeny-seven in number-of Les and Bessie (Gallagher) Glass, retired Pantages Circuit vaude-villians, were flung, extravagantly speaking, all over the United States. I, for one, the second-eldest, was in the post hospital at Fort Benning, Georgia, with pleurisy-a little keepsake of thirteen weeks' infantry basic training. The twins, Walt and Waker, had been split up a whole year earlier. Waker was in a conscientious objectors' camp in Maryland, and Walt was somewhere in the Pacific-or on his way there-with a field-artillery unit. (We've never been altogether sure where Walt was at that specific time. He was never a great letter writer, and very little personal information-almost none-reached us after his death. He was killed in an unspeakably absurd G. I. accident in late autumn of 1945, in Japan.) My eldest sister, Boo Boo, who comes, chronologically, between the twins and me, was an ensign in the Waves, stationed, off and on, at a naval base in Brooklyn. All that spring and summer, she occupied the small apartment in New York that my brother Seymour and I had all but technically given up after our induction. The two youngest children in the family, Zooey (male) and Franny (female), were with our parents in Los Angeles, where my father was hustling talent for a motion-picture studio. Zooey was thirteen, and Franny was eight. They were both appearing every week on a children's radio quiz program called, with perhaps typically pungent Goast-to-Coast irony, "It's a Wise Child." At one time . or another, I might well bring in here-or, rather, in one year or another-all the children in our family have been weekly hired "guests" on "It's a Wise Child." Seymour and I were the first to appear on the show, back in 1927, at the respective ages of ten and eight, in the days when the program "emanated" from one of the convention rooms of the old Murray Hill Hotel. All seven of us, from Seymour through Franny, appeared on the show under pseudonyms. Which may sound highly anomalous, considering that we're the children of vaudevillians, a sect not usually antipathetic to publicity, but my mother had once read a magazine article on the little crosses professional children are obliged to bear-their estrangement from normal, presumably desirable society-and she took an iron stand on the issue, and never, never wavered. (This is not the time at all to go into the question of whether most, or all, "professional" children ought to be outlawed, pitied, or unsentimentally executed as disturbers of the peace. For the moment, I'll only pass along that our combined income on "It's a Wise Child" has sent six of us through college, and is now sending the seventh.)
Our eldest brother, Seymour-with whom I'm all but exclusively concerned here-was a corporal in what, in 1942, was still called the Air Corps. He was stationed at a B-17 base in California, where, I believe, he was an acting company clerk. I might add, not quite parenthetically, that he was by far the least prolific letter writer in the family. I don't think I've had five letters from him in my life.
On the morning of either May 22nd or 3rd (no one in my family has ever dated a letter), a letter from my sister Boo Boo was placed on the foot of my cot in the post hospital at Fort Benning while my diaphragm was being strapped with adhesive tape (a usual medical procedure with pleurisy patients, presumably guaranteed to prevent them from coughing themselves to pieces). When the ordeal was over, I read Boo Boo's letter. I still have it, and it follows here verbatim:
DEAR BUDDY,
I'm in a terrible rush to pack, so this will be short but penetrating. Admiral Behind-pincher has decided that he must fly to parts unknown for the war effort and has also decided to take his secretary with him if I behave myself. I'm just sick about it. Seymour aside, it means Quonset huts in freezing air bases and boyish passes from our fighting men and those horrible paper things to get sick in on the plane. The point is, Seymour is getting married-yes, married, so please pay attention. I can't be there. I may be gone for anywhere from six weeks to two months on this trip. I've met the girl. She's a zero in my opinion but terrific-looking. I don't actually know that she's a zero. I mean she hardly said two words the night I met her. Just sat and smiled and smoked, so it isn't fair to say. I don't know anything about the romance itself at all, except that they apparently met when Seymour was stationed at Monmouth last winter. The mother is the end-a finger in all the arts, and sees a good Jungian man twice a week (she asked me twice, the night I met her, if I'd ever been analyzed). She told me she just wishes Seymour would relate to more people. In the same breath, said she just loves him, though, etc., etc., and that she used to listen to him religiously all the years he was on the air. That's all I know except that you've got to get to the wedding. I'll never forgive you if you don't. I mean it. Mother and Daddy can't get here from the Coast. Franny has the measles, for one thing. Incidentally, did you hear her last week? She went on at beautiful length about how she used to fly all around the apartment when she was four and no one was home. The new announcer is worse than Grant-if possible, even worse than Sullivan in the old days. He said she surely just dreamt that she was able to fly. The baby stood her ground like an angel. She said she knew she was able to fly because when she came down she always had dust on her fingers from touching the light bulbs. I long to see her. You, too. Anyhow, you've got to get to the wedding. Go A.W.O.L. if you have to, but please go. It's at three o'clock, June 4th. Very non-sectarian and Emancipated, at her grandmother's house on 63rd. Some judge is marrying them. I don't know the number of the house, but it's exactly two doors down from where Carl and Amy used to live in luxury. I'm going to wire Walt, but I think he's been shipped out already. Please get there, Buddy. He weighs about as much as a cat and he has that ecstatic look on his face that you can't talk to. Maybe it's going to be perfectly all right, but I hate 1942. I think I'll hate 1942 till I die, just on general principles. All my love and see you when I get back.
BOO BOO
A couple of days after the letter arrived, I was discharged from the hospital, in the custody, so to speak, of about three yards of adhesive tape around my ribs. Then began a very strenuous week's campaign to get permission to attend the wedding. I was finally able to do it by laboriously ingratiating myself with my company commander, a bookish man by his own confession, whose favorite author, as luck had it, happened to be my favorite author-L. Manning Vines. Or Hinds. Despite this spiritual bond between us, the most I could wangle out of him was a three-day pass, which would, at best, give me just enough time to travel by train to New York, see the wedding, bolt a dinner somewhere, and then return damply to Georgia.
All sit-up coaches on trains in 1942 were only nominally ventilated, as I remember, abounded with M.P.s, and smelled of orange juice, milk, and rye whiskey. I spent the night coughing and reading a copy of Ace Comics that someone was kind enough to lend me. When the train pulled into New York-at ten after two on the afternoon of the wedding-I was coughed out, generally exhausted, perspiring, unpressed, and my adhesive tape was itching hellishly. New York itself was indescribably hot. I had no time to go to my apartment first, so I left my luggage, which consisted of a rather oppressive-looking little canvas zipper bag, in one of those steel boxes at Penn Station. To make things still more provocative, as I was wandering around in the garment district trying to find an empty cab, a second lieutenant in the Signal Corps, whom I'd apparently overlooked saluting, crossing Seventh Avenue, suddenly took out a fountain pen and wrote down my name, serial number, and address while a number of civilians looked interestedly on.
I was limp when I finally got into a cab. I gave the driver directions that would take me at least as far as "Carl and Amy's" old house. As soon as we arrived in that block, however, it was very simple. One just followed the crowd. There was even a canvas canopy. A moment later, I entered an enormous old brownstone and was met by a very handsome, lavender-haired woman, who asked me whether I was a friend of the bride or the groom. I said the groom. "Oh," she said, "well, we're just bunching everybody up together." She laughed rather immoderately, and showed me to what seemed to be the last vacant folding chair in a very crowded outsize room. I have a thirteen-year-old blackout in my mind with regard to the over-all physical details of the room. Beyond the fact that it was jam-packed and stifling hot, I can remember only two things: that there was an organ playing almost directly behind me, and that the woman in the seat directly at my right turned to me and enthusiastically stage-whispered, "I'm Helen Silsburn!" From the location of our seats, I gathered that she was not the bride's mother, but, to play it safe, I smiled and nodded gregariously and was about to say who / was, but she put a decorous finger to her lips, and we both faced front. It was then, roughly, three o'clock. I closed my eyes and waited, a trifle guardedly, for the organist to quit the incidental music and plunge into "Lohengrin."
I haven't a very clear idea of how the next hour and a quarter passed, aside from the cardinal fact that there was no plunging into "Lohengrin." I remember a little dispersed band of unfamiliar faces that surreptitiously turned around, now and then, to see who was coughing. And I remember that the woman at my right addressed me once again, in the same rather festive . whisper. "There must be some delay," she said. "Have you ever seen Judge Ranker? He has the face of a saint." And I remember the organ music veering peculiarly, almost desperately, at one point, from Bach to early Rodgers and Hart. On the whole, though, I'm afraid, I passed the time paying little sympathetic hospital calls on myself for being obliged to suppress my coughing spells. I had a sustained, cowardly notion, the entire time I was in the room, that I was about to hemorrhage, or, at the very least, fracture a rib, despite the corset of adhesive tape I was wearing.

At twenty minutes past four-or, to put it another, blunter way, an hour and twenty minutes past what seemed to be all reasonable hope-the unmarried bride, her head down, a parent stationed on either side of her, was helped out of the building and conducted, fragilely, down a long flight of stone steps to the sidewalk. She was then deposited-almost hand over hand, it seemed-into the first of the sleek black hired cars that were waiting, double-parked, at the curb. It was an excessively graphic moment-a tabloid moment-and, as tabloid moments go, it had its full complement of eyewitnesses, for the wedding guests (myself among them) had already begun to pour out of the building, however decorously, in alert, not to say goggle-eyed, droves. If there was any even faintly lenitive aspect to the spectacle, the weather itself was responsible for it. The June sun was so hot and so glaring, of such multi-flashbulb-like mediacy, that the image of the bride, as she made her almost invalided way down the stone steps, tended to blur where blurring mattered most.
Once the bridal car was at least physically removed from the scene, the tension on the sidewalk-especially around the mouth of the canvas canopy, at the curb, where I, for one, was loitering-deteriorated into what, had the building been a church, and had it been a Sunday, might have been taken for fairly normal congregation-dispersing confusion. Then, very suddenly, the emphasized word came-reportedly from the bride's Uncle Al-that the wedding guests were to use the cars standing at the curb; that is, reception or no reception, change of plans or no change of plans. If the reaction in my vicinity was any criterion, the offer was generally received as a kind of beau geste. It didn't quite go without saying, however, that the cars were to be "used" only after a formidable-looking platoon of people-referred to as the bride's "immediate family"-had taken what transportation they needed to quit the scene. And, after a somewhat mysterious and bottleneck-like delay (during which I remained peculiarly riveted to the spot), the "immediate family" did indeed begin to make its exodus, as many as six or seven persons to a car, or as few as three or four. The number, I gathered, depended upon the age, demeanor, and hip spread of the first occupants in possession.
Suddenly, at someone's parting-but markedly crisp-suggestion, I found myself stationed at the curb, directly at the mouth of the canvas canopy, attending to helping people into cars.
How I had been singled out to fill this post deserves some small speculation. So far as I know, the unidentified, middle-aged man of action who had picked me for the job hadn't a glimmer of a national that I was the bridegroom's brother. Therefore, it seems logical that I was singled out for other, far less poetic reasons. The year was 1942. I was twenty-three, and newly drafted into the Army. It strikes me that it was solely my age, uniform, and the unmistakably serviceable, olivedrab aura about me that had left no doubt concerning my eligibility to fill in as doorman.
I was not only twenty-three but a conspicuously retarded twenty-three. I remember loading people into cars without any degree of competence whatever. On the contrary, I went about it with a certain disingenuous, cadetlike semblance of single-mindedness, of adherence to duty. After a few minutes, in fact, I became all too aware that I was catering to the needs of a predominantly older, shorter, fleshier generation, and my performance as an arm taker and door closer took on an even more thoroughly bogus puissance. I began to conduct myself like an exceptionally adroit, wholly engaging young giant with a cough.
But the heat of the afternoon was, to say the least, oppressive, and the compensations of my office must have seemed to me increasingly tokenless. Abruptly, though the crowd of "immediate family" seemed scarcely to have begun to thin out, I myself lunged into one of the freshly loaded cars, just as it started to draw away from the curb. In doing it, I hit my head a very audible (perhaps retributive) crack on the roof. One of the occupants of the car was none other than my whispering acquaintance, Helen Silsburn, and she started to offer me her unqualified sympathy. The crack had evidently resounded throughout the car. But at twenty-three I was the sort of young man who responds to all public injury of his person, short of a fractured skull, by giving out a hollow, subnormal-sounding laugh.
The car moved west, directly, as it were, into the open furnace of the late-afternoon sky. It continued west for two blocks, till it reached Madison Avenue, and then it right-angled sharply north. I felt as though we were all being saved from being caught up by the sun's terrible flue only by the anonymous driver's enormous alertness and skill.
The first four or five blocks north on Madison, conversation in the car was chiefly limited to remarks like "Am I giving you enough room?" and "I've never been so hot in my entire life." The one who had never been so hot in her entire life was, as I'd learned from a certain amount of eavesdropping at the curb, the bride's Matron of Honor. She was a hefty girl of about twenty-four or -five, in a pink satin dress, with a circlet of artificial forget-me-nots in her hair. There was a distinctly athletic ethos about her, as if, a year or two earlier, she might have majored in physical education in college. In her lap she was holding a bouquet of gardenias rather as though it were a deflated volleyball. She was seated in the back of the car, hip-pressed between her husband and a tiny elderly man in a top hat and cutaway, who was holding an unlighted clear-Havana cigar. Mrs. Silsburn and I-our respective inside knees unribaldly touching- occupied the jump seats. Twice, without any excuse whatever, out of sheer approval, I glanced around at the tiny elderly man. When I'd originally loaded the car and held the door open for him, I'd had a passing impulse to pick him up bodily and insert him gently through the open window. He was tininess itself, surely being not more than four nine or ten and without being either a midget or a dwarf. In the car, he sat staring very severely straight ahead of him. On my second look around at him, I noticed that he had what very much appeared to be an old gravy stain on the lapel of his cutaway. I also noticed that his silk hat cleared the roof of the car by a good four or five inches. . . . But for the most part, those first few minutes in the car, I was still mainly concerned with my own state of health. Besides having pleurisy and a bruised head, I had a hypochondriac's notion that I was getting a strep throat. I sat surreptitiously curling back my tongue and exploring the suspected ailing part. I was staring, as I remember, directly in front of me, at the back of the driver's neck, which was a relief map of boil scars, when suddenly my jump-seat mate addressed me: "I didn't get a chance to ask you inside. How's that darling mother of yours? Aren't you Dickie Briganza?"
My tongue, at the time of the question, was curled back exploratively as far as the soft palate. I disentangled it, swallowed, and turned to her. She was fifty, or thereabouts, fashionably and tastefully dressed. She was wearing a very heavy pancake makeup. I answered no-that I wasn't.
She narrowed her eyes a trifle at me and said I looked exactly like Celia Briganza's boy. Around the mouth. I tried to show by my expression that it was a mistake anybody could make. Then I went on staring at the back of the driver's neck. The car was silent. I glanced out of the window, for a change of scene.
"How do you like the Army?" Mrs. Silsburn asked. Abruptly, conversationally.
I had a brief coughing spell at that particular instant. When it was over, I turned to her with all available alacrity and said I'd made a lot of buddies. It was a little difficult for me to swivel in her direction, what with the encasement of adhesive tape around my diaphragm.
She nodded. "I think you're all just wonderful," she said, somewhat ambiguously. "Are you a friend of the bride's or the groom's?" she then asked, delicately getting down to brass tacks.
"Well, actually, I'm not exactly a friend-"
"You'd better not say you're a friend of the groom" the Matron of Honor interrupted me, from the back of the car. "I'd like to get my hands on him for about two minutes. Just two minutes, that's all."
Mrs. Silsburn turned briefly-but completely-around to smile at the speaker. Then she faced front again. We made the round trip, in fact, almost in unison. Considering that Mrs. Silsburn had turned around for only an instant, the smile she had bestowed on the Matron of Honor was a kind of jump-seat masterpiece. It was vivid enough to express unlimited partisanship with all young people, all over the world, but most particularly with this spirited, outspoken local representative, to whom, perhaps, she had been little more than perfunctorily introduced, if at all.
"Bloodthirsty wench," said a chuckling male voice. And Mrs. Silsburn and I turned around again. It was the Matron of Honor's husband who had spoken up. He was seated directly behind me, at his wife's left. He and I briefly exchanged that blank, uncomradely look which, possibly, in the crapulous year of 1942, only an officer and a private could exchange. A first lieutenant in the Signal Corps, he was wearing a very interesting Air Corps pilot's cap-a visored hat with the metal frame removed from inside the crown, which usually conferred on the wearer a certain, presumably desired, intrepid look. In his case, however, the cap didn't begin to fill the bill. It seemed to serve no other purpose than to make my own outsize, regulation headpiece feel rather like a clown's hat that someone had nervously picked out of the incinerator. His face was sallow and, essentially, daunted-looking. He was perspiring with an almost incredible profusion-on his forehead, on his upper lip, and even at the end of his nose-to the point where a salt tablet might have been in order. "I'm married to the bloodthirstiest wench in six counties," he said, addressing Mrs. Silsburn and giving another soft, public chuckle. In automatic deference to his rank, I very nearly chuckled right along with him-a short, inane, stranger's and draftee's chuckle that would clearly signify that I was with him and everyone else in the car, against no one.
"I mean it," the Matron of Honor said. "Just two minutes -that's all, brother. Oh, if I could just get my two little hands-"
"All right, now, take it easy, take it easy," her husband said, still with apparently inexhaustible resources of connubial good humor. "Just take it easy. You'll last longer."
Mrs. Silsburn faced around toward the back of the car again, and favored the Matron of Honor with an all but canonized smile. "Did anyone see any of his people at the wedding?" she inquired softly, with just a little emphasis-no more than perfectly genteel-on the personal pronoun.
The Matron of Honor's answer came with toxic volume: "No. They're all out on the West Coast or someplace. I just wish I had."
Her husband's chuckle sounded again. "What wouldja done if you had, honey?" he asked-and winked indiscriminately at me.
"Well, I don't know, but I'd've done something," said the Matron of Honor. The chuckle at her left expanded in volume. "Well, I would have!" she insisted. "I'd've said something to them. I mean. My gosh." She spoke with increasing aplomb, as though perceiving that, cued by her husband, the rest of us within earshot were finding something attractively forthright- spunky-about her sense of justice, however youthful or impractical it might be. "Don't know what I'd have said to them. I probably would have just blabbered something idiotic. But my gosh. Honestly! I just can't stand to see somebody get away with absolute murder. It makes my blood boil." She suspended animation just long enough to be bolstered by a look of simulated empathy from Mrs. Silsburn. Mrs. Silsburn and I were now turned completely, supersociably, around in our jump seats. "I mean it," the Matron of Honor said. "You can't just barge through life hurting people's feelings whenever you feel like it,"
"I'm afraid I know very little about the young man," Mrs. Silsburn said, softly. "As a matter of fact, I haven't even met him. The first I'd heard that Muriel was even engaged-"
"Nobody's met him," the Matron of Honor said, rather explosively. "/ haven't even met him. We had two rehearsals, and both times Muriel's poor father had to take his place, just because his crazy plane couldn't take off. He was supposed to get a hop here last Tuesday night in some crazy Army plane, but it was snowing or something crazy in Colorado, or Arizona, or one of those crazy places, and he didn't get in till one o'clock in the morning, last night. Then-at that insane hour-he calls Muriel on the phone from way out in Long Island or someplace and asks her to meet him in the lobby of some horrible hotel so they can talk." The Matron of Honor shuddered eloquently. "And you know Muriel. She's just darling enough to let anybody and his brother push her around. That's what gripes me. It's always those kind of people that get hurt in the end... Anyway, so she gets dressed and gets in a cab and sits in some horrible lobby talking with him till quarter to five in the morning." The Matron of Honor released her grip on her gardenia bouquet long enough to raise two clenched fists above her lap. "Ooo, it makes me so mad!" she said.
"What hotel?" I asked the Matron of Honor. "Do you know?" I tried to make my voice sound casual, as though, possibly, my father might be in the hotel business and I took a certain understandable filial interest in where people stopped in New York. In reality, my question meant almost nothing. I was just thinking aloud, more or less. I'd been interested in the fact that my brother had asked his fiancee to meet him in a hotel lobby, rather than at his empty, available apartment. The morality of the invitation was by no means out of character, but it interested me, mildly, nonetheless.
"I don't know which hotel," the Matron of Honor said irritably. "Just some hotel." She stared at me. "Why?" she demanded. "Are you a friend of his?"
There was something distinctly intimidating about her stare. It seemed to come from a one-woman mob, separated only by time and chance from her knitting bag and a splendid view of the guillotine. I've been terrified of mobs, of any kind, all my life. "We were boys together," I answered, all but unintelligibly.
"Well, lucky you!"
"Now, now," said her husband. '
"Well, I'm sorry" the Matron of Honor said to him, but addressing all of us. "But you haven't been in a room watching that poor kid cry her eyes out for a solid hour. It's not funny- and don't you forget it. I've heard about grooms getting cold feet, and all that. But you don't do it at the last minute. I mean you don't do it so that you'll embarrass a lot of perfectly nice people half to death and almost break a kid's spirit and everything! If he'd changed his mind, why didn't he write to her and at least break it off like a gentleman, for goodness' sake? Before all the damage was done."
"All right, take it easy, just take it easy," her husband said. His chuckle was still there, but it was sounding a trifle strained.
"Well, I mean it! Why couldn't he write to her and just tell her, like a man, and prevent all this tragedy and everything?" She looked at me, abruptly. "Do you have any idea where he is, by any chance?" she demanded, with metal in her voice. "If you were boyhood friends, you should have some-"
"I just got into New York about two hours ago," I said nervously. Not only the Matron of Honor but her husband and Mrs. Silsburn as well were now staring at me. "So far, I haven't even had a chance to get to a phone." At that point, as I remember, I had a coughing spell. It was genuine enough, but I must say I did very little to suppress it or shorten its duration.
"You had that cough looked at, soldier?" the Lieutenant asked me when I'd come out of it.
At that instant, I had another coughing spell-a perfectly genuine one, oddly enough. I was still turned a sort of half or quarter right in my jump seat, with my body averted just enough toward the front of the car to be able to cough with all due hygienic propriety.

It seems very disorderly, but I think a paragraph ought to be wedged in right here to answer a couple of stumpers. First off, why did I go on sitting in the car? Aside from all incidental considerations, the car was reportedly destined to deliver its occupants to the bride's parents' apartment house. No amount of information, first- or secondhand, that I might have acquired from the prostrate, unmarried bride or from her disturbed (and, very likely, angry) parents could possibly have made up for the awkwardness of my presence in their apartment. Why, then, did I go on sitting in the car? Why didn't I get out while, say, we were stopped for a red light? And, still more salient, why had I jumped into the car in the first place?. .. There seem to me at least a dozen answers to these questions, and all of them, however dimly, valid enough. I think, though, that I can dispense with them, and just reiterate that the year was 1942, that I was twenty-three, newly drafted, newly advised in the efficacy of keeping close to the herd-and, above all, I felt lonely. One simply jumped into loaded cars, as I see it, and stayed seated in them.

To get back to the plot, I remember that while all three- the Matron of Honor, her husband, and Mrs. Silsburn-were conjunctively staring at me and watching me cough, I glanced over at the tiny elderly man in the back. He was still staring fixedly straight ahead of him. I noticed, almost with gratitude, that his feet didn't quite touch the floor. They looked like old and valued friends of mine.
"What's this man supposed to do, anyway?" the Matron of Honor said to me when I'd emerged from my second coughing spell.
"You mean Seymour?" I said. It seemed clear, at first, from her inflection, that she had something singularly ignominious in mind. Then, suddenly, it struck me-and it was sheerly intuitive-that she might well be in secret possession of a motley number of biographical facts about Seymour; that is, the low, regrettably dramatic, and (in my opinion) basically misleading facts about him. That he'd been Billy Black, a national radio "celebrity," for some six years of his boyhood. Or that, for another example, he'd been a freshman at Columbia when he'd just turned fifteen.
"Yes, Seymour," said the Matron of Honor. "What'd he do before he was in the Army?"
Again I had the same little effulgent flash of intuition that she knew much more about him than, for some reason, she meant to indicate. It seemed, for one thing, that she knew perfectly well that Seymour had been teaching English before his induction-that he'd been a professor. A professor. For an instant, in fact, as I looked at her, I had a very uncomfortable notion that she might even know that I was Seymour's brother. It wasn't a thought to dwell on. Instead, I looked her unsquarely in the eye and said, "He was a chiropodist." Then, abruptly, I faced around and looked out of my window. The car had been motionless for some minutes, and I had just become aware of the sound of martial drums in the distance, from the general direction of Lexington or Third Avenue.

"It's a parade!" said Mrs. Silsburn. She had faced around, too.
We were in the upper Eighties. A policeman was stationed in the middle of Madison Avenue and was halting all north-and south-bound traffic. So far as I could tell, he was just halting it; that is, not redirecting it either east or west. There were three or four cars and a bus waiting to move southward, but our car chanced to be the only vehicle aimed uptown. At the immediate corner, and at what I could see of the uptown side street leading toward Fifth Avenue, people were standing two and three deep along the curb and on the walk, waiting, apparently, for a detail of troops, or nurses, or Boy Scouts, or what-have-you, to leave their assembly point at Lexington or Third Avenue and march past.
"Oh, Lord. Wouldn't you just know?" said the Matron of Honor.
I turned around and very nearly bumped heads with her. She was leaning forward, toward and all but into the space between Mrs. Silsburn and me. Mrs. Silsburn turned toward her, too, with a responsive, rather pained expression.
"We may be here for weeks," the Matron of Honor said, craning forward to see out of the driver's windshield. "I should be there now. I told Muriel and her mother I'd be in one of the first cars and that I'd get up to the house in about five minutes. Oh, God! Can't we do something?"
"I should be there, too," Mrs. Silsburn said, rather promptly.
"Yes, but I solemnly promised her. The apartment's gonna be loaded with all kinds of crazy aunts and uncles and absolute strangers, and I told her I'd stand guard with about ten bayonets and see that she got a little privacy and-" She broke off. "Oh, God. This is awful."
Mrs. Silsburn gave a small, stilted laugh. "I'm afraid I'm one of the crazy aunts," she said. Clearly, she was affronted.
The Matron of Honor looked at her. "Oh-I'm sorry. I didn't mean you," she said. She sat back in her seat. "I just meant that their apartment's so tiny, and if everybody starts pouring in by the dozens-You know what I mean."
Mrs. Silsburn said nothing, and I didn't look at her to see just how seriously she'd been affronted by the Matron of Honor's remark. I remember, though, that I was impressed, in a peculiar sense, with the Matron of Honor's tone of apology for her little slip about "crazy aunts and uncles." It had been a genuine apology, but not an embarrassed and, still better, not an obsequious one, and for a moment I had a feeling that, for all her stagy indignation and showy grit, there was something bayonet-like about her, something not altogether unadmirable. (I'll grant, quickly and readily, that my opinion in this instance has a very limited value, I often feel a rather excessive pull toward people who don't overapologize.) The point is, however, that right then, for the first time, a small wave of prejudice against the missing groom passed over me, a just perceptible little whitecap of censure for his unexplained absenteeism.
"Let's see if we can get a little action around here," the Matron of Honor's husband said. It was rather the voice of a man who keeps calm under fire. I felt him deploying behind me, and then, abruptly, his head craned into the limited space between Mrs. Silsburn and me. "Driver," he said peremptorily, and waited for a response. When it came with promptness, his voice became a bit more tractile, democratic: "How long do you think we'll be tied up here?"
The driver turned around. "You got me, Mac," he said. He faced front again. He was absorbed in what was going on at the intersection. A minute earlier, a small boy with a partly deflated red balloon had run out into the cleared, forbidded street. He had just been captured and was being dragged back to the curb by his father, who gave the boy two only partly open-handed punches between the shoulder blades. The act was righteously booed by the crowd.
"Did you see what that man did to that child?" Mrs. Silsburn demanded of everyone in general. No one answered her.
"What about asking that cop how long we're apt to be held up here?" the Matron of Honor's husband said to the driver. He was still leaning forward. He'd evidently not been altogether satisfied with the laconic reply to his first question. "We're all in something of a hurry, you know. Do you think you could ask him how long we're apt to be tied up here?"
Without turning around, the driver rudely shrugged his shoulders. But he turned off his ignition, and got out of the car, slamming the heavy limousine door behind him. He was an untidy, bullish-looking man in partial chauffeur's livery-a black serge suit, but no cap.
He walked slowly and very independently, not to say insolently, the few steps over to the intersection, where the ranking policeman was directing things. The two then stood talking to each other for an endless amount of time. (I heard the Matron of Honor give a groan, behind me.) Then, suddenly, the two men broke into uproarious laughter-as though they hadn't really been conversing at all but had been exchanging very short dirty jokes. Then our driver, still laughing uninfectiously, waved a fraternal hand at the cop and walked-slowly-back to the car. He got in, slammed his door shut, extracted a cigarette from a package on the ledge over the dashboard, tucked the cigarette behind his ear, and then, and then only, turned around to make his report to us. "He don't know," he said. "We gotta wait for the parade to pass by here." He gave us, collectively, an indifferent onceover. "After that we can go ahead O.K." He faced front, disengaged the cigarette from behind his ear, and lit it.
In the back of the car, the Matron of Honor sounded a voluminous little plaint of frustration and pique. And then there was silence. For the first time in several minutes, I glanced around at the tiny elderly man with the unlighted cigar. The delay didn't seem to affect him. His standard of comportment for sitting in the rear seat of cars-cars in motion, cars stationary, and even, one couldn't help imagining, cars that were driven off bridges into rivers-seemed to be fixed. It was wonderfully simple. You just sat very erect, maintaining a clearance of four or five inches between your top hat and the roof, and you stared ferociously ahead at the windshield. If Death-who was out there all the time, possibly sitting on the hood-if Death stepped miraculously through the glass and came in after you, in all probability you just got up and went along with him, ferociously but quietly. Chances were, you could take your cigar with you, if it was a clear Havana.
"What are we going to do? Just sit here?" the Matron of Honor said. "I'm so hot I could die." And Mrs. Silsburn and I turned around just in time to see her look at her husband directly for the first time since they'd got into the car. "Can't you move over just a tiny little bit?" she said to him. "I'm so squashed in here I can hardly breathe."
The Lieutenant, chuckling, opened his hands expressively. "I'm practically sitting on the fender now, Bunny," he said.
The Matron of Honor then looked over, with mixed curiosity and disapproval, at her other seatmate, who, as though unconsciously dedicated to cheering me up, was occupying far more space than he needed. There was a good two inches between his right hip and the base of the outside armrest. The Matron of Honor undoubtedly noticed it, too, but, for all her metal, she didn't quite have what it would have taken to speak up to that formidable-looking little personage. She turned back to her husband. "Can you reach your cigarettes?" she said irritably. "I'll never get mine out, the way we're packed in here." With the words "packed in," she turned her head again to shoot a brief, all-implicit look at the tiny guilty party who had usurped the space she thought ought rightfully to be hers. He remained sublimely out of touch. He went on glaring straight ahead of him, toward the driver's windshield. The Matron of Honor looked at Mrs. Silsburn, and raised her eyebrows expressively. Mrs. Silsburn responded with a countenance full of understanding and sympathy. The Lieutenant, meanwhile, had shifted his weight over to his left, or window-side, buttock, and from the right-hand pocket of his officer's pinks had taken out a package of cigarettes and a folder of matches. His wife picked out a cigarette, and waited for a light, which was immediately forthcoming. Mrs. Silsburn and I watched the lighting of the cigarette as though it were a moderately bewitching novelty.
"Oh, pardon me" the Lieutenant suddenly said, and extended his cigarette pack to Mrs. Silsburn.
"No, thank you. I don't smoke," Mrs. Silsburn said quickly- almost with regret.
"Soldier?" the Lieutenant said, extending the pack to me, after the most imperceptible of hesitations. In all truth, I rather liked him for putting through the offer, for the small victory of common courtesy over caste, but I declined the cigarette.
"May I see your matches?" Mrs. Silsburn said, in an exceedingly diffident, almost little-girlish voice.
"These?" said the Lieutenant. He handed his folder of matches readily over to Mrs. Silsburn.
While I looked on with an expression of absorption, Mrs. Silsburn examined the match folder. On its outside cover, in gold letters on a crimson background, were printed the words "These Matches Were Stolen from Bob and Edie Burwick's House." "Darling," Mrs. Silsburn said, shaking her head. "Really darling." I tried to show by my expression that I perhaps couldn't read the inscription without eyeglasses; I squinted, neutrally. Mrs. Silsburn seemed reluctant to hand the folder back to its owner. When she had, and the Lieutenant had replaced the folder in the breast pocket of his tunic, she said, "I don't think I've ever seen that before." Turned almost completely around, now, in her jump seat, she sat gazing rather fondly at the Lieutenant's breast pocket.
"We had a whole bunch of them made up last year," the Lieutenant said. "Be amazed, actually, how it keeps you from running out of matches."
The Matron of Honor turned to him-or, rather, on him. "We didn't do it for that," she said. She gave Mrs. Silsburn a you-know-how-men-are look, and said to her, "I don't know. I just thought it was cute. Corny, but sort of cute. You know."
"It's darling. I don't think I've ever-"
"Actually, it isn't original or anything like that. Everybody's got them now," the Matron of Honor said. "Where I got the idea originally, as a matter of fact, was from Muriel's mother and dad. They always had them around the house." She inhaled deeply on her cigarette, and as she went on talking, she released the smoke in little syllabic drafts. "Golly, they're terrific people. That's what kills me about this whole business. I mean why doesn't something like this happen to all the stinkers in the world, instead of the nice ones? That's what I can't understand." She looked to Mrs. Silsburn for an answer.
Mrs. Silsburn smiled a smile that was at once worldly, wan, and enigmatic-the smile, as I remember, of a sort of jump-seat Mona Lisa. "I've often wondered," she mused softly. She then mentioned, rather ambiguously, "Muriel's mother is my late husband's baby sister, you know."
"Oh!" the Matron of Honor said with interest. "Well, then, you know." She reached out an extraordinarily long left arm, and flicked her cigarette ashes into the ashtray near her husband's window. "I honestly think she's one of the few really brilliant people I've met in my entire life. I mean she's read just about everything that's ever been printed. My gosh, if I'd read just about one-tenth of what that woman's read and forgotten, I'd be happy. I mean she's taught, she's worked on a newspaper, she designs her own clothes, she does every single bit of her own housework. Her cooking's out of this world. Golly! I honestly think she's the most wonder-"
"Did she approve of the marriage?" Mrs. Silsburn interrupted. "I mean the reason I ask, I've been in Detroit for weeks and weeks. My sister-in-law suddenly passed away, and I've-" "She's too nice to say," the Matron of Honor said flatly. She shook her head. "I mean she's too-you know-discreet and all." She reflected. "As a matter of fact, this morning's about the only time I ever heard her say boo on the subject, really. And then it was only just because she was so upset about poor Muriel." She reached out an arm and tipped her cigarette ashes again.
"What'd she say this morning?" Mrs. Silsburn asked avidly.
The Matron of Honor seemed to reflect for a moment. "Well, nothing very much, really," she said. "I mean nothing small or really derogatory or anything like that. All she said, really, was that this Seymour, in her opinion, was a latent homosexual and that he was basically afraid of marriage. I mean she didn't say it nasty or anything. She just said it-you know-intelligently. I mean she was psychoanalyzed herself for years and years." The Matron of Honor looked at Mrs. Silsburn. "That's no secret or anything. I mean Mrs. Fedder'll tell you that herself, so I'm not giving away any secret or anything."
"I know that," Mrs. Silsburn said quickly. "She's the last person in the-"
"I mean the point is," the Matron of Honor said, "she isn't the kind of person that comes right out and says something like that unless she knows what she's talking about. And she never, never would've said it in the first place if poor Muriel hadn't been so-you know-so prostrate and everything." She shook her head grimly. "Golly, you should've seen that poor kid."
I should, no doubt, break in here to describe my general reaction to the main import of what the Matron of Honor was saying. I'd just as soon let it go, though, for the moment, if the reader will bear with me.
"What else did she say?" Mrs. Silsburn asked. "Rhea, I mean. Did she say anything else?" I didn't look at her-I couldn't take my eyes off the Matron of Honor's face-but I had a passing, wild impression that Mrs. Silsburn was all but sitting in the main speaker's lap.
"No. Not really. Hardly anything," The Matron of Honor, reflecting, shook her head. "I mean, as I say, she wouldn't have said anything-with people standing around and all-if poor Muriel hadn't been so crazy upset." She flicked her cigarette ashes again. "About the only other thing she said was that this Seymour was a really schizoid personality and that, if you really looked at it the right way, it was really better for Muriel that things turned out the way they did. Which makes sense to me, but I'm not so sure it does to Muriel. He's got her so buffaloed that she doesn't know whether she's coming or going. That's what makes me so-"
She was interrupted at that point. By me. As I remember, my voice was unsteady, as it invariably is when I'm vastly upset. "What brought Mrs. Fedder to the conclusion that Seymour is a latent homosexual and schizoid personality?"
AH eyes-all searchlights, it seemed-the Matron of Honor's, Mrs. Silsburn's, even the Lieutenant's, were abruptly trained on me. "What?" the Matron of Honor said to me, sharply, faintly hostilely. And again I had a passing, abrasive notion that she knew I was Seymour's brother.
"What makes Mrs. Fedder think that Seymour's a latent homosexual and schizoid personality?"
The Matron of Honor stared at me, then gave an eloquent snort. She turned and appealed to Mrs. Silsburn with a maximum of irony. "Would you say that somebody's normal that pulled a stunt like the one today?" She raised her eyebrows, and waited, "Would you?" she asked quietly-quietly. "Be honest. I'm just asking. For this gentleman's benefit."
Mrs. Silsburn's answer was gentleness itself, fairness itself. "No, I certainly would not," she said.
I had a sudden, violent impulse to jump out of the car and break into a sprint, in any direction at all. As I remember, though, I was still in my jump seat when the Matron of Honor addressed me again. "Look," she said, in the spuriously patient tone of voice that a teacher might take with a child who is not only retarded but whose nose is forever running unattractively. "I don't know how much you know about people. But what man in his right mind, the night before he's supposed to get married, keeps his fiancee up all night blabbing to her all about how he's too happy to get married and that she'll have to postpone the wedding till he feels steadier or he won't be able to come to it? Then, when his fiancee explains to him like a child that everything's been arranged and planned out for months, and that her father's gone to incredible expense and trouble and all to have a reception and everything like that, and that her relatives and friends are coming from all over the country-then, after she explains all that, he says to her he's terribly sorry but he can't get married till he feels less happy or some crazy thing! Use your head, now, if you don't mind. Does that sound like somebody normal? Does that sound like somebody in their right mind?" Her voice was now shrill. "Or does that sound like somebody that should be stuck in some booby hatch?" She looked at me very severely, and when I didn't immediately speak up in either defense or surrender, she sat heavily back in her seat, and said to her husband, "Give me another cigarette, please. This thing's gonna burn me." She handed him her burning stub, and he extinguished it for her. He then took out his cigarette package again. "You light it," she said. "I haven't got the energy."
Mrs. Silsburn cleared her throat. "It sounds to me," she said, "like a blessing in disguise that everything's turned-"
"I ask you," the Matron of Honor said to her with a fresh impetus, at the same time accepting a freshly lighted cigarette from her husband. "Does that sound like a normal person-a normal man-to you? Or does it sound like somebody that's either never grown up or is just an absolute raving maniac of some crazy kind?"
"Goodness. I don't know what to say, really. It just sounds to me like a blessing in disguise that every-"
The Matron of Honor sat forward suddenly, alertly, exhaling smoke through her nostrils. "All right, never mind that, drop that for a minute-I don't need that," she said. She was addressing Mrs. Silsburn, but in actuality she was addressing me through Mrs. Silsburn's face, so to speak. "Did you ever see in the movies?" she demanded.
The name she mentioned was the professional name of a then fairly well-known-and now, in 1955, a quite famous-actress-singer.
"Yes," said Mrs. Silsburn quickly and interestedly, and waited.
The Matron of Honor nodded. "All right," she said. "Did you ever notice, by any chance, how she smiles sort of crooked? Only on one side of her face, sort of? It's very noticeable if you-"
"Yes-yes, I have!" Mrs. Silsburn said.
The Matron of Honor dragged on her cigarette, and glanced over-just perceptibly-at me. "Well, that happens to be a partial paralysis of some kind," she said, exhaling a little gust of smoke with each word. "And do you know how she got it? This normal Seymour person apparently hit her and she had nine stitches taken in her face." She reached over (in lieu, possibly, of a better stage direction) and flicked her ashes again.
"May I ask where you heard that?" I said. My lips were quivering slightly, like two fools.
"You may," she said, looking at Mrs. Silsburn instead of me. "Muriel's mother happened to mention it about two hours ago, while Muriel was sobbing her eyes out." She looked at me. "Does that answer your question?" She suddenly shifted her bouquet of gardenias from her right to her left hand. It was the nearest thing to a fairly commonplace nervous gesture that I'd seen her make. "Just for your information, incidentally," she said, looking at me, "do you know who I think you are? I think you're this Seymour's brother." She waited, very briefly, and, when I didn't say anything: "You look like him, from his crazy picture, and I happen to know that he was supposed to come to the wedding. His sister or somebody told Muriel." Her look was fixed unwaveringly on my face. "Are you?" she asked bluntly.
My voice must have sounded a trifle rented when I answered. "Yes," I said. My face was burning. In a way, though, I felt an infinitely less furry sense of self-identification than I had since I'd got off the train earlier in the afternoon.
"I knew you were," the Matron of Honor said. "I'm not stupid, you know. I knew who you were the minute you got in this car." She turned to her husband. "Didn't I say he was his brother the minute he got in this car? Didn't I?"
The Lieutenant altered his sitting position a trifle. "Well, you said he probably-yes, you did," he said. "You did. Yes."
One didn't have to look over at Mrs. Silsburn to perceive how attentively she had taken in this latest development. I glanced past and behind her, furtively, at the fifth passenger-the tiny elderly man-to see if his insularity was still intact. It was. No one's indifference has ever been such a comfort to me.
The Matron of Honor came back to me. "For your information, I also know that your brother's no chiropodist. So don't be so funny. I happen to know he was Billy Black on 'It's a Wise Child' for about fifty years or something."
Mrs. Silsburn abruptly took a more active part in the conversation. "The radio program?" she inquired, and I felt her looking at me with a fresh, keener, interest.
The Matron of Honor didn't answer her. "Which one were you?" she said to me. "Georgie Black?" The mixture of rudeness and curiosity in her voice was interesting, if not quite disarming.
"Georgie Black was my brother Walt," I said, answering only her second question.
She turned to Mrs. Silsburn. "It's supposed to be some kind of a secret or something, but this man and his brother Seymour were on this radio program under fake names or something. The Black children."
"Take it easy, honey, take it easy," the Lieutenant suggested, rather nervously.
His wife turned to him. "I will not take it easy," she said- and again, contrary to my every conscious inclination, I felt a little pinch of something close to admiration for her metal, solid brass or no. "His brother's supposed to be so indigent, for heaven's sake," she said. "In college when he was fourteen or something, and all like that. If what he did to that kid today is intelligent, then I'm Mahatma Gandhi! I don't care. It just makes me sick!"
Just then, I felt a minute extra added discomfort. Someone was very closely examining the left, or weaker, side of my face. It was Mrs. Silsburn. She started a bit as I turned abruptly toward her. "May I ask if you were Buddy Black?" she said, and a certain deferential note in her voice rather made me think, for a fractional moment, that she was about to present me with a fountain pen and a small, morocco-bound autograph album. The passing thought made me distinctly uneasy-considering, if nothing else, the fact that it was 1942 and some nine or ten years past my commercial bloom. "The reason I ask," she said, "my husband used to listen to that program without fail every single-"
"If you're interested," the Matron of Honor interrupted her, looking at me, "that was the one program on the air I always absolutely loathed. I loathe precocious children. If I ever had a child that-"
The end of her sentence was lost to us. She was interrupted, suddenly and unequivocally, by the most piercing, most deafening, most impure E-flat blast I've ever heard. All of us in the car, I'm sure, literally jumped. At that moment, a drum-and-bugle corps, composed of what seemed to be a hundred or more tone-deaf Sea Scouts, was passing. With what seemed to be almost delinquent abandon, the boys had just rammed into the sides of "The Stars and Stripes Forever." Mrs. Silsburn, very sensibly, clapped her hands over her ears.
For an eternity of seconds, it seemed, the din was all but incredible. Only the Matron of Honor's voice could have risen above it-or, for that matter, would have attempted to. When it did, one might have thought she was addressing us, obviously at the top of her voice, from some great distance away, somewhere, possibly, in the vicinity of the bleachers of Yankee Stadium.
"I can't take this!" she said. "Let's get out of here and find some place to phone from! I've got to phone Muriel and say we're delayed! She'll be crazy!"
With the advent of the local Armageddon, Mrs. Silsburn and I had faced front to see it in. We now turned around again in our jump seats to face the Leader. And, possibly, our deliverer.
"There's a Schrafft's on Seventy-ninth Street!" she bellowed at Mrs. Silsburn. "Let's go have a soda, and I can phone from there! It'll at least be air-conditioned!"
Mrs. Silsburn nodded enthusiastically, and pantomined "Yes!" with her mouth.
"You come, too!" the Matron of Honor shouted at me.
With very peculiar spontaneity, I remember, I shouted back to her the altogether extravagant word "Fine!" (It isn't easy, to this day, to account for the Matron of Honor's having included me in her invitation to quit the: ship. It may simply have been inspired by a born leader's natural sense of orderliness. She may have had some sort of remote but compulsive urge to make her landing party complete... My singularly immediate acceptance of the invitation strikes me as much more easily explainable. I prefer to think it was a basically religious impulse. In certain Zen monasteries, it's a cardinal rule, if not the only serious enforced discipline, that when one monk calls out "Hi!" to another monk, the latter must call back "Hi!" without thinking.)
The Matron of Honor then turned and, for the first time, directly addressed the tiny elderly man beside her. To my undying gratification, he was still glaring straight ahead of him, as though his own private scenery hadn't changed an iota. His un-lighted clear-Havana cigar was still clenched between two fingers. What with his apparent unmindfulness of the terrible din the passing drum-and-bugle corps was making, and, possibly, from a grim tenet that all old men over eighty must be either stone-deaf or very hard of hearing, the Matron of Honor brought her lips to within an inch or two of his left ear. "We're going to get out of the car!" she shouted at him-almost into him. "We're going to find a place to phone from, and maybe have some refreshment! Do you want to come with us?"
The elderly man's immediate reaction was just short of glorious. He looked first at the Matron of Honor, then at the rest of us, and then grinned. It was a grin that was no less resplendent for the fact that it made no sense whatever. Nor for the fact that his teeth were obviously, beautifully, transcendently false. He looked at the Matron of Honor inquisitively for just an instant, his grin wonderfully intact. Or, rather, he looked to her- as if, I thought, he believed the Matron of Honor, or one of us, had lovely plans to pass a picnic basket his way.
"I don't think he heard you, honey!" the Lieutenant shouted. The Matron of Honor nodded, and once again brought the megaphone of her mouth up close to the old man's ear. With really praiseworthy volume, she repeated her invitation to the old man to join us in quitting the car. Once again, at face value, the old man seemed more than amenable to any suggestion in the world-possibly not short of trotting over and having a dip in the East River. But again, too, one had an uneasy conviction that he hadn't heard a word that was said to him. Abruptly, he proved that this was true. With an enormous grin at all of us collectively, he raised his cigar hand and, with one finger, significantly tapped first his mouth, then his ear. The gesture, as he made it, seemed related to a perfectly first-class joke of some kind that he fully meant to share with all of us.
At that moment, Mrs. Silsburn, beside me, gave a visible little sign-almost a jump-of comprehension. She touched the Matron of Honor's pink satin arm, and shouted, "I know who he is! He's deaf and dumb-he's a deaf-mute! He's Muriel's father's uncle!"
The Matron of Honor's lips formed the word "Oh!" She swung around in her seat, toward her husband. "You got a pencil and paper?" she bellowed to him.
I touched her arm and shouted that I had. Hastily-almost, in fact, for some reason, as though time were about to run out on all of us-I took out of my inside tunic pocket a small pad and a pencil stub that I'd recently acquisitioned from a desk drawer of my company Orderly Room at Fort Benning.
Somewhat overly legibly, I wrote on a sheet of paper, "We're held up indefinitely by the parade. We're going to find a phone and have a cold drink somewhere. Will you join us?" I folded the paper once, then handed it to the Matron of Honor, who opened it, read it, and then handed it to the tiny old man. He read it, grinning, and then looked at me and wagged his head up and down several times vehemently. I thought for an instant that this was the full and perfectly eloquent extent of his reply, but he suddenly motioned to me with his hand, and I gathered that he wanted me to pass him my pad and pencil, I did so- without looking over at the Matron of Honor, from whom great waves of impatience were rising. The old man adjusted the pad and pencil on his lap with the greatest care, then sat for a moment, pencil poised, in obvious concentration, his grin diminished only a very trifle. Then the pencil began, very unsteadily, to move. An "i" was dotted. And then both pad and pencil were returned personally to me, with a marvellously cordial extra added wag of the head. He had written, in letters that had not quite jelled yet, the single word "Delighted." The Matron of Honor, reading over my shoulder, gave a sound faintly like a snort, but I quickly looked over at the great writer and tried to show by my expression that all of us in the car knew a poem when we saw one, and were grateful.
One by one, then, from both doors, we all got out of the car -abandoned ship, as it were, in the middle of Madison Avenue, in a sea of hot, gummy macadam. The Lieutenant lingered behind a moment to inform the driver of our mutiny. As I remember very well, the drum-and-bugle corps was still endlessly passing, and the din hadn't abated a bit.
The Matron of Honor and Mrs. Silsburn led the way to Schrafft's. They walked as a twosome-almost as advance scouts -south on the east side of Madison Avenue. When he'd finished briefing the driver, the Lieutenant caught up with them. Or almost up with them. He fell a little behind them, in order to take out his wallet in privacy and see, apparently, how much money he had with him.
The bride's father's uncle and I brought up the rear. Whether he had intuited that I was his friend or simply because I was the owner of a pad and pencil, he had rather more scrambled than gravitated to a walking position beside me. The very top of his beautiful silk hat didn't quite come up as high as my shoulder. I set a comparatively slow gait for us, in deference to the length of his legs. At the end of a block or so, we were quite a good distance behind the others. I don't think it troubled either of us. Occasionally, I remember, as we walked along, my friend and I looked up and down, respectively, at each other and exchanged idiotic expressions of pleasure at sharing one another's company.
When my companion and I reached the revolving door of Schrafft's Seventy-ninth Street, the Matron of Honor, her husband, and Mrs. Silsburn had all been standing there for some minutes. They were waiting, I thought, as a rather forbiddingly integrated party of three. They had been talking, but they stopped when our motley twosome approached. In the car, just a couple of minutes earlier, when the drum-and-bugle corps blasted by, a common discomfort, almost a common anguish, had lent our small group a semblance of alliance-of the sort that can be temporarily conferred on Cook's tourists caught in a very heavy rainstorm at Pompeii. All too clearly now, as the tiny old man and I reached the revolving door of Scharfft's, the storm was over. The Matron of Honor and I exchanged expressions of recognition, not of greeting. "It's closed for alterations," she stated coldly, looking at me. Unofficially but unmistakably, she was appointing me odd-man-out again, and at that moment, for no reason worth going into, I felt a sense of isolation and loneliness more overwhelming than I'd felt all day. Somewhat simultaneously, it's worth noting, my cough reactivated itself. I pulled my handkerchief out of my hip pocket. The Matron of Honor turned to Mrs. Silsburn and her husband. "There's a Longchamps around here somewhere," she said, "but I don't know where."
"I don't either," Mrs. Silsburn said. She seemed very close to tears. At both her forehead and her upper lip, perspiration has seeped through even her heavy pancake makeup. A black patent-leather handbag was under her left arm. She held it is though it were a favorite doll, and she herself an experimentally rouged and powdered, and very unhappy, runaway child.
"We're not gonna be able to get a cab for love or money," the Lieutenant said pessimistically. He was looking the worse for wear, too. His "hot pilot's" cap appeared almost cruelly incongruous on his pale, dripping, deeply unintrepid-looking face, and I remember having an impulse to whisk it off his head, or at least to straighten it somewhat, to adjust it into a less cocked position-the same impulse, in general motive, that one might feel at a children's party, where there is invariably one small, exceedingly homely child wearing a paper hat that crushes down one or both ears.
"Oh, God, what a day!" the Matron of Honor said for all of us. Her circlet of artificial flowers was somewhat askew, and she was thoroughly damp, but, I thought, the only thing really destructible about her was her remotest appendage, so to speak -her gardenia bouquet. She was still holding it, however absent-mindedly, in her hand. It obviously hadn't stood the gaff. "What'U we do?" she asked, rather frantically for her. "We can't walk there. They live practically in Riverdsde. Does anybody have any bright ideas?" She looked first at Mrs. Silsburn, then at her husband-and then, in desperation possibly, at me.
"I have an apartment near here," I said suddenly and nervously. "It's just down the block, as a matter of fact." I have a feeling that I gave out this information a trifle too loudly. I may even have shouted it, for all I know. "It belongs to my brother and me. My sister's using it while we're in the army, but she's not there now. She's in the Waves, and she's off on some trip." I looked at the Matron of Honor-or at some point just over her head. "You can at least phone from there, if you like," I said. "And the apartment's air-conditioned. We might all cool off for a minute and get our breaths."
When the first shock of the invitation had passed over, the Matron of Honor, Mrs. Silsburn, and the Lieutenant went into a sort of consultation, of eyes only, but there was no visible sign that any kind of verdict was forthcoming. The Matron of Honor was the first to take any kind of action. She'd been looking-in vain-at the other two for an opinion on the subject. She turned back to me and said, "Did you say you had a phone?"
"Yes. Unless my sister's had it disconnected for some reason, and I can't see why she would have."
"How do we know your brother won't be there?" the Matron of Honor said.
It was a small consideration that hadn't entered my overheated head. "I don't think he will be," I said. "He may be-it's his apartment, too-but I don't think he will. I really don't."
The Matron of Honor stared at me, openly, for a moment- and not really rudely, for a change, unless children's stares are rude. Then she turned back to her husband and Mrs. Silsburn, and said, "We might as well. At least we can phone." They nodded in agreement. Mrs. Silsburn, in fact, went so far as to remember her code of etiquette covering invitations given in front of Scharfft's. Through her sun-baked pancake makeup, a semblance of an Emily Post smile peeped out at me. It was very welcome, as I remember. "G'mon, then, let's get out of this sun," our leader said. "What'll I do with this?" She didn't wait for an answer. She stepped over to the curb and unsentimentally disengaged herself from her wilted gardenia bouquet. "O.K., lead on, Macduff," she said to me. "We'll follow you. And all I have to say is he'd better not be there when we get there, or I'll kill the bastard." She looked at Mrs. Silsburn. "Excuse my language-but I mean it."
As directed, I took the lead, almost happily. An instant later, a silk hat materialized in the air beside me, considerably down and at the left, and my special, only technically unassigned cohort grinned up at me-for a moment, I rather thought he was going to slip his hand into mine.

My three guests and my one friend remained outside in the hall while I briefly cased the apartment.
The windows were all closed, the two air-conditioners had been turned to "Shut," and the first breath one took was rather like inhaling deeply in someone's ancient racoon-coat pocket. The only sound in the whole apartment was the somewhat trembling purr of the aged refrigerator Seymour and I had acquired secondhand. My sister Boo Boo, in her girlish, naval way, had left it turned on. There were, in fact, throughout the apartment, any number of little untidy signs that a seafaring lady had taken over the place. A handsome, small-size, ensign's navy-blue jacket was flung, lining down, across the couch. A box of Louis Sherry candies-half empty, and with the unconsumed candies all more or less experimentally squeezed-was open on the coffee table, in front of the couch. A framed photograph of a very resolute-looking young man I'd never seen before stood on the desk. And all the ashtrays in sight were in full blossom with crumpled facial tissues and lipsticked cigarette ends. I didn't go into the kitchen, the bedroom, or the bathroom, except to open the doors and take a quick look to see if Seymour was standing upright anywhere. For another, I was kept pretty busy raising blinds, turning on air-conditioners, emptying loaded ashtrays. Besides, the other members of the party barged in on me almost immediately. "It's hotter in here than it is on the street," the Matron of Honor said, by way of greeting, as she strode in.
"I'll be with you in just a minute," I said. "I can't seem to get this air-conditioner to work." The "On" button seemed to be stuck, in fact, and I was busily tinkering with it.
While I worked on the air-conditioner switch-with my hat still on my head, I remember-the others circulated rather suspiciously around the room. I watched them out of the corner of one eye. The Lieutenant went over to the desk and stood looking up at the three or four square feet of wall directly above it, where my brother and I, for defiantly sentimental reasons, had tacked up a number of glossy eight-by-ten photographs. Mrs. Silsburn sat down-inevitably. I thought-in the one chair in the room that my deceased Boston bull used to enjoy sleeping in; its arms, upholstered in dirty corduroy, had been thoroughly slavered and chewed on in the course of many a nightmare. The bride's father's uncle-my great friend-seemed to have disappeared completely. The Matron of Honor, too, seemed suddenly to be somewhere else. "I'll get you all something to drink in just a second," I said uneasily, still trying to force the switch button on the air-conditioner.
"I could use something cold to drink," said a very familiar voice. I turned completely around and saw that she had stretched herself out on the couch, which accounted for her noticeable vertical disappearance. "I'll use your phone in just a second," she advised me. "I couldn't open my mouth anyway to talk on the phone, in this condition, I'm so parched. My tongue's so dry."
The air-conditioner abruptly whirred into operation, and I came over to the middle of the room, into the space between the couch and the chair where Mrs. Silsburn was sitting. "I don't know what there is to drink," I said. "I haven't looked in the refrigerator, but I imagine-"
"Bring anything," the eternal spokeswoman interrupted from the couch. "Just make it wet. And cold." The heels of her shoes were resting on the sleeve of my sister's jacket. Her hands were folded across her chest. A pillow was bunched up under her head. "Put ice in it, if you have any," she said, and closed her eyes. I looked down at her for a brief but murderous instant, then bent over and, as tactfully as possible, eased Boo Boo's jacket out from under her feet. I started to leave the room and go about my chores as host, but just as I took a step, the Lieutenant spoke up from over at the desk.
"Whereja get all these pictures?" he said.
I went directly over to him. I was still wearing my visored, oversize garrison cap. It hadn't occurred to me to take it off. I stood beside him at the desk, and yet a trifle behind him, and looked up at the photographs on the wall. I said they were mostly old pictures of the children who had been on "It's a Wise Child" in the days when Seymour and I had been on the show.
The Lieutenant turned to me. "What was it?" he said. "I never heard it. One of those kids' quiz shows? Questions and answers, and like that?" Unmistakably, a soupgon of Army rank had slipped unnoisily but insidiously into his voice. He also seemed to be looking at my hat.
I took off my hat, and said, "No, not exactly." A certain amount of low family pride was suddenly evoked. "It was before my brother Seymour was on it. And it more or less got. that way again after he went off the program. But he changed the whole format, really. He turned the program into a kind of children's round-table discussion."
The Lieutenant looked at me with, I thought, somewhat excessive interest. "Were you on it, too?" he said.
"Yes."
The Matron of Honor spoke up from the other side of the room, from the invisible, dusty recesses of the couch. "I'd like to see a kid of mine get on one of those crazy progams," she said. "Or act. Any of those things. I'd die, in fact, before I'd let any child of mine turn themself into a little exhibitionist before the public. It warps their whole entire lives. The pub/i-city and all, if nothing else-ask any psychiatrist. I mean how can you have any kind of a normal childhood or anything?" Her head, crowned in a now lopsided circlet of flowers, suddenly popped into view. As though disembodied, it perched on the catwalk of the back of the couch, facing the Lieutenant and me. "That's probably what's the matter with that brother of yours," the Head said. "I mean you lead an absolutely freakish life like that when you're a kid, and so naturally you never learn to grow up. You never learn to relate >to normal people or anything. That's exactly what Mrs. Fedder was saying in that crazy bedroom a couple of hours ago. But exactly. Your brother's never learned to relate to anybody. All he can do, apparently, is go around giving people a bunch of stitches in their faces. He's absolutely unfit for marriage or anything halfway normal, for goodness' sake. As a matter of fact, that's exactly what Mrs. Fedder said." The Head then turned just enough to glare over at the Lieutenant. "Am I right, Bob? Did she or didn't she say that? Tell the truth."
The next voice to speak up was not the Lieutenant's but mine. My mouth was dry, and my groin felt damp. I said I didn't give a good God damn what Mrs. Fedder had to say on the subject of Seymour. Or, for that matter, what any professional dilettante or amateur bitch had to say. I said that from the time Seymour was ten years old, every summa-cum-laude Thinker and intellectual men's-room attendant in the country had been having a go at him. I said it might be different if Seymour had just been some nasty little high-I.Q. showoff. I said he hadn't ever been an exhibitionist. He went down to the broadcast every Wednesday night as though he were going to his own funeral. He didn't even talk to you, for God's sake, the whole way down on the bus or subway. I said that not one God-damn person, of all the patronizing, fourth-rate critics and column writers, had ever seen him for what he really was. A poet, for God's sake. And I mean a poet. If he never wrote a line of poetry, he could still flash what he had at you with the back of his ear if he wanted to.
I stopped right there, thank God. My heart was banging away something terrible, and, like most hypochondriacs, I had a little passing, intimidating notion that such speeches were the stuff that heart attacks are made of. To this day, I have no idea at all how my guests reacted to my outbreak, the polluted little stream of invective I'd loosed on them. The first real exterior detail that I was aware of was the universally familiar sound of plumbing. It came from another part of the apartment. I looked around the room suddenly, between and through and past the immediate faces of my guests. "Where's the old man?" I asked. "The little old man?" Butter wouldn't have melted in my mouth.
Oddly enough, when an answer came, it came from the Lieutenant, not the Matron of Honor. "I believe he's in the bathroom," he said. The statement was issued with a special forthrightness, proclaiming the speaker to be one of those who don't mince everyday hygienic facts.
"Oh," I said. I looked rather absently around the room again. Whether or not I deliberately avoided meeting the Matron of Honor's terrible eye, I don't remember, or don't care to remember. I spotted the bride's father's uncle's silk hat on the seat of a straight chair, across the room. I had an impulse to say hello, aloud, to it. "I'll get some cold drinks," I said. "I'll just be a minute."
"May I use your phone?" the Matron of Honor suddenly said to me as I passed by the couch. She swung her feet to the floor.
"Yes-yes, of course," I said. I looked at Mrs. Silsburn and the Lieutenant. "I thought I'd make some Tom Collinses, if there are any lemons or limes. Will that be all right?"
The Lieutenant's answer startled me by its sudden conviviality. "Bring 'em on," he said, and rubbed his hands together, like a hearty drinking man.
Mrs. Silsburn left off studying the photographs over the desk to advise me, "If you're going to make Tom Collinses-please, just a teentsy, teentsy little bit of gin in mine. Almost none at all, if it isn't too much trouble." She was beginning to look a bit recuperated, even in just the short time since we'd got off the street. Perhaps, for one reason, because she was standing within a few feet of the air-conditioner I'd turned on and some cool air was coming her way. I said I'd look out for her drink, and then left her among the minor radio "celebrities" of the early thirties and the late twenties, the many passe little faces of Seymour's and my boyhood. The Lieutenant seemed well able to shift for himself in my absence, too; he was already moving, hands joined behind his back, like a lone connoisseur, toward the bookshelves. The Matron of Honor followed me out of the room, yawning as she did-a cavernous, audible yawn that she made no effort to suppress or obstruct from view.
As the Matron of Honor followed me toward the bedroom, where the phone was, the bride's father's uncle came toward us from the far end of the hall. His face was in the ferocious repose that had fooled me during most of the car ride, but as he came closer to us in the hall, the mask reversed itself; he pantomimed to us both the very highest salutations and greetings and I found myself grinning and nodding immoderately in return. His sparse white hair looked freshly combed-almost freshly washed, as though he might have discovered a tiny barbershop cached away at the other end of the apartment. When he'd passed us, I felt a compulsion to look back over my shoulder, and when I did, he waved to me, vigorously-a great, bon-voyage, come-back-soon wave. It picked me up no end. "What is he? Crazy?" the Matron of Honor said. I said I hoped so, and opened the door of the bedroom.
