Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Browning, Robert: James Lee asszonya (James Lee’s Wife Magyar nyelven)

Browning, Robert portréja

James Lee’s Wife (Angol)

I.—James Lee’s Wife Speaks at the Window



Ah, Love, but a day

    And the world has changed!

The sun’s away,

    And the bird estranged;

The wind has dropped,

    And the sky’s deranged

Summer has stopped.



Look in my eyes!

    Wilt thou change too?

Should I fear surprise?

    Shall I find aught new

In the old and dear,

    In the good and true,

With the changing year?



Thou art a man,

    But I am thy love.

For the lake, its swan;

    For the dell, its dove;

And for thee—(oh, haste!)

    Me, to bend above,

Me, to hold embraced.


II.—By the Fireside



Is all our fire of shipwreck wood,

        Oak and pine?

Oh, for the ills half-understood,

        The dim dead woe

        Long ago

Befallen this bitter coast of France!

Well, poor sailors took their chance;

        I take mine.



A ruddy shaft our fire must shoot

        O’er the sea

Do sailors eye the casement-mute,

        Drenched and stark,

        From their bark—

And envy, gnash their teeth for hate

O’ the warm safe house and happy freight

        —Thee and me?



God help you, sailors, at your need!

        Spare the curse!

For some ships, safe in port indeed,

        Rot and rust,

        Run to dust,

All through worms i’ the wood, which crept,

Gnawed our hearts out while we slept:

        That is worse.



Who lived here before us two?

        Old-world pairs.

Did a woman ever—would I knew!—

        Watch the man

        With whom began

Love’s voyage full-sail,—(now, gnash your teeth!)

When planks start, open hell beneath



III.—In the Doorway



The swallow has set her six young on the rail,

            And looks sea-ward:

The water’s in stripes like a snake, olive-pale

            To the leeward,—

On the weather-side, black, spotted white with the wind.

“Good fortune departs, and disaster’s behind,”—

Hark, the wind with its wants and its infinite wail!



Our fig-tree, that leaned for the saltness, has furled

            Her five fingers,

Each leaf like a hand opened wide to the world

            Where there lingers

No glint of the gold, Summer sent for her sake

How the vines writhe in rows, each impaled on its stake!

My heart shrivels up and my spirit shrinks curled.



Yet here are we two; we have love, house enough,

            With the field there,

This house of four rooms, that field red and rough,

            Though it yield there,

For the rabbit that robs, scarce a blade or a bent;

If a magpie alight now, it seems an event;

And they both will be gone at November’s rebuff.



But why must cold spread? but wherefore bring change

            To the spirit,

God meant should mate his with an infinite range,

            And inherit

His power to put life in the darkness and cold?

Oh, live and love worthily, bear and be bold!

Whom Summer made friends of, let Winter estrange


IV.—Along the Beach



I will be quiet and talk with you,

    And reason why you are wrong.

You wanted my love—is that much true?

And so I did love, so I do:

    What has come of it all along?



I took you—how could I otherwise?

    For a world to me, and more;

For all, love greatens and glorifies

Till God’s a-glow, to the loving eyes,

    In what was mere earth before.



Yes, earth—yes, mere ignoble earth!

    Now do I mis-state, mistake?

Do I wrong your weakness and call it worth?

Expect all harvest, dread no dearth,

    Seal my sense up for your sake?



Oh, Love, Love, no, Love I not so, indeed!

    You were just weak earth, I knew

With much in you waste, with many a weed,

And plenty of passions run to seed,

    But a little good grain too.



And such as you were, I took you for mine

    Did not you find me yours,

To watch the olive and wait the vine,

And wonder when rivers of oil and wine

    Would flow, as the Book assures?



Well, and if none of these good things came,

    What did the failure prove?

The man was my whole world, all the same,

With his flowers to praise or his weeds to blame,

    And, either or both, to love.



Yet this turns now to a fault—there! there!

    That I do love, watch too long,

And wait too well, and weary and wear;

And ’t is all an old story, and my despair

    Fit subject for some new song:



“How the light, light love, he has wings to fly

    “At suspicion of a bond

“My wisdom has bidden your pleasure good-bye,

“Which will turn up next in a laughing eye,

    “And why should you look beyond?”


V.—On the Cliff



I leaned on the turf,

I looked at a rock

Left dry by the surf ;

For the turf, to call it grass were to mock

Dead to the roots, so deep was done

The work of the summer sun.



And the rock lay flat

As an anvil’s face

No iron like that!

Baked dry; of a weed, of a shell, no trace;

Sunshine outside, but ice at the core,

Death’s altar by the lone shore.



On the turf, sprang gay

With his films of blue,

No cricket, I’ll say,

But a warhorse, barded and chanfroned too,

The gift of a quixote-mage to his knight,

Real fairy, with wings all right.



On the rock, they scorch

Like a drop of fire

From a brandished torch,

Fall two red fans of a butterfly

No turf, no rock: in their ugly stead,

See, wonderful blue and red!



Is it not so

With the minds of men?

The level and low,

The burnt and bare, in themselves; but then

With such a blue and red grace, not theirs,—

Love settling unawares!


VI.—Reading a Book, Under the Cliff



“Still ailing, Wind? Wilt be appeased or no?

    “Which needs the other’s office, thou or I?

“Dost want to be disburthened of a woe,

    “And can, in truth, my voice untie

“Its links, and let it go?



“Art thou a dumb wronged thing that would be righted,

    “Entrusting thus thy cause to me? Forbear!

“No tongue can mend such pleadings; faith, requited

    “With falsehood,—love, at last aware

“Of scorn,—hopes, early blighted,—



“We have them; but I know not any tone

    “So fit as thine to falter forth a sorrow:

“Dost think men would go mad without a moan,

    “If they knew any way to borrow

“A pathos like thy own?



“Which sigh wouldst mock, of all the sighs? The one

    “So long escaping from lips starved and blue,

“That lasts while on her pallet-bed the nun

    “Stretches her length; her foot comes through

“The straw she shivers on;



“You had not thought she was so tall: and spent,

    “Her shrunk lids open, her lean fingers shut

“Close, close, their sharp and livid nails indent

    “The clammy palm; then all is mute:

“That way, the spirit went.



“Or wouldst thou rather that I understand

    “Thy will to help me?—like the dog I found

“Once, pacing sad this solitary strand,

    “Who would not take my food, poor hound,

“But whined and licked my hand.”



All this, and more, comes from some young man’s pride

    Of power to see,—in failure and mistake,

Relinquishment, disgrace, on every side,—

    Merely examples for his sake,

Helps to his path untried



Instances he must—simply recognize?

    Oh, more than so!—must, with a learner’s zeal,

Make doubly prominent, twice emphasize,

    By added touches that reveal

The god in babe’s disguise.



Oh, he knows what defeat means, and the rest!

    Himself the undefeated that shall be:

Failure, disgrace, he flings them you to test,—

    His triumph, in eternity

Too plainly manifest!



Whence, judge if he learn forthwith what the wind

    Means in its moaning—by the happy prompt

Instinctive way of youth, I mean; for kind

    Calm years, exacting their accompt

Of pain, mature the mind



And some midsummer morning, at the lull

    Just about daybreak, as he looks across

A sparkling foreign country, wonderful

    To the sea’s edge for gloom and gloss,

Next minute must annul.—



Then, when the wind begins among the vines,

    So low, so low, what shall it say but this?

“Here is the change beginning, here the lines

    “Circumscribe beauty, set to bliss

“The limit time assigns.”



Nothing can be as it has been before;

    Better, so call it, only not the same.

To draw one beauty into our hearts’ core,

    And keep it changeless! such our claim;

So answered,—Never more!



Simple? Why this is the old woe o’ the world;

    Tune, to whose rise and fall we live and die.

Rise with it, then! Rejoice that man is hurled

    From change to change unceasingly,

His soul’s wings never furled!



That’s a new question; still replies the fact,

    Nothing endures: the wind moans, saying so;

We moan in acquiescence : there’s life’s pact.

