„Bolondja vagyok a nőknek,
Hát a hegyeknek is”,
Mondta a vásott vén gonosz,
Akit a sorsa visz,
„Ne otthon haljak meg a szalmán,
Ez a kéz zárja le szemem,
Csak ennyit kérek, drágám,
A vénembertől odafenn.”
Hajnal és egy gyertyavég.
„Kedvesek a szavaid, drágám,
Ne állj meg féluton,
Öreg vér mikor hűl ki, drágám,
Ki tudhatná vajon?
Van nekem, ami nincs fiatalnak,
Mert túlontúl szeret.
Megindít, de az én szavaim
Szaggatják a szivet.”
Hajnal és egy gyertyavég.
S mondta a vásott vénnek a lány,
A görcsös botnak, amit fogott:
„Nem rajtam áll, hogy szerelmet
Adok vagy megtagadok.
Egy vénebbnek mind odaadtam,
Ama vénnek odafenn.
Mely rózsafüzérét morzsolja, a kéz
Szemed nem zárhatja le, nem.”
Hajnal és egy gyertyavég.
„Hát kövesd az utad, kövessed,
Én is a magamét,
A lányokhoz odalenn a parton,
Kik tudják, mit ér a sötét,
A halászokkal a durva tréfa,
Legényeikkel a tánc,
Ha a víz sötétbe borul,
Ágyában egyet se látsz.”
Hajnal és egy gyertyavég.
„Fiatal vagyok, ha sötét van,
Vásott öreg, ha napvilág,
Akit talán kinevetnek,
De aki veséjükbe lát,
Látja, a csontjuk velejében
A múlt mit rejteget
A ragyás képű legények elől,
Akikkel fekszenek.”
Hajnal és egy gyertyavég.
„Hogy kín az ember élete,
Tudom, mint kevesen,
Mindegy, oda fel törekszik,
Vagy megmarad idelenn,
Csónakjában a csónakos, vagy
Lovas, kit tart a nyereg,
Szövőszéknél a takács, vagy
Anyja hasában a gyerek.”
Hajnal és egy gyertyavég.
„Hogy mennykő-özönnel e kínt
Az a vénember odafenn
Kiégetheti, nem tagadja
Ép ésszel senki sem.
De nekem, vén bitangnak,
A jó csak annyi lehet:
Egy nő mellén kis időre
Mindent elfeledek.”
Hajnal és egy gyertyavég.