She sat down heavily on one of the twin beds-Seymour's, as a matter of fact. The phone was on the night table within easy reach. I said I'd bring her a drink right away. "Don't bother- I'll be right out," she said. "Just close the door, if you don't mind... I don't mean it that way, but I can never talk on the phone unless the door's closed." I told her I was the exact same way, and started to leave. But just as I'd turned to come out of the space between the two beds, I noticed a small collapsible canvas valise over on the window seat. At first glance, I thought it was mine, miraculously arrived at the apartment, all the way from Penn Station, under its own steam. My second thought was that it must be Boo Boo's. I walked over to it. It  was unzipped, and just one look at the top layer of its contents told me who the real owner was. With another, more inclusive look, I saw something lying on top of two laundered suntan shirts that I thought ought not to be left alone in the room with the Matron of Honor. I picked it out of the bag, slipped it under one arm, waved fraternally to the Matron of Honor, who had already inserted a finger into the first hole of the number she intended to dial, and was waiting for me to clear out, and then I closed the door behind me.
I stood for some little time outside the bedroom, in the gracious solitude of the hall, wondering what to do with Seymour's diary, which, I ought to rush to say, was the object I'd picked out of the top of the canvas bag. My first constructive thought was to hide it till my guests had left. It seemed to me a good idea to take it into the bathroom and drop it into the laundry hamper. However, on a second and much more involved rain of thought, I decided to take it into the batrhoom and read parts of it and then drop it into the laundry hamper.
It was a day, God knows, not only of rampant signs and symbols but of wildly extensive communication via the written word. If you jumped into crowded cars, Fate took circuitous pains, before you did any jumping, that you had a pad and pencil with you, just in case one of your fellow-passengers was a deafmute. If you slipped into bathrooms, you did well to look up to see if there were any little messages, faintly apocalyptical or otherwise, posted high over the washbowl.
For years, among the seven children in our one-bathroom family, it was our perhaps cloying but serviceable custom to leave messages for one another on the medicine-cabinet mirror, using a moist sliver of soap to write with. The general theme of our messages usually ran to excessively strong admonitions and, not infrequently, undisguised threats. "Boo Boo, pick up your washcloth when you're done with it. Don't leave it on the floor. Love, Seymour." "Walt, your turn to take Z. and F. to the park. I did it yesterday. Guess who." "Wednesday is their anniversary. Don't go to movies or hang around studio after broadcast or pay forfeit. This means you, too, Buddy." "Mother said Zooey nearly ate the Feenolax. Don't leave slightly poisonous objects on the sink that he can reach and eat." These, of course, are samples straight out of our childhood, but years later, when, in the name of independence or what-have-you, Seymour and I branched out and took an apartment of our own, he and I had not more than nominally departed from the old family custom. That is, we didn't just throw away our old soap fragments.
When I'd checked into the bathroom with Seymour's diary under my arm, and had carefully secured the door behind me, I spotted a message almost immediately. It was not, however, in Seymour's handwriting but, unmistakably, in my sister Boo Boo's. With or without soap, her handwriting was always almost indecipherably minute, and she had easily managed to post the following message up on the mirror: "Raise high the roof beam, carpenters. Like Ares comes the bridegroom, taller far than a tall man. Love, Irving Sappho, formerly under contract to Elysium Studios Ltd. Please be happy happy happy with your beautiful Muriel. This is an order. I outrank everybody on this block." The contract writer quoted in the text, I might mention, has always been a great favorite-at appropriately staggered time intervals-with all the children in our family, largely through the immeasurable impact of Seymour's taste in poetry on all of us. I read and reread the quotation, and then I sat down on the edge of the bathtub and opened Seymour's diary.

What follows is an exact reproduction of the pages from Seymour's diary that I read while I was sitting on the edge of the bathtub. It seems perfectly orderly to me to leave out individual datelines. Suffice it to say, I think, all these entries were made while he was stationed at Fort Monmouth, in late 1941 and early 1942, some several months before the wedding date was set.

"It was freezing cold at retreat parade this evening, and yet about six men from our platoon alone fainted during the endless playing of 'The Star-Spangled Banner.' I suppose if your blood circulation is normal, you can't take the unnatural military position of attention. Especially if you're holding a leaden rifle up at Present Arms. I have no circulation, no pulse. Immobility is my home. The tempo of 'The Star-Spangled Banner' and I are in perfect understanding. To me, its rhythm is a romantic waltz.
"We got passes till midnight, after the parade. I met Muriel at the Biltmore at seven. Two drinks, two drugstore tuna-fish sandwiches, then a movie she wanted to see, something with Greer Garson in it. I looked at her several times in the dark when Greer Garson's son's plane was missing in action. Her mouth was open. Absorbed, worried. The identification with Metro-Goldwyn-Mayer tragedy complete. I felt awe and happiness. How I love and need her undiscriminating heart. She looked over at me when the children in the picture brought in the kitten to show to their mother. M. loved the kitten and wanted me to love it. Even in the dark, I could sense that she felt the usual estrangement from me when I don't automatically love what she loves. Later, when we were having a drink at the station, she asked me if I didn't think that kitten was 'rather nice.' She doesn't use the word 'cute' any more. When did I ever frighten her out of her normal vocabulary? Bore that I am, I mentioned R.H. Blyth's definition of sentimentality: that we are being sentimental when we give to a thing more tenderness than God gives to it. I said (sententiously?) that God undoubtedly loves kittens, but not, in all probability, with Technicolor bootees on their paws. He leaves that creative touch to script writers. M. thought this over, seemed to agree with me, but the 'knowledge' wasn't too very welcome. She sat stirring her drink and feeling unclose to me. She worries over the way her love for me comes and goes, appears and disappears. She doubts its reality simply because it isn't as steadily pleasurable as a kitten. God knows it is sad. The human voice conspires to desecrate everything on earth."
"Dinner tonight at the Fedders'. Very good. Veal, mashed potatoes, lima beans, a beautiful oil-and-vinegar green salad. For dessert there was something Muriel made herself: a kind of frozen cream-cheese affair, with raspberries on it. It made tears come to my eyes. (Saigyo says, 'What it is I know not /But with the gratitude/ My tears fall.') A bottle of ketchup was placed on the table near me. Muriel apparently told Mrs. Fedder that I put ketchup on everything. I'd give the world to have seen M. telling her mother defensively that I put ketchup even on string beans. My precious girl.
"After dinner Mrs. Fedder suggested we listen to the program. Her enthusiasm, her nostalgia for the program, especially for the old days when Buddy and I were on it, makes me uneasy. Tonight it was broadcast from some naval airbase, of all places, near San Diego. Much too many pedantic questions and answers. Franny sounded as though she had a head cold. Zooey was in dreamy top form. The announcer had them off on the subject of housing developments, and the little Burke girl said she hated houses that all look alike-meaning a long row of identical 'development' houses. Zooey said they were 'nice.' He said it would be very nice to come home and be in the wrong house. To eat dinner with the wrong people by mistake, sleep in the wrong bed by mistake, and kiss everybody goodbye in the morning thinking they were your own family. He said he even wished everybody in the world looked exactly alike. He said you'd keep thinking everybody you met was your wife or your mother or father, and people would always be throwing their arms around each other wherever they went, and it would look 'very nice.'
"I felt unbearably happy all evening. The familiarity between Muriel and her mother struck me as being so beautiful when we were all sitting in the living room. They know each other's weaknesses, especially conversational weaknesses, and pick at them with their eyes. Mrs. Fedder's eyes watch over Muriel's conversational taste in 'literature,' and Muriel's eyes watch over her mother's tendency to be windy, verbose. When they argue, there can be no danger of a permanent rift, because they're Mother and Daughter. A terrible and beautiful phenomenon to watch. Yet there are times when I sit there enchanted that I wish Mr. Fedder were more conversationally active. Sometimes I feel I need him. Sometimes, in fact, when I come in the front door, it's like entering a kind of untidy, secular, two-woman convent. Sometimes when I leave, I have a peculiar feeling that both. M. and her mother have stuffed my pockets with little bottles and tubes containing lipstick, rouge, hair nets, deodorants, and so on. I feel overwhelmingly grateful to them, but I don't know what to do with their invisible gifts."
"We didn't get our passes directly after retreat this evening, because someone dropped his rifle while the visiting British general was making his inspection. I missed the 5:52 and was an hour late meeting Muriel. Dinner at Lun Far's on 58th. M. irritable and tearful throughout dinner, genuinely upset and scared. Her mother thinks I'm a schizoid personality. Apparently she's spoken to her psychoanalyst about me, and he agrees with her. Mrs. Fedder has asked Muriel to find out discreetly if there's any insanity in the family. I gather that Muriel was naive enough to tell her where I got the scars on my wrists, poor sweet baby. From what M. says, however, this doesn't bother her mother nearly so much as a couple of other things. Three other things. One, I withdraw from and fail to relate to people. Two, apparently there is something 'wrong' with me because I haven't seduced Muriel. Three, evidently Mrs. Fedder has been haunted for days by my remark at dinner one night that I'd like to be a dead cat. She asked me at dinner last week what I intended to do after I got out of the Army. Did I intend to resume teaching at the same college? Would I go back to teaching at all? Would I consider going back on the radio, possibly as a 'commentator' of some kind? I answered that it seemed to me that the war might go on forever, and that I was only certain that if peace ever came again I would like to be a dead cat. Mrs. Fedder thought I was cracking a joke of some kind. A sophisticated joke. She thinks I'm very sophisticated, according to Muriel. She thought my deadly-serious comment was the sort of joke one ought to acknowledge with a light, musical laugh. When she laughed, I suppose it distracted me a little, and I forgot to explain to her. I told Muriel tonight that in Zen Buddhism a master was once asked what was the most valuable thing in the world, and the master answered that a dead cat was, because no one could put a price on it. M. was relieved, but I could see she could hardly wait to get home to assure her mother of the harmlessness of my remark. She rode to the station with me in the cab. How sweet she was, and in so much better humor. She was trying to teach me to smile, spreading the muscles around my mouth with her fingers. How beautiful it is to see her laugh. Oh, God, I'm so happy with her. If only she could be happier with me. I amuse her at times, and she seems to like my face and hands and the back of my head, and she gets a vast satisfaction out of telling her friends that she's engaged to the Billy Black who was on 'It's a Wise Child' for years. And I think she feels a mixed maternal and sexual drive in my general direction. But on the whole I don't make her really happy. Oh, God, help me. My one terrible consolation is that my beloved has an undying, basically undeviating love for the institution of marriage itself. She has a primal urge to play house permanently. Her marital goals are so absurd and touching. She wants to get a very dark sun tan and go up to the desk clerk in some very posh hotel and ask if her Husband has picked up the mail yet. She wants to shop for curtains. She wants to shop for maternity clothes. She wants to get out of her mother's house, whether she knows it or not, and despite her attachment to her. She wants children-good-looking children, with her features, not mine. I have a feeling, too, that she wants her own Christmastree ornaments to unbox annually, not her mother's.
"A very funny letter came from Buddy today, written just after he came off K.P. I think of him as I write about Muriel. He would despise her for her marriage motives as I've put them down here. But are they despicable? In a way, they must be, but yet they seem to me so human-size and beautiful that I can't think of them even now as I write this without feeling deeply, deeply moved. He would disapprove of Muriel's mother, too. She's an irritating, opinionated woman, a type Buddy can't stand. I don't think he could see her for what she is. A person deprived, for life, of any understanding or taste for the main current of poetry that flows through things, all things. She might as well be dead, and yet she goes on living, stopping off at delicatessens, seeing her analyst, consuming a novel every night, putting on her girdle, plotting for Muriel's health and prosperity. I love her. I find her unimaginably brave."
"The whole company is restricted to the post tonight. Stood in line for a full hour to get to use the phone in the Rec Room. Muriel sounded rather relieved that I couldn't get in tonight. Which amuses and delights me. Another girl, if she genuinely wanted an evening free of her fiance, would go through the motions of expressing regret over the phone. M. just said Oh when I told her. How I worship her simplicity, her terrible honesty. How I rely on it."

"3:30 A.M. I'm over in the Orderly Room. I couldn't sleep. I put my coat on over my pajamas and came over here. Al Aspesi is G.Q. He's asleep on the floor. I can stay here if I answer the phone for him. What a night. Mrs. Fedder's analyst was there for dinner and grilled me, off and on, till about eleven-thirty. Occasionally with great skill, intelligence. Once or twice, I found myself pulling for him. Apparently he's an old fan of Buddy's and mine. He seemed personally as well as professionally interested in why I'd been bounced off the show at sixteen. He'd actually heard the Lincoln broadcast, but he had the impression that I'd said over the air that the Gettysburg Address was 'bad for children.' Not true. I told him I'd said I thought it was a bad speech for children to have to memorize in school. He also had the impression I'd said it was a dishonest speech. I told him I'd said that 51,112 men were casualties at Gettysburg, and that if someone had to speak at the anniversary of the event, he should simply have come forward and shaken his fist at his audience and then walked off-that is, if the speaker was an absolutely honest man. He didn't disagree with me, but he seemed to feel that I have a perfection complex of some kind. Much talk from him, and quite intelligent, on the virtues of living the imperfect life, of accepting one's own and others' weaknesses. I agree with him, but only in theory. I'll champion indiscrimination till doomsday, on the ground that it leads to health and a kind of very real, enviable happiness. Followed purely it's the way of the Tao, and undoubtedly the highest way. But for a discriminating man to achieve this, it would mean that he would have to dispossess himself of poetry, go beyond poetry. That is, he couldn't possibly learn or drive himself to like bad poetry in the abstract, let alone equate it with good poetry. He would have to drop poetry altogether. I said it would be no easy thing to do. Dr. Sims said I was putting it too stringently-putting it, he said, as only a perfectionist would. Can I deny that?
"Evidently Mrs. Fedder had nervously told him about Gharlotte's nine stitches. It was rash, I suppose, to have mentioned that old finished business to Muriel. She passes everything along to her mother while it's hot. I should object, no doubt, but I can't. M. can only hear me when her mother is listening, too, poor baby. But I had no intention of discussing Charlotte's stitches with Sims. Not over just one drink.
"I more or less promised M. at the station tonight that I'll go to a psychoanalyst one of these days. Sims told me that the man right here on the post is very good. Evidently he and Mrs. Fedder have had a tete-a-tete or two on the subject. Why doesn't this rankle me? It doesn't. It seems funny. It warms me, for no good reason. Even stock mothers-in-law in the funny papers have always remotely appealed to me. Anyway, I can't see that I have anything to lose by seeing an analyst. If I do it in the Army, it'll be free. M. loves me, but she'll never feel really close to me, familiar with me, frivolous with me, till I'm slightly overhauled.
"If or when I do start going to an analyst, I hope to God he has the foresight to let a dermatologist sit in on consultation. A hand specialist. I have scars on my hands from touching certain people. Once, in the park, when Franny was still in the carriage, I put my hand on the downy pate of her head and left it there too long. Another time, at Loew's Seventy-second Street, with Zooey during a spooky movie. He was about six or seven, and he went under the seat to avoid watching a scary scene. I put my hand on his head. Certain heads, certain colors and textures of human hair leave permanent marks on me. Other things, too. Charlotte once ran away from me, outside the studio, and I grabbed her dress to stop her, to keep her near me. A yellow cotton dress I loved because it was too long for her. I still have a lemon-yellow mark on the palm of my right hand. Oh, God, if I'm anything by a clinical name, I'm a kind of paranoiac in reverse. I suspect people of plotting to make me happy."

I remember closing the diary-actually, slamming it shut- after the word "happy." I then sat for several minutes with the diary under one arm, until I became conscious of a certain discomfort from having sat so long on the side of the bathtub. When I stood up, I found I was perspiring more profusely than I had all day, as though I had just got out of a tub, rather than just been sitting on the side of one. I went over to the laundry hamper, raised the lid, and, with an almost vicious wrist movement, literally threw Seymour's diary into some sheets and pillowcases that were on the bottom of the hamper. Then, for want of a better, more constructive idea, I went back and sat down on the side of the bathtub again. I stared for a minute or two at Boo Boo's message on the medicine-cabinet mirror, and then I left the bathroom, closing the door excessively hard after me, as though sheer force might lock up the place forever after.
My next stop was the kitchen. Fortunately, it led off the hall, and I could get there without having to go through the living room and face my guests. On arrival, and with the swinging door closed behind me, I took off my coat-my tunic-and dropped it across the enamel table. It seemed to require all my energy just to take off my coat, and I stood for some time, in my T shirt, just resting up, as it were, before taking on the herculean task of mixing drinks. Then, abruptly, as though I were being invisibly policed through small apertures in the wall I began to open cabinet and refrigerator doors, looking for Tom Collins ingredients. They were all there, except for lemons instead of limes, and in a few minutes I had a somewhat sugary pitcherful of Collinses made. I took down five glasses, and then looked around for a tray. It was just hard enough to find a tray, and it took me just long enough, so that by the time I did find one, I was giving out small, faintly audible whimpers as I opened and shut cabinet doors.
Just as I was starting out of the kitchen, with the pitcher and glasses loaded on the tray, and with my coat back on, an imaginary light bulb was turned on over my head-the way it is in comic strips to show that a character has a sudden very bright idea. I put down the tray on the floor. I went back over to the liquor shelf and took down a half-full fifth of Scotch. I brought my glass over and poured myself out-somewhat accidentally- at least four fingers of Scotch. I looked at the glass critically for a split second, and then, like a txied-and-true leading man in a Western movie, drank it off in one deadpan toss. A little piece of business, I might well mention, that I record here with a rather distinct shudder. Granted that I was twenty-three, and that I may have been doing only what any red-blooded twenty-three-year-old simpleton would have done under similar circumstances. I don't mean anything quite so simple as that. I mean that I am Not a Drinker, as the expression goes. On an ounce of whiskey, as a rule, I either get violently sick or I start scanning the room for unbelievers. On two ounces I've been known to pass out cold.
This was, however-by way of an unparalleled understatement-no ordinary day, and I remember that as I picked up the tray again and started to leave the kitchen, I felt none of the usual almost immediate metamorphic changes. There seemed to be an unprecedented degree of heat being generated in the subject's stomach, but that was all.
In the living room, as I brought in the loaded tray, there were no auspicious changes in the deportment of my guests, beyond the revitalizing fact that the bride's father's uncle had rejoined the group. He was ensconced in my dead Boston bull's old chair. His tiny legs were crossed, his hair was combed, his gravy stain was as arresting as ever, and-lo and behold-his cigar was lighted. We greeted each other even more extravagantly than usual, as though these intermittent separations were suddenly too long and unnecessary for either of us to bear with.
The Lieutenant was still over at the bookshelves. He stood turning the pages of a book he'd taken out, apparently engrossed in it. (I never did find out which book it was.) Mrs. Silsburn, looking considerably pulled together, even refreshed, with her pancake makeup, I thought, newly attended to, was seated on the couch now, in the corner of it farthest away from the bride's father's uncle. She was leafing through a magazine. "Oh, how lovely!" she said, in a party voice, as she sighted the tray I'd just put down on the coffee table. She smiled up at me convivially.
"I've put very little gin in it," I lied as I began to stir the pitcher.
"It's so lovely and cool in here now," Mrs. Silsburn said. "May I ask you a question, incidentally?" With that, she put aside her magazine, got up, and crossed around the couch and over to the desk. She reached up and placed a fingertip on one of the photographs on the wall. "Who is this beautiful child?" she asked me. With the air-conditioner now smoothly and steadily in operation, and having had time to apply fresh makeup, she was no longer the wilted, timorous child who had stood in the hot sun outside Schrafft's Seventy-ninth Street. She was addressing me now with all the brittle equipoise that had been at her disposal when I first jumped into the car, outside the bride's grandmother's house, when she asked me if I was someone named Dickie Briganza.
I left off stirring the pitcher of Collinses, and went around and over to her. She had fixed a lacquered fingernail on the photograph of the 1929 cast of "It's a Wise Child," and on one child in particular. Seven of us were sitting around a circular table, a microphone in front of each child. "That's the most beautiful child I've ever laid eyes on," Mrs. Silsburn said. "You know who she looks a teeny bit like? Around the eyes and mouth?"
At about that point, some of the Scotch-roughly, a finger of it, I'd say-was beginning to affect me, and I very nearly answered, "Dickie Briganza," but a certain cautionary impulse still prevailed. I nodded, and said the name of the motion-picture actress whom the Matron of Honor, earlier in the afternoon, had mentioned in connection with nine surgical stitches.
Mrs. Silsburn stared at me. "Was she on 'It's a Wise Child'?" she asked.
"For about two years, yes. God, yes. Under her own name, of course. Charlotte Mayhew."
The Lieutenant was now behind me, at my right, looking up at the photograph. At the drop of Charlotte's professional name, he had stepped over from the bookshelves to have a look.
"I didn't know she was ever on the radio as a child!" Mrs. Silsburn said. "I didn't know that! Was she so brilliant as a child?"
"No, she was mostly just noisy, really. She sang as well then as she does now, though. And she was wonderful moral support. She usually arranged things so that she sat next to my brother Seymour at the broadcasting table, and whenever he said anything on the show that delighted her, she used to step on his foot. It was like a hand squeeze, only she used her foot." As I deliveverd this little homily, I had my hands on the top rung of the straight chair at the desk. They suddenly slipped off-rather in the way one's elbow can abruptly lose its "footing" on the surface of a table or a bar counter. I lost and regained my belance almost simultaneously, though, and neither Mrs. Silsburn nor the Lieutenant seemed to notice it. I folded my arms. "On certain nights when he was in especially good form, Seymour -used to come home with a slight limp. That's really true. Charlotte didn't just step on his foot, she tramped ton it. He didn't care. He loved noisy girls."
"Well, isn't that interesting!" Mrs. Silsburn said. "I certainly never knew she was ever on the radio or anything."
"Seymour got her on, actually," I said. "She was the daughter of an osteopath who lived in our building on Riverside Drive." I replaced my hands on the rung of the straight chair, and leaned my weight forward on it, partly for support, partly in the style of an old backfence reminiscer. The sound of my own voice was now singularly pleasing to me. "We were playing stoopball-Are either of you at all interested in this?"
"Yes!" said Mrs. Silsburn.
"We were playing stoopball on the side of the building one afternoon after school, Seymour and I, and somebody who turned out to be Charlotte started dropping marbles on us from the twelfth story. That's how we met. We got her on the program that same week. We didn't even know she could sing. We just wanted her because she had such a beautiful New Yorkese accent. She had a Dyckman Street accent."
Mrs. Silsburn laughed the kind of tinkling laugh that is, of course, death to the sensitive anecdotist, cold sober or otherwise. She had evidently been waiting for me to finish, so that she could make a singleminded appeal to the Lieutenant. "Who does she look like to you?" she said to him importunately. "Around the eyes and mouth especially. Who does she remind you of?"
The Lieutenant looked at her, then up at the photograph. "You mean the way she is in this picture? As a kid?" he said. "Or now? The way she is in the movies? Which do you mean?"
"Both, really, I think. But especially right here in this picture."
The Lieutenant scrutinized the photograph-rather severely, I thought, as though he by no means approved of the way Mrs. Silsburn, who after all was a civilian as well as a woman, had asked him to examine it. "Muriel," he said shortly. "Looks like Muriel in this picture. The hair and all."
"But exactly!" said Mrs. Silsburn. She turned to me.
"But exactly," she repeated. "Have you ever met Muriel? I mean have you ever seen her when she's had her hair tied in a lovely big-"
"I've never seen Muriel at all until today," I said.
"Well, all right, just take my word." Mrs. Silsburn tapped the photograph impressively with her index finger. "This child could double for Muriel at that age. But to a T."
The whiskey was steadily edging up on me, and I couldn't quite take in this information whole, let alone consider its many possible ramifications. I walked back over-just a trifle straight-linishly, I think-to the coffee table and resumed stirring the pitcher of Collinses. The bride's father's uncle tried to get my attention as I came back into his vicinity, to greet me on my reappearance, but I was just abstracted enough by the alleged fact of Muriel's resemblance to Charlotte not to respond to him. I was also feeling just a trifle dizzy. I had a strong impulse, which I didn't indulge, to stir the pitcher from a seated position on the floor.
A minute or two later, as I was just starting to pour out the drinks, Mrs. Silsburn had a question for me. It all but sang its way across the room to me, so melodiously was it pitched. "Would it be very awful if I asked about that accident Mrs. Burwick happened to mention before? I mean those nine stitches she spoke of. Did your brother accidentally push her or something like that, I mean?"
I put down the pitcher, which seemed extraordinarily heavy and unwieldy, and looked over at her. Oddly, despite the mild dizziness I was feeling, distant images hadn't begun to blur in the least. If anything, Mrs. Silsburn as a focal point across the room seemed rather obtrusively distinct. "Who's Mrs. Burwick?" I said.
"My wife," the Lieutenant answered, a trifle shortly. He was looking over at me, too, if only as a committee of one to investigate what was taking me so long with the drinks.
"Oh. Certainly she is," I said.
"Was it an accident?" Mrs. Silsburn pressed. "He didn't mean to do it, did he?"
"Oh, God, Mrs. Silsburn."
"I beg your pardon?" she said coldly.
"I'm sorry. Don't pay any attention to me. I'm getting a little tight. I poured myself a great drink in the kitchen about five minutes-" I broke off, and turned abruptly around. I'd just heard a familiar heavy tread in the uncarpeted hall. It was coming toward us-at us-at a great rate, and in an instant the Matron of Honor jounced into the room.
She had eyes for no one. "I finally got them," she said. Her voice sounded strangely levelled off, stripped of even the ghost of italics. "After about an hour." Her face looked tense and overheated to the bursting point. "Is that cold?" she said, and came without stopping, and unanswered, over to the coffee table.
She picked up the one glass I'd half filled a minute or so before, and drank it off in one greedy tilt. "That's the hottest room I've ever been in in my entire life," she said- rather impersonally-and set down her empty glass. She picked up the pitcher and refilled the glass halfway, with much clinking and plopping of ice cubes.
Mrs. Silsburn was already well in the vicinity of the coffee table. "What'd they say?" she asked impatiently. "Did you speak to Rhea?"
The Matron of Honor drank first. "I spoke to everybody," she said, putting down her glass, and with a grim but, for her, peculiarly undramatic emphasis on "everybody." She looked first at Mrs. Silsburn, then at me, then at the Lieutenant. "You can all relax," she said. "Everything's just fine and dandy."
"What do you mean? What happened?" Mrs. Silsburn said sharply.
"Just what I said. The groom's no longer indisposed by happiness." A familiar style of inflection was back in the Matron of Honor's voice.
"How come? Who'd you talk to?" the Lieutenant said to her. "Did you talk to Mrs. Fedder?"
"I said I talked to everybody. Everybody but the blushing bride. She and the groom've eloped." She turned to me. "How much sugar did you put in this thing, anyway?" she asked irritably. "It tastes like absolute-"
"Eloped?" said Mrs. Silsburn, and put her hand to her throat.
The Matron of Honor looked at her. "All right, just relax now," she advised. "You'll live longer."
Mrs. Silsburn sat down inertly on the couch-right beside me, as a matter of fact. I was staring up at the Matron of Honor, and I'm sure Mrs. Silsburn immediately followed suit.
"Apparently he was at the apartment when they got back. So Muriel just ups and packs her bag, and off the two of them go, just like that." The Matron of Honor shrugged her shoulders elaborately. She picked up her glass again and finished her drink. "Anyway, we're all invited to the reception. Or whatever you call it when the bride and groom have already left. From what I gathered, there's a whole mob of people over there already. Everybody sounded so gay on the phone."
"You said you talked to Mrs. Fedder. What'd she say?" the Lieutenant said.
The Matron of Honor shook her head, rather cryptically. "She was wonderful. My God, what a woman. She sounded absolutely normal. From what I gathered-I mean from what she said- this Seymour's promised to start going to an analyst and get himself straightened out." She shrugged her shoulders again. "Who knows? Maybe everything's gonna be hunkydory. I'm too pooped to think any more." She looked at her husband. "Let's go. Where's your little hat?"
The next thing I knew, the Matron of Honor, the Lieutenant, and Mrs. Silsburn were all filing toward the front door, with me, as their host, following behind them. I was weaving now very obviously, but since no one turned around, I think my condition went unnoticed.
I heard Mrs. Silsburn say to the Matron of Honor, "Are you going to stop by there, or what?"
"I don't know," came the reply. "If we do, it'll just be for a minute."
The Lieutenant rang the elevator bell, and -the three stood leadenly watching the indicator dial. No one seemed to have any further use for speech. I stood in the doorway of the apartment, a few feet away, dimly looking on. When the elevator door opened, I said goodbye, aloud, and their three heads turned in unison toward me. "Oh, goodbye," they called over, and I heard the Matron of Honor shout "Thanks for the drink!" as the elevator door closed behind them.

I went back into the apartment, very unsteadily, trying to unbutton my tunic as I wandered along, or to yank it open.
My return to the living room was unreservedly hailed by my one remaining guest-whom I'd forgotten. He raised a well-filled glass at me as I came into the room. In fact, he literally waved it at me, wagging his head up and down and grinning, as though the supreme, jubilant moment we had both been long awaiting had finally arrived. I found I couldn't quite match grins with him at this particular reunion. I remember patting him on the shoulder, though. Then I went over and sat down heavily on the couch, directly opposite him, and finished yanking open my coat. "Don't you have a home to go to?" I asked him. "Who looks after you? The pigeons in the park?" In response to these provocative questions, my guest toasted me with increased gusto, wielding his Tom Collins at me as though it were a beer stein. I closed my eyes and lay back on the couch, putting my feet up and stretching out flat. But this made the room spin. I sat up and swung my feet around to the floor- doing it so suddenly and with such poor coordination that I had to put my hand on the coffee table to keep my balance. I sat slumped forward for a minute or two, with my eyes closed. Then, without having to get up, I reached for the Tom Collins pitcher and poured myself out a drink, spilling any amount of liquid and ice cubes onto the table and floor. I sat with the filled glass in my hands for some more minutes, without drinking, and then I put it down in a shallow puddle on the coffee table. "Would you like to know how Charlotte got those nine stitches?" I asked suddenly, in a tone of voice that sounded perfectly normal to me. "We were up at the Lake. Seymour had written to Charlotte, inviting her to come up and visit us, and her mother finally let her. What happened was, she sat down in the middle of our driveway one morning to pet Boo Boo's cat, and Seymour threw a stone at her. He was twelve. That's all there was to it.
He threw it at her because she looked so beautiful sitting there in the middle of the driveway with Boo Boo's cat. Everybody knew that for God's sake-me, Charlotte, Boo Boo, Waker, Walt, the whole family." I stared at the pewter ashtray on the coffee table. "Charlotte never said a word to him about it. Not a word." I looked up at my guest, rather expecting him to dispute me, to call me a liar. I am a liar, of course. Charlotte never did understand why Seymour threw that stone at her. My guest didn't dispute me though. The contrary. He grinned at me encouragingly, as though anything further I had to say on the subject could go down only as the absolute truth with him. I got up, though, and left the room. I remember considering, halfway across the room, going back and picking up two ice cubes that were on the floor, but it seemed too arduous an undertaking, and I continued along to the hall. As I passed the kitchen door, I took off my tunic-peeled it off-and dropped it on the floor. It seemed, at the time, like the place where I always left my coat.