    Perhaps probation—do I know?

God does: endure his act!



Only, for man, how bitter not to grave

    On his soul’s hands’ palms one fair good wise thing

Just as he grasped it! For himself, death’s wave;

    While time first washes—ah, the sting!—

O’er all he’d sink to save.


VII.—Among the Rocks



Oh, good gigantic smile o’ the brown old earth,

    This autumn morning! How he sets his bones

To bask i’ the sun, and thrusts out knees and feet

For the ripple to run over in its mirth;

    Listening the while, where on the heap of stones

The white breast of the sea-lark twitters sweet.



That is the doctrine, simple, ancient, true;

    Such is life’s trial, as old earth smiles and knows.

If you loved only what were worth your love,

Love were clear gain, and wholly well for you

    Make the low nature better by your throes!

Give earth yourself, go up for gain above.


VIII.—Beside the Drawing Board



“AS like as a Hand to another Hand!”

    Whoever said that foolish thing,

Could not have studied to understand

    The counsels of God in fashioning,

Out of the infinite love of his heart,

This Hand, whose beauty I praise, apart

From the world of wonder left to praise,

If I tried to learn the other ways

Of love in its skill, or love in its power.

    “As like as a Hand to another Hand”:

    Who said that, never took his stand,

Found and followed, like me, an hour,

The beauty in this,—how free, how fine

To fear, almost,—of the limit-line!

As I looked at this, and learned and drew,

    Drew and learned, and looked again,

While fast the happy minutes flew,

    Its beauty mounted into my brain,

    And a fancy seized me; I was fain

To efface my work, begin anew,

Kiss what before I only drew;

Ay, laying the red chalk ’twixt my lips,

    With soul to help if the mere lips failed,

    I kissed all right where the drawing ailed,

Kissed fast the grace that somehow slips

Still from one’s soulless finger-tips.



’T is a clay cast, the perfect thing,

    From Hand live once, dead long ago

Princess-like it wears the ring

    To fancy’s eye, by which we know

That here at length a master found

    His match, a proud lone soul its mate,

As soaring genius sank to ground,

    And pencil could not emulate

The beauty in this,—how free, how fine

To fear almost!—of the limit-line.

Long ago the god, like me

The worm, learned, each in our degree

Looked and loved, learned and drew,

    Drew and learned and loved again,

While fast the happy minutes flew,

    Till beauty mounted into his brain

And on the finger which outvied

    His art he placed the ring that’s there,

Still by fancy’s eye descried,

    In token of a marriage rare

    For him on earth, his art’s despair,

For him in heaven, his soul’s fit bride.



Little girl with the poor coarse hand

    I turned from to a cold clay cast—

I have my lesson, understand

    The worth of flesh and blood at last.

Nothing but beauty in a Hand?

    Because he could not change the hue,

    Mend the lines and make them true

To this which met his soul’s demand,

    Would Da Vinci turn from you?

I hear him laugh my woes to scorn—

“The fool forsooth is all forlorn

“Because the beauty, she thinks best,

“Lived long ago or was never born,—

“Because no beauty bears the test

“In this rough peasant Hand! Confessed!

“‘Art is null and study void!’

    “So sayest thou? So said not I,

    “Who threw the faulty pencil by,

“And years instead of hours employed,

“Learning the veritable use

    “Of flesh and bone and nerve beneath

    “Lines and hue of the outer sheath,

“If haply I might reproduce

“One motive of the powers profuse,

    “Flesh and bone and nerve that make

    “The poorest coarsest human hand

    “An object worthy to be scanned

“A whole life long for their sole sake.

“Shall earth and the cramped moment-space

“Yield the heavenly crowning grace?

“ Now the parts and then the whole!

“Who art thou, with stinted soul

    “And stunted body, thus to cry

“‘I love,—shall that be life’s strait dole?

    “‘I must live beloved or die!’

“This peasant hand that spins the wool

    “And bakes the bread, why lives it on,

    “Poor and coarse with beauty gone,—

“What use survives the beauty?” Fool!


Go, little girl with the poor coarse hand!

