Burns, Robert: Árpa Pál. Ballada (A sör apotheózisa) (John Barleycorn Magyar nyelven)

There was three kings into the east,
Three kings both great and high,
And they hae sworn a solemn oath
John Barleycorn should die.

They took a plough and plough'd him down,
Put clods upon his head,
And they hae sworn a solemn oath
John Barleycorn was dead.

But the cheerful Spring came kindly on,
And show'rs began to fall;
John Barleycorn got up again,
And sore surpris'd them all.

The sultry suns of Summer came,
And he grew thick and strong;
His head weel arm'd wi' pointed spears,
That no one should him wrong.

The sober Autumn enter'd mild,
When he grew wan and pale;
His bending joints and drooping head
Show'd he began to fail.

His colour sicken'd more and more,
He faded into age;
And then his enemies began
To show their deadly rage.

They've taen a weapon, long and sharp,
And cut him by the knee;
Then tied him fast upon a cart,
Like a rogue for forgerie.

They laid him down upon his back,
And cudgell'd him full sore;
They hung him up before the storm,
And turn'd him o'er and o'er.

They laid him out upon the floor,
To work him further woe;
And still, as signs of life appear'd,
They toss'd him to and fro.

They wasted, o'er a scorching flame,
The marrow of his bones;
But a miller us'd him worst of all,
For he crush'd him between two stones.

And they hae taen his very heart's blood,
And drank it round and round;
And still the more and more they drank,
Their joy did more abound.

John Barleycorn was a hero bold,
Of noble enterprise;
For if you do but taste his blood,
'Twill make your courage rise.

'Twill make a man forget his woe;
'Twill heighten all his joy;
'Twill make the widow's heart to sing,
Tho' the tear were in her eye.

Then let us toast John Barleycorn,
Each man a glass in hand;
And may his great posterity
Ne'er fail in old Scotland!

Három nagyhatalmú király
Keleten összeáll,
És összeszövetkeznek ők,
Hogy vesszen Árpa Pál.

Ekével elásták eképp,
Földet kapa kapált,
Három királyok esküvék:
Megölték Árpa Pált.

De utána jött a víg Tavasz,
Hozott záport, esőt,
Árpa Pálunk feltámadott,
S elképedének ők.

És jött a fülledt, forró Nyár,
Ő nőtt, egyenesen,
Fején szúrós lándzsahegyek
Hogy jól védve legyen.

Beköszöntött a józan Ősz
És sápasztó szele;
Árpa Pál teste megroggyant
És a feje vele.

Színe megfakult, megkopott,
A vénség kezdte ki;
És akkor jött az ellenség,
És az esék neki.

Fegyverük éles penge volt,
És el lett nyesve térd;
Kocsira köték mint rabot
Gonosz bűneiért.

Aztán ponyvárafektetés,
Aztán a dupla bot;
Aztán meg a felköttetés;
És megforgattatott.

Aztán egy setét sanda lyuk
Vízzel lett töltve meg,
És megragadták Árpa Pált
És vízbe vettetett.

Aztán a földre fekteték
S agyusztálták tovább,
S amíg csak volt még benne szusz,
Lökték idébb-odább.

Tűzzel pörkölték csontjait
És bennök a velőt,
Mit kerékbe Molnárlegény
Sőt két kerékbe tört.

Kiszívták szívéből a vért,
Hasukba folyt a nedv,
S minél többet vedeltek ők,
Annál jobb lett a kedv.

Nagy Hős volt, nagy hős Árpa Pál,
Nemes vért örökölt,
Aki csak itta azt a vért,
A bátorsága nőtt.

Ez elfelejtet minden bajt;
Ettől nő az öröm:
Dalra fakaszt özvegy szivet,
Noha szemében a könny.

Hát köszönsük fel Árpa Pált,
Igyunk, ember fia!
S ne felejtse utódait
Az öreg Skócia!
   
   
   
Régi angol népdal, sok változatban maradt fenn és sokan dolgozták fel. Burns versének is több változata van.

Dupla bot: cséphadaró. Saját szóalkotásom; valójában nem „duplának” nevezték, hanem csak (olykor) „másfélfának”: egy hosszabb meg egy rövidebb husáng volt összekapcsolva bőrszíjjal vagy lánccal. Parasztfelkelésekben mint fegyvert is használták. Angolul flail, de a szó természetesen nem szerepel a versben, hanem csak az, hogy ’jól elpáholták, megbotozták’.