Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Wodehouse, P.G.: Fred bácsi csúcsformában (részlet) (Uncle Fred in the Springtime (detail) Magyar nyelven)

Wodehouse, P.G. portréja

Vissza a fordító lapjára

Uncle Fred in the Springtime (detail) (Angol)

Chapter One


The door of the Drones Club swung open, and a young man in form-fitting tweeds came down the steps and started to walk westwards. An observant passer-by, scanning his face, would have fancied that he discerned on it a keen, tense look, like that of an African hunter stalking a hippopotamus. And he would have been right. Pongo Twistleton - for it was he - was on his way to try to touch Horace Pendlebury-Davenport for two hundred pounds.
To touch Horace Pendlebury-Davenport, if you are coming from the Drones, you go down Hay Hill, through Berkeley Square, along Mount Street and up Park Lane to the new block of luxury flats which they have built where Bloxham House used to be: and it did not take Pongo long to reach journey s end. It was perhaps ten minutes later that Webster, Horace s man, opened the door in answer to his ring.
- What ho, Webster. Mr Davenport in? 
- No, sir. He has stepped out to take a dancing lesson. 
- Well, he won t be long, I suppose, what? I ll come in, shall I? 
- Very good, sir. Perhaps you would not mind waiting in the library. The sitting-room is in some little disorder at the moment. 
- Spring cleaning? 
- No, sir. Mr Davenport has been entertaining his uncle, the Duke of Dunstable, to luncheon, and over the coffee His Grace broke most of the sitting-room furniture with the poker. 
To say that this information surprised Pongo would be correct. To say that he was astounded, however, would be going too far. His Uncle Alaric s eccentricities were a favourite theme of conversation with Horace Davenport, and in Pongo he had always found a sympathetic confidant, for Pongo had an eccentric uncle himself. Though hearing Horace speak of his Uncle Alaric and thinking of his own Uncle Fred, he felt like Noah listening to someone making a fuss about a drizzle.
- What made him do that? 
- I am inclined to think, sir, that something may have occurred to annoy His Grace. 
This seemed plausible, and in the absence of further data Pongo left it at that. He made his way to the small apartment dignified by the name of library, and wandering to the window stood looking out on Park Lane. 
It was a cheerless prospect that met his eyes. Like all English springs, the one which had just come to London seemed totally unable to make up its fat-headed mind whether it was supposed to be that ethereal mildness of which the poet sings or something suitable for ski-ers left over from the winter. A few moments before, the sun had been shining with extraordinary brilliance, but now a sort of young blizzard was raging, and the spectacle had the effect of plunging Pongo into despondency. Horace was engaged to marry his sister Valerie, but was it conceivable, he asked himself, that any man, even to oblige a future brother-in-law, would cough up the colossal sum of two hundred potatoes? The answer, he felt, was in the negative, and with a mournful sigh he turned away and began to pace the room.
If you pace the library of Number 52 Bloxham Mansions, starting at the window and going straight across country, your outward journey takes you past the writing-table. And as Pongo reached this writing-table, something there attracted his eye. From beneath the blotter the end of a paper was protruding, and on it were written the intriguing words:
Signed
Claude Pott
(Private Investigator)

They brought him up with as round a turn as if he had seen a baronet lying on the floor with an Oriental paper-knife of antique design in his back. An overwhelming desire came upon him to see what all this was about. He was not in the habit of reading other people s letters, but here was one which a man of the nicest scruples could scarcely be expected to pass up. The thing was cast in narrative form, being, he found on examination, a sort of saga in which the leading character - a star part, if ever there was one - was somebody referred to as The Subject. From the activities of this individual Claude Pott seemed unable to tear himself away. 
The Subject, who appeared to be abroad somewhere, for there was frequent mention of a Casino, was evidently one of those people who live for pleasure alone. You didn t catch The Subject doing good to the poor or making a thoughtful study of local political conditions. When he - or she - was not entering Casino in comp. of friends (two male, one female) at 11.17 p.m., he - or she, for there was no clue as to whether this was a story with a hero or a heroine - was playing tenn., riding h s, out on the golf links, lunching with three f  s, driving to Montreuil with one m., or dancing with party consisting of four m s, ditto f  s, and in this latter case keeping it up into the small hours. Pongo was familiar with the expression   living the life of Riley,  and that it was a life of this nature that The Subject had been leading was manifest in the document s every sentence.
But what the idea behind the narrative could be he found himself unable to divine. Claude Pott had a nice, crisp style, but his work was marred by the same obscurity which has caused complaint in the case of the poet Browning.
He had begun to read it for the third time, hoping for enlightenment, when the click of a latchkey came to his ears, and as he hastily restored the paper to its place the door opened and there entered a young man of great height but lacking the width of shoulder and ruggedness of limb which make height impressive. Nature, stretching Horace Davenport out, had forgotten to stretch him sideways, and one could have pictured Euclid, had they met, nudging a friend and saying.   Don t look now, but this chap coming along illustrates exactly what I was telling you about a straight line having length without breadth. 
Farthest north of this great expanse there appeared a tortoise-shell-rimmed-spectacled face of so much amiability of expression that Pongo, sighting it, found himself once again hoping for the best.
- What ho, Horace,  he said, almost exuberantly.
- Hullo, Pongo. You here? Has Webster told you about my uncle s latest? 
- He did just touch on it. His theory is that the old boy was annoyed about something. Does that seem to fit the facts? 
- Absolutely. He was annoyed about quite a number of things. In the first place, he was going off to the country to-day and he had been counting on that fellow Baxter, his secretary, to go with him. He always likes to have someone with him on a railway journey. 
- To dance before him, no doubt, and generally entertain him? 
- And at the last moment Baxter said he would have to stay on in London to do some work at the British Museum in connection with that Family History Uncle Alaric has been messing about with for years. This made him shirty, for a start. He seemed to think it came under the head of being thwarted. 
- A touch of thwarting about it, perhaps. 
- And before coming to me he had been to see my cousin Ricky, and Ricky had managed to put his back up about something. So he was in dangerous mood when he got here. And we had scarcely sat down to lunch, when up popped a soufflé´ looking like a diseased custard. This did not help to ease the strain. And when we had had our coffee, and the time came for him to catch his train and he told me to go to the station with him and I said I couldn t, that seemed to touch him off. He reached for the poker and started in. 
- Why wouldn t you go to the station with him? 
- I couldn t. I was late for my dancing lesson. 