I have my lesson, shall understand.


IX.—On Deck



There is nothing to remember in me,

    Nothing I ever said with a grace,

Nothing I did that you care to see,

    Nothing I was that deserves a place

In your mind, now I leave you, set you free.



Conceded! In turn, concede to me,

    Such things have been as a mutual flame.

Your soul’s locked fast; but, love for a key,

    You might let it loose, till I grew the same

In your eyes, as in mine you stand: strange plea!



For then, then, what would it matter to me

    That I was the harsh ill-favoured one?

We both should be like as pea and pea;

    It was ever so since the world begun

So, let me proceed with my reverie.



How strange it were if you had all me,

    As I have all you in my heart and brain,

You, whose least word brought gloom or glee,

    Who never lifted the hand in vain—

Will hold mine yet, from over the sea!


Strange, if a face, when you thought of me,

    Rose like your own face present now,

With eyes as dear in their due degree,

    Much such a mouth, and as bright a brow,

Till you saw yourself, while you cried “’T is She!”



Well, you may, you must, set down to me

    Love that was life, life that was love;

A tenure of breath at your lips’ decree,

    A passion to stand as your thoughts approve,

A rapture to fall where your foot might be.



But did one touch of such love for me

    Come in a word or a look of yours,

Whose words and looks will, circling, flee

    Round me and round while life endures,—

Could I fancy “As I feel, thus feels he”;



Why, fade you might to a thing like me,

    And your hair grow these coarse hanks of hair,

Your skin, this bark of a gnarled tree—,

    You might turn myself!—should I know or care

When I should be dead of joy, James Lee?

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.telelib.com/words/authors

James Lee asszonya (Magyar)

I - James Lee asszonya az ablaknál ül s beszél



Csak egy nap, Szivem,

   S milyen más a világ!

Nap süt - hidegen,

   Daltalanok a fák;

Eltünt a szél,

   Komor ég dühe vág:

Nyár volt s jön a tél.



Nézz rám! Te is e

   Forgást követed?

Mondd, bízhatom-e?

   Mit rejteget

A drága rév,

   Mire vált szived,

Ha fordul az év?



Te férfi vagy, és

   A szerelmesed én:

Fészken - repesés,

   Hattyú - tó tükörén;

S neked - én: (ó, siess!)

   Hajolj fölém,

Karodba vehess.


II - A kandallónál



Hajók roncsa táplál, tüzünk?

   E tölgy s fenyő?

Gond, baj, mit csak félig érthetünk,


   Megül ma már,

Keserü francia partvidék!

Hány hajós tette fel életét...!

   Mint én, a nő.



Vörös fényként loboghat e tűz

   A tengeren:

Nézi-e hajós, kit vihar űz,

   S ázott-fagyott,

   Az ablakot?

Sziszegve irígyli-e, gyűlöli-e,

Hogy egy otthon e fény, hogy jó melege

   Neked s nekem?



Hajósnép, Isten óvna bár!

   Átok, ne fogj!

Hány hajót biztos réve zár,

   S már rozsda csak,

   Korhadt kacat,

Mig szunnyadt szivünk, a szú belül

Elrágta - két halál közül

   Melyik a jobb?



Ki élt itt, mondd, kettőnk előtt?

   Sok régi pár.

Lesték-e vajon e hajdani nők


   Kit egykor velük

Jó szél röpitett - (no, sziszegjetek!)

Mert - észre se veszed, a deszka recseg

   S pokolra tár.


III - A ház előtt



A fecske kiülteti kicsinyeit

   S a víz fele néz:

Kígyózva, olajosan gyürüzik

   A parti rész,

De sötétlik a mélyvíz, villog tarajostól -

"Elhágy a szerencse, marad csak a rossz sors" -

Ha! a szél panaszos jaja egyre süvit!



Hogy nyúlt fügefánk! föl, a sós levegőben!

   Most - ujjai zárva.

A világ remegett tenyerén-levelében:

   Nyár ragyogása.

De arany dele múlt, kifakult azóta,

Hogy fonnyad a szőlő, döfve karókra!