In the bathroom, I stood for several minutes over the laundry hamper, debating whether I should or shouldn't take out Seymour's diary and look at it again. I don't remember any more what arguments I advanced on the subject, either pro or con, but I did finally open the hamper and pick out the diary. I sat down with it, on the side of the bathtub again, and riffled the pages till I came to the very last entry Seymour had made:
"One of the men just called the flight line again. If the ceiling keeps lifting, apparently we can get off before morning. Op-penheim says not to hold our breaths. I phoned Muriel to tell her. It was very strange. She answered the phone and kept saying hello. My voice wouldn't work. She very nearly hung up. If only I could calm down a little. Oppenheim is going to hit the sack till the flight line calls us back. I should, too, but I'm too keyed up. I really called to ask her, to beg her for the last time to just go off alone with me and get married. I'm too keyed up to be with people. I feel as though I'm about to be born. Sacred, sacred day. The connection was so bad, and I couldn't talk at all during most of the call. How terrible it is when you say I love you and the person at the other end shouts back 'What?' I've been reading a miscellany of Vedanta all day. Marriage partners are to serve each other. Elevate, help, teach, strengthen each other, but above all, serve. Raise their children honorably, lovingly, and with detachment. A child is a guest in the house, to be loved and respected-never possessed, since he belongs to God. How wonderful, how sane, how beautifully difficult, and therefore true. The joy of responsibility for the first time in my life. Oppenheim is already in the sack. I should be, too, but I can't. Someone must sit up with the happy man."
I read the entry through just once, then closed the diary and brought it back to the bedroom with me. I dropped it into Seymour's canvas bag, on the window seat. Then I fell, more or less deliberately, on the nearer of the two beds. I was asleep-or, possibly, out cold-before I landed, or so it seemed.
When I wakened, about an hour and a half later, I had a splitting headache and a parched mouth. The room was all but dark. I remember sitting for rather a long time on the edge of the bed. Then, in the cause of a great thirst, I got up and gravitated slowly toward the living room, hoping there were still some cold and wet remnants in the pitcher on the coffee table.
My last guest had evidently let himself out of the apartment. Only his empty glass, and his cigar end in the pewter ashtray, indicated that he had ever existed. I still rather think his cigar end should have been forwarded on to Seymour, the usual run of wedding gifts being what it is. Just the cigar, in a small, nice box. Possibly with a blank sheet of paper enclosed, by way of explanation.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.ae-lib.org.ua/salinger/Texts

Magasabbra a tetőt, ácsok (Magyar)

Egy este, vagy húsz évvel ezelőtt, a kisebbik húgomat, Frannyt, minthogy népes családunkat éppen a mumpsz ostromolta, babaágyastól, mindenestől áttelepítették abba a feltehetően nem fertőzött szobába, amelyet én osztottam meg legidősebb fivéremmel, Seymourral. Tizenöt éves voltam, Seymour tizenhét. Hajnali kettő körül új szobatársunk sírására ébredtem. Tétlen mozdulatlanságban feküdtem, hallgattam a lármát néhány percig, amikor arra lettem figyelmes, vagy inkább megéreztem csak, hogy Seymour mocorogni kezd a mellettem levő ágyban. Akkoriban állandóan egy zseblámpát tartottunk a köztünk álló éjjeliszekrényen, készen minden eshetőségre, de ha jól emlékszem, soha nem volt rá szükségünk. Seymour meggyújtotta a zseblámpát, és felkelt az ágyból. – A kályhán van az üveg, anya azt mondta – szóltam oda. – Nemrégen etettem meg – felelte Seymour. – Nem az a baja. – A könyvszekrényhez lépett a sötétben, és lassan végigvezette a lámpa fénykévéjét a könyvsorokon. Felültem az ágyamban. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Arra gondoltam, felolvasnék neki valamit – mondta Seymour, és leemelt egy könyvet. – Az a gyerek még csak tízhónapos, az istenért. – Tudom – mondta Seymour. – Füle azért van. Hallani hall.
A történet, amit aznap éjjel felolvasott Frannynek, Seymour egyik kedvenc olvasmánya volt; egy taoista mese. Franny a mai napig esküszik rá, hogy emlékszik Seymour felolvasására:
Mu herceg, Csin fejedelme, így szólt Po Lóhoz: „Te magad tisztességben megöregedtél. Tudsz-e ajánlani valakit a fiaid közül, akit helyetted elküldhetnék lovat vásárolni?” Po Lo így felelt: „a jó lovat meg lehet ismerni a tartásáról meg a külsejéről. De az igazi táltos – amelyik nem veri fel a port, s nyom sem marad utána –, az olyan felismerhetetlen, olyan megfoghatatlan, akár a levegő. Az én fiaim tehetségéből erre nem futja; van annyi eszük, hogy meg tudják különböztetni a jó lovat a rossztól, de nem ismerik fel az igazi táltost. Van azonban egy barátom, Csiu Fang-kao a neve, tüzelővel és zöldséggel szokott házalni. Hát ő mindenképpen ért annyit a lovakhoz, mint jómagam. Kérlek, beszélj vele.”
Mu herceg megfogadta a tanácsot, és megbízta a házalót, keressen neki egy jó paripát. Három hónap múlva megjött a házaló a hírrel, hogy talált egyet. „Sa-csiuban bukkantam rá” – tette hozzá. »S miféle az a ló?« – kérdezte a herceg. „Hát egy pej kanca” – hangzott a válasz. Ám amikor elküldtek valakit a lóért, kiderült, hogy egy hollófekete mén. A herceg igen megharagudott, és magához hívatta Po Lót. „A te barátod – mondta neki –, akit megbíztam, hogy lovat vásároljon nekem, szépen elintézte a dolgot. Hiszen ez még azt sem tudja, hogy kanca-e vagy mén, s azt sem, hogy milyen a színe! Mit érthet az ilyen ember a lovakhoz?” Po Lo elégedetten sóhajtott fel: „Hát csakugyan, idáig jutott volna? – kiáltotta. – Ó, hiszen akkor ő tízezerszer többet ér nálamnál. A nyomába sem léphetek. Kao csak a lelki dolgokra figyel. Miközben a lényegről meggyőződik, megfeledkezik a hétköznapi részletekről; a benső tulajdonságok érdeklik, s így szem elől téveszti a külsődlegeset. Amit látni akar, látja, és amit nem akar, azt nem látja. Csak azokra a dolgokra figyel, amelyekre figyelnie kell, és nem törődik mindazzal, amivel nem is érdemes törődni. Kao a lovak ügyében olyan bölcsen ítélt, hogy ő lovaknál különb ügyekben is bátran ítélkezhet.”
Amikor a ló megérkezett, csakugyan táltosnak bizonyult.
Ezt a történetet nem pusztán azért másoltam ide, mert sosem sajnálom a fáradságot, hogy egy jó altatómesét ajánljak tízhónapos kisbabák szüleinek vagy bátyjainak; egészen más okom van rá. Ami most következik, az egy 1942-ben megtartott esküvő leírása. A maga lábán is megálló elbeszélés, véleményem szerint, amelynek megvan az eleje, megvan a vége, és megvan a maga külön mulandósága is. Mégis, minthogy tudomásom van róla, úgy érzem, meg kell említenem, hogy a vőlegény ma, 1955-ben, már nincs az élők sorában. Öngyilkosságot követett el 1948-ban, amikor Floridában nyaralt a feleségével... Tény az, hogy voltaképpen a következőkre akarok kilyukadni: azóta, hogy a vőlegény végérvényesen visszavonult a színtérről, még senkit sem sikerült találnom, akit szívesen küldenék helyette lovat vásárolni.
1942. május végén Les és Bessie (Gallagher) Glassnak, a Pantages-féle vándor varietétársulat visszavonult művészeinek ivadékai – szám szerint heten – szét voltak szóródva, egy kis túlzással azt állíthatnám, széles e nagy amerikai hazában, hogy mást ne mondjak, én, a második testvér, a georgiai Fort Benning helyőrségi kórházában feküdtem mellhártyagyulladással, a tizenhárom hetes gyalogsági alapkiképzés apró emlékeként. Az ikrek, Walt és Waker, egy teljes évvel ezelőtt különváltak. Waker egy marylandi táborban volt, ahová az olyan sorköteleseket dugták, akik lelkiismereti okokból megtagadták a katonai szolgálatot, Walt pedig valahol a Csendes-óceán térségében – vagy útban arrafelé – egy tábori tüzéregységgel. (Sohasem sikerült teljes bizonyossággal megállapítanunk, hogy hol tartózkodott ebben az időpontban Walt. Sosem volt nagy levélíró, és a halála után nagyon kevés hírt kaptunk csak róla – jóformán semmit. Egy elmondhatatlanul képtelen katonai baleset során, 1945 késő őszén esett el Japánban.) A legidősebb húgom, Boo Boo, aki időrendben énutánam és az ikrek előtt következik, önkéntes tengerész zászlós volt, s többnyire egy brooklyni haditengerészeti támaszponton állomásozott. Azon a tavaszon és nyáron mindvégig ő foglalta el a kis New York-i lakást, amelyet Seymour bátyám és én bevonulásunkkor tulajdonképpen teljesen földúltunk. A család két legifjabb tagja: Zooey (fiú) és Franny (leány) Los Angelesben lakott a szüleinkkel, ahol apám tehetségkutatással foglalkozott egy filmgyár megbízásából. Zooey tizenhárom esztendős volt, Franny nyolc. Mindketten hetenként szerepeltek az egyik rádióállomás kérdezz-felelek gyermekműsorában, amelyet, talán jellegzetes amerikai öngúnnyal, „Az okos gyerek”-nek neveztek. Akár itt is megemlíthetem, hogy más-más időben – vagy talán inkább más-más években – családunkból minden gyerek heti tiszteletdíjat élvező „vendége” volt „Az okos gyerek” műsornak. Seymour és én kerültünk be először, tizedik, illetve nyolcadik életévünkben, még 1927-ben, amikor a műsort a régi Murray Hill Szálloda egyik díszterméből „sugározták”. Seymourtól kezdve Frannyig mind a heten álnéven szerepeltünk. Ez meglehetősen fonák dolognak tűnhet, hiszen szüleink varietészínészek voltak, s ez a szakma általában nem idegenkedik a nyilvánosságtól, anyám azonban olvasott egyszer egy képeslapban arról, hogy mennyi apró keresztet kell hordaniuk a felnőtt hivatást űző gyermekeknek – hogy hogyan távolodnak el a normális s feltehetően kívánatos társaságuktól –, úgyhogy anyánk ebben a kérdésben sziklaszilárd álláspontra helyezkedett, és nem is lehetett soha megingatni. (Ez a pillanat most egyáltalán nem alkalmas annak a kérdésnek a taglalására, vajon a „foglalkoztatott” gyerekek java részét avagy mindegyikét kiközösíteni kell-e, szánalommal nézni, vagy mint rendbontókkal érzelgősség nélkül végezni velük. Most csak annyit bocsátanék előre, hogy „Az okos gyerek”-ből származó egyesített keresetünk segítségével hatan végeztük el a főiskolát, s most végzi ugyanebből a hetedikünk.)
Legidősebb testvérünk, Seymour – s csaknem kizárólag őróla lesz itt szó –, tizedes volt az akkor még repülőknek nevezett alakulatnál. Egy B–17-es légitámaszponton állomásozott Kaliforniában, s azt hiszem, századírnoknak volt beosztva. Hozzátehetném még mindehhez, nem is kimondottan zárójelben, hogy messze ő volt a legrosszabb levélíró a családban. Nem kaptam tőle öt levélnél többet egész életemben.
Május huszonkettedikének vagy huszonharmadikának reggelén (a családban soha senki nem írt a levelekre keltezést) Boo Boo húgomtól érkezett levelet tettek az ágyam végébe a Fort Benning-i tábori kórházban, miközben éppen ragtapasszal tekerték körül a mellkasomat (a mellhártyagyulladás egyik ismert gyógykezelése, amellyel feltehetően elejét akarják venni, hogy a beteg apró darabokra köhögje szét magát). Ahogy túlestem a megpróbáltatáson, elolvastam Boo Boo levelét. Még megvan, szó szerint itt következik:
Drága Buddy!
Csomagolok, szörnyű rohanásban vagyok, úgyhogy rövid leszek, de szívbe markoló. Főnököm, Mac-Chipked tengernagy úr, úgy döntött, hogy a háborús erőfeszítés érdekében ismeretlen úti céllal repülőgépre kell szállnia, döntése arra is kiterjedvén, hogy a titkárnőjét magával vigye – ha jó leszek. Már a gondolattól is irtózom. Seymourról nem is beszélve, a következők várnak rám: sarkköri légitámaszpontok, hullámbádog barakkok, hős katonáink gyerekes próbálkozásai, meg azok a rémes papírzacskók, ha rosszul lesz az ember a gépen. Egyszóval, Seymour nősül – igen, házasodik, úgyhogy légy szíves, figyelj ide. Én nem tudok elmenni. Ez az utunk eltarthat hat hétig, vagy eltarthat tíz hónapig. Lehet, hogy addigra épp a világ másik felén leszek. A lánnyal találkoztam. Nagy nulla, szerintem, de pokolian csinos. Tulajdonképpen nem tudom, hogy egy nagy nulla. Úgy értem, alig szólt két szót aznap este, amikor megismertem. Csak ült a székén, mosolygott és cigarettázott, úgyhogy nem rendes dolog ezt mondanom. A románcról magáról nem tudok semmit, kivéve, hogy úgy látszik, tavaly akadtak össze, a télen, amikor Seymour Monmouthban állomásozott. Az anyja: arra nincs kifejezés – egy nő, aki beleszagolt minden egyes művészetbe, s aki hetenként kétszer jár egy jó jungista lélekelemzőhöz (azon az egy estén kétszer kérdezte meg tőlem, analizáltattam-e már magamat). Azt mondta, bárcsak tudna Seymour jobban kapcsolódni az emberekhez. Egyazon lélegzettel hozzátette, hogy ő azért egyszerűen imádja Seymourt, mégis stb., stb., és hogy annak idején, amikor a rádióban szerepelt, éveken át áhítatos hallgatója volt. Egyebet nem tudok, kivéve azt, hogy neked muszáj ott lenned az esküvőn. Az életben nem bocsátanám meg, hogy ha nem mennél el. Komolyan mondom. Anya és apa nem tud ideutazni a Partvidékről. Hogy mást ne mondjak, Franny kanyarós. Nem hallottad őt véletlenül a múlt héten? Remekül, hosszan részletezte, hogyan röpködött ide-oda a lakásban négyéves korában, amikor nem volt otthon senki. Az új bemondó rosszabb, mint Grant – ha lehetséges, még az öreg Sullavannél is rosszabb. Azt mondta, hogy a kislány bizonyára csak álmodta, hogy repülni tud. Franny angyalian állta a sarat. Azt felelte: tudta, hogy tud röpülni, mert amikor leszállt, mindig poros volt az ujja, ahol hozzáért a villanykörtékhez. Alig várom, hogy lássam már. Meg téged is. Akárhogy is, muszáj elmenned az esküvőre. Ha nem kapsz eltávozást, menj engedély nélkül, de kérlek, menj el. Délután három órakor lesz, június 4-én. Nagyon felvilágosult, nagyon modern esküvő, a lány nagymamájánál, a Hatvanharmadik utcában. Valami bíró adja össze őket. Nem tudom a házszámot, de pontosan a harmadik ház attól, ahol régen Carl és Amy lakott királyi fényűzésben. Táviratozom még Waltnak, de azt hiszem, már behajózott. Kérlek, utazz fel, Buddy. Seymour lefogyott, mint egy fogpiszkáló, és a tekintete megszállott – egyszerűen nem lehet beszélni vele! Persze lehet, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de mégis utálom az 1942-es évet. Azt hiszem, utálni is fogom 1942-t, amíg élek, csak úgy elvből. Milliószor csókollak, s ha visszatértem, majd találkozunk.
Boo Boo
Két nappal a levél érkezése után elbocsátottak a kórházból, miután úgy mondjam, őrizetére bíztak a bordáim köré tekert három méter ragtapasznak. Ezután egy nagyon kimerítő egyhetes hadjáratkezdődött az engedélyért, hogy részt vehessek az esküvőn. Célomat végül úgy sikerült elérnem, hogy tenger vesződség árán bizalmába férkőztem a századparancsnokomnak, aki saját bevallása szerint irodalomkedvelő ember volt, s kedvenc írója, így hozta a szerencse, véletlenül nekem is a kedvenc íróm: L. Manning Vines. Vagy talán Hinds. A kettőnket összefűző szellemi kapocs dacára nem tudtam többet kicsikarni belőle, mint egy háromnapos eltávozást, ami a legjobb esetben csak arra lehetett elég, hogy vonattal New Yorkba utazzam, végignézzem az esküvőt, sebtében megvacsorázzam valahol, és mélabúsan visszatérjek Georgiába.
Szellőztetés 1942 éjszakai vonatjain csak névleg létezett, s ahogy emlékszem, a szerelvényeket ellepte a tábori csendőrség, valamint a narancslé, a tej és a whisky szaga. Éjszakám részben köhögéssel telt, részben olvasással: valaki előzékenyen a rendelkezésemre bocsátott egy képregényt. Mire a vonat befutott New Yorkba – az esküvő délutánján, két óra tíz perckor –, szétrázott a köhögés, általános kimerültség kínzott, izzadt voltam, gyűrött, és irdatlanul viszketett a ragtapaszom. New Yorkban leírhatatlan hőség fogadott. Nem volt rá időm, hogy előbb elmenjek a lakásomra, így a teljes poggyászomat – egy meglehetősen lehangoló külsejű cipzáras vászonzsákot – a Pennsylvania pályaudvar egyik acél csomagszekrényében hagytam. Hogy még vérlázítóbb legyen a helyzet, amint az áruházak környékén őgyelegve próbáltam taxit fogni, egy híradós alhadnagy, akit a Seventh Avenue-n áthaladván, a jelek szerint nem vettem észre, s így nem tisztelegtem neki, előszedte a töltőtollát, és felírta a nevemet, tábori számomat és a címemet, s az eljárást szép számú civil járókelő érdeklődése kísérte.
Elfonnyadtam, mire taxit találtam végre. Megadtam a sofőrnek az útirányt, úgy, hogy legalább Carl és Amy hajdani házáig eljussunk. Mihelyt azonban az utcába értünk, megszűnt minden probléma. Csak menni kellett a többiek után. Még vászonernyő is volt a járda felett a bejáratnál. Egy másodperccel később már beléptem a hatalmas homokkő kapun, ahol egy igen mutatós, levendulaillatú asszony fogadott, s megkérdezte, hogy a menyasszony avagy a vőlegény baráti köréhez tartozom-é. A vőlegényéhez, feleltem én. – Ó – mondta erre –, nos hát, mi odafönt egybetereljük az egész társaságot. – Elég zajosan nevetett, és bevezetett egy nagyon zsúfolt, túlméretezett szobába, s leültetett a szemlátomást legutolsó üres kerti székre. A terem összképét tizenhárom éves rövidzárlat tartja emlékezetemben. Fullasztóan meleg volt, és úgy összepréselődtünk, mint a szardíniák; ezenkívül csak két dolgot tudok felidézni magamban: hogy csaknem pontosan a hátam mögött egy harmónium szólt, és hogy a jobb oldali szomszédnőm felém fordult, és olyan modorban, amit a színdarabok rendezői utasításai a (félre) szóval jelölnek, lelkesen azt súgta: Én vagyok Helen Silsburn! – A székeink elhelyezéséből sejtettem, hogy a hölgy nem lehet a menyasszony édesanyja, biztos, ami biztos, azért mosolyogtam, biccentettem, társasági modorban, s már készültem megmondani, hogy én ki vagyok, amikor ő illedelmesen a szájához emelte az ujját, és mindketten előrefordultunk. Ekkor délután három óra volt, nagyjából. Behunytam a szemem, és arra vártam tartózkodóan, hogy a harmóniumnál ülő férfi abbahagyja a hangulatmuzsikát, és felcsendüljön a Lohengrin nászindulója.
Nem tudom egészen világosan visszaidézni, hogyan telt el az elkövetkező egy és egynegyed óra, eltekintve attól a lényeges mozzanattól, hogy a Lohengrin nászindulója egyáltalán nem csendült fel. Elszórt arcokra emlékszem, ahogy lopva felém fordultak olykor-olykor, hogy ki köhög ott hátul. És emlékszem rá, hogy a jobbomon ülő asszony még egyszer hozzám fordult, ugyanolyan ünnepélyesen suttogva: – Valami miatt késnek. Ismeri már Ranker bíró urat? Látni kell az arcát: szent ember. – Meg arra is emlékszem, hogy a harmónium zenéje egy adott pillanatban igen furcsán, szinte kétségbeesetten váltott át Bachról a korai Rodgers–Hart operettekre. Egészében azonban félek, hogy rövid kis beteglátogatásokkal töltöttem el az időt, őszintén sajnálkozva önmagam fölött, amiért el kell fojtanom köhögőrohamaimat. A teremben egész idő alatt nem bírtam szabadulni attól a gyáva gondolattól, hogy vérömlést fogok kapni, vagy legalábbis bordatörést, ragtapaszpáncélom ellenére.
Négy óra után húsz perccel – avagy, kerekebben kimondva, egy órával és húsz perccel azután, ameddig józan ésszel még reménykedni lehetett – a férjhezadatlan, lehajtott fejű menyasszony, jobbról-balról egy-egy szülő kíséretében, kilépett az épületből, s egy hosszú lépcsősoron elővigyázatosan levezették őt a járdához. Ott elhelyezték – úgy tetszett, csaknem kézről kézre adva – a két sorban várakozó, csillogó fekete bérautók közül a legelsőben. Képes újságnak való pillanat volt – igazi estilap-felvétel –, és amint az ilyen pillanatoktól elvárható, megvolt hozzá a szemtanúk sokasága is, mert a násznép velem együtt ekkor már illedelmes, de mégis figyelő, hogy azt ne mondjam, kidüllesztett szemű csoportokban kezdett kifelé tódulni az épületből. Ha volt a látványban egy parányit is enyhítő elem, az időjárásnak köszönhető. A júniusi nap olyan forró, olyan ragyogó volt, olyan jótékony ezer-vakufénnyel beavatkozó, hogy a kép a kőlépcsőkön lefelé lépegető menyasszony szinte sebesült elvonulásáról épp ott kezdett elmosódottá válni, ahol erre a legnagyobb szükség volt.
Miután az esküvői kocsi, legalábbis fizikai mivoltában, eltűnt a színről, a járdán – elsősorban a vászontető végénél, ahol például én magam is ácsorogtam – megenyhült a feszültség, s ha az az épület templom lett volna, a naptár pedig vasárnapot mutat, bárki úgy vélhette volna, hogy csak egy szokásos szétszéledő templomi gyülekezetet lát maga előtt. Aztán egyik pillanatról a másikra körbejárt a nyomatékos felszólítás – állítólag a menyasszony Al nevű nagybácsijától eredt –, hogy a kocsik azért állnak ott a járda mellett, hogy a násznép vegye őket igénybe; fogadás ide, fogadás oda, függetlenül attól, hogy a program megváltozott-e, vagy sem. Amennyiben a körülöttem állók véleménye mérvadónak tekinthető, az ajánlatot általában „úri gesztusként” fogadták. Azt azonban nem lehetett azonnal tudni, hogy majd csak az után vehetik igénybe a kocsikat, ha a menyasszony „közvetlen hozzátartozóiként” emlegetett félelmetes társaság már igénybe vett annyi szállítóalkalmatosságot, ahányra nekik szükségük volt a színtér elhagyásához. Aztán egy rejtélyes, utcai forgalmi dugóra emlékeztető késedelem után (melyet én furcsán egy helyhez szegezve vártam végig), a „közvetlen hozzátartozók” valóban megkezdték kivonulásukat, kocsinként hat-hét fő és három-négy fő közt váltakozó létszámban. A létszám mindig az elsőként birtokba kerülő utasok korának, viselkedésének és csípőszélességének függvényeként alakult ki.
Váratlanul, valakinek távozás közben elhangzó – de kimondottan erélyes – felszólítására, azon vettem észre magamat, hogy a járda szélén, a vászontető legelejénél állok, és sorra segítem autóba ülni a többieket.
A kérdésen, hogy miért éppen engem szemeltek ki erre a feladatra, érdemes eltűnődni. Tudomásom szerint annak az ismeretlen, középkorú, energikus férfiúnak, aki kiválasztott erre a tisztségre, halvány fogalma sem volt róla, hogy a vőlegény testvéröccse vagyok. Így hát logikusnak látszik a feltevés, hogy választása más, távolról sem ilyen poétikus szempontok alapján esett énrám. Azt kell gondolnom, hogy kizárólag az életkorom, egyenruhám és a személyemből áradó, félreérthetetlenül szolgálatkész, tábori-zöld sugárzás tette mindenki szemében kétségtelenné, hogy alkalmas vagyok az ajtónállói tisztség betöltésére.
Nemcsak hogy huszonhárom éves voltam, hanem feltűnően visszamaradt huszonhárom éves is. Emlékszem, ahogy a kocsikba pakoltam az embereket, a valódi szakértelem teljes mértékben hiányzott belőlem. Ellenkezőleg, valami hazug katonás céltudatosság és kötelességérzet látszatával fogtam neki a dolgomnak. S valóban, néhány perccel később már nagyon is tudatára ébredtem, hogy egy, a magaménál jóval korosabb, kurtább, testesebb nemzedék szorul rá a tevékenységemre, s karonfogó és ajtócsukogató jelenésembe ettől még több színpadias erély vegyült. Kezdtem úgy viselkedni, mint valami kivételesen ügyes és megnyerően rokonszenves, köhögő ifjú óriás.
A délutáni hőség azonban nyomasztó volt, ez a legenyhébb kifejezés, én pedig nyilván egyre kevesebb vigaszt tudtam találni ebben a foglalkozásban. Váratlanul, bár a „közvetlen hozzátartozók” folyama még alig apadt, beugrottam hát az egyik frissen megrakott gépkocsiba magam is, épp ahogy elkanyarodott a járda mellől. Fejemet eközben igen jól hallható (s talán megtorló jellegű) koppanással belevertem az autó tetejébe. A kocsi utasainak egyike nem volt más, mint új keletű, suttogó ismerősöm, Helen Silsburn, aki azonnal hozzálátott, hogy feltétlen együttérzéséről biztosítson. A koppanást mindenki jól hallhatta az egész kocsiban. Huszonhárom éves koromban azonban az a fajta fiatalember voltam, aki minden nyilvánosan elszenvedett fájdalomra azzal válaszol, ha csak a koponyája meg nem repedt, hogy öblös, tökéletlen kacagásban tör ki.
Az autó nyugatnak tartott, hogy úgy mondjam, egyenesen a torkába a késő délutáni égbolt tárt kemencéjének. Még két saroknyit haladtunk nyugati irányban, elértük a Madison Avenue-t, azután éles kanyarral, derékszögben északnak fordultunk. Úgy éreztem, hogy kizárólag névtelen sofőrünk roppant óvatossága és ügyessége ment meg bennünket attól, hogy a nap rettentő kohói elnyeljenek.
Miközben az autó az első négy-öt saroknyi utat tette meg északi irányban a Madisonon, a társalgás többnyire afféle megjegyzésekre szorítkozott, mint: – Kényelmesen ül mellettem? – Továbbá: – Soha életemben nem volt még ilyen melegem. – A hölgy, akinek soha életében nem volt még olyan melege, mint azt némi hallgatózás révén már a járdánál megtudtam, a menyasszony nyoszolyóasszonya volt. Huszonnégy-huszonöt éves, nagydarab nő, rózsaszínű szaténruhában, műnefelejcsekből készült hajékkel. A megjelenése kimondottan atlétikus volt, mint hogyha egy vagy két esztendővel azelőtt végzett volna valamelyik testnevelési főiskolán. Az ölében úgy tartotta a gardéniacsokrát, mint egy leeresztett röplabdát. A hátsó ülésen ült, csípője beszorult a férje és egy apró öregúr közé, aki kürtőkalapot és zsakettet viselt, s meggyújtatlan szőke havannaszivart tartott a kezében. Mrs. Silsburn meg én – térdünk összeért, a legcsekélyebb pajzánság nélkül – a pótüléseket foglaltuk el. Én, semmi ürügyet nem keresve, pusztán helyeslésből, buzdítólag, két ízben is hátranéztem az apró öregúrra. Korábban, a gépkocsi telerakása közben, amikor őelőtte tártam ki az ajtót, futó vágy támadt bennem, hogy felkapjam az egész embert, és finoman beemeljem az autó nyitott ablakán át. Maga volt a parányiság, nem lehetett magasabb másfél méternél, mindazonáltal nem volt törpe, sem liliputi. Ahogy az autóban ült, igen szigorúan, mereven maga elé tekintett. Amikor másodszor néztem hátra, a zsakettja gallérján olyasmit vettem észre, ami erősen hasonlított egy régi zsírfoltra. Azt is megfigyeltem, hogy cilindere és az autó teteje között jó fél arasznyi távolság marad... Ám a kocsiban töltött első néhány perc legnagyobb részében teljesen lefoglalt a saját egészségi állapotom. Ráadásul a mellhártyagyulladásomhoz és a sajgó fejemhez, képzelődni kezdtem, hogy torokgyulladásom lesz. Ültömben lopva hátrahajlítottam a nyelvemet, és felderítettem a gyanús területet. Ahogy emlékszem, éppen egyenesen magam elé meredtem, a sofőr nyakát borító forradásos sebek domborművű térképére, midőn társam a pótülésen megszólított: – Odabent nem volt alkalmam megkérdezni, hogy van az az aranyos édesanyja? Ugye, maga Dickie Briganza?
Nyelvem a kérdés pillanatában egészen a lágy szájpadlásig jutott hátra kutatóútján. Kiszabadítottam valahogyan, nyeltem egyet, s szomszédom felé fordultam. Ötvenéves volt körülbelül, s divatos és ízléses ruhát viselt. Arcát nagyon vastag, sárgás rétegekben fedte a púder. Mondtam, hogy nem – nem az vagyok.
Összehúzott szemmel vetett rám egy pillantást, és kijelentette, hogy hajszálra úgy nézek ki, mint a Celia Briganza fia. A szájam körül. Megpróbáltam az arckifejezésemmel jelezni, hogy efféle tévedés mindenkivel megeshet. Majd tovább bámultam a sofőr nyakát. Csönd volt az autóban. Kinéztem az ablakon, valami változatosságot keresve.
– Aztán hogy ízlik a katonaélet? – kérdezte Mrs. Silsburn. Váratlanul s társalgó hangon.
Ugyanebben a pillanatban rövid köhögőroham fogott el. Mire véget ért, a tőlem telhető legnagyobb fürgeséggel fordultam feléje, és azt válaszoltam, hogy rengeteg cimborát szereztem ott. Egy kicsit nehezemre esett, hogy feléje csavarjam magamag: a mellkasomat körülszorító ragtapasztömeg gátolt.
Bólintott.
– Én úgy gondolom, hogy maguk egytől egyig egyszerűen csodálatos emberek – mondta nem egészen egyértelmű hangsúllyal. – A menyasszony barátja vagy a vőlegényé? – kérdezte azután, finoman a lényegre térve.
– Hát tulajdonképpen nem a barátja vagyok a...
– Csak azt ne mondja, hogy a vőlegénynek – szakított félbe a hátulsó ülésről a nyoszolyóasszony. – Csak két percre tudnám a kezembe kaparintani azt az embert. Csak két percre, az nekem elég volna.
Mrs. Silsburn röviden – de mindkét vállával – hátrafordult, és rámosolygott az asszonyra. Azután visszafordult. Valójában csaknem teljesen egy ütemre fordultak hátra, majd vissza mind a ketten. Ha tekintetbe vesszük, hogy Mrs. Silsburn csak egy pillanatra fordult hátra, a nyoszolyóasszonyra sugárzott mosolyát bízvást nevezhetjük amolyan pótülési remeklésnek. Eléggé megragyogtatta ahhoz, hogy kifejezze, mennyire a pártján van szerte a világon mindenkinek, aki fiatal, de legkiváltképp az ifjúság eme bátor és nyíltszívű helybeli képviselőjének, akivel alkalmasint csak futólag ismertették össze, ha ugyan egyáltalán bemutatták neki.
– Vérszomjas némbere – mondta egy kuncogó férfihang. S Mrs. Silsburn meg én ismét hátrafordultunk. A nyoszolyóasszony férje volt, aki megszólalt. Közvetlenül mögöttem ült, a felesége balján. Üres, gyors, bajtársiatlan pillantást váltottunk, ahogyan valószínűleg csak egy tiszt és egy közkatona nézhetett egymásra 1942 macskajajos esztendejében. Híradós főhadnagy volt, de a légierők igen érdekes pilótasapkáját viselte – ellenzős sapkát, melynek tetejéből eltávolították a fémkeretet, ami rendszerint bizonyos rettenthetetlen külsőt kölcsönzött viselőjének, aki feltehetően azt is akarta. Az ő esetében azonban a sapka nem állt feladata magaslatán. Nem volt jó egyébre, mint hogy én a magam túl nagy, szabályszerű fejfedőjét bohócsapkának érezzem mellette, amelyet valaki kikapart a szemétből. A főhadnagy arca fakó volt, s igazában megfélemlített. Szinte hihetetlen bőséggel verejtékezett – a homloka, a felső ajka, még az orra hegye is –, ráfért volna valami izzadsággátló tabletta. – Hat megye legvérszomjasabb némbere, ez az én feleségem – mondta Mrs. Silsburnnek, újabb halk s mindnyájunkhoz szóló vihogással. Igen közel voltam ahhoz, hogy a rangja iránti gépies tiszteletből vele vihogjak én is, a vadidegenekés az újoncok kurta, idétlen heherészésével, ami világosan jelezte volna, hogy egyetértek vele meg a kocsi valamennyi utasával, nem ellenkezem senkivel.
– Komolyan mondtam – szólt a nyoszolyóasszony. – Csak két percre... nem többre, barátom. Ó, ha az én két kis kezembe kaparinthatnám...
– Jól van, no, nyugalom, nyugalom – mondta a férj, mint akinek a hitvestársi derűs jóindulatból még kimeríthetetlen készletei vannak. – Csak lassan a testtel. Hamar megöregszel.
Mrs. Silsburn ismét a hátsó ülés felé fordult, s egy majdhogynem szentté avató mosolyt sugárzott a nyoszolyóasszonyra.
– Látta valaki egyáltalán az ő hozzátartozóit az esküvőn? – kérdezte szelíden, épp csak egy parányi – még kifogástalanul jól nevelt – nyomatékkal a személyes névmáson.
Gyilkos hangerővel válaszolt a nyoszolyóasszony:
– Senki. Odaát vannak egytől egyig a Nyugati Partvidéken vagy hol. Bár én találkoztam volna velük.
Ismét hallható volt a férj kuncogása. – Miért, csillagom, mit csináltál volna, ha találkozol velük? – kérdezte, s találomra rám hunyorított.
– Tudom is én, de valamit csináltam volna – felelte a nyoszolyóasszony. A bal oldalán a kuncogás hangereje fokozódott. – Szóval csináltam volna – bizonygatta. – Lett volna egy-két szavam hozzájuk. Bizony isten. – Növekvő magabiztossággal beszélt, mint aki felismerte, hogy a férje adogatta a szájába a szót, hogy mi, a hallgatóság többi része, megkapóan rokonszenvesnek találjuk szókimondó merészségét, nyers igazságérzetét, bármennyire ifjúi és gyakorlatiatlan légyen is az. – Tudom is én, mit mondtam volna nekik? Biztosan csak valami ostoba hebegés lett volna a vége, a fene vigye el! Becsületszavamra mondom! Egyszerűen képtelen vagyok végignézni, hogy valaki közönséges gyilkosságot kövessen el büntetlenül. Ettől a fejembe száll a vér. – Épp csak annyi szünetet tartott a lelkes szavak után, hogy Mrs. Silsburn, egy nyomatékos pillantással buzdítást színlelve, újabb lökést adjon neki. Mrs. Silsburn és én most már egészen hátrafelé fordultunk a pótüléseinken, túlzott barátsággal. – Komolyan gondolom – folytatta a nyoszolyóasszony. – Nem lehet csak úgy keresztülcsetleni-botlani az életen, és megsérteni másokat, valahányszor úri kedvünk tartja.
– Sajnos, én nem sokat tudok a fiatalemberről – szólalt meg halkan Mrs. Silsburn. – Ami azt illeti, még csak nem is ismerem. Amikor először hallottam, hogy Muriel egyáltalán jegyben jár...
– Senki sem ismeri – vágott közbe a nyoszolyóasszony kissé felfortyanva. – Én sem ismerem még. Két próbát tartottunk, és mind a kétszer Muriel apjának kellett őt helyettesítenie, szegénynek, egyszerűen azért, mert az a hülye repülőgépe nem tudott felszállni. Úgy volt, hogy a múlt kedd éjszakáján hozza el valami hülye katonai repülő, de havazott, vagy valami más hülyeség volt Coloradóban vagy Arizonában, vagy valami hasonló hülye helyen, és csak tegnap tudott ideérni, tegnap, hajnali egy órakor. Akkor – ebben az elmebeteg időpontban – felhívja Murielt valahonnan Long Islandről vagy honnan, és találkozót kért tőle valami rémes hotelhallban, mert beszélgetni szeretne. – A nyoszolyóasszony ékesszólóan végborzongott. – Tudja, hogy Muriel milyen. Van benne annyi kedvesség, hogy hagyja magát akárki fiától ide-oda rángatni. Engem ez bánt a legjobban az egészből. A végén mindig az ilyen embereknek kell szenvedniük... Mindegy, szóval Muriel felöltözik, taxiba száll, azután ott ül valami rémes hallban, és beszélget vele hajnali háromnegyed ötig. – A nyoszolyóasszony eleresztette a gardéniacsokrát annyi időre, hogy két ökölbe szorított kezét a magasba emelhesse. – Uhh, de dühös vagyok! – mondta.
– Melyik hotelben? – kérdeztem a nyoszolyóasszonytól. – Nem tudja? – Könnyed, mellékes hangon próbáltam feltenni a kérdést, mintha, mondjuk, atyám a szállodaiparban dolgozna, s én némi érthető fiúi érdeklődéssel viseltetném az iránt, hogy hol szállnak meg az emberek, ha New Yorkba jönnek. De valójában nem akartam kérdezni semmit. Inkább csak fennhangon gondolkoztam. Arra felfigyeltem, hogy bátyám egy szálloda halljába hívta a menyasszonyát és nem a rendelkezésükre álló üres lakásba. Bár a meghívás szelleme semmi esetre sem volt idegen Seymour felfogásától, mégis felfigyeltem rá kissé.
– Nem tudom, hogy melyik hotelben – felelte a nyoszolyóasszony ingerülten. – Valami hotelben. – Rám meredt. – Miért? – kérdezte. – Maga a barátja?
Volt a nézésében valami megfélemlítő. Mintha egy egyetlen főből álló asszonycsőcselék meredne rám, melyet csak az idő és a véletlen választ el a kötőtűtől és a guillotine-ra eső pompás kilátástól. Rettegtem mindenféle csőcseléktől egész életemben. – Együtt töltöttük a gyerekkorunkat – válaszoltam, alig érthetően.
– Hát ehhez gratulálok!
– Ugyan, ugyan! – szólt közbe a férje.
– Nahát, én nagyon sajnálom – a nyoszolyóasszony a férje felé fordult, de mondanivalóját mindannyiunkhoz címezte. – De te nem voltál ott a szobában, nem nézted végig, ahogy az a szegény gyerek kibőgi a két szemét egy álló órán át. Nem valami derűs dolog, és nem egykönnyen felejti el az ember. Hallottam már vőlegényekről, akik visszariadtak, meg minden. De ilyet nem tesz az ember az utolsó percben. Úgy értem, nem teszi meg egy csomó csuda rendes emberrel, hogy borzasztóan kínos helyzetbe hozza őket, és hogy annak a gyereknek kicsi híján az élettől is elvegye a kedvét, meg minden! Ha meggondolta magát, hát miért nem írt neki, az isten szerelmére, miért nem bontotta föl az eljegyzést úriember módjára? Mielőtt még ennyi bajt csinált volna.
– Jól van, na; nyugalom, nyugalom – mondta a férje. A hangja még mindig nevetgélős volt, de ezt most már egy kicsit kényszeredetten hatott.
– Nahát, én nem viccelek! Miért nem tudta megírni neki egyszerűen és férfiasan, amivel elejét vette volna ennek az egész tragédiának? – Egyszerre rám pillantott. – Van valami elképzelése netalán, hogy most hol lehet? – kérdezte visszafojtott indulattal a hangjában. – Ha gyerekkori barátok voltak, akkor kell, hogy...
– Csak két órája érkeztem New Yorkba – feleltem idegesen. Most már nemcsak a nyoszolyóasszony nézett rá, hanem a férje is és Mrs. Silsburn is. – Még egy telefonhoz se tudtam eddig hozzájutni. – Ennyit mondhattam, úgy emlékszem, aztán köhögési roham fogott el. Valódi volt, de meg kell mondjam, hogy igen keveset tettem azért, hogy elfojtsam vagy akár csak megrövidítsem a tartamát.
– Elment orvoshoz ezzel a köhögéssel, közlegény? – kérdezte a főhadnagy, amikor a végére értem.
Abban a pillanatban újra – furcsa módon szintén teljesen valódi – köhögési roham fogott el. Még mindig fél- vagy negyedfordulattal jobbra és előrehajolva ültem a pótülésemen, úgyhogy a kellő higiénikus illendőséggel köhöghettem nyugodtan tovább.
Felettébb rendhagyónak tetszhet, mégis szükségesnek érzem, hogy most rögtön beékeljek ide egy bekezdést, s válaszoljak néhány magyarázatra szoruló kérdésre. Először is miért maradtam ott az autóban? Minden más további szemponttól eltekintve, a kocsi köztudomású célja az volt, hogy a benne ülőket a menyasszony szüleinek házához szállítsa. Sem az összetört és cserbenhagyott menyasszonytól, sem a felzaklatott és valószínűleg dühös szüleitől nem remélhettem annyi – közvetlen vagy közvetett – értesülést összeszedni, amennyi megérte volna azt a félszeg és kínos helyzetet, hogy megjelenek a lakásukban. Akkor hát miért ültem ott továbbra is az autóban? Miért nem szálltam ki, például amikor egy piros lámpa megállított bennünket? És még ennél is szembeszökőbb a kérdés: miért furakodtam be egyáltalán az autóba?... Azt hiszem, lenne legalább egy tucatnyi válasz ezekre a kérdésekre, egy tucatnyi, talán homályos, de végeredményben elfogadható válasz. Mégis lemondok róluk, s úgy vélem, elegendő, ha megismétlem, hogy 1842-t írtunk, hogy huszonhárom éves voltam, a hadseregben újonc, akit akkor tanítottak meg rá, hogy okosabb a nyájtól soha el nem szakadni – és hogy mindenekfelett a magányosság bántott. Ahogy ma látom, akkoriban az ember egyszerűen beugrott a megrakott autókba, és benn is maradt.
Hogy visszatérjek a cselekményhez, emlékszem, hogy miközben mindhárman – a nyoszolyóasszony, a férje és Mrs. Silsburn – egyesülten meredtek rám, és figyelték a köhögésemet, hátrapillantottam az apró kis öregúrra. Változatlanul mereven maga elé nézett. Csaknem hálásan állapítottam meg, hogy a lába nem ér le a padlóig. Olyan volt ez a két láb, mintha régi, nagyra becsült barátaim volnának.
– Mi ez az ember egyáltalán, mi a foglalkozása? – kérdezte tőlem a nyoszolyóasszony, amikor felbukkantam a második köhögőrohamból.
– Seymourt kérdezi? – mondtam. Először úgy vettem ki a hanghordozásából, hogy valami kivételesen szégyenletes dologra céloz. Azután egyszerre eszembe ötlött – puszta sugallatként –, hogy talán tud is titokban egy rakás színes életrajzi adatot Seymourról; vagyis éppen az alantas, sajnálatosan drámai (és nézetem szerint), alapvetően félrevezető adatokat. Hogy gyermekkorában vagy hat éven át ő volt Billy Black, az országos „rádiósztár”. Vagy mondjuk, egy másik példa kedvéért, hogy éppen betöltötte a tizenötödik életévét, amikor felvették a Columbia Egyetemre.
– Igen, Seymourt – felelte a nyoszolyóasszony. – Mi volt a foglalkozása a bevonulása előtt?
Ismét az a futó érzésem támadt, hogy sokkal többet tud róla, mint amennyit, valamilyen okból, kimutatni hajlandó. Hogy mást ne mondjak, úgy látszott, tökéletesen tisztában van vele, hogy Seymour a behívása előtt angol irodalmat tanított – hogy tanár volt. Tanár. Sőt, egy pillanatra, ahogy ránéztem, még az a kellemetlen érzetem is támadt, hogy rólam is tudja, hogy Seymour öccse vagyok. Ezen nem volt kedvem sokáig töprengeni. Inkább azt feleltem neki, nem nézve egyenesen a szemébe, hogy: – Pedikűrös volt. – Majd hirtelen visszafordultam, és kinéztem a saját ablakomon. Ekkor már néhány perce állt az autó, és én csak most lettem figyelmes a Lexington sugárút vagy a Third Avenue felől idehallatszó katonazene távoli dobszavára.
– Valami díszfelvonulás! – mondta Mrs. Silsburn. Ő is előrefordult.
A felső Nyolcvanas utcáknál jártunk. A Madison Avenue közepén álló rendőr feltartóztatott minden észak és dél felé irányuló forgalmat. Amennyire meg tudtam állapítani, csupán feltartóztatta: vagyis nem terelte el sem keleti, sem nyugati irányba. Várakozott a kereszteződésnél három-négy dél felé igyekvő kocsi meg egy autóbusz, de felfelé történetesen egyedül a mi kocsink tartott. A sarkon, ahol megálltunk, valamint a Fifth Avenue felé vezető felső mellékutcának azon a részén, amelyet még beláttam, emberek ácsorogtak dupla és háromszoros sorokban a járda szélén, s arra vártak, hogy egy csapatnyi katonaság vagy ápolónő, vagy cserkész, vagy kinek mi tetszik, nekilóduljon a Lexingtonon vagy a Third Avenue-n található gyülekezőpontjáról, és elvonuljon előttük.
– Jaj, istenem, épp ez hiányzott még – szólt a nyoszolyóasszony.
Hátrafordultam, és kis híján összekoccantottam a fejemet az övével. Előrehajolt, Mrs. Silsburn és énfelém, épp hogy bele nem tolta a fejét a kettőnk közötti hézagba. Mrs. Silsburn is feléje fordult, megértő, elég bosszús arckifejezéssel.
– Hetekig itt rostokolhatunk – mondta a nyoszolyóasszony, s előrenyújtotta a nyakát, hogy kilásson a vezető mellett. – Nekem már ott kellene lennem. Azt mondtam Murielnek meg az anyjának, hogy az első kocsik egyikével jövök, és hogy körülbelül öt perc múlva ott leszek náluk. Jaj, istenem! Nem lehetne valamit csinálni?
– Nekem is ott kellene lennem – felelte Mrs. Silsburn elég gyorsan.
– Igen, de én külön megígértem nekik. Hemzsegni fog az egész lakás a különféle hülye nagynéniktől meg nagybácsiktól meg vadidegenektől, és én azt ígértem, hogy kivont karddal fogok őrt állni, hogy Muriel egy kicsit magára maradhasson, és... – Egyszerre abbahagyta. – Ó, istenem. Ez szörnyű.
Mrs. Silsburn apró, erőltetett kaccantást hallatott.
– Attól tartok, hogy az egyik hülye nagynéni én vagyok – mondta. Szemmel láthatóan megbántódott.
A nyoszolyóasszony rápillantott. – Ó... bocsánat. Nem magára értettem – mondta. Hátradőlt az ülésen. – Csak azt akartam mondani, hogy olyan kicsi a lakásuk, és ha egyszerre mindenki odacsődül, hát... Érti, mire gondolok.
Mrs. Silsburn nem szólt semmit, én pedig nem néztem rá, hogy meggyőződjek róla, komolyan megbántódott-e a nyoszolyóasszony megjegyzésétől. Emlékszem viszont, hogy tiszteletet ébresztett bennem, egyfajta elismerést, az a hang, ahogy a nyoszolyóasszony a „hülye nagynéniket és nagybácsikat” emlegető elszólásáért bocsánatot kért. Őszinte bocsánatkérés volt, de sem nem jött zavarba, s ami még jobb, nem is mentegetőzött túl alázatosan, és egy pillanatig úgy éreztem, hogy minden színpadias méltatlankodása és hetvenkedése mellett is csakugyan van benne valami kivont-kardszerű, valami nem mindenestől kiállhatatlan. (Hajlandó vagyok készséggel és habozás nélkül elismerni, hogy véleményem ebben az esetben nem feltétlenül mérvadó. Majdnem mindig heves vonzalmat érzek olyan emberek iránt, akik nem viszik túlzásba a mentegetőzést.) Azt akarom azonban mondani, hogy a hiányzó vőlegénnyel szemben ekkor csapott át rajtam is a látatlanban való ítélkezés első kis hulláma, a helytelenítés épp csak észlelhető kis vízfodra, amit megmagyarázhatatlan távolmaradása váltott ki.
– Lássuk csak, nem lehet-e tenni valamit? – mondta a nyoszolyóasszony férje. Olyan ember szólalt meg, aki a pergőtűzben is megőrzi nyugalmát. Éreztem, ahogy támadáshoz felfejlődik mögöttem, azután a feje váratlanul előrenyomult a Mrs. Silsburn és én közöttem támadt keskeny résbe. – Sofőr – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon, s várta a feleletet. Amikor az késedelem nélkül befutott, egy árnyalattal enyhébb emberségesebbé vált a hangja: – Vajon meddig kell még itt vesztegelnünk, nem tudja?
A sofőr hátrafordult. – Eltalálta, pajtás – felelte. Ismét előrefordult. El volt mélyedve az útkereszteződésnél zajló eseményekben. Egy perccel korábban egy kisfiú, félig leeresztett léggömbbel a kezében, beszaladt a kiürített, tilos úttestre. Épp ekkor fogta el és vonszolta vissza a járdához az apja, s közben kétszer is hátba taszította, nem teljes erőből. A tömeg erélyes felháborodással kezdett zúgni a jelenetre.
– Látták, mit csinált az az ember azzal a gyerekkel? – fordult Mrs. Silsburn mindnyájunkhoz. Senki sem válaszolt.
– Mi lenne, ha megkérdezné azt a rendőrt, hogy körülbelül meddig tartanak itt fel bennünket? – szólt a nyoszolyóasszony férje a sofőrhöz. Még mindig előrehajolt. Az első kérdésre kapott lakonikus válasz láthatólag nem nyugtatta meg teljesen. – Tudja, nagyon sietünk mindannyian. Nem kérdezhetné meg esetleg, hogy mennyi ideig kell itt várakoznunk?
A sofőr nem fordult hátra, csak gorombán vállat vont. De azért kikapcsolta a gyújtást, s kiszállt, bevágva maga mögött a nehéz kocsiajtót. Gondozatlan, bikaalkatú férfi volt, hiányos sofőrlibériát viselt: fekete szerzsruhát, sofőrsapka nélkül.
Lassan, kényelmesen, hogy azt ne mondjam, szemtelenül sétálva tette meg a pár lépést az útkereszteződésig, ahol a rangidős rendőr intézkedett. Aztán a két ember végtelen hosszú ideig csak állt ott és beszélgetett. (Közben hallottam, ahogy a nyoszolyóasszony felsóhajt a hátam mögött.) Majd a két férfi váratlanul harsány nevetésben tört ki – mintha nem is beszéltek volna eddig semmiről, hanem csak disznó vicceket meséltek volna egymásnak. Végül a sofőrünk, magában még mindig nevetve, barátságosan búcsút intett a rendőrnek, és elindult – lassan – vissza kocsihoz. Beszállt, bevágta maga mögött az ajtót, kihúzott egy cigarettát a műszerfal párkányán álló csomagból, a füle mögé tűzte, s ezek után, és csakis ezek után, hátrafordult, hogy megtegye nekünk a jelentését.
– Nem tudja – mondta. – Meg kell várni, amíg a díszmenet elvonul. – Egyetlen pillantással közömbösen végigmért mindannyiunkat. – Utána oké, mehetünk tovább. – Előrefordult, kihalászta a füle mögül a cigarettát, és rágyújtott.
A hátsó ülésen a nyoszolyóasszony elnyúló kis panaszszóban adott hangot csalódottságának és sérelmének. Azután csönd lett. Amit már percek óta nem tettem, most megint hátranéztem az apró öregúrra meg a meggyújtatlan szivarjára. Őt szemmel láthatóan nem bántotta a késedelem. Viselkedési normái, hogy hogyan kell ülni a hátsó ülésen egy gépkocsiban – mozgó gépkocsiban, veszteglő gépkocsiban, sőt, akarva, nem akarva hozzáképzelte az ember, hogy olyan gépkocsiban is, amely épp beleszalad a hídról a folyóba –, úgy látszik, meg voltak szabva. Bámulatosan egyszerű az egész. Az ember csak ül egyenesen, ügyelve, hogy a kürtőkalapja meg a tető között meglegyen a félarasznyi távolság, és rettenthetetlenül néz előre a szélvédőre. Ha a Halál – aki valahol ott van kint egész idő alatt, talán a motorházon üldögél –, ha a Halál csodálatos módon átlépne az üvegen, és eljönne az emberért, akkor minden valószínűség szerint az ember szépen felállna, és menne vele rettenthetetlenül, nyugodtan. S ha egy kis szerencséje van, vihetné magával a szivarját is, feltéve, hogy szőke havannaszivarról van szó.
– És most mihez kezdünk? Csak ülünk itt? – kérdezte a nyoszolyóasszony. – Nem élem túl, olyan melegem van. – Mrs. Silsburn és én épp kellő időben fordultunk hátra, hogy szemtanúi legyünk, amint közvetlenül a férjére tekint, most először, amióta az autóba beszálltak. – Nem tudnál legalább egy kicsit odább húzódni? – kérdezte. – Úgy be vagyok szorítva ide, hogy alig jutok lélegzethez.
A főhadnagy vihogott, és sokatmondóan széttárta a két karját: – Már így is majdnem a sárhányón ülök, nyuszikám – mondta.
A nyoszolyóasszony most kíváncsisággal vegyes helytelenítéssel fordult a másik szomszédja felé, aki, mintha csak elszánta volna magát, tudtán kívül, hogy engem mindenáron jókedvre derítsen, a szükségesnél jóval nagyobb teret foglalt el. Jobb csípője és az ülés könyöklője között még jó kéthüvelyknyi szabad hely maradt. Kétségtelenül észrevette ezt a nyoszolyóasszony is, de hiába öntötték acélból, ez még nem volt elegendő ahhoz, hogy meg merje szólítani a félelmetes külsejű, furcsa kis urat. Visszafordult hát a férjéhez.
– Hozzáférsz a cigarettádhoz? – kérdezte ingerülten. – Én képtelen vagyok előszedni a magamét, úgy be vagyunk itt gyömöszölve. – Ezeknél a szavaknál: „Be vagyunk itt gyömöszölve”, ismét megfordult, hogy kurta, mindent kifejező pillantást vessen a vétkes apró egyén felé, aki bitorolja itt a teret, amely jog szerint őt illetné. A kis öregúr fenségesen megközelíthetetlen maradt. Továbbra is egyenesen meredt maga elé, a szélvédőre. A nyoszolyóasszony Mrs. Silsburnre nézett, és beszédesen felvonta a szemöldökét. Mrs. Silsburn megértő és együttérző arckifejezéssel válaszolt. A főhadnagy eközben áthelyezte súlyát a bal, másképpen ablak felőli fél farára, s tiszti zubbonya jobb oldali zsebéből előhúzott egy csomag cigarettát és egy levél gyufát. A felesége kivett egy cigarettát, és várta a tüzet, mely késedelem nélkül fel is lobbant. Mrs. Silsburn és én úgy kísértük figyelemmel a cigaretta meggyújtását, mintha valami nem mindennapi eseménynek lehetnénk szemtanúi.
– Ó, bocsásson meg – mondta gyorsan a főhadnagy, és Mrs. Silsburn felé nyújtotta a cigarettacsomagot.
– Köszönöm, nem dohányzom – felelte rá Mrs. Silsburn gyorsan, csaknem sajnálkozva.
– Közlegény? – kérdezte a főhadnagy, egészen parányi, alig észrevehető habozás után, s felém nyújtotta a csomagot. A tiszta igazat megvallva, örültem, hogy nagy nehezen, de mégis megkínált, hogy a köznapi udvariasság egy ilyen apró győzelmet aratott a kasztkorlátok fölött, de a cigarettát udvariasan elhárítottam.
– Megnézhetem a gyufáját? – kérdezte Mrs. Silsburn félénk, csaknem kislányos hangon.
– Ezt? – kérdezte a főhadnagy. Készségesen átnyújtotta Mrs. Silsburnnek a levél gyufát.
Arcomon továbbra is az elmélyedés kifejezésével figyeltem, ahogy Mrs. Silsburn megvizsgálja a gyufáscsomagocskát. Külső borítójára, karmazsinpiros alapon aranybetűkkel, a következő szöveget nyomták: „Ezt a gyufát Bob és Edie Burwick házából loptam.”
– Bájos – szólt Mrs. Silsburn, a fejét ingatva. – Igazán bájos. – Én azt próbáltam közölni az arckifejezésemmel, hogy szemüveg nélkül netán nem tudom elolvasni a feliratot; semmitmondóan bandzsítgattam. Mrs. Silsburnnek láthatóan nehezére esett megválni a gyufától. Amikor visszanyújtotta tulajdonosának, és a főhadnagy visszatette zubbonya felső zsebébe, az asszony így szólt: – Azt hiszem, ilyet még sose láttam. – Most már teljesen hátrafordulva ült a pótülésen, s szinte gyengéden nézte a főhadnagy felső zsebét.
– Tavaly csináltattunk belőle egy egész halommal – mondta a főhadnagy. – Meglepő egyébként, hogy azóta nem fogy ki olyan könnyen a gyufa a lakásból.
A nyoszolyóasszony a férjére nézett. – Nem azért csináltattuk – mondta lesújtón. Egy „tudja-milyenek-ezek-a-férfiak” jelentésű pillantást vetett Mrs. Silsburnre, azután folytatta: – Tudom is én. Csak olyan jópofa dolognak találtam. Banális ötlet, de valahogy jópofa dolog. Nem igaz?
– Aranyos. Ilyet én még soha...
– Persze nem mi találtuk ki. Semmi eredeti nincs benne. Manapság már mindenki ilyet tart. Tulajdonképpen Muriel szüleitől kaptam az ötletet. Náluk mindig ilyen gyufa volt. – Mélyen beleszívott a cigarettájába, s ahogy tovább beszélt, szótagonként eregette ki száján a füstöt. – Hogy azok milyen csodálatos emberek! Ez az, amit nem bírok elviselni ebben az egész ügyben. Úgy értem, miért nem azzal a sok rohadt alakkal történik az ilyesmi, miért pont a rendes emberekkel? Ez az, amit képtelen vagyok megérteni. – Választ várón nézett Mrs. Silsburnre.
Mrs. Silsburn elmosolyodott, s mosolya egyszerre volt bölcs, nagyvilági, sápadt és sejtelmes – amolyan pótülési Mona Lisa-mosoly, ahogyan emlékszem. – Sokat tűnődtem már ezen – mondta szelíden elmélázva. Azután közölte, meglehetősen kétértelműen: – Tudja, Muriel anyja az elhunyt férjem kishúga.
– Ó! – szólalt meg érdeklődéssel a nyoszolyóasszony. – Hát akkor tud mindent. – Kinyújtotta rendkívül hosszú bal karját, és a férje melletti ablaknál elhelyezett hamutartóba pöccintette cigarettájáról a hamut. – Becsületszavamra mondom, hogy nagyon-nagyon kevés ilyen rendkívüli asszonnyal találkoztam életemben. Egyszerűen mindent olvasott, amit valaha is kinyomtattak. Boldog volnék, ha én csak a tizedrészét olvastam volna annak, amit az az asszony már el is felejtett. Meg aztán foglalkozott tanítással, dolgozott szerkesztőségben, saját maga tervezi a ruháit, saját maga végez minden, de minden házimunkát. És úgy főz, hogy az már mennyei. Jaj! Becsületszavamra mondom, hogy én még ilyen csodálatos...
– Nem ellenezte ezt a házasságot? – vágott közbe Mrs. Silsburn. – Azért kérdezem tudniillik, mert én sokáig Detroitban voltam, már hetek óta. A sógornőm váratlanul elhunyt, úgyhogy nekem...
– Nem beszél róla – mondta a nyoszolyóasszony kurtán. Megrázta a fejét. – Finomabb ennél. Úgy értem, túlságosan rendes meg tapintatos meg minden. – Elgondolkodott. – A mai délelőttöt kivéve tulajdonképpen még sose hallottam, hogy bármi rosszat mondott volna erről az ügyről, igazán. És most is csak azért, mert annyira fel volt izgatva szegény Muriel miatt. – Kinyújtotta a karját, és ismét leverte a hamut a cigarettájáról.
– Ma délelőtt mit mondott? – kérdezte mohón Mrs. Silsburn.
A nyoszolyóasszony elgondolkozott egy pillanatra. – Hát voltaképpen semmi különöset – mondta. – Úgy értem, semmi csúnyát vagy igazán lekicsinylőt vagy hasonlót. Összesen csak annyit mondott, hogy szerinte ez a Seymour látens homoszexuális, és tulajdonképpen fél a házasságtól. Azaz, ezt nem rosszindulatból mondta, vagy gonoszkodva, vagy mi. Hanem csak úgy, hogy is mondjam, művelt módon. Úgy értem, hogy ő maga is éveken át, hosszú éveken át, rendszeresen járt lélekelemzésre. – A nyoszolyóasszony Mrs. Silsburnre tekintett. – Ez nem titok, vagy ilyesmi. Úgy értem, Mrs. Fedder maga is elmondja majd mindezt, úgyhogy nem árulok el vele semmiféle titkot.
– Azt én tudom – mondta Mrs. Silsburn sietve. – Ha valaki, hát ő aztán igazán nem az a...
– Arról van szó – mondta a nyoszolyóasszony –, hogy ő nem az a fajta, aki csak úgy fogja magát és kimond bármi ilyesmit, ha nem biztos benne. Amellett el sem mondta volna az egészet soha, ha szegény Muriel nincs annyira magánkívül, meg minden. – Komoran ingatta a fejét. – Istenem, látták volna csak azt a szegény gyereket.
Itt most kétségtelenül közbe kellene szólnom, hogy leírjam, mit váltott ki belőlem nagyjából a nyoszolyóasszony által elmondottak érdemi része. Egyelőre mégis hagyom inkább ennyiben, ha az olvasó elnézi nekem, és türelemmel lesz.
– És mit mondott még? – kérdezte Mrs. Silsburn. – Úgy értem, Rhea. Mondott még valamit? – Nem néztem rá, nem tudtam levenni a szememet a nyoszolyóasszony arcáról, de az a kósza, vad sejtelmem támadt, hogy Mrs. Silsburn talán már ott ül a főmesélő ölében.
– Semmit. Semmi mást. Jóformán semmi mást. – A nyoszolyóasszony elgondolkozva rázta meg a fejét. – Ugye, amint már mondtam, nem is szólt volna egy árva szót sem, ott a sok ember előtt, meg mi, ha szegény Muriel nincs olyan borzasztóan kétségbeesve. – Ismét lepöccentette a cigarettahamuját. – Csak azt az egyet mondta még ezenkívül, csak azt az egyet, hogy ez a Seymour igazi szkizoid alkat, és ha helyes szemszögből nézzük a dolgot, hát Murielnek voltaképpen jobb is, hogy így történt. Amit én belátok, csak abban nem vagyok olyan biztos, hogy Muriel is belátja. Az az ember úgy összetörte, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány. Ez az, amitől én annyira...
Idáig jutott, amikor félbeszakították. Én szakítottam félbe. Ahogy emlékszem, remegett a hangom, mint mindig, ha mértéktelenül kihoznak a sodromból.
– Mi indította Mrs. Feddert arra a következtetésre, hogy Seymour látens homoszexuális és szkizoid alkat?
Minden tekintet – megannyi kutató fénynyaláb, úgy éreztem –, a nyoszolyóasszonyé, Mrs. Silsburné, meg a főhadnagyé is, egyszerre rám irányzódott.
– Tessék? – kérdezte a nyoszolyóasszony éles, enyhén ellenséges hangon.  ismét az a röpke gondolat horzsolt végig: ez a nő tudja, hogy én Seymour öccse vagyok.
– Mi indítja Mrs. Feddert arra a következtetésre, hogy Seymour látens homoszexuális és szkizoid alkat?
A nyoszolyóasszony rám meredt, aztán sokatmondóan felhorkant. Megfordult, s szavaival most Mrs. Silsburnhöz folyamodott, az elképzelhető legmaróbb gúnnyal: – Hát normálisnak lehet nevezni azt, aki ilyen cirkuszt produkál, mint ez a mai? – A szemöldökét felvonva várakozott. – Normális az ilyen? – kérdezte végtelen nyugalommal. – Csak kérdem. Mondja meg őszintén. A fiatalember tudni szeretné.
Mrs. Silsburn válasza maga volt a szelídség, jóság, becsületesség: – Nem – felelte. – Azt semmi esetre sem  mondanám.
Hirtelen heves vágy fogott el, hogy kiugorjam a kocsiból, és futni kezdjek akármerre. De ahogy emlékszem, még mindig ott ültem a pótülésemen, amikor a nyoszolyóasszony újra hozzám fordult: – Ide figyeljen – mondta olyan mesterkélten türelmes hangon, ahogy a tanító beszélhet egy fejlődésben visszamaradt gyerekkel, akinek ráadásul még az orra is örökké csepeg. – Nem tudom, hogy mennyire ismeri maga az embereket. De melyik épeszű férfinak támadna az a gondolata a kitűzött esküvője előtti éjszakán, hogy ne hagyja aludni a menyasszonyát hajnalig, és arról locsogjon neki, hogy ő túl boldog most ahhoz, hogy megnősüljön, és hogy el kell halasztaniuk a házasságkötést, amíg szilárdabbnak nem érzi magát, mert különben képtelen eljönni az esküvőre? Aztán amikor a menyasszony elmagyarázta neki, mint egy gyereknek, hogy már hónapokkal ezelőtt kiterveztek és előkészítettek mindent, és hogy az édesapja hihetetlen költségekbe verte magát, és nem kímélte a fáradságot, hogy ilyen nagy esküvőt rendezzen nekik, és hogy a rokonaik és barátaik sorra érkeznek az ország minden tájáról; miután a menyasszonya mindezt megmagyarázta neki, ő kijelenti, hogy borzasztóan sajnálja, de nem képes megnősülni, amíg nem érzi magát kevésbé boldognak, vagy valami hasonló őrültséget! Mármost gondolkozzék, ha meg nem sértem. Maga ezt az embert normálisnak tartja? Úgy fest ez, mint aki ép eszénél van? – Most már süvöltött a hangja. – Vagy pedig úgy, mint akit egyszerűen a bolondokházába kellene bedugni? – Szigorúan végigmért, és amikor nem szólaltam meg rögtön, hogy védekezzem vagy megadjam magam, visszahuppant az ülésre, s a férjéhez fordult: – Adj még egy cigarettát, légy szíves. Ez már a körmömre ég. – A férfi átvette a parázsló cigarettacsutkát, és elnyomta helyette. Aztán megint előhúzta a cigarettacsomagját. – Gyújtsd meg te – mondta a nyoszolyóasszony –, nekem nincs hozzá erőm.
Mrs. Silsburn megköszörülte a torkát. – Mindez úgy hangzik – mondta –, mintha titokban hálát kellene adni a sorsnak, hogy az egész dolog végül ilyen fordulatot...
– Hát most tessék megmondani – fordult a nyoszolyóasszony újult lendülettel Mrs. Silsburnhöz, miközben átvette férjétől az újabb meggyújtott cigarettát. – Úgy hangzik ez, mintha egy normális emberről volna szó? Normális férfiról? Vagy olyan valakiről, aki vagy elfelejtett felnőni, vagy egyszerűen szabályos, közönséges dühöngő őrült?
– Uramisten. Igazán nem is tudom, hogy mit mondjak. Nekem mindez úgy hangzik, mintha titokban hálát kellene adni a sorsnak, hogy végül is...
A nyoszolyóasszony hirtelen előrehajolt, felélénkülve. Az orrán át eresztette ki a füstöt. – Jó, hát akkor hagyjuk mindezt, felejtsük el most egy percre... Mindez most mellékes – mondta. Mrs. Silsburnhöz beszélt, de valójában, hogy úgy mondjam, Mrs. Silsburnön keresztül énhozzám intézte a szavait. – Látta valaha a moziban iksz-ipszilont? – kérdezte.
Nem „iksz-ipszilont” mondott azonban, hanem egy nevet – egy akkor elég jól ismert, ma, 1955-ben pedig már szinte híres énekes színésznő színpadi nevét.
– Igen – felelte Mrs. Silsburn gyorsan, kíváncsian, és várta a folytatást.
A nyoszolyóasszony bólintott. – No jó – mondta. – Nem vette észre véletlenül, hogy milyen furán, ferdén mosolyog? Valahogy csak a fél arcával, nem? Elég feltűnő dolog, ha az ember...
– De igen! Igen, észrevettem! – mondta Mrs. Silsburn.
A nyoszolyóasszony beleszívott a cigarettájába, és a szeme sarkából egy alig észrevehető pillantást vetett felém. – Hát ezt történetesen egy részleges arcbénulásnak köszönheti – mondta, minden egyes szóval egy kis füstgomolyt bocsátva ki a száján. – És tudja, hogy mikor szerezte? Amikor ez a híres normális Seymour úgy eltalálta egy kővel, hogy kilenc öltéssel varrták össze utána az arcát. – Átnyúlt a jobb kezével balra (talán csak jobb rendezői utasítás híján), és megint leverte a hamut a cigarettájáról.
– Ezt kitől hallotta, ha szabad tudnom? – kérdeztem. Remegett hozzá a két hülye szájamszéle.
– Megtudhatja – felelte, de nem rám nézett, hanem Mrs. Silsburnre. – Véletlenül Muriel anyjától hallottam vagy két órával ezelőtt, miközben Muriel ott sírt, zokogott. – Rám nézett. – Meg van elégedve a felelettel? – Hirtelen áttette a gardéniacsokrát a jobb kezéből a balba. Ez volt az első ideges mozdulata eddig, vagy legalábbis az első, amit szokásos kis ideges mozdulatnak lehetne nevezni. – Egyébként, ha kíváncsi rá – mondta rám nézve –, tudja, mi a gyanúm, hogy kicsoda maga? Az a gyanúm, hogy maga ennek a Seymournak a testvére. – Rövid ideig várt, majd, hogy nem szóltam semmit: – Hasonlít rá, a hülye fényképe alapján, és véletlenül azt is tudom, úgy volt, hogy a testvére eljön az esküvőre. A húga, vagy kicsoda, írta meg Murielnek. – Nézett a szemembe rendületlenül. – Maga az? – kérdezte nyersen.
A hangom nyilván egy kicsit úgy csengett, mintha kölcsönkértem volna valakitől, amikor válaszoltam neki: – Én vagyok az – mondtam. Égett az arcom. Valahogyan mégis határtalanul rendezettebbnek éreztem a magam helyét a világban, mint eddig egész délután, amióta csak leszálltam a vonatról.
– Tudtam, hogy maga az – mondta a nyoszolyóasszony. – Annyira ostoba azért nem vagyok. Amikor beült ebbe a kocsiba, abban a pillanatban tudtam, hogy kicsoda. – A férjéhez fordult: – Nem megmondtam, hogy ez az öccse? Nem megmondtam?
A főhadnagy változtatott kissé az ülésmódján. – Igen, mondtad, hogy valószínűleg a... persze, mondtad – válaszolta. – Megmondtad, igen.
Nem kellett Mrs. Silsburn felé fordulni, hogy észrevegye az ember, milyen figyelemmel nyelte magába ezt a legújabb fejleményt. Pillantásom túlhaladt rajta, s a háta mögött lopva ötödik utasunkat – az apró öregurat – kereste, hogy vajon az elszigeteltsége sértetlen-e? Az volt. Soha, senki emberfiának a közömbössége nem esett még ilyen jól nekem.
A nyoszolyóasszony visszatért hozzám. – Ha kíváncsi rá, hát arról is tudomásom van, hogy a bátyja nem pedikűrös. Szóval ne legyen olyan szellemes. Véletlenül tudom, hogy félévszázadig, vagy meddig, ő volt Billy Black „Az okos gyerek”-ben.
Mrs. Silsburn egyszerre bekapcsolódott a társalgásba, önállóan. – A rádióban? – kérdezte, s éreztem, hogy megújult, elevenebb érdeklődéssel tekint rám.
A nyoszolyóasszony nem felelt neki. – Maga melyik volt? – kérdezte tőlem. – Georgie Black? – Hangjában a durvaság figyelemre méltó, sőt már-már lefegyverző módon keveredett a kíváncsisággal.
– Georgie Black az öcsém volt, Walt – mondtam, csak a második kérdésére válaszolva.
A nyoszolyóasszony Mr. Silsburnhöz fordult: – Úgy látszik, ez valamiféle titok vagy mi, de ő is, meg a bátyja is, Seymour, álnéven vagy hogyan szerepeltek a rádióban. A Black testvérek.
– Nyugalom, drágám, ne szívd mellre – javasolta elég idegesen a főhadnagy.
A felesége feléje fordult: – De igenis mellre szívom – mondta, s engem egy pillanatra ismét elfogott, minden meggondolt szándékommal ellentétben, valami kis bámulatféle a szilárdságáért, akármilyen salakos acélból is öntötték. – Hiszen a maga bátyja állítólag olyan kiválóan értelmes ember – folytatta. – Tizennégy vagy hány éves korában már egyetemre járt, meg minden. Hát ha az kiválóan értelmes dolog volt, amit ezzel a gyerekkel ma csinált, akkor én vagyok Mahatma Gandhi. Bánom is én az egészet. Csak arról van szó, hogy hányingert kapok tőle!
Engem ráadásul éppen egy parányi kis rosszérzéstöbblet gyötört. Valaki igen behatóan tanulmányozta az arcom bal felét. Mrs. Silsburn volt. Egy picit összerezzent, amikor hirtelen feléje fordultam. – Nem haragszik, ha megkérdem: maga volt Buddy Black? – kérdezte, s a hangjából kivehető bizonyos tiszteletteljes csengés azt a gondolatot ébresztette bennem egy perc töredékéig, hogy mindjárt elém tart majd egy töltőtollat meg egy marokenbőr kötésű autogramkönyvecskét. Ideges lettem ettől az átsuhanó gondolattól, tekintettel arra a tényre, ha más egyébre nem is, hogy 1942-t írtunk, s kilenc vagy tíz év telt már el kereskedelmi értékem virágkora óta. – Azért kérdezem – mondta –, mert a férjem annak idején mindig meghallgatta ezt a műsort; nem mulasztott volna el egyetlenegy...
– Ha tudni akarja – szakította félbe a nyoszolyóasszony rám tekintve –, hát ez volt az egyetlen műsor a rádióban, amit nagyon utáltam. Ki nem állhatom a koraérett gyerekeket. Ha az én gyerekem volna...
Mondatának vége elveszett számunkra. Váratlanul és félreérthetetlenül vágott szavába a legáthatóbb, legfülsiketítőbb, leghamisabb Esz-dúr harsonaszó, amit életemben hallottam. A szó szoros értelmében mellbe vágott mindnyájunkat, akik a kocsiban ültünk. Ebben a percben haladt el mellettünk a legalább száz botfülű vízicserkészből álló rezesbanda. A Csillagos-sávos lobogó kezdetű nemzeti indulóra zendítettek rá éppen a fiúk, szinte elvetemült fesztelenséggel. Mrs. Silsburn, nagyon okosan, a fülére tapasztotta a két kezét.
Végtelennek tetsző másodperceken át csaknem elviselhetetlen volt a lárma. Egyedül a nyoszolyóasszony hangja emelkedhetett volna fölébe – legalábbis egyedül ő kísérelhette volna meg, hogy túlharsogja. Amikor aztán meg is kísérelte, úgy hangzott, mintha nagy messzeségből, talán valahonnan a Yankee Staidon környékéről kiabálna felénk torka szakadtából.
– Ezt nem lehet elviselni! – mondta. – Szálljunk ki ebből a kocsiból, és keressünk egy telefont. Fel kell hívnom Murielt, meg kell mondanom neki, hogy késni fogunk. Meg fog őrülni!
A helyi végítélet eljövetelekor Mrs. Silsburn és én kíváncsian előrefordultunk. Most ismét visszafordultunk a pótüléseken, hogy szembenézzünk a vezérünkkel. Aki talán megvált bennünket.
– A Hetvenkilencedik utcában van egy Schrafft-étterem! – dörögte Mrs. Silsburn felé. – Gyerünk, ott kapunk egy fagylaltot, és telefonálni is tudok! És legalább légkondicionált hely!
Mrs. Silsburn lelkesen bólintott, s „Jó, gyerünk!”, mondta a szájmozgásával némán.
– Jöjjön maga is! – kiáltott rám a nyoszolyóasszony.
Furcsa módon, habozás nélkül, emlékszem, nagyon készségesen kiáltottam vissza neki az amúgy is túlzott válaszomat: „Nagyszerű!” Mind a mai napig rejtély előttem, hogy a nyoszolyóasszony miért foglalt bele engem is a hajó elhagyására szólító felhívásába. Talán egyszerűen csak a született vezéregyéniség természetes rendérzéke sugallta neki. Talán érzett valami távoli, mégis kényszerítő erejű ösztönzést, hogy partra szálló osztagának a létszámát kiegészítse... Hogy én miért fogadtam szót ilyen kivételes gyorsasággal a felhívásnak, arra már jóval könnyebben tudok értelmezést találni. Szívesen magyarázom azzal, hogy egy gyökerében vallásos indíték mozgatott. Egyes zen-kolostorokban kötelező előírás, vagy épp az egyetlen komolyan betartott rendszabály, hogy ha az egyik szerzetes azt kiáltja a másiknak: „Hej!”, akkor a másik szerzetesnek gondolkodás nélkül vissza kell kiáltania: „Hej!”
A nyoszolyóasszony ekkor megfordult, s most először rászánta magát, és megszólította a mellette ülő apró öregurat. Holtig tartó hálás örömömre az öregúr változatlanul nézett egyenesen maga elé, mintha az ő külön magánszínpadán jottányit sem változott volna a helyzet. Meggyújtatlan szőke havannaszivarját még mindig a két ujja között szorongatta. Minthogy az elvonuló rezesbanda iszonyú ricsaja a kis öreget szemmel láthatóan mit sem zavarta, vagy talán általában abból a borús felfogásból kiindulva, hogy nyolcvan fölött már mindenki úgyis földsüket, vagy nagyon rosszul hall, a nyoszolyóasszony szorosan odahajolt szomszédja bal füléhez. – Mi kiszállunk! – kiáltotta az öregúrnak, bele egyenesen a fülébe. – Keresünk valami helyet, ahonnan lehet telefonálni, s ahol talán kapni valami hűsítőt! Nem akar velünk jönni?
Az öregúr első válaszmozdulata ragyogó volt. Ránézett a nyoszolyóasszonyra, azután miránk többiekre, majd elvigyorodott. Káprázatos vigyorgásának fikarcnyit sem ártott, hogy semmi elképzelhető értelme nem volt. Mint ahogyan az sem ártott neki, hogy a fogsora nyilvánvalóan, gyönyörűségesen, földöntúlian hamis volt. Miközben bámulatos módon meg sem rezzent arcán a széles mosoly, egy rövid, kérdő pillantást vetett a nyoszolyóasszonyra. Vagy inkább várakozó pillantást – mint hogyha azt hinné, gondoltam magamban, hogy a nyoszolyóasszony vagy valamelyikünk egy kedve szerint való kis kirándulást készül szervezni éppen.
– Azt hiszem, drágám, nem hallotta, amit mondtál! – ordította a főhadnagy.
A nyoszolyóasszony bólintott, s újólag az öregúr füléhez hajolt szája megafonjával. Dicséretre méltó hangerővel ismételte meg felhívását: elhagyjuk az autót, csatlakozzék hozzánk. Az öregúr, ránézésre, ismét úgy festett, mint aki készségesen fogad a világon minden indítványt – beleértve talán azt is, hogy ugorjunk át az East Riverhez, és mártózzunk meg a vizében. Ám újra az a nyugtalan érzése támadt az embernek, hogy az öreg egy árva szót sem hallott a mondottakból. Váratlanul tanúbizonyságát is adta, hogy így van. Roppant szélesen vigyorogva valamennyiünk felé, felemelte a szivart tartó kezét, s egyik ujjával jelentőségteljesen megérintette előbb a száját, azután a fülét. A kézmozdulat, ahogy ő csinálta, mintha valami egészen nagyszerű tréfához tartozott volna, amelyet teljes szívéből meg akar osztani mindannyiunkkal.
Mellettem Mrs. Silsburn most hirtelen egy kis észrevehető – szinte ugrásszerű – mozdulattal jelét adta a megértésnek. Megérintette a nyoszolyóasszony rózsaszín szatén ruhaujját, és ezt kiabálta: – Tudom, hogy kicsoda! Nem hall és nem beszél, süketnéma! Muriel apjának a nagybátyja!
A nyoszolyóasszony ajkai nagy „Ó!”-t formáltak. Ültében átfordult egy lendülettel a férje felé. – Van nálad papír és ceruza? – bömbölte.
Megérintettem a karját, és azt kiáltottam, hogy nálam van. Sietősen – mintha szinte, ki tudja, miért, attól félnék, hogy valamennyien kifutunk az időből – kivettem zubbonyom belső zsebéből egy kis jegyzettömböt és egy ceruzavéget, amelyet nemrég zsákmányoltam a századiroda egyik íróasztalfiókjából Fort Benningben.
Kissé túl olvashatóan ezt írtam egy papírlapra: „Nem tudjuk, meddig tart még ez a felvonulás. Kiszállunk és keresünk valahol egy telefont meg valami hűsítőt. Velünk tart?” Kettőbe hajtottam a papírt, odaadtam a nyoszolyóasszonynak, s ő szétnyitotta, elolvasta, majd pedig átnyújtotta az apró öregúrnak. Az elolvasta, vigyorogva, aztán rám nézett, és hevesen bólogatni kezdett. Egy pillanatig azt hittem, hogy a válaszát ezzel a többször megismételt, tökéletesen ékesszóló fejbólogatással teljes mértékben ki is merítette, de aztán hirtelen egy kézmozdulatot tett felém, amelyből kitaláltam, hogy a jegyzettömbömet és ceruzámat kéri. Átnyújtottam neki, s közben nem néztem a nyoszolyóasszony felé, ahonnét a növekvő türelmetlenség már egyre nagyobb hullámokat vetett. Az öregúr végtelen gonddal elhelyezte az írótömböt és a ceruzát az ölében, azután egy pillanatig csak ült, készenlétben tartva a ceruzát, láthatóan a gondolatait szedte össze, miközben a vigyorgása alig valamicskét halványodott. Majd a ceruza nagyon tétován mozgásba lendült. A papírra gömbölyödött egy O betű. Aztán visszakaptam a jegyzettömböt is, ceruzát is egy csodálatosan szívélyes ráadás biccentés kíséretében. Egyetlen szót írt le, még nem egészen kialakult betűivel: „Boldogan.” A nyoszolyóasszony, aki a vállamon át olvasta fel, felhorkanásszerű hangot hallatott, ám én sietve a nagy író felé fordultam, és igyekeztem arckifejezésemmel kimutatni, hogy akik a kocsiban ülünk, valamennyien tudjuk, mi az igaz költészet, s hálásak is vagyunk érte.
Aztán egyenként, mindkét ajtón át, kiszálltunk a gépkocsiból, mintegy sorsára bíztuk, elhagyott hajót a Madison Avenue kellős közepének forró, olvadozó aszfaltóceánján. A főhadnagy egy pillanatra hátramaradt, hogy tájékoztassa zendülésünkről a sofőrt. Igen tisztán emlékszem, hogy a rezesbanda még mindig vonult, végeszakadatlan, és szemernyit sem hagyott alább a lárma.
A nyoszolyóasszony és Mrs. Silsburn vezetett bennünket a Schrafft-étterem felé. Egymás mellett – úgyszólván előőrspárként – nyomultak előre a Madison Avenue keleti járdáján. A főhadnagy, miután végzett a sofőr rövid eligazításával, felzárkózott a gyalogélhez. Vagy majdnem felzárkózott. Egy kicsit hátramaradt, hogy lopva elővegye a tárcáját, és megnézze, nyilván, hogy mennyi pénz van nála.
A menyasszony atyai nagybátyja és én alkottuk az utóvédet. Valami megsúghatta neki, hogy én a barátja vagyok, vagy egyszerűen azért, mert az írótömb és a ceruza az enyém volt, mellém sodródott, vagy inkább odatülekedett, s az oldalamon foglalta el helyét a menetben. Gyönyörű selyemcilinderének a teteje nem ért fel egészen a vállamig. Tekintettel lépéshosszára, viszonylag lassú menetütemet szabtam magunknak. Egysaroknyi út után már jócskán elmaradtunk a többiektől. Ezt egyikünk sem bánta, úgy hiszem. Menet közben, emlékszem, időnként fel-, illetve lenéztünk egymásra a barátommal – ki-ki a megfelelő irányban –, s félkegyelmű pillantásokkal igyekeztünk kifejezni kölcsönös örömünket afelett, hogy egymás társaságában lehetünk.
Amikor megérkeztem társammal Schrafft Hetvenkilencedik utcai étterméhez, a nyoszolyóasszony, a férje és Mrs. Silsburn néhány perce ott állt már a forgóajtóban. Valamire vártak, mint egy elég ijesztően kevert fajú, háromtagú társaság, gondoltam. Beszélgettek, de abbahagyták, amikor a mi kettős fogatunk közelebb ért. A kocsiban, alig néhány perccel ezelőtt, mikor a rezesbanda eldübörgött mellettünk, a közös kínos érzés vagy majdnem rettegés még szinte valamilyen szövetség látszatát kölcsönözte kis csoportunknak – olyasfajta összetartozást, amilyent egy Cook-féle társasutazás résztvevői érezhetnek átmenetileg, ha egy kiadós felhőszakadás kapja el őket Pompejinél. Most azonban, mire az apró öregúrral odaértünk a Schrafft-étterem forgóajtajához, már nagyon is nyilvánvaló volt, hogy az eső elállt. A pillantással, amit a nyoszolyóasszonnyal váltottunk, nem is üdvözöltük, csak épp felismertük egymást. – Átalakítás miatt zárva – jelentette ki hűvösen, ahogy rám nézett. Félreérthetetlenül éreztette velem megint kívülálló voltomat, s most egyszerre – hogy milyen okból, azt nem érdemes részletezni – hevesebben telepedett rám az elszigeteltség és a magány, mint bármikor a nap folyamán. A köhögésem ugyanakkor, s ezt érdemes megemlíteni, újra elővett. Előhúztam zsebkendőmet a hátsó nadrágzsebemből. A nyoszolyóasszony a férje és Mrs. Silsburn felé fordult. – Van egy Longchamps is itt valahol – mondta –, csak nem tudom, hogy hol.
– Én sem tudom – mondta Mrs. Silsburn. Közel járhatott ahhoz, hogy sírva fakadjon. Homlokán és felső ajka körül még az ő vastag púderrétegein is átütött a verejték. Bal hóna alatt egy fekete lakktáskát tartott. Úgy fogta, mintha kedvenc babája volna, ő maga pedig nagyon boldogtalan kisgyerek, aki próbaképpen kifestette és bepúderezte magát, aztán világgá ment.
– Soha ebben az életben nem fogunk itt taxit kapni – szólt borúlátón a főhadnagy. Rajta is csúnyán meglátszott, hogy megviselte az utazás. „A levegő rettenthetetlen ördöge” stílusú pilótasapkája szinte kegyetlenül nem illett sápadt, verejtékes, most már kimondottan rettenthető ábrázatához, s egy pillanatig, emlékszem, arra ösztökélt, hogy verjem le a fejéről, vagy legalább igazítsam meg, hogy ne álljon olyan hetykén – végső indítékában ugyanaz az ösztönzés volt ez, amit gyerekzsúrokon érez az ember, ahol kivétel nélkül mindig akad egy kicsi, végtelenül csúnyácska gyerek, akinek a papírcsákója lenyomja a fél fülét, vagy mind a kettőt.
– Istenem, micsoda nap! – mondta a nyoszolyóasszony valamennyiünk nevében. Művirág hajéke kissé féloldalasan állt, ő maga csurgott a verítéktől, mégis az egyetlen dolog, ami igazán elpusztíthatónak látszott rajta, az csak, hogy úgy mondjam, a legtávolabbi tartozéka volt: a gardéniacsokor. Jóllehet szórakozottan, de még mindig szorongatta. A csokor láthatóan nem állta már a megpróbáltatásokat. – Most mit csináljunk? – kérdezte elég izgatott hangon, saját magához képest. – Nem gyalogolhatunk el odáig. Jóformán Riverdaleben laknak. Nincs valakinek valami jó ötlete? – Először Mrs. Silsburnre nézett, azután a férjére, majd pedig, nyilván végső kétségbeesésében, énrám.
– A lakásom itt van egész közel – mondtam hirtelen és idegesen. – Ami azt illeti, mindjárt a következő sarkon. – Az a gyanúm, hogy a kelleténél kissé hangosabban közöltem velük mindezt. Mit tudom én, talán még kiabáltam is. – A bátyámé meg az enyém. Amíg mi le nem szerelünk, addig a húgom használja, de most ő sincs ott. Önkéntes a haditengerészetnél, s jelenleg épp úton van valamerre. – A nyoszolyóasszonyra néztem, illetve egy pontra valahol a feje fölött. – Onnan mindenesetre telefonálhat, ha tetszik – mondtam. – És a lakás légkondicionált. Legalább egy kis hűvös levegőhöz jutunk mindnyájan, s egy percre leülhetünk.
Amint túlestek a meghívás első döbbenetén, a nyoszolyóasszony, Mrs. Silsburn és a főhadnagy összenéztek, néma tanácskozásba kezdtek a pillantásaikkal, de semmi jel nem vallott arra, hogy bármiféle határozat készül megszületni. A nyoszolyóasszony volt az első, aki egyáltalán valami cselekedetre szánta el magát. Hasztalan nézte a két másikat, hogy mi a véleményük ebben az ügyben. Ismét felém fordult, és megkérdezte: – Azt mondja, hogy van telefonja?
– Van. Hacsak a húgom le nem szereltette, de nem tudom, mi oka lett volna rá.
– Mi biztosít bennünket arról, hogy nem lesz otthon a bátyja? – kérdezte a nyoszolyóasszony.
Erre a kis részletkérdésre még nem is gondoltam túlhevült állapotomban. – Nem hiszem, hogy ott találjuk – mondtam. – Ott lehetne – végeredményben az ő lakása is –, de nem hiszem, hogy otthon legyen. Igazán nem hiszem.
A nyoszolyóasszony egy pillanatra rám meredt, nyíltan és a változatosság kedvéért nem is faragatlanul, hacsak a gyermekek bámész tekintetét nem nevezi faragatlannak az ember. Azután visszafordult a férjéhez s Mrs. Silsburnhöz, és azt mondta: – Tulajdonképpen fölmehetnénk. Legalább onnan telefonálhatunk. – Amazok helyeslően bólintottak. Sőt Mrs. Silsburn odáig ment, hogy eszébe jutott az illemkódex megfelelő fejezete: „Meghívás elfogadása egy Schrafft-étterem ajtajában.” Az arcát fedő vastag, repedező púderréteg alól Emily Post híres illemtanának ideillő mosolyát próbálta rám ragyogtatni. Ahogy emlékszem, ezt mindenki örömmel fogadta. – Hát akkor gyerünk, menjünk már innen a napról – mondta szellemi vezérünk. – Mit csináljak ezzel? – Feleletre nem várt. A járda széléhez lépett, és részvétlen mozdulattal megvált a fonnyadt gardéniacsokrától. – Rajta, Macduff, vezessen bennünket – fordult hozzám. – Követjük. És csak annyit mondhatok, a bátyjának nem ajánlom, hogy ott találjuk, mert akkor megölöm a nyomorultat. – Mrs. Silsburnre nézett. – Bocsánat a kifejezésért, de komolyan gondolom.
A parancs értelmében elindultam előttük, szinte jókedvűen. A következő pillanatban felbukkant mellettem, bal kéz felől és lényegesen lejjebb, mondhatnám testet öltött a semmiből egy cilinder. A cilinder alól pedig felvigyorgott rám a saját külön – épp csak forma szerint ki nem nevezett – hadsegédem, s egy pillanatig szentül hittem, hogy a kezét is a kezembe fogja csúsztatni.
Amíg én gyors terepszemlét tartottam a lakásban, a három vendégem és az egy barátom kint maradt a hallban.
Valamennyi ablak csukva volt, a két légkondicionáló a „Zárva” álláson, s az első szippantással mintha egy viseltes mosómedvebunda zsebében vett volna mély lélegzetet az ember. Az egyetlen hang az egész lakásban annak az élemedett korú hűtőszekrénynek reszketeg dorombolása volt, amelyet Seymourral használtan vettünk. Boo Boo húgom hagyta bekapcsolva a maga kislányos és matrózos módján. Szerte a lakásban számtalan egyéb apró, maszatos jel is mutatta, hogy egy tengerjáró hölgy vette itt át az uralmat. Egy csinos, kis méretű tengerészkék zászlószubbony volt odahajítva a heverőre, bélésével lefelé. A heverő előtt, az alacsony asztalkán, egy Louis Sherry pralinésdoboz állt félig üresen, az el nem fogyasztott darabok pedig egytől egyig szét voltak nyomkodva nagyjából, nyilván tájékozódás céljából. Az íróasztalon egy számomra teljességgel ismeretlen, rendkívül elszánt tekintetű fiatalember bekeretezett fényképe állt. A szem előtt levő valamennyi hamutartó csordultig tele volt összegyűrt frissítőkendőkkel és rúzsos cigarettavégekkel. A konyhába, a hálószobába és a fürdőszobába éppen csak benyitottam, hogy egy gyors pillantással meggyőződjem róla, nem találom-e ott Seymourt teljes életnagyságban. Ideges voltam, kimerült és lusta. De nem lett volna időm jobban körülnézni azért sem, mert elég dolgot adott, hogy felhúzzam a redőnyöket, bekapcsoljam a légkondicionálókat, kiürítsem a megrakott hamutartókat. Amellett a társaság szinte azonnal utánam tódult. – Itt bent még melegebb van, mint az utcán – mondta üdvözlésképpen a nyoszolyóasszony, ahogy becsörtetett.
– Rögtön jövök, csak még egy perc – mondtam. – Képtelen vagyok bekapcsolni ezt a légkondicionálót. – A „Nyitva” gomb beragadt valahogy, s én csakugyan azzal bíbelődtem.
Mialatt a kapcsolókkal szorgoskodtam – a sapkám, emlékszem, még mindig a fejemen volt –, a többiek némi gyanakvással köröztek a szobában. Figyeltem őket a szemem sarkából. A főhadnagy az íróasztalhoz lépett, megállt és felnézett a falra, az asztal fölött levő jó fél négyzetméternyi faldarabra, ahová a bátyámmal együtt egy csomó fényes, nagyalakú fényképet rajzszögeztünk fel, kihívóan érzelmi okokból. Mrs. Silsburn – elkerülhetetlenül, gondoltam – épp abba a fotelba ült bele, amelyben néhai Boston kutyám szeretett aludni, s amelynek kordbársonnyal kárpitozott karját jócskán benyálazta és összerágta számtalan lidérces álma során. A menyasszony atyai nagybátyja – az én meghitt jóbarátom – látszatra nyom nélkül eltűnt. S egyszerre a nyoszolyóasszonyt se láttam sehol. – Hozok valami innivalót mindenkinek egy pillanaton belül – mondtam zavartan, még mindig a légkondicionáló kapcsológombjával bajlódva.