- I was going to ask you about that. What s this idea of your suddenly taking dancing lessons? 
- Valerie insisted on it. She said I danced like a dromedary with the staggers.  
Pongo did not blame his sister. Indeed, in comparing her loved one to a dromedary with the staggers she had been, he thought, rather complimentary.
- How are you coming along? 
- I think I m making progress. Polly assures me so. Polly says I shall be able to go to the Ball to-morrow night. The Bohemian Ball at the Albert Hall. I m going as a Boy Scout. I want to take Valerie to it and surprise her. Polly thinks I can get by all right. 
- But isn t Val at Le Touquet? 
- She s flying back to-day. 
- Oh, I see. Tell me, who is this Polly who has crept into your conversation? 
- She s the girl who s teaching me. I met her through Ricky. She s a friend of his. Polly Pott. 
A nice, sympathetic sort of girl I d always found her, so when this business of staggering dromedaries came up, I asked her if she would give me a few lessons. A pang of pity for this heroine shot through Pongo. He himself was reading for the Bar and had sometimes felt like cracking under the strain of it all, but he saw that compared with Polly Pott he was on velvet. Between trying to extract some meaning from the rambling writings of the Messrs. Coke and Littleton and teaching dancing to Horace Davenport there was a substantial difference, and it was the person on whom life had thrust the latter task who must be considered to have drawn the short straw. The trouble was, he reflected, that Horace was so tall. A chap of that length didn t really get on to what his feet were doing till some minutes after it had happened. What you wanted, of course, was to slice him in half and have two Horaces.
- Polly Pott, eh? Any relation to Claude Pott, private investigator? 
- His daughter. What do you know about Claude Pott, private investigator? 
Pongo stirred uneasily. Too late, he saw that he had rather invited the question.
- Well, the fact is, old man, happening to pass the writing table just now, and chancing inadvertently to catch sight of that document
- I wish you wouldn t read my letters. 
- Oh, I wouldn t. But I could see that this wasn t a letter. Just a document. So I ran my eye over it. I thought it might possibly be something with reference to which you were going to seek my advice, knowing me to be a bit of a nib in legal matters, and I felt that a lot of time would be saved if I had the res at my fingers  ends. 
- And now I suppose you ll go racing off to Valerie to tell her I had her watched by detectives while she was at Le Touquet.  A blinding light flashed upon Pongo.
- Great Scott! Was that what the thing was about? He pursed his lips - not too tightly, for he was still hoping to float that loan, but tightly enough to indicate that the Twistletons had their pride and resented their sisters being tailed up by detectives. Horace read his thoughts correctly.
- Yes, I know, but you don t realize the position, Pongo. It was the Drones Club week-end at Le Touquet. The thought of the girl I loved surrounded by about eighty-seven members of the Drones in the lax atmosphere of a foreign pleasure resort while I was far away was like a knife in my heart. Polly happened to mention that her father was a private investigator, never happier than when putting on a false nose and shadowing people, and the temptation was more than I could resist. Pongo, for Heaven s sake don t breathe a word about this to Valerie. If she has a fault, it is that she s touchy. The sweetest of her sex, but a bit apt to go in off the deep end, when stirred. I can trust you?  
Pongo unpursed his lips. He understood all and pardoned all. 
- Of course, old man. She shall never learn from me. You don t suppose I would wreck the happiness of my best friend . . . my oldest friend . . .my dearest friend . . . Horace, old top,  said Pongo, for it was a Twistleton trait to recognize when the iron was hot,   I wonder if . . . I wonder whether . . . I wonder if you could possibly... 
- Mr Claude Pott, announced Webster at the door.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.randomhouse