És fonnyad a szívem, lelkem erőtlen.



S mégis, itt vagyunk: dús szeretők, te meg én,

   Van mindenünk,

Ház: négy szoba; föld: rőt, vad televény,

   Terem nekünk;

Hol gazt a falánk nyúl alig talál,

Most az is esemény, ha egy szarka leszáll;

Ködképek, tünve November egén.



Mért terjed a fagy? Milyen útra kél

   A szív, melyet

Isten kegye éltet, száz színt cserél

   S lehel életet

- Sokasítva magát - hidegbe, sötétbe?

Ó, méltón élj s szeress, tűrő, bátor legyél te!

Mit a Nyár frigye köt, hadd oldja a Tél!


IV - A tengerparton



Most szólok veled - ez nem panasz,

   Csak vita, érvelés.

Szerelmem akartad - ugye, eddig igaz?

S szerelmem lettél s vagy ma is az;

   De mivé lett mind az egész?



Nekem Te - másképp, mondd, lehet-e?

   A világ voltál - s mi több:

- Mert csal a szerelmes szeme! -

E világ dicsfénye, Istene,

   Ki elébb csak puszta rög.



Rög, puszta rög, gyarló, igen!

   Vagy túlzok, tévedek?

Gyengéid érdemnek hiszem?

S hogy csak bőség van, inség sosem?

   Elfojtom itéletemet?



Ó nem, Szerelmem! nem így, ne félj!

   Tudtam, mi vagy: gyenge rög,

Ugar, hol dudvát hajt a mély,

Sok felburjánzó szenvedély,

   S pár jó mag a gyom között.



S így voltál enyém és én a tiéd -

   Ugye tudtad - bármi hibád;

Ápolva olajfát s szőlővenyigét,

Várva olaj s bor dús örömét -

   Mint az Írásban állt.



S kudarcuk mit bizonyít, no ládd,

   Hogy elmaradt mind e jó?

"E férfi nekem így is: egy világ,

Ha gyom, ha virág: egyik legalább,

   Nem! mind szeretnivaló!



S lám, mégis: rosszra vált, hogy ilyen

   Elnézőn szeretek,

S míg várok, vénülök, azt hiszem;

Mily régi e dal! szomorú esetem

   Új dal témája lehet:



"Hogy e víg szerelem gyors szárnyra kel,

   Gyanítva kötelékeket:

Bölcs voltam, s vágyad ez űzte el,

Majd friss, szerető szempárra lel -

   Hogy messzebb nézne? Minek?


V - A sziklán



A hantra dűlve

Néztem a sziklát -

Az ár kikerülte;

S a fű is alattam: hant röge inkább -

Halott, gyökeréig; nem maradt

Tétlen a nyári nap.



A szikla alélt


Nem lelsz ily acélt!

Szárazra kisült; se csigahéj, se gyom.

Szine tűz, de a szive jégben áll:

Szirt-oltárod, Halál!



S ami szökdösött,

A hant tetején,

Nem is csöpp tücsök:

De vértes, acélsisakos csatamén!

Mesebeli mágus küld ily lovagot,

Tündér-kék szárnya ragyog.



S a napszítta kövön

- Mintha fáklyából! -

Szikrányi öröm:

Két piros pillangó-szárny lángol.

A hant helyett, rút szikla helyett,

Nézd: kék-piros csoda lett.



Nem épp ilyen

Az emberi szív?

Éget - hidegen,

Emészti sivár magánya, amíg

Ily kék-piros édes tűz - nem övé! -

Szerelem libben fölé!


VI – Könyvvel, a sziklák tövében



"Jajongsz, szél? Nem nyugszol, békételen?

   Ki kell a másikának, te vagy én?

Kínban vergődsz, béklyóba vert elem,

   S ha szólítlak, hangom: remény,

Rabságod elűzhetem?