– Rám férne valami jó kis hideg ital – szólalt meg egy nagyon ismerős hang. Sarkon fordultam, és megláttam a nyoszolyóasszonyt a heverőn végignyúlva, ami megmagyarázta a függőleges viszonylatban való váratlan eltűnését. – Rögtön megyek telefonálni, csak még egy perc – adta tudtomra. – Ilyen állapotban úgysem tudnék egy szót se szólni a kagylóba, úgy kiszáradt a torkom. Már a nyelvem is cserepes.
A légkondicionáló hirtelen zümmögve megindult, s én a szoba közepére léptem, megállva a heverő és a Mrs. Silsburn karosszéke között. – Nem tudom, mi van innivaló – mondtam. – Még nem néztem meg a hűtőszekrényt, de az a gyanúm...
– Hozzon akármit – szakított félbe a heverőről az örökös szóvivő. – Csak folyadék legyen. És hideg. – Cipősarka a húgom tengerészzubbonyának az ujján nyugodott. Karját keresztbe fonta a mellén. A feje alá párnát gyűrt. – Tegyen bele jeget, ha van – mondta, s lehunyta a szemét. Egy rövid, de gyilkos pillanatig néztem le rá, azután lehajoltam, és amilyen tapintatosan csak tudtam, kihúztam a lába alól Boo Boo zubbonyát. Indultam kifelé a szobából, hogy házigazdai teendőim után lássak, ám alighogy egy lépést tettem, megszólalt az íróasztal mellől a főhadnagy.
– Honnan szedte ezeket a képeket? – kérdezte.
Egyenesen feléje indultam. Még mindig a fejemen volt az egy-két számmal nagyobb, széles ellenzős laktanyai sapkám. Nem jutott eszembe, hogy levegyem. Megálltam mellette az íróasztalnál, vagy inkább mögötte, s úgy néztem a falra rajzszögezett fényképeket. Megmondtam neki, hogy ezek javarészt azoknak a gyerekeknek a régi fényképei, akik Seymourral meg velem együtt szerepeltek „Az okos gyerek”-ben annak idején.
A főhadnagy felém fordult: – Miben? – kérdezte. – Sose hallottam róla. Valami ki-tud-többet fejtörőműsor srácoknak? A szokásos kérdés-felelet, ilyesmi?
Hangjába zajtalanul és alattomosan, de félreérthetetlenül belopakodott katonai rangjának mellékzöngéje. Amellett úgy éreztem, mintha a sapkámat bámulná.
Levettem a fejemről, s azt feleltem: – Nem, nem egészen. – Egyszerre felébredt bennem egy adag alantas kis családi gőg. – Csak addig volt a szokásos, amíg Seymour bátyám részt nem vett benne. És többé-kevésbé ugyanolyan megint, amióta ő kivált a műsorból. De Seymour csakugyan megváltoztatta az egésznek a jellegét. Afféle gyerek-kerekasztalvitává alakította át a műsort.
Úgy éreztem, hogy a főhadnagy kissé túlzott érdeklődéssel néz rám: – Maga is szerepelt benne? – kérdezte.
– Én is.
A nyoszolyóasszony szólalt meg a szoba másik feléből, a heverő láthatatlan, poros rejtekéből: – Szeretném látni, hogy az én gyerekem szerepeljen egy ilyen hülye műsorban – mondta. – Vagy egyáltalán fellépjen valahol. Akármi effélét. Inkább a halál, igazán, mint hogy ilyen kis exhibicionistát hagyjak csinálni a gyerekemből, aki mutogatja magát a közönségnek. Az egész életüket kizökkenti a helyes kerékvágásból. Ha más nem, hát a zajos nyilvánosság, meg mi – kérdezzen csak meg egy pszichiátert. Hát lehet akkor valakinek normális gyerekkora, meg egyáltalán? – Egyszerre felmerült a feje a semmiből, az immár teljesen csámpásra ferdült virágdísszel a hajában. Mint egy levágott fő, úgy ült meg a heverő túlsó peremén, s nézett szembe a főhadnaggyal és velem. – Valószínűleg ez a baja a maga bátyjának – mondta a Fő. – Úgy értem, ha az ember ilyen teljesen lehetetlen életet él gyerekkorában, akkor természetesen sosem lesz képes rá, hogy felnőjön. Sosem lesz képes rá, hogy normális emberekkel kapcsolatot találjon, se semmire. Pontosan ezt mondta Mrs. Fedder most két órája abban a nyomorult hálószobában. Pontosan ezt. A maga bátyja sose tanulta meg, hogyan teremtsen kapcsolatot az emberekkel. Semmi egyebet nem tud, úgy látszik, mint lézengeni a világban és összevissza sebezni mások arcát. Tökéletesen alkalmatlan a házasságra, vagy, Uramisten, bármiféle csak félig is normális dologra. Tulajdonképpen pontosan ezt mondta Mrs. Fedder is. – A Fő ekkor elfordult, épp annyira, hogy egy metsző pillantást vethessen a főhadnagyra. – Igaz, Bob? Ezt mondta, vagy nem ezt mondta? Mondd meg őszintén.
Váratlanul azonban nem a főhadnagy hangja szólalt meg most, hanem az enyém. Száraz volt a szám, megmerevedett a testem. Fütyülök Mrs. Fedderre, mondtam, s egy fikarcnyit sem érdekel, hogy mit mondott Seymourról. Vagy hogy mit mond róla akármelyik okleveles kontár vagy műkedvelő, gonosz, dög nőszemély. Seymourral, mondtam, már tízéves kora óta meg volt akadva az ország minden summa-cum-laude végzett bölcsésze és minden entellektüel vécésnénije. Más volna a helyzet, mondtam, ha Seymour csak egy haszontalan, hiú, körülhordozott csodagyerek lett volna. Soha életében nem volt exhibicionista, mondtam. Szerda esténként úgy indult mindig a rádióba, mintha a saját temetésére menne. Hiszen még beszélgetni sem volt kedve az emberrel a buszon vagy a földalattin, végig az egész úton! A sok fölényeskedő újságíró közül, mondtam, az összes vállveregető, negyedrangú kritikus és rovatvezető közül egyetlenegynek sem volt fogalma róla, hogy Seymour igazában micsoda. Költő, az isten szerelmére. És azt akarom ezzel mondani, hogy költő. Még ha nem is írt le soha egyetlen verssort sem, a puszta szempillantásával ki tudta fejezni, az orra hegyével, a füle cimpájával meg tudta rögtön értetni az emberrel, hogy miről is van szó.
Itt aztán abbahagytam, hála istennek. A szívem borzalmasan kalapált, és ahogy a képzelt betegek szokták, futó kis ijedtséget éreztem, hogy az ilyen beszédek rendszerint szívrohammal érnek véget. Mind a mai napig fogalmam sincs róla, hogy a vendégeim hogyan fogadták kitörésemet, a szidalmaknak ezt a rájuk zúdított kisebbfajta szennyes áradatát. A külvilág első észlelhető kis mozzanata, amelyre feleszméltem, a vízzubogás egyetemesen ismerős zaja volt. A lakás távolabbi részéből eredt. Hirtelen körülnéztem a szobában, a vendégeimen, a jelenlévő arcok között, arcokon át és arcokon túl. – Hol az öregúr? – kérdeztem. Hol van a kisöreg? – Nem rítt le rólam bárányszelíd ártatlanság.
Sajátságos módon kérdésemre a főhadnagytól kaptam végül választ és nem a feleségétől. – Azt hiszem, a mellékhelyiségben van – mondta. A közleményt bizonyos szókimondó nyíltság jellemezte, rámutatva arra, hogy kibocsátója olyan ember, aki nem finomkodik fölöslegesen, ha a mindennapi élet egészségügyi tényeiről van szó.
– Ó – mondtam. Kissé szórakozott pillantással néztem ismét körül a szobában. Hogy szántszándékkal kerültem-e a nyoszolyóasszony félelmetes tekintetét vagy sem, arra nem emlékszem, vagy nincs kedvem emlékezni. A szoba túlsó végében, egy sima széken, megpillantottam a menyasszony atyai nagybátyjának kürtőkalapját. Majdnem odakiáltottam neki egy baráti üdvözlő szót. – Hozok valami hideg innivalót – mondtam. – Egy perc, és itt vagyok.
– Használhatom a telefont? – kérdezte a nyoszolyóasszony váratlanul, ahogy a heverő mellett elmentem. Felült, a padlóra lendítette lábát.
– Tessék... igen, hogyne – mondtam. Mrs. Silsburnre néztem meg a főhadnagyra. – Arra gondoltam, hogy keverek néhány Tom Collins-t, ha van itthon citrom. Megfelelő lesz?
A főhadnagy válasza meglepett váratlan kedélyességével: – Ez már beszéd – mondta, és összedörzsölte a két tenyerét, mint egy igazi vidám ivócimbora.
Mrs. Silsburn felhagyott az íróasztal fölött levő fényképek tanulmányozásával, hogy figyelmeztessen: – Ha Tom Collins-t készít... kérem, tegyen az enyémbe egy irinyó-pirinyó kis gint. Épp csak egy icipicit, ha nem túl nagy fáradság. – Úgy festett, mint aki egy kissé összeszedte magát már ez alatt a rövid idő alatt is, amióta az utcáról bemenekültünk. Részben talán azért, mert kétlépésnyire helyezkedett el a most már bekapcsolt légkondicionálótól, s így kapott egy kis hűvös levegőt. Megígértem, hogy majd elkészítem az italát kívánsága szerint, és magára hagytam a korai ezerkilencszázharmincas meg a kései húszas évek kiskorú „rádióhírességeivel”, Seymourral közös gyerekkorunk számtalan letűnt apró csillagával. Láthatóan a főhadnagy is igen jól megvolt a távollétemben; már indult is, mint afféle társtalan műértő, hátul összefont kézzel, a könyvespolc felé. A nyoszolyóasszony nyomon követett, ahogy elhagytam a szobát, s közben ásított egy nagyot – de semmi erőfeszítést nem tett, hogy a hangos, barlangi ásítását elnyomja, vagy legalább eltakarja előle a kilátást.
Amint sarkamban a nyoszolyóasszonnyal a hálószoba felé igyekeztem, ahol a telefon volt, a menyasszony atyai nagybátyja jött szembe velünk, a hall másik vége felől. Arcán most is ugyanaz az elszánt nyugalom ült, amellyel engem már az autóút alatt lóvá tett, de ahogy közelebb ért hozzánk a hallban, az álarc fordult egyet; némajátékával mindkettőnket a leglelkesebben üdvözölt, s én azon kaptam magam, hogy szertelen túlzással vigyorgok és bólogatok vissza rá. Gyér, fehér haja frissen fésültnek – szinte frissen mosottnak – látszott, mintha csak az öregúr egy apró borbélyműhelyt fedezett volna fel a lakás másik végében, valami rejtekhelyen. Ahogy túlhaladt rajtunk, nem tudtam megállni, hogy vissza ne nézzek a vállam fölött – mire ő hevesen integetni kezdett felém amolyan „szerencsés utat, térj-vissza-mielőbb!” búcsúztató integetéssel. Határtalanul lelket öntött belém. – Mi baja ennek? Hibbant? – kérdezte a nyoszolyóasszony. – Remélem, hogy az – válaszoltam, és kinyitottam a hálószoba ajtaját.
Súlyosan lehuppant az ikerágyak egyikére – Seymouréra, pontosabban. A telefon az éjjeliszekrényen állt, a keze ügyébe esett. Mondtam, hogy azonnal hozok neki valamit inni. – Ne fáradjon... kint leszek én is mindjárt – mondta. – Csak csukja be az ajtót, ha nem haragszik... Nem úgy gondolom, de tudja, képtelen vagyok telefonálni, ha nyitva az ajtó. – Mondtam, hogy pontosan így vagyok vele én is, és kifelé indultam. Ám épp ahogy megfordultam, hogy kilépjek a két ágy közül, szemben, az ablak alatti ülésen észrevettem egy kis puha vászon útitáskát. Az első pillanatban azt képzeltem, hogy az enyém, amely csodálatos módon megérkezett a lakásba, és gyalog, a saját lábán tette meg az egész utat a Pennsylvania pályaudvartól idáig. A második gondolatom az volt, hogy csak Boo Booé lehet. Odaléptem. Végig nyitva volt a cipzárja, s a tartalmának legfelső rétegére vetett egyetlen pillantás elegendő volt, hogy elárulja, ki az igazi tulajdonos. Egy második, átfogóbb pillantással két frissen mosott, drapp ing tetején megláttam valamit, amiről úgy véltem, hogy a nyoszolyóasszonynak nem szabad kettesben maradnia vele a szobában. Kivettem a táskából, hónom alá csúsztattam, testvériesen búcsút intettem a nyoszolyóasszonynak, aki egyik ujját már beleillesztette a tárcsán a hívandó szám első jegyének nyílásába, s arra várt, hogy tisztuljak a szobából, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Egy darabig csak álltam a hálószoba előtt, a hall kegyes magányában, és azon tanakodtam, mit tegyek Seymour naplójával, ugyanis már régen közölnöm kellett volna, ez volt az a tárgy, amit a vászontáskából kihalásztam. Az első épületes gondolatom az volt, hogy eldugom, amíg a vendégeim el nem távoztak. Jó ötletnek tartottam kivinni a fürdőszobába, és beledobni a szennyeskosárba. Egy második s jóval bonyolultabb gondolatmenet alapján azonban úgy határoztam, hogy magammal viszem a fürdőszobába, beleolvasok, és csak azután dobom a szennyeskosárba.
De hát, úgy látszik, nemcsak a vadul burjánzó jelek és jelképek napja volt ez, hanem az írott szó útján való roppant kiterjedt érintkezés napja is. Ha beugrottál valahol egy zsúfolt gépkocsiba, a Sors már előre, jóval az ugrás előtt körülményes bajlódások árán gondoskodott róla, hogy legyen nálad jegyzettömb meg ceruza, arra az esetre, ha az egyik útitársad történetesen süket-néma lesz. Ha besurrantál valahol egy fürdőszobába, ajánlatos volt felnézned, hogy lásd, nem találsz-e magasan a mosdó fölött valami kis üzenetet, akár enyhén apokaliptikus jelleggel, akár anélkül.
A hét gyereknek, egyfürdőszobás családunkban, éveken át az volt a – talán bosszantó, de célszerű – szokása, hogy a faliszekrényke tükrén hagyjanak üzenetet egymásnak, egy nedves szappancsutkát használva az íráshoz. Üzeneteink legtöbbször végtelenül erélyes figyelmeztetésekből s nem ritkán leplezetlen fenyegetésekből álltak. „Boo Boo, ne dobd le a padlóra a mosdókesztyűket. Szedd fel szépen. Csók: Seymour.” „Walt, ma rajtad a sor, hogy kividd Z.-t és F.-et a parkba. Tegnap is én vittem ki őket. Üdv: Na kitől? „Szerdán van az évfordulójuk. Ne menjetek moziba, és ne lopjátok az időt a stúdióban adás után, különben büntetéspénzt fizettek. Ez rád is vonatkozik, Buddy.” „Anya azt mondja, hogy Zooey majdnem megette a Feenolaxot. Ne hagyjatok többé-kevésbé mérgező tárgyakat a mosdón, ahol eléri és a szájába veheti.” Ezek persze még egyenesen a gyerekkorunkból vett példák, évekkel később azonban, amikor az önállóság vagy függetlenség, vagy nem tudom, micsoda zászlaja alatt Seymour meg én kinőttünk a családból, és saját lakást béreltünk, a régi családi szokástól ott is csak névlegesen szakadtunk el. Más szóval, ott sem dobtuk el csak úgy egyszerűen az ócska szappanmaradékainkat.
Amint a hónom alatt Seymour naplójával bevonultam a fürdőszobába, és gondosan bezártam a hátam mögött az ajtót, szinte azonnal felfedeztem az üzenetet. Nem Seymour keze írása volt, hanem félreérthetetlenül Boo Boo húgomé. Szappannal vagy nem szappannal, de szinte megfejthetetlenül parányi betűkkel írt mindig, úgyhogy nem okozott neki nehézséget, hogy felrója a tükörre a következő hosszú üzenetet: „Magasabbra a tetőt, ácsok. Mert Arészként jő a vőlegény, nagyobb a legnagyobbnál. Szeretettel: Irving Sappho, az Elysium Filmgyár Rt. volt szerződéses munkatársa. Kérlek, légy nagyon boldog a te gyönyörű Murieleddel. Ez parancs. Rangidős vagyok az egész utcában.” A szövegben idézett szerződéses író, meg kell hogy említsem, első számú kedvence volt – megfelelő, lépcsőzetes időközökben – mindnyájunknak, mind a hét gyereknek a családban, elsősorban Seymour felmérhetetlen befolyása következtében, amelyet irodalmi ízlésével valamennyiünkre gyakorolt. Elolvastam az idézetet, elolvastam újra, azután leültem a fürdőkád szélére, és kinyitottam Seymour naplóját. Az itt következő szöveg pontos másolata azoknak az oldalaknak Seymour naplójából, amelyeket ott a fürdőkád szélén ülve elolvastam. Teljesen rendjén valónak érzem, hogy elhagyjam az egyes külön keltezéseket. Azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy valamennyi bejegyzés abból az időszakból származik, amikor még Fort Monmouthban állomásozott, 1941 végén és 1942 elején, jó néhány hónappal azelőtt, hogy kitűzték az esküvő napját.
Dermesztő hideg volt az esti szemlén, és még így is vagy hatan estek össze csak a mi szakaszunkból, amíg a zenekar a Csillagos lobogót játszotta véget nem érően. Azt hiszem, hogy a normális vérkeringésű ember képtelen elviselni a katonai vigyázzállás természetellenes testtartását. Különösen akkor, hogyha közben egy ólomnehéz puskát kell Vállhoz! tartania. Nekem nincs vérkeringésem, nincs érverésem. Otthon érzem magam a mozdulatlanságban. A Csillagos Lobogó ütemével kölcsönösen megértjük egymást. Ritmusa az én számomra: romantikus valcer.
Éjfélig kaptunk kimenőt a szemle után. Hét órakor találkoztam Muriellel a Biltmore-ban. Két pohár ital, két tonhalas szendvics a büfében, azután egy film Greer Garsonnal a főszerepben, amit meg akart nézni. Többször ránéztem a sötétben, amikor Greer Garson fiának repülőgépe bevetés után nem tért vissza. Nyitva maradt a szája. Belefeledkezett, izgult. A Metro–Goldwyn–Mayer tragédiával való azonosulása teljes volt. Áhítat és boldogság fogott el. Mennyire szeretem az ő nem válogatós lelkét, milyen óriási szükségem van rá! Amikor a filmen a gyerekek behozták a kismacskát, hogy megmutassák anyjuknak, rám nézett. Odavolt a kismacskáért, és azt akarta, hogy én is odalegyek érte. Még a sötétben is megéreztem, hogy megint a szokásos eltávolodásérzés fogta el, mint mindig, amikor valamit, amit ő szeret, nem szeretek én is automatikusan. Később, mikor az állomáson beültünk egy pohár italra, megkérdezte, nem tartom-e, hogy az a cica „nagyon kedves” volt. Azt a szót, hogy „cuki”, már egyáltalán nem használja. Vajon mikor ijeszthettem rá annyira, hogy kiüldözzem a saját természetes szókincséből? Amilyen kiállhatatlan alak vagyok, előhoztam R.H. Blyth meghatározását a szentimentalizmusról? hogy akkor vagyunk szentimentálisak, ha több szeretetet pazarolunk valamire, mint amennyit Istentől kap. Kijelentettem (nagyképűen?), hogy Isten kétségtelenül szereti a kismacskákat, de valószínűleg nem Technicolor-cipellőkkel a lábukon. Ezt a végső művészi simítást meghagyja a forgatókönyvíróknak. Muriel végiggondolta ezt, láthatóan egyetértett velem, új „tudását” azonban nem fogadta különösebb örömmel. Kavargatta az italát, ült mellettem, és érezte a távolságot köztünk. Gondterhelt, hogy miért jön-megy ilyen könnyen az irántam érzett szerelme – hol felbukkan, hol eltűnik. Kételkedik a valódiságában, pusztán azért, mert nem olyan egyfolytában gyönyörűséges, mint egy kismacska. Persze, ez valóban szomorú dolog. Az emberi hang arra törekszik, hogy mindent meggyalázzon ezen a világon.
Ma este vacsora Fedderéknél. Kitűnő. Borjúhús, burgonyapüré, holdbab, csodálatos fejes saláta olajban-ecetben. Édességnek valami málnaszemekkel díszített, fagyasztott krémsajt-kombináció, amit Muriel maga készített. Elfutotta a szememet a könny. (Saigyo mondja: „Hogy mi az, nem tudom, /De hálatelt / Könnyem hull.”) Egy üveg ketchup állt az asztalon, a terítékem mellett. Muriel nyilván elmondta anyjának, hogy én mindenre ketchupot teszek. A világért nem adnám, ha láthattam volna, amint védekezve magyarázza az anyjának, hogy én még a zöldbabot is ketchuppal eszem. Édes kincsem.
Vacsora után Mrs. Fedder javasolta, hogy hallgassuk meg Frannyék műsorát. Lelkesedése, meghatottsága, különösen, ahogy a régi időket emlegeti, amikor még Buddyval együtt én is szerepeltem, idegessé tesz. Ma este egyébként épen a haditengerészet egyik légitámaszpontjáról közvetítettek, San Diego környékéről. Túl sok fontoskodó kérdés és tudálékos válasz. Franny hangja úgy csengett, mintha náthás lenne. Zooey mesés csúcsformában volt. A bemondó az épülettípusokat dobta be nekik témának, és a kis Burke lány azt mondta, hogy ő nem szereti, ha a házak mind egyformák – a teljesen azonos típusépületekre gondolt. Zooey azt mondta, hogy „nagyon kedvesek”. Azt mondta, milyen kedves dolog volna egyszer hazamenni egy másik házba. Tévedésből másokkal vacsorázni, tévedésből más ágyban aludni, és reggel indulás előtt mindenkit szépen megcsókolni, abban a hiszemben, hogy ez a saját családja volt az embernek. Sőt, mondta, egyenesen azt szeretné, ha a világon mindenki teljesen egyforma volna. Akkor az ember folyton azt hinné mindenkiről, mondta, akivel csak találkozik az utcán, hogy a saját felesége vagy édesanyja, vagy édesapja, és mindenki folyton ölelgetné egymást, akármerre jár is és ez „nagyon kedvesen” festene.
Egész este elviselhetetlenül boldognak éreztem magam. Ahogy ott ültünk valamennyien a nappaliban, egyszerre arra gondoltam, hogy milyen szép is ez, hogy ilyen meghittség köti Murielt az anyjához. Ismerik egymás gyöngéit, különösképpen egymás társalgásbeli gyöngéit, s le-lecsapnak rá egy-egy pillantással. Ha „irodalmi” témáról folyik a társalgás, Mrs. Fedder tekintete ügyel Muriel ízlésére, Muriel szeme pedig arra ügyel, hogy anyja ne legyen semmitmondó vagy bőbeszédű, amire hajlamos. Akármin vitatkoznak, nem lehet belőle tartós harag vagy maradandó sérelem, hiszen ők ketten Anya és Leánya. Rettenetes és gyönyörű nézni ezt. Mégis, ahogy ott ülök megbabonázva, néha arra vágyom, bár Mr. Fedder is venne részt tevékenyebben a társalgásban. Néha úgy érzem, hogy szükségem van rá. Néha csakugyan úgy lépek be a lakásuk ajtaján, mintha valamiféle tisztázatlan, kétszemélyes világi apácazárdába jöttem volna. Távozáskor pedig néha furcsa érzés fog el, hogy Muriel is, édesanyja is teletömködték a zsebeimet kis rúzsos- és púderestégelyekkel, hajhálókkal, szépségápoló üvegecskékkel, hasonlókkal. Kimondhatatlan hálát érzek irántuk, de nem tudom, mihez kezdjek láthatatlan ajándékaikkal.
Ma délután nem kaptuk meg a kimenőcédulát rögtön a bevonulás után, mert valaki elejtette a puskáját a látogató angol tábornok szemléje alatt. Lekéstem az öt-ötvenkettest, és egy órával később értem oda a Muriellel megbeszélt találkozónkra. Vacsora Lun Farnál, az Ötvennyolcadik utcában. Muriel ingerlékeny, a szeme könnyes végig a vacsora alatt, őszintén riadt és izgatott. Anyja azt tartja, hogy én szkizoid alkat vagyok. Nyilván megtárgyalt engem a pszichoanalitikusával, és annak is ez a véleménye. Mrs. Fedder megkérte Murielt, hogy finoman puhatolja ki, volt-e elmebeteg a családunkban. Úgy veszem észre, Muriel elég naiv volt, és elmondta neki, hogy mitől vannak azok a forradások a csuklómon, szegény drága kicsim. Muriel szavaiból azonban kiderül, hogy nem is ez nyugtalanítja igazán az édesanyját, hanem egy-két egyéb dolog. Három egyéb dolog. Először is, hogy visszahúzódom, és nem tudok kapcsolatot teremteni az emberekkel. Másodszor, hogy valami nyilvánvalóan „nincs rendjén” velem, mert nem csábítottam el Murielt. Harmadszor: Mrs. Feddert láthatóan napokon át gyötörte egy vacsora közben tett megjegyzésem, hogy döglött macska szeretnék lenni. A múlt héten megkérdezte tőlem vacsora közben, hogy mihez szándékozom kezdeni, ha leszerelek. Ugyanabban az iskolában akarok-e tanítani továbbra is? Visszatérek-e egyáltalán a tanári pályára? Gondoltam-e arra, hogy visszamenjek a rádióhoz, esetleg valamiféle „kommentátor”-ként? Azt feleltem, hogy ahogy én látom, ez a háború örökké eltarthat, s biztos csak abban az egyben vagyok, hogy ha valaha még egyszer béke lesz, én döglött macska szeretnék lenni. Mrs. Fedder azt hitte, hogy valami viccet mondtam el. Valami túlfinomultnak tart. Halálosan komoly megjegyzésemet olyanfajta szellemességnek vélte, amelyet könnyed, dallamos kis nevetéssel szokás nyugtázni. Azt hiszem, a nevetése megzavart egy kicsit, és elfelejtettem megmagyarázni neki a dolgot. Ma este elmondtam Murielnek, hogy a Zen-buddhizmusban megkérdeztek egyszer egy mestert, mi a legértékesebb dolog a világon, s a mester azt válaszolta, hogy egy döglött macska, mert annak senki sem tudja megadni az árát. Muriel megkönnyebbült, de láttam rajta, hogy alig várja, hogy hazaérjen, és megnyugtassa édesanyját megjegyzésem ártatlansága felől. Velem jött a taxiban az állomásra. Milyen édes volt, mennyivel derűsebb. Megpróbált megtanítani mosolyogni, oly módon, hogy a szájam körül ujjával széthúzta az izmokat. Milyen szép nézni, amikor nevet. Istenem, mennyire boldog vagyok vele. Bárcsak ő is boldogabb lehetne velem. Néha mulat rajtam, s úgy látszik, szereti az arcomat meg a kezemet meg a tarkómat, és kimondhatatlan élvezetet szerez neki, hogy elmesélheti a barátnőinek: a vőlegénye az a Billy Black, aki évekig szerepelt „Az okos gyerek”-ben. És azt hiszem, talán érez valami, nagyjából felém irányuló testi vonzalmat is. De végeredményben mégsem teszem igazán boldoggá. Istenem, segíts meg. Egyetlen, szörnyű vigaszom, hogy imádottam halálosan, megingathatatlan hűséggel szerelmes magába a házasság intézményébe. Elsődleges ösztöne szakadatlanul férj-feleséget, főzőcskét, háziasszonyosdit játszatna vele. Képtelen és megható mindaz, amit a házasságtól vár. Napbarnított színnel, indiánná lesülve szeretne odasétálni valami nagyon előkelő, fényűző szálloda portásához, és megkérdezni, hogy a férje elvitte-e már a postájukat. Függönyöket szeretne válogatni az üzletekben. Kismamaruhákat szeretne bevásárolni. Ki akar szabadulni az anyai házból, még ha talán nincs is ezzel tisztában, s annak ellenére, hogy ragaszkodik az anyjához. Gyereket akar – sok szép gyereket, akik őrá hasonlítanak, és nem rám. Van egy olyan érzésem is, hogy a saját karácsonyfadíszeit szeretné elővenni minden évben újra a dobozból, és nem az anyjáét.
Mulatságos levelet kaptam ma Buddytól, rögtön azután írta, hogy végzett a táborikonyha-szolgálattal. Ő jár az eszemben, ahogy Murielről írok. Buddy lenézné Murielt házasságkötésének az imént papírra vetett indokai miatt. De vajon lenézni való mindez? Bizonyos tekintetben nyilván igen, én mégis annyira emberi méretűnek és szépnek érzem, hogy még most, amikor ezt itt írom, még most sem tudok mély megindulás nélkül gondolni rá. Buddynak nem tetszene Muriel anyja sem. Bosszantóan önfejű asszony, épp az a fajta, amit ő nem bír elviselni. Nem hiszem, hogy képes lenne Muriel anyját annak látni, ami. Ez az asszony életfogytiglan meg van fosztva attól, hogy bármit is megértsen vagy felfogjon vagy megérezzen a költészetnek abból az egyetemes sodrásából, ami keresztüláramlik a dolgokon, minden dolgon. Ezért a pénzért akár halott is lehetne, s ő mégis él tovább, benéz a csemegeüzletekbe, analízisre jár, elfogyaszt egy-egy regényt esténként, hordja a fűzőjét, és terveket sző Muriel testi-lelki felvirágoztatására. Szeretem. Kimondhatatlanul bátornak találom.
Ma este a század nem hagyhatja el a körletet. Egy teljes órán át álltam sorba a klubszobában, hogy hozzájussak a telefonhoz. Muriel hangja nagy megkönnyebbülésről árulkodott, amikor kiderült, hogy ma este nem jöhetek. Ez mulattat és tetszik nekem. Más lány, ha őszintén szeretne megszabadulni egy estére a vőlegényétől, végigcsinálná a sajnálkozás egész műsorát a telefonba. Muriel, amikor közöltem vele, csak annyit mondott: „Ó!” Imádom az egyszerűségét, az iszonyú becsületességét. Milyen biztonságot jelent ez nekem. 3:30, éjjel. Ideát vagyok a századirodában. Nem tudtam aludni. Fölvettem a pizsamára a köpenyemet, és átjöttem. Al Aspesi a körletügyeletes. Lent alszik a földön. Itt maradhatok, ha kezelem helyette a telefont. Micsoda este. Mrs. Fedder pszichoanalitikusa is eljött vacsorára, s vallatott keresztbe-kasul, egyfolytában vagy fél tizenkettőig. Időnként komoly szakértelemmel és intelligenciával. Egyszer-kétszer azon kaptam magam, hogy szurkolok neki. Úgy látszik, régi lelkes hallgatónk, Buddynak meg nekem. Kíváncsi volt rá, személyesen is, hivatásából kifolyólag is, hogy miért dobtak ki a műsorból tizenhat éves koromban. Véletlenül ő is hallgatta a Lincolnról szóló adást, de úgy emlékezett, hogy én azt mondtam a rádióban: a Gettysburgi Beszéd „nem való gyerekeknek”. Nem így volt. Megmondtam neki, hogy én azt mondtam, a beszéd nem arra való, hogy a gyerekekkel bemagoltassák az iskolában. Azonkívül úgy emlékezett, még azt is mondtam, tisztességtelen beszéd volt. Megmondtam neki, hogy azt mondtam a rádióban, hogy 51 112 halottunk és sebesültünk volt Gettysburgnél, és ha már mindenáron beszédet kellett tartani valakinek az esemény évfordulóján, egyszerűen előre kellett volna lépnie, megrázni az öklét a hallgatósága felé, aztán otthagynia őket – mármint abban az esetben, ha a szónok kifogástalanul tisztességes ember. Nagyjából egyetértett velem, de az volt az érzése, hogy valamiféle teljességi komplexusom van. Hosszadalmas és egészen értelmes előadást tartott, hogy milyen fontos vállalni a tökéletlen emberi életet, elfogadni a saját hibáinkat és a másokét is. Egyetértek vele, de csak elméletben. Halálom napjáig a válogatás nélkül való teljességért fogok hadakozni, azon az alapon, hogy a nem válogatós élet egészséget és bizonyos fajta nagyon valóságos és irigylésre méltó boldogságot ad. Ha tisztán követed, a Tao útja ez, és kétséget kizáróan a legmagasabbrendű út. De aki különbséget tud tenni és válogatós, annak ez azt jelentené, hogy le kell mondania a költészetről, túl kell jutnia a költészeten. Vagyis, minthogy nemigen lesz képes rászokni, vagy rákényszeríteni magát arra, hogy elvont módon szeresse a rossz költészetet, arra pedig még kevésbé, hogy azonosítsa a jó költészettel, fel kell adnia a költészetet mindenestől. Márpedig, mondtam, ez nem könnyű dolog. Sims doktor erre azt felelte, hogy túl szigorúan fogalmazok – úgy fogom fel a dolgot, mondta, ahogy csak egy elérhetetlen tökéletességre törekvő ember tenné. Tagadhatom ezt?