Fred bácsi csúcsformában (részlet) (Magyar)

1. fejezet


A Parazita Klub ajtaja kivágódott, egy elegáns tweedöltönybe öltözött fiatalember száguldott le a lépcsőn és elindult napnyugati irányba. Egy jó megfigyelőképességű járókelő az arcára tekintve úgy találhatta volna, hogy ugyanaz a metsző és feszült tekintet ül ki rá, amely a vízilóra cserkésző Afrika-vadász sajátja. És a jó megfigyelőképességi járókelő ráhibázott volna. Pongo-Twistleton – mert ő volt az – éppen arra készült, hogy Horace Pendlebury-Davenportot kétszáz font erejéig megvágja.
Ha az ember, a Parazita Klubból kijövet, meg akarja vágni Horace Pendlebury-Davenportot, végig kell mennie a Hay Hillen, keresztül a Berkeley Square-en, a Mount Street mentén és fel a Park Lane-en, így jut el azokhoz a luxuslakásokhoz, amelyeket nemrég építettek a hajdani Boxham House helyén; Pongónak nem telt sok idejébe, hogy elérje útja végcélját. Körülbelül tíz perc múlva Webster, Horace inasa nyitott ajtót.
- Hejhó, Webster! Mr. Davenport itthon van?
- Nincs, uram. Az imént ment el táncórára.
- Ó, biztosra veszem, hogy soká úgysem bírja ott, mi? Bemehetek?
- Természetesen, uram. Várakozásra talán a könyvtárszobát javasolnám. A szalonban jelenleg egy kis rendetlenség van.
- Tavaszi nagytakarítás?
- Nem, uram. Mr. Davenport nagybátyjával, Dunstable hercegével ebédelt, és Őméltósága a kávézás során a piszkavassal szetverte a szalon berendezését.
Ha azt mondanánk, hogy a hír meglepte Pongót, megfelelne az igazságnak. Ugyanakkor az a kifejezés, hogy megrökönyödött volna, kissé túlzó lenne. Horace Davenporttal folytatott beszélgetéseinek kedvenc témája volt Alaric bácsi bogarassága, és ez mindig mély megértésre talált Pongóban, aki tudatában volt, mit jelent egy különc nagybácsi. Ámbár, mikor Horace Alaric bácsiról szóló elbeszélését hallgatva, saját nagybátyjára, Fredre gondolt, s tudta, Noé is így érezhetett, ha társalgás során valaki nagy feneket kerített egy kis szemerkélő esőnek.
- Vajon mi váltotta ezt ki belőle?
- Hajlok arra, hogy azt higgyem, valami felbosszanthatta Őméltóságát.
Ez hihetőnek tűnt, és további adatok hiányában Pongo beérte ennyivel. A könyvtár néven tisztelt kis szobácska felé vette útját, megállt az ablaknál és kitekintett a Park Lane-re.Sivár kép tárult a szeme elé. Mint Angliában általában, a Londonba nemrég beköszöntő tavasz sem volt képes eldönteni, hogy a költők által megénekelt éteri lágyság váljék-e belőle, avagy kárpótolja a télről lekésett síelőket. Néhány perccel korábban a nap még különleges csillogással hintette be a várost, de most heves szél tombolt, és a látvány hatására Pongo még mélyebbre merült a kétségbeesésben. Horace ugyan eljegyezte húgát, Valerie-t, de elképzelhető-e, kérdezte önmagától, hogy bárki, még egy leendő sógort is beleértve,  kiköhögje ezt a kolosszális summát, amit a kétszáz ficcs jelent? A válasz, úgy érezte, tagadó, és – gyászos sóhajjal elfordulva az ablaktól – róni kezdte a szobát.
Ha sétánkat a Blosham Mansions 22. szám alatti lakás könyvtárszobájában végezvén elindulunk az ablaktól és átvágunk a terepen, úgy kalandozásunk során elhaladunk az íróasztal mellett. Mikor Pongo ehhez a ponthoz érkezett, valami megragadta a tekintetét. Ugyanis az itatós alól egy szelet papiros kandikált ki, rajta a következő, kíváncsiságát felkeltő szavakkal:
Aláírás
Claude Pott
magándetektív

Az sem villanyozhatta voIna fel jobban, ha magának a nemesi rendnek egy prominens tagját látja véreben heverni az asztalon egy antik, távol-keleti papírvágó késsel a hátában. Mindent elsöprő vágy lett úrrá rajta, hogy e rejtélyről fellebbentse a fátylat. Nem volt szokása, hogy mások levelét elolvassa, de a közöny ilyen esetben még a legmakulátlanabb úriembertől is aligha lenne elvárható.
Vizsgálódása során úgy találta, hogy a, sagaszerű elbeszélésben a vezető karakter – a sztárszerep, ha lehet ilyesmiről beszélni – az Alany nevet viselő valaki. Ennek az egyénnek a tevékenységétől, úgy tűnt, Claude Pott képtelen elszakadni.
Az Alany – talán valahol külföldön játszódik az egész, mivel a történetben gyakran szerepelt egy Casino – nyilvánvalóan kizárólag az élvhajhászok közé tartozott. Egyetlen utalás sem volt arra, hogy bármiben is segítette a rászorulókat, vagy hogy a helyi politikai viszonyok beható tanulmányozásával foglalkozott volna. Mikor ez a férfi – vagy nő – a történetből nem derült ki, hogy hősről vagy hősnőről van szó – éppen nem időzött barátai társaságában (két férfi, egy nő), mondjuk éjjel 11:17-kor a Casinóban, akkor elment tenisz., lovag., golf., ebéd. három N, kikocs. egy F Montreuilbe, táncolni ment négy F és ugyanennyi N kíséretében, utóbbi esetben ez a kései órákig tartott. Pongo számára nem volt ismeretlen az „éli az aranyifjak életét" kifejezés, és éppen ez jellemezte azt az életmódot, melyet, mint az a dokumentum minden egyes mondatából kiviláglott, az Alany folytatott. Ám úgy érezte, képtelen rájönni arra, hogy az elbeszélés mögött milyen rejtett értelem húzodik meg, Claude Pott stílusa kellemes és erőteljes volt, de az írás értékéből sokat levont az a homály, amely miatt oly sok kritika érte már Browning-költészetét is.
Már harmadszor fogott hozzá abban a reményben, hogy valami megvilágosodhat előtte, mikor az ajtózár kattanására lett figyelmes, és alighogy sietve visszahelyezte a papírlapot a helyére, az ajtó kinyílt és belépett egy igen magas fiatalember, aki azonban nem rendelkezett a nyúlánk férfitestet csinossá tevő széles vállakkal vagy csiszolt mozgású végtagokkal. Az Anyatermészet, midőn hosszában megnyújtotta Horace Davenportot, elfelejtette széltében is kihúzni, és az ember szinte látja, amint Euklidész, az utcán Horace-szal szembejövet, odasúgja mellette haladó barátjának: „Ne nézz oda, de az a pasas, aki ott jön, pontosan példázza, amit az egyenesekről mondtam neked. Csak hosszúságuk van, szélességük  nincs."A nagy szárazulat legészakibb pontján egy teknősbéka-keretes szemüveggel árnyékolt arc bukkant fel, amelyen a szeretetnek olyan áradata ömlött szét, hogy ezt meglátván, Pongo újra a legjobb reményeket melengette.
- Halihó, Horace! - mondta szinte túláradóan.
- Helló, Pongo! Hogyhogy itt vagy? Elmondta Webster, mit csinált a bácsikám legutóbb?
- Csak címszavakban. Az elmélete szerint az öregfiút felizgathatta valami. Egybevág ez a tényekkel?
- Tökéletesen. Sőt, nem is egy dolog izgatta fel. Először is az, hogy ma leutazott vidékre, és arra számított, hogy Baxter, a titkára vele tart. Szereti, ha a vonaton van mellette valaki.
- Bizonyára, hogy szórakoztassa és táncot lejtsen előtte.
- És az utolsó pillanatban Baxter kijelentette, hogy inkább Londonban maradna, mert a British Museumban még utána kell néznie néhány dolognak a család történetével kapcsolatban, amit Alaric bácsi annyira forszíroz már évek óta. Ezzel startolt az egész. Mintha az lett volna a véleménye, hogy őt nem illik átverni.
- Talán, mert nem szereti, ha átverik.
- Mielőtt idejött, találkozott az unokaöcsémmel, Rickyvel, akinek szintén sikerült őt valamivel feldühítenie. Szóval, már igen veszélyes hangulatban volt, mikor megjött. Aztán mindjárt ebéd elején felbukkant egy darafelfújt, ami úgy festett, mint egy másnapos krémes. Ez nem igazán járult hozzá a feszültség csökkentéséhez. Később, amikor a kávét befejeztük, és ideje lett volna indulni, felszólított, hogy kísérjem ki az állomásra, ám én azt feleltem, hogy ez lehetetlen, ami meglehetősen mélyen érintette. Fogta a piszkavasat és nekilátott.
- De miért nem kísérted ki az állomásra?
- Nem értem rá. Már úgy is késésben voltam a táncórától.