Vagy szótlan vergődsz, igazságra várva

   S ügyed rámbizod? Vigyázz, azt hiszem,

Nincs szó ily kínra írnak, a hit ára:

   Hamisság; balga szerelem:

Hiú remény döbben magára;



Ez mind - miénk; de nincs hang, fájdalomra,

   Mely a tiednél tépettebb lehetne:

Mert mondd, jajszó nélkül megtébolyodna

   Bárki, ha szert tehetne

Kínjához pátoszodra?



Sok sóhajból mit próbálsz? melyiket?

   Mely az apáca kék, szederjes ajkát

Lassan felnyitja - lelkeként lebeg

   S nyújtózik a test, szétrugva a szalmát,

Amelyen didereg;



Milyen sudár volt! - s megtört; hitted-e?

   Hervadt ajka szétnyílt, egymásba mélyedt

Tíz ólom-szin köröm: tíz kés hegye;

   Nyirkos tenyér. És csönd: a lélek




Ó, szél! - vagy inkább - hogy segítsz nekem -

   Szándékod úgy értsem? Mint a kutya itt a

Parton, mely egykor szembe jött velem,

   A koncot elutasitotta

S csak nyalta nyüszítve kezem?"



Ez - s annyi más - egy ifju büszkesége,

   Aki minden hibáján és kudarcán

- Inség, ha jő, szégyen, ha hull fejére -

   Példát lát s így okulván

Megy új veszélyre:



Példát, követni-készet, önmagában?

   Ó, többet ennél! kezdőként rajongva,

Kedvét kettőzni kell jel-olvasásban,

   Minden kis részletet kibontva:

Az istenit - csirában.



Ő tudja, mit jelent a vereség

   S a többi! ő, ki veretlen maradt:

Kudarc, szégyen - csak próbatétel épp,

   Ő: dicső - örök fény alatt

Túlfényli szinterét.



Hát így itéld meg, mit nyög, érti-e,

   Mit nyög a szél - megfejti ifju hév?

Mert gyötrelmek számláját nyujtja be

   Sok kedves, szelid év

- Lelkünk próbaköve;



S egy nyári hajnalon, épp kél a nap

   Mozdulatlan nyugalomban körülnéz

És lát csodás, idegen partokat -

   Te félhomály! te égi tűzvész!

- S kiolt egy pillanat -



S fönn már szél támad a szőlők között,

   S mi mást suttogna ily halkan: Ime,

Változás rezdül, hálója örök

   - A Szépség félmult ideje -,

Bevégzi örömöd.



Semmi nem marad ugyanaz: sivár

   Vigasz, hogy egyre jobb lesz, hogyha: más.

Bár kincsén, mit szivünk magába zár

   Ne fogna többé változás!

De - mindhiába már.



Csak így, világ? Ó, ez régi keserved!

   Dallam: hullámára élünk-halunk.

Sodródj hát, ember; örvendj, hogy emelkedsz,

   Hogy új jő, még-nem-unt,

S hogy nem zárul be lelked!



Új a kérdés; s a válasz: semmi nem

   Tarthat örökké. Szól s sóhajt a szél. S mi -

Békén - vele: az élet már ilyen;

   S hogy - próba-e? értem-e? Isten érti.

Én csak elviselem.



Mily kár! nincs rá mód, bevésni a lélek

   Tenyerébe a szépet s jót, midőn

Miénk. Csak a halál hulláma érhet.

   Ó jaj, ha felkorbácsolja időnk!

Hull, s még előbb, mit éltet.


VII - A sziklák között



Jó barna, öreg Föld: gigász-mosolyod

   Ez az őszi reggel. Vén csontjaidat

Rakod a napra, nyújtózik boka, térd:

Víz vidám fodraival locsolod.

   És hallgatod, kő felett, ég alatt

A fehérmellű lile énekét.



S mily igaz, mily bölcs; jól teszi e vénség,

   Hogy mosolyog éltünk bolond sorára.

Ha csak hozzád méltót szeretni bírnál,

Szived nem győzné tenger nyereségét:

   Kínod legyen e bűnös lét kovásza!

Add magad Föld-anyánknak! égi díj vár!


VIII - A rajztábla mellett



"Ahogy két kéz hasonlatos..."

   Akárki mondta, dőreség,