Mrs. Fedder idegességében nyilván beszámolt neki a Sharlotte kilenc öltéséről. Bizonyára meggondolatlanság volt tőlem, hogy elmondtam ezt a régi, befejezett ügyet Murielnek. Azon melegében mindent továbbad az anyjának. Tiltakoznom kellene ez ellen, kétségtelenül, de képtelen vagyok rá. Muriel csak úgy tud figyelni rám, szegénykém, ha egyidejűleg az anyja is hall minden szót. Sims doktorral azonban nem szándékoztam megtárgyalni Charlotte öltéseit. Semmi esetre sem az első pohár whisky után.
Ma este az állomáson többé-kevésbé megígértem Murielnek, hogy a napokban elmegyek egy lélekelemzőhöz. Sims azt mondta nekem, hogy aki itt dolgozik a táborban, véletlenül nagyon jó. Nyilvánvalóan megtárgyalta ezt a kérdést egyszer-kétszer négyszemközt is Mrs. Fedderrel. Miért nem émelyedem én ettől az egésztől? Furcsa, de nem izgat. Mulatságos. Melegséggel tölt el, minden józan ok nélkül. Még a vicclapokban szereplő anyósfigurák is mindig vonzottak távolról. Különben sem tudom, hogy mit veszíthetnék azzal, ha elmegyek egy pszichoanalitikushoz. Itt a katonaorvosoknál még pénzbe sem kerül. Muriel szeret engem, de nem fogja igazán közel érezni magát hozzám, nem lesz addig meghitt, nem lesz addig komolytalan velem, amíg valamennyire ki nem vizsgáltatom magam.
Ha csakugyan elkezdek egyszer egy pszichoanalitikushoz járni, remélem, lesz annyi esze, hogy beültessen egy bőrgyógyászt is a vizsgálatokra. Egy kézspecialistát. Sebhelyek vannak a kezemen attól, hogy megérintettem bizonyos embereket. Egyszer a parkban, amikor Frannyt még gyerekkocsiban toltuk, rátettem a kezem a pihés feje búbjára, és túl soká ott tartottam. Egy másik alkalommal meg Zooeyval voltam Loew Hetvenkettedik utcai mozijában, egy kísértetfilmet adtak. Hat- vagy hétéves lehetett, és lebújt az ülés alá, hogy ne lásson egy ijesztő jelenetet. A fejére tettem a kezemet. Bizonyos fejek, bizonyos színű és tapintású emberi hajzatok maradandó jeleket hagynak rajtam. Meg más dolgok is. Charlotte egyszer elszaladt előlem a stúdió előtt, s én elkaptam a ruháját, hogy megállítsam, hogy ott tartsam magam mellett. Sárga vászonruha volt, amit nagyon szerettem, mert túl hosszú volt neki. Ma is megvan a jobb tenyeremen a citromsárga nyom. Uramisten, ha van egyáltalán valami orvosi neve az én esetemnek, hát talán fordított paranoia lehetne. Azzal gyanúsítom az embereket, hogy összeesküsznek ellenem, és boldoggá akarnak tenni.
Emlékszem rá, ahogy a „boldoggá akarnak tenni” után becsuktam, illetve összecsaptam a naplót. Aztán percekig ültem ott, hónom alatt a naplóval, amíg fel nem eszméltem rá, hogy milyen kényelmetlen érzés ilyen sokáig ülni a fürdőkád szélén. Amikor fölálltam, észrevettem, hogy jobban folyik rólam a víz, mint bármikor a nap folyamán, mintha nem is a kád szélén ültem volna, hanem most szálltam volna ki belőle. A szennyeskosárhoz léptem, felemeltem a fedelét, és egy csaknem ellenséges csuklómozdulattal a szó szoros értelmében behajítottam Seymour naplóját a kosár fenekére, néhány lepedő és párnahuzat közé. Azután, jobb ötlet híján, megint visszaültem a fürdőkád szélére. Egy-két percig Boo Boo üzenetét bámultam a kis faliszekrény tükrén, majd elhagytam a fürdőszobát, olyan erőteljesen csapva be magam mögött az ajtót, mintha a puszta testi erő képes lenne mindörökre lezárni, befalazni ezt a helyet.
Következő állomásom a konyha volt. Szerencsére a hallból nyílt, és elérhettem úgy, hogy nem kellett közben keresztülmennem a nappalin, és szembenéznem vendégeimmel. Ahogy kiértem, és becsapódott mögöttem a lengőajtó, levetettem a kabátomat – a zubbonyomat –, és ledobtam a konyhaasztalra. Úgy látszik, már a kabátom levetése kimerítette minden energiámat, s egy darabig mozdulatlanul álltam ott a garbóingemben, úgyszólván erőt gyűjtve az italkeverés herkulesi feladatához. Azután hirtelen, mintha láthatatlan őrmesterek figyelnének a fal apró résein át, nyitogatni kezdtem az italos- és hűtőszekrény-ajtókat, hogy összeszedjem a Tom Collins alapanyagait. Semmi sem hiányzott, épp csak a citrom volt apró fajtájú, s néhány percen belül már el is készítettem egy kancsónyi kissé túlcukrozott Tom Collins-t. Levettem öt poharat, és elkezdtem tálca után nézni. A tálcát olyan nehéz volt megtalálni, s annyi időmbe került, hogy aztán, mire ráakadtam, már halk kis nyögésekkel nyitogattam-csukogattam a konyhaszekrényeket, faliszekrényeket.
Ahogy épp indultam volna, a zubbonyomat újra felvéve, a tálcára rakott kancsóval és poharakkal kifelé a konyhából, fejem fölött kigyulladt egy képzeletbeli villanykörte – ahogy a képregényekben látható, annak jeléül, hogy a hősnek hirtelen egy káprázatos ötlete támadt. Letettem a tálcát a padlóra. Visszamentem az italpolchoz, és leemeltem egy skót whiskys üveget, ami félig még tele volt. Odavittem a poharamat, és kitöltöttem magamnak – nem egészen szándékosan – legalább négyujjnyi whiskyt. Egy fél másodpercig bírálgató pillantással néztem a poharat, aztán, miként egy vadnyugati cowboyfilm viharedzett, hétpróbás főhőse, szemrebbenés nélkül egy kortyra felhajtottam. Nem volt nagy bölcsesség tőlem, hozzátehetem bátran, és beleborzongok most is, ahogy beszámolok róla. Kétségtelen, hogy huszonhárom éves voltam, és talán csak azt tettem, amit minden huszonhárom éves férfias fajankó megtett volna hasonló körülmények között. Mégsem ilyen egyszerű a dolog. Arról van szó, hogy én nem vagyok amolyan „ivós fajta”, ahogy mondani szokták. Rendszerint már egyujjnyi whiskytől vagy heves rosszullét fog el, vagy pedig nekilátok, hogy tűvé tegyem a helyiséget, ki az, aki nem hisz nekem. Kétujjnyitól pedig volt már rá eset, hogy simán kikészültem.
Ez a nap azonban – példátlanul enyhe kifejezéssel élve – nem közönséges nap volt, s amikor ismét felemeltem a tálcát, és kifelé indultam a konyhából, emlékszem, mit sem éreztem a szokásos, szinte azonnali gyökeres átalakulásból. Mintha eddig még soha nem tapasztalt mennyiségű hő fejlődött volna a kísérleti alany gyomrában, de egyéb tünet nem jelentkezett.
Ahogy a megrakott tálcát bevittem a nappaliba, vendégeim magatartásában nem sikerült felfedeznem semmiféle reményt keltő változást, eltekintve attól a szívemet lelkesítő ténytől, hogy a menyasszony atyai nagybátyja ismét csatlakozott a csoporthoz. A néhai Boston kutyám karosszékébe telepedett le. Apró lábait keresztbe vetette, haját megfésülte, zsírpecsétje lenyűgözőbb volt, mint valaha, és – ámulat – égett a szivarja. Még a szokásosnál is túláradóbban üdvözöltük egymást, mintha ezeket az időnkénti elválásainkat most már mind a ketten elviselhetetlenül hosszúnak és szükségtelennek találnánk.
A főhadnagy még mindig ott állt a könyvespolcnál. Egy könyvet lapozgatott, amit a polcról emelt le, s szemmel láthatóan elmerült benne. (Sohasem tudtam meg, melyik könyv volt.) Mrs. Silsburn, aki jelentősen összeszedte magát, még fel is élénkült, s nemrég frissítette fel, úgy láttam, az arcát fedő púderrétegeket, most a heverőnek a menyasszony atyai nagybátyjától legtávolabb eső sarkán ült. Egy képes újságot forgatott. – Ó, de csodás! – mondta társasági hangnemben, ahogy megpillantotta a tálcát, amelyet éppen letettem a kis asztalra. Nyájasan mosolygott fel rám.
– Nagyon kevés gint tettem bele – hazudtam, ahogy elkezdtem kavarni a kancsó italt.
– Olyan csodásan hűvös van most itt – mondta Mrs. Silsburn. – Egyébként kérdezhetek magától valamit? – Letette a képes újságát, felállt, s a heverőt megkerülve az íróasztalhoz lépett. Felemelte a kezét, s az ujja hegyével rámutatott az egyik fényképre a falon. – Ki ez a gyönyörű gyermek? – kérdezte tőlem. Most, hogy a légkondicionáló simán és egyenletesen működött, és arra is ráért közben, hogy felújítsa arcán a festéket, már nem az a hervadt, bátortalan kisgyerek volt, aki a Hetvenkilencedik utcai Schrafft-étterem előtt állt a forró napsütésben. Most megint azzal a finom kiegyensúlyozottsággal beszélt hozzám, amely rendelkezésére állt a kezdet kezdetén, amikor a menyasszony nagyanyjának háza előtt beugrottam a kocsiba, és azt kérdezte tőlem, azonos vagyok-e egy Dickie Briganza nevű valakivel.
Felhagytam a Collins keverésével, és átmentem az íróasztalhoz. Mrs. Silsburn lakkozott körme „Az okos gyerek” 1929-es szereplőgárdájának fényképén nyugodott, az egyik gyereken. Heten ültünk egy félkör alakú asztalnál, mindegyikünk előtt mikrofon. – A leggyönyörűbb kislány, akit életemben láttam – mondta Mrs. Silsburn. – Tudja, hogy kire hasonlít egy picikét? A szeme meg a szája körül?
Nagyjából ebben a pillanatban a whisky egy kis része – azt mondhatnám, durva becsléssel, az egészből körülbelül egyujjnyi – dolgozni kezdett bennem, s hajszál híja volt, hogy azt nem feleltem: „Dickie Briganzára”, valamilyen intő sugallat azonban mégiscsak visszatartott. Bólintottam, és kimondtam annak a moziszínésznőnek a nevét, akit a nyoszolyóasszony említett korábban a délután folyamán, a kilencöltésnyi sebhellyel kapcsolatban.
Mrs. Silsburn rám bámult. – Ő is szerepelt „Az okos gyerek”-ben? – kérdezte.
– Igen, körülbelül két évig. Istenem, hát hogyne. Az igazi nevén persze. Charlotte Mayhew.
A főhadnagy most mögöttem állt, a jobb oldalamon, s a fényképet nézte. Amikor Charlotte művésznevét kiejtettem, odalépett a könyvespolctól, hogy megnézze magának.
– Nem is tudtam, hogy gyerekkorában a rádióban szerepelt! – mondta Mrs. Silsburn. – Ezt nem is tudtam! Már gyermekkorában is olyan csodálatos volt?
– Nem, ami azt illeti, inkább csak hangos volt tulajdonképpen. Viszont éppolyan jól énekelt, mint ma. És csodálatosan lelkesítő tudott lenni. Rendesen úgy intézte, hogy a közvetítőasztalnál Seymour bátyám mellett üljön, s valahányszor Seymour valami olyat mondott az adásban, ami tetszett neki, rálépett a bátyám lábára. Olyan volt, mint a kézszorítás, csak ő a lábával csinálta. – Miközben ezt a kis szentbeszédet elmondtam, két kezemmel az íróasztalnál álló szék támlájára nehezedtem. Egyszerre mind a két kezem kicsúszott – olyasféleképpen, ahogy az ember könyöke alól csúszik ki néha váratlanul a „talaj” egy asztal szélén vagy egy bárpult peremén. Egyensúlyomat azonban ahogy elveszítettem, rögtön vissza is nyertem, és sem Mrs. Silsburn, sem a főhadnagy nem látszott észrevenni semmit. Keresztbe fontam a karomat. – Seymour némelyik este, amikor különösen jó formában volt, gyakran sántikálva jött haza. A szó szoros értelmében. Charlotte nem csupán jelet adott a lábával, hanem rúgta, taposta. Seymour nem bánta. Szerette azokat, akik rálépnek a lábára. Szerette a hangos lányokat.
– Nahát, milyen érdekes! – szólt Mrs. Silsburn. – Én tényleg sose tudtam, hogy valaha szerepelt a rádióban kislány korában.
– Tulajdonképpen Seymour vette rá – mondtam. – Egy gyógymasszőr lánya volt, egy házban laktunk a Riverside Drive-on. – Két kezemet visszahelyeztem a szék támlájára, és előrehajolva rádőltem, részben támasztékot keresve, részben pedig az öreg szomszéd stílusában, aki emlékeiről tart előadást a hátsó kerítésnél. Most egészen különös örömömet leltem a saját hangomban. – Egyszer lábteniszeztünk... No de érdekel ez egyáltalán valakit?
– Igen! – mondta Mrs. Silsburn.
– Egy délután, iskola után, a ház mellett lábteniszeztünk Seymourral, és valaki a tizenkettedik emeletről golyókat kezdett dobálni ránk. Charlotte volt, így ismerkedtünk meg vele. Már azon a héten bevettük a műsorba. Még azt sem tudtuk, hogy tud énekelni. Csak a gyönyörű New York-i kiejtése miatt kellett nekünk. Dyckman Street-i hanglejtéssel beszélt.
Mrs. Silsburn kacagott, azzal a csilingelő nevetéssel, amely természetesen halála az érzékeny előadónak, akár színjózan, akár nem. Nyilvánvalóan alig várta, hogy befejezzem, s ő a főhadnagyhoz fordulhasson csökönyös kérdésével. – Kire hasonlít maga szerint – kérdezte követelően. – Különösen a szeme és a szája körül? Kire emlékezteti magát?
A főhadnagy Mrs. Silsburnre nézett, azután a fényképre. – Úgy érti, hogy itt a fényképen? Mint gyerek? – kérdezte. – Vagy amilyen most, a filmen? Melyikre gondol?
– Mind a kettőre tulajdonképpen. De különösen erre itt, ezen a fényképen.
A főhadnagy a fényképet fürkészte – úgy találtam, hogy elég szigorúan nézi, mintha semmiképp sem helyeselné azt a módot, ahogyan Mrs. Silsburn, aki végeredményben civil volt, továbbá nő, felszólította, hogy szemrevételezze a képet. – Muriel – mondta kurtán. – Ezen a képen olyan, mint Muriel. A haja, meg minden.
– Szakasztott Muriel! – kiáltotta Mrs. Silsburn. Felém fordult. – Szakasztott – ismételte. – Ismeri Murielt? Úgy értem, ismerte már, amikor felkötve hordta a haját egy szép nagy...
– Ma láttam Murielt először életemben – feleltem.
– Nos, akkor egyszerűen el kell hinnie nekem. – Mrs. Silsburn mutatóujjával hatásosan megkoppantotta a képet. – Ez a kislány a hasonmása lehetne Murielnek, aki pont ilyen volt ebben a korban. De hajszálra.
A whisky kezdett fokozatosan a fejembe szállni, úgyhogy ezzel a felvilágosítással nem tudtam mit kezdeni; még kevésbé éreztem alkalmasnak magam az esetleges mellékszálak felgöngyölítésére. Visszamentem hát – talán egy kissé túl egyenesen – az alacsony asztalkához, és folytattam a kancsó Collins keverését. A menyasszony atyai nagybátyja, ahogy újra a közelébe értem, megpróbálta magára vonni a figyelmemet, hogy üdvözölhessen visszatérésem alkalmából, nekem azonban a Muriel és Charlotte állítólagos hasonlatossága motoszkált a fejemben, és nem vettem őt észre. Egy picit kábán éreztem magam. Heves vágy fogott el, hogy ülő helyzetben, a padlón keverjem tovább az italt, de ellenálltam a kísértésnek.
Egy vagy két perccel később, amint éppen nekiláttam, hogy az italt kitöltsem, Mrs. Silsburn egy kérdéssel fordult hozzám. Szinte végigzengett a szobán, olyan dallamosan csicseregte felém. – Iszonyú illetlenség volna, ha megkérdezném, hogy történt az a baleset, amelyet Mrs. Burwick említett az előbb? Arra a bizonyos kilencöltésnyi varratra gondolok. Biztosan véletlenül fellökte őt a bátyja, vagy ilyesmi, nem?
Letettem a kancsót, mely rendkívül nehéznek és ormótlannak tűnt, és Mrs. Silsburn felé fordultam. Furcsa módon, enyhe kábulatom ellenére sem kezdtek még elmosódni előttem a képek. Sőt, a szoba túlsó végének gyújtópontjában például Mrs. Silsburn még túlságosan is kivehető volt – tolakodóan éles, mondhatnám. – Ki az a Mrs. Burwick? – kérdeztem.
–A feleségem – felelte a főhadnagy, elég kurtán. S úgy nézett rám, mint egy egyszemélyes fegyelmi bizottság, hogy kivizsgálja, vajon miért tartott olyan sokáig az az italkeverés.
– Ó, vagy úgy. Persze – mondtam.
– Véletlen baleset volt? – noszogatott Mrs. Silsburn. – A bátyja nem szándékosan csinálta, ugye?
– Ó, az isten szerelmére, Mrs. Silsburn!
– Kérem – szólt ő hűvösen.
– Bocsánat. Ne is törődjék velem. Kezd a fejembe szállni az ital. Egy nagy pohárral töltöttem magamnak a konyhában vagy öt perccel ezelőtt... – Hirtelen elharaptam a szót, és hátrafordultam. Ismerős, súlyos léptek zaját hallottam meg a csupasz padlójú hallból. Nagy sebességgel közeledett felénk – s egy másodpercbe sem tellett, és a nyoszolyóasszony csörtetett be a szobába.
Rá sem nézett senkire. – Végre elértem őket – mondta. Hangja szokatlanul lehiggadt, egyenletesen csengett, nyomatékos hangsúlyoknak, aláhúzásoknak nyoma sem volt benne. – Egy órába telt, amíg végre sikerült. – Arca feszült volt, túlhevített, majd kigyulladt. – Elég hideg ez? – kérdezte, s megállás nélkül, válaszra sem várva, ment tovább a kisasztal felé. Felkapta az egyetlen poharat, amelyet vagy egy perce csak, hogy félig megtöltöttem, és egy hajtásra mohón kiitta. – Életemben nem voltam még ilyen szörnyű meleg szobában – mondta különösebb él nélkül, és letette az üres poharat. Felemelte a kancsót, s jégkockák szapora csilingelése, loccsanása közepette újra félig töltötte a poharát.
Mrs. Silsburn már szintén erősen megközelítette a kisasztalt. – Mit mondtak? – kérdezte. – Rhea-vel beszélt?
A nyoszolyóasszony ivott előbb. – Mindenkivel beszéltem – mondta aztán poharát letéve, komoran, de önmagához képest meglepően drámaiatlanul hangsúlyozva a „mindenki” szót. Először Mrs. Silsburnre nézett, majd rám, azután a főhadnagyra. – Megnyugodhatnak mindannyian – mondta. – Most már minden rendben van.
– Hogyhogy? Mi történt? – kérdezte élesen Mrs. Silsburn.
– Minden remekül rendbe jött, mondom. A vőlegényt már nem tartja vissza a boldogsága. – Hangjában ismét felbukkant némi ismerős zamat.
– Hogyhogy? Kivel beszéltél? – kérdezte most a főhadnagy. – Mrs. Fedderrel?
– Mondtam, hogy beszéltem mindenkivel. Mindenkivel, kivéve az iruló-piruló menyasszonyt. Ő megszökött a vőlegénnyel. – Felém fordult. – Mennyi cukrot tett maga ebbe a micsodába? – kérdezte ingerülten. – Olyan édes, mintha színtiszta...
– Megszöktek? – kérdezte Mrs. Silsburn, s a torkához kapott.
A nyoszolyóasszony rápillantott. – Minden rendben van, ne izguljon – tanácsolta. – Árt az egészségnek.
Mrs. Silsburn erőtlenül lerogyott a heverőre – éppen mellém egyébként. Felnéztem a nyoszolyóasszonyra, s biztosra veszem, hogy Mrs. Silsburn késedelem nélkül követte a példámat.
– Úgy látszik, ott volt már náluk, amikor visszaértek a lakásba. Mire Muriel egyszerűen fogja magát, összecsomagol, és szépen kettesben odábbállnak, azonmód. – A nyoszolyóasszony beszédes mozdulattal vállat vont. Ismét felemelte a poharát, és kiitta, ami még benne volt. – Mi mindenesetre valamennyien meg vagyunk híva a fogadásra. Vagy nem tudom, minek nevezzük az esküvői vendégséget, amikor a menyasszony és a vőlegény már elutazott. Ahogy kivettem, egész tömeg ember van már odaát. Mindenki olyan vidám volt a telefonban.
– Azt mondod, beszéltél Mrs. Fedderrel? Ő mit szól hozzá? – kérdezte a főhadnagy.
A nyoszolyóasszony megrázta a fejét, kissé rejtélyesen.
– Ő csodálatos volt. Istenem, micsoda egy asszony. Úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna. Ahogy kivettem... úgy értem, ahogy a szavaiból kivettem... ez a Seymour ígéretet tett, hogy járni fog majd egy pszichoanalitikushoz, és rendbe szedeti magát. – Ismét megvonta a vállát. – Ki tudja? Az is lehet, hogy mostantól fogva nagyszerűen megy majd minden. Én már teljesen kiborultam, halálosan fáradt vagyok, gondolkozni se tudok. – A férjére nézett. – Gyerünk. Keressd meg szépen a sapkád.
Már csak arra emlékszem, amikor a nyoszolyóasszony, a főhadnagy és Mrs. Silsburn egyesével vonultak kifelé a lakásból, én pedig, mint házigazda, kullogtam a nyomukban. Most már egészen félreérthetetlenül imbolyogtam, minthogy azonban senki sem fordult hátra, állapotom, azt hiszem, észrevétlen maradt.
Hallottam, amint Mrs. Silsburn így szól a nyoszolyóasszonyhoz: – Benéznek hozzájuk, vagy mit csinálnak?
– Nem tudom – hangzott a válasz. – Ha felmegyünk is, legfeljebb csak egy percre.
A főhadnagy megnyomta a felvonó hívógombját, és mindhárman bágyadtan figyelték az emeletjelző tárcsa mutatóját. A beszédnek senki sem érezte szükségét most már. Én a lakás ajtajában álltam, néhány lépésnyire tőlük, s komoran néztem őket. Amikor a felvonó ajtaja kinyílt, hangosan köszöntem nekik: – Isten velük –, s a három fej egy ütemre fordult felém. – Ó! – szóltak hátra. – Isten vele – s még hallottam a nyoszolyóasszony kiáltását: – Köszönjük az innivalót! –, miközben rájuk csukódott a liftajtó.
Visszamentem a lakásba, igen bizonytalan léptekkel, s közben megpróbáltam kigombolni vagy feltépni a zubbonyom nyakát, ahogy tántorogtam befelé.
A nappaliba való visszatértemet leplezetlen ujjongással üdvözölte egyetlen megmaradt vendégem, akiről teljesen megfeledkeztem. Amint beléptem a szobába, egy csordultig töltött poharat emelt rám. A szó szoros értelmében integetett felém a poharával, nagyokat bólogatott, és úgy vigyorgott, mintha végre elérkezett volna az a fenséges, ujjongó, ünnepi pillanat, amelyre olyan régen várunk már mind a ketten. Rá kellett jönnöm, hogy ezúttal nem nagyon tudok vetélkedni vele a vigyorgásban ezen a kivételes összejövetelünkön. Emlékszem azonban, hogy megveregettem a vállát. Azután átmentem a szobán, és súlyosan lehuppantam a heverőre, épp szemben vele, s végre sikerült végig feltépnem a zubbonyomat. – Nincs hová menned? – kérdeztem tőle. – Ki viseli gondodat? A galambok a parkban? – Válaszul kihívó kérdéseimre vendégem csak annál nagyobb műélvezettel köszöntötte rám poharát, s úgy emelgette felém a Tom Collins-t, mint egy söröskorsót. Lehunytam a szememet, és hanyatt feküdtem a heverőn, föltettem a lábamat, és kinyújtóztam. Ettől azonban forogni kezdett velem a szoba. Felültem, és a padlóra lendítettem a lábamat – olyan hirtelen fordulással és gyatrán, hogy rá kellett tenyerelnem az alacsony asztalkámra, mert elvesztettem volna az egyensúlyomat. Egy vagy két percig előregörnyedve, lehunyt szemmel ültem. Aztán a Tom Collinc-os kancsó után nyúltam, föl se kellett állnom érte, és töltöttem magamnak egy pohárral, miközben az italból is meg a jégkockákból is kilocsoltam az asztalra és a padlóra, amennyit tudtam. Kezemben a tele pohárral ültem még néhány percig, nem ittam belőle, azután letettem a kisasztalra az egyik sekély tócsába. – Szeretnéd tudni, hogyan szerezte Charlotte azt a kilencöltésnyi varratot? – kérdeztem hirtelen olyan hangon, amelyet tökéletesen normálisnak éreztem. – Fenn voltunk a tónál. Seymour írt Charlotte-nak, hogy jöjjön föl meglátogatni minket, s anyja végül elengedte. Az történt, hogy Charlotte egy reggel lekuporodott a kerti kocsiút közepére Boo Boo macskáját becézgetni, és Seymour megdobta egy kővel. Tizenkét éves volt. Ennyi az egész. Azért dobta meg, mert olyan szép volt, ahogy ott ült a kerti kocsiút közepén Boo Boo macskájával. Hiszen ezt mindenki tudta, az isten szerelmére – én, Charlotte, Boo Boo, Walker, Walt, az egész család. – Az ón hamutartót néztem a kisasztalon. – Sharlotte soha egy szót sem szólt neki ezért. Egy árva szót sem. – Felnéztem a vendégemre, arra számítva, hogy majd ellentmond nekem, meghazudtol. Hazudtam, persze. Charlotte nem értette soha, hogy Seymour miért dobta meg azzal a kővel. Vendégem mégsem vonta kétségbe állításaimat. Ellenkezőleg. Biztatóan vigyorgott rám, minthogyha bármi, amit e tárgyban még mondhatok, eleve a színtiszta igazság volna az ő szemében. Én mégis felálltam, és kimentem a szobából. A szoba közepén, félúton, emlékszem, latolgatni kezdtem magamban, hogy visszamegyek, és felszedem a padlóról azt a két jégkockát, de aztán túl vakmerőnek tűnt a vállalkozás, így hát folytattam utamat a hall felé. Ahogy elhaladtam a konyhaajtó mellett, levetettem – lehántottam magamról – a zubbonyomat, és ledobtam a földre. Úgy éreztem akkor, hogy ez a helye a zubbonyomnak, itt szoktam mindig letenni.
A fürdőszobában percekig álltam a szennyeskosár fölött, azon töprengve, kivegyem-e Seymour naplóját, hogy újra belenézzek, vagy sem. Nem emlékszem már, hogy milyen érveket hoztam fel mellette vagy ellene, de végül mégis kinyitottam a kosarat, és kiszedtem belőle a naplót. Leültem vele megint a fürdőkád szélére, és hátrapörgettem a lapokat, míg Seymour legutolsó bejegyzéséhez nem értem:
Valaki most hívta fel újra a repülőjáratot. Ha a látási viszonyok tovább javulnak, úgy látszik, felszállhatunk még hajnal előtt. Oppenheim azt mondja, nem érdemes izgulni. Telefonáltam Murielnek, hogy ezt megmondjam. Nagyon különös volt. Felvette a kagylót, és csak hallózott bele. A hangom nem akart engedelmeskedni. Kis híján letette, mielőtt megszólaltam volna. Ha legalább egy kicsit le tudnék csillapodni. Oppenheim elmegy aludni, amíg a reptérről vissza nem hívnak bennünket. Nekem is az lenne a legjobb, de túl zaklatott vagyok hozzá. Valójában azért hívtam fel, hogy utoljára kérjem, könyörögjek neki, jöjjön el velem kettesben, és házasodjunk össze csöndben. Túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy most emberek közé menjek. Úgy érzem magamat, mint aki csak ezután fog megszületni. Szent, szent ez a nap. Nagyon rossz volt az összeköttetés, s én az idő nagyobbik felében egyáltalán nem tudtam beszélni. Milyen borzalmas, amikor az ember azt mondja valakinek: szeretlek, és a vonal másik végéről visszakiabálnak, hogy: „Tessék?” Egész nap szemelvényeket olvastam a Védántából. A házastársak szolgálják egymást. Emeljék fel, segítsék, erősítsék egymást, de mindenekfölött: szolgálják. Neveljék fel gyermekeiket becsülettel, szeretőn és távolságot tartva. A gyermek vendég a házban, akit szeretni és tisztelni kell – sohasem birtokolni, hiszen ő Istené. Milyen nagyszerű ez, milyen józan, milyen csodálatosan nehéz, s ennélfogva igaz. A felelősség gyönyörűsége először életemben. Oppenheim már alszik. Nekem is aludnom kellene, de nem tudok. Valakinek kell itt virrasztania a boldog ember mellett.
Egyetlenegyszer olvastam végig ezt a bejegyzést, azután becsuktam a naplót, és visszavittem a hálószobába. Beletettem Seymour vászontáskájába az ablakülésen. Aztán ledobtam magam, vagy csak lezuhantam a közelebb eső ágyra. Még le se értem jóformán, és már aludtam is – vagy talán elvesztettem az eszméletemet, legalábbis úgy rémlett.
Mintegy másfél óra múlva ébredtem fel hasogató fejfájással és kiszáradt szájpadlással. A szobára csaknem teljes sötétség borult. Emlékszem, hogy elég sokáig ültem ott az ágy szélén. Azután heves szomjúságom rábírt, hogy felkeljek, és lassan a nappali felé vegyem utamat abban a reményben, hogy találok még valami kis maradék hideg innivalót az alacsony asztalkán álló kancsóban.
Utolsó vendégem nyilván magától kitalált a lakásból. Csak az üres pohara és az ón hamutartóba dobott szivarvége tanúskodott róla, hogy valaha is létezett. Még ma is az a meggyőződésem, hogy ezt a szivarcsutkát, mint a szokásos nászajándékok közé illőt, inkább át kellett volna nyújtani Seymournak. Csak a szivart, semmi mást, egy szép kis dobozban. Esetleg mellékelve egy üres papírlapot magyarázatul.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.terebess.hu

minimap