- Mondd csak, mi ez a hirtelen táncórára járkálás?
- Valerie nagy súlyt helyez erre a kérdésre. Szerinte úgy táncolok, mint egy felmálházott dromedár.
Pongo nem hibáztatta húgát. Midőn szeretett kedvesét egy felmálházott dromedárhoz hasonlította, akkor – Pongo véleménye szerint – azt bizonyára bóknak szánta.
- És hogy megy?
- Azt hiszem, jól haladok. Polly is azt mondja. Szerinte holnap éjjel elmehetek a bálba. A Bohémek Bálját tartják az Albert Hallban. Cserkészfiúnak öltözöm. El akarom vinni Valerie-t is és remélem, kellemesen meglepem, majd. Polly azt mondja, minden rendben lesz.
- De Valerie Le Touquet-ban van, nem?
- Ma repül vissza.
- Értem. Mondd csak, ki ez a Polly?
- A lány, akitől táncolni tanulok. Rickynél találkoztam vele. Az ő ismerőse. Polly Pott. Nagyon kedves, szimpatikus így aztán, mikor ez a málhás dromedár dolog felmerült, megkértem, nem adna-e néhány leckét nekem.
A hős leány iránti szánalom szikrája villant át Pongón. Ügyvédnek készült, és néha úgy érezte, már nem bírja tovább a rá nehezedő  terheket, de belátta, hogy Polly Pott-al összehasonlítva ugyancsak könnyű a dolga. Alapvető különbség van aközött, hogy az ember megkísérel valami értelmet kihámozni Coke és Littleton urak kusza irományaiból vagy táncolni tanítja Horace Davenportot, és bizony kétségtelen, hogy annak jutotta rövidebbik gyufaszál, akinek az életét ez utóbbi feladat súlya terheli. Ha az ember jól belegondol, Horace magassága jelenti a fő problémát. Egy ilyen méretű fickó csak néhány perc késéssel értesül arról, hogy mit műveltek az alsó végtagjai. A megoldás persze az lenne, ha kettévágnánk, viszont akkor két Horace-ra tennénk szert, erre pedig igazán semmi szükség.
- Polly Pott? Csak nem Claude Pott, a magánnyomozó rokona?
- A lánya. De honnan ismered te Claude Pottot, a magánnyomozót?
Pongo nyugtalanul megrezzent. Túl későn ébredt rá, hogy szinte tálcán kínálta fel ezt a kérdést.
- Nos, az a helyzet, öregfiú, hogy az imént történetesen elhaladtam az íróasztal mellett és akaratlanul is rápillantottam arra az írásra…
- Szeretném, ha nem olvasnád el a leveleimet.
- Ó, hát persze, hogy nem. De aztán láttam, hogy ez nem is levél, hanem hivatalos okmány. S épp csak átfutottam. Gondoltam, talán olyasmi, amihez amúgy is kikérnéd a tanácsomat, ha már egyszer úgyis beleszagoltam a jurisztikába, és úgy éreztem, hogy rengeteg időt megtakaríthatunk, ha van már beketintésem a dolgokba.
- És most, felteszem, loholsz Valerie-hez, hogy elmondd, detektíveket fogadtam, hogy kövessék, amíg Le Touquet-ban van? 
Egy villám cikázott át Pongón
- Nagy isten! Hát erről van szó? 
Összeszorította ajkait – no, nem túlzottan, mert még mindig élt a remény, hogy kipréseli azt a kis kölcsönt Horace-ból, de éppen eléggé ahhoz, hogy jelezze, miszerint a Twistletonok kényesek a becsületükre és kikérik maguknak, hogy húgaikra detektívek leselkedjenek. Horace helyesen desifrírozta az üzenetet.
- Igen, tudom, de te nem ismered a helyzetet, Pongo. A Parazita Klub weekendet tartott Le Touquet-ban. A gondolat, hogy a lányt, akit szeretek, egy külföldi nyaralóhely laza erkölcsű légkörében nyolcvanhét parazita veszi körül, miközben én magam távol vagyok tőle, olyan volt, mintha kést döftek volna a szívembe. Polly említette, hogy az apja magándetektív, aki számára a szimatolás és leselkedés maga a boldogság és a kísértés nagyobb volt, mint aminek ellen tudtam volna állni. Pongo, az isten szerelmére, egy szót se Valerie-nek! Ha van hibája, az az, hogy túl érzékeny. Nemének legszebb példánya, de kissé hajlamos, hogy elvesse a sulykot, ha felizgatják. Ugye, bízhatok benned?
Pongo lazított ajkai szorításán. Mindent megértett és mindent megbocsátott.
- Hát persze, öregfiú. Tőlem semmit sem tud meg. Csak nem képzeled, hogy összetöröm a legjobb barátom boldogságát ... a legrégibb barátomét ... az én legkedvesebb barátomét ... Horace, vén haver – szólt Pongo, mert a Twistletonok jellemző vonása, hogy tudják meddig meleg a vas –, kíváncsi vagyok, vajon ... Szeretném tudni, hogy ... Kíváncsi vagyok, hogy nem tudnál-e…
- Mr. Claude Pott - jelentette Webster az ajtóból.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaUnicum Könyvek
Megjelenés ideje

minimap