Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Dickey, James: Cherrylog Road (Cherrylog Road Magyar nyelven)

Dickey, James portréja

Cherrylog Road (Angol)

Off Highway 106

At Cherrylog Road I entered  

The ’34 Ford without wheels,  

Smothered in kudzu,

With a seat pulled out to run

Corn whiskey down from the hills,

 

And then from the other side  

Crept into an Essex

With a rumble seat of red leather  

And then out again, aboard  

A blue Chevrolet, releasing  

The rust from its other color,

 

Reared up on three building blocks.  

None had the same body heat;

I changed with them inward, toward  

The weedy heart of the junkyard,  

For I knew that Doris Holbrook  

Would escape from her father at noon

 

And would come from the farm  

To seek parts owned by the sun  

Among the abandoned chassis,  

Sitting in each in turn

As I did, leaning forward

As in a wild stock-car race

 

In the parking lot of the dead.  

Time after time, I climbed in  

And out the other side, like  

An envoy or movie star

Met at the station by crickets.  

A radiator cap raised its head,

 

Become a real toad or a kingsnake  

As I neared the hub of the yard,  

Passing through many states,  

Many lives, to reach

Some grandmother’s long Pierce-Arrow  

Sending platters of blindness forth

 

From its nickel hubcaps

And spilling its tender upholstery

On sleepy roaches,

The glass panel in between  

Lady and colored driver  

Not all the way broken out,

 

The back-seat phone

Still on its hook.

I got in as though to exclaim,  

“Let us go to the orphan asylum,  

John; I have some old toys

For children who say their prayers.”

 

I popped with sweat as I thought  

I heard Doris Holbrook scrape

Like a mouse in the southern-state sun  

That was eating the paint in blisters  

From a hundred car tops and hoods.  

She was tapping like code,

 

Loosening the screws,  

Carrying off headlights,  

Sparkplugs, bumpers,

Cracked mirrors and gear-knobs,  

Getting ready, already,

To go back with something to show

 

Other than her lips’ new trembling  

I would hold to me soon, soon,  

Where I sat in the ripped back seat

Talking over the interphone,  

Praying for Doris Holbrook  

To come from her father’s farm

 

And to get back there

With no trace of me on her face

To be seen by her red-haired father

Who would change, in the squalling barn,  

Her back’s pale skin with a strop,

Then lay for me

 

In a bootlegger’s roasting car

With a string-triggered I2-gauge shotgun  

To blast the breath from the air.

Not cut by the jagged windshields,  

Through the acres of wrecks she came  

With a wrench in her hand,

 

Through dust where the blacksnake dies  

Of boredom, and the beetle knows  

The compost has no more life.

Someone outside would have seen  

The oldest car's door inexplicably  

Close from within:

 

I held her and held her and held her,  

Convoyed at terrific speed

By the stalled, dreaming traffic around us,  

So the blacksnake, stiff

With inaction, curved back

Into life, and hunted the mouse

 

With deadly overexcitement,   

The beetles reclaimed their field  

As we clung, glued together,

With the hooks of the seat springs  

Working through to catch us red-handed  

Amidst the gray breathless batting

 

That burst from the seat at our backs.  

We left by separate doors

Into the changed, other bodies

Of cars, she down Cherrylog Road  

And I to my motorcycle

Parked like the soul of the junkyard

 

Restored, a bicycle fleshed

With power, and tore off

Up Highway 106, continually  

Drunk on the wind in my mouth,  

Wringing the handlebar for speed,  

Wild to be wreckage forever.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Cherrylog Road (Magyar)

A 106-osról letérve

Cherrylog Roadnál, bebújtam

A 34-es roncs Fordba,

Elborította a gaz,

Egy ülését kitépték,

Legyen hely a whiskynek,

 

Kimásztam túlfelől,

Át rögtön Essexbe,

Piros bőr pótülés,

Megint ki, és be egy kék

Chevroletbe, a rozsdát

Mentette a régi szinétől;

 

Három löketnyi lakótömb.

Mindegyik másképp volt forró;

A roncstelep gazos szíve

Felé haladtam rajtuk,

Mert tudtam, Doris Holbrook

Meglép az apjától délben,

 

Idejön a farmról,

Hogy a napfénytől lopjon

Roncsalkatrészeket,

Az alvázakat sorra üli,

Mint én, előrehajolva,

Őrült stokk-versenyzőként,

 

Itt, a dögparkolón.

Bemásztam és kimásztam

Túloldalt újra: filmsztár

Vagy diplomata, kit tücskök

Fogadnak a vasútnál.

Hűtőkupak-fej biccent,

 

Igazi varangy lett, kígyó,

Nyomultam egyre beljebb,

Államok, életek, így

Értem el valami öreglány

Hosszú Pierce-Arrow ját:

A kerékagytalanítás nikkel

 

Nótáját fújta vakon,

Gyengéd párnázatót

Álmos kelék belezték,

Az üveg válaszfal úrnő

És szinesbőrű sofőr közt

Törve bár, jól megvolt,

 

S a hátsó ülés telefonja

Szépen a helyén. Úgy

Szálltam be, mint aki mindjárt

Azt mondja: „Az árvaházba,

John; van pár használt játék,

Jutalmul a kicsi imákért."

 

Víz vert ki; mert mintha Doris

Holbrook kaparászott volna,

Egérként, a Dél verőfényében,

Mely szivta, hólyagosan, száz

Kocsi teteje-váza lakkját.

Doris; s mintha morzézna,

 

Lazított csavarokat,

Szedte a fényszórókat,

Gyertyákat, lökhárítókat,

Tört tükröket, sebváltókat,

Gyűjtögetett, legyen mit

Megmutatnia otthon,

 

Ne csak a remegő száját,

Melyet elmarok, most, most mindjárt,

Ezen a hasadt ülésen,

Ahol a kocsitelefonba

Imádkozom, hogy Doris Holbrook

Lelépjen az apja mellől,

 

És visszatérve a farmra

Ne legyen a nyomom az arcán,

Ne lássa a vörös hajú apja,

Másképp a huzatos csűrben

Fenőszíjjal ver hurkát

A hátára, s lesbe áll rám

 

Egy szeszcsempész-tragacsban,

Ócska tizenkettesével,

Hogy szétdurrantsa a szuflám.

Nem vágták meg tört szélvédők,

Ahogy a roncsföldön átkelt,

Jött Doris, csavarkulccsal,

 

A porban, hol a kígyó megdöglik

Az unalomtól, s a bogár

Tudja, meddő a komposzt.

Aki arra jár, azt látja:

A legrozzantabb ajtót

Szellemkéz húzza be.

 

Öleltem, öleltem, öleltem,

Sodort, iszonyú ütemben, az

Az álomba dermedt forgalom.

A tétlenségbe meredt

Kígyó éled meg így

Görbülve, s űz egeret

 

Halálos izgalomban,

S a bogarak újra motoznak;

Összetapadtunk, izzva,

Az ülés rugóival, ők

Voltak a tettenérők,

És szürkén, lélegzetfojtva

 

Szuszogtak mögöttünk a párnák.

Kétfelé másztunk ki

Az egyszerre más testű roncsok

Közé, ő a Cherrylog Roadon

Ment, én a motoromhoz: ott állt,

Mint egy generálozott roncsföld

 

Lelke, erőtől hús-vér

Kerék-pár; és nyomás.

A 106-oson már részeg

Voltam a számban a széltől,

Gázt bele, ez csak a vágy:

Ronccsá válni örökre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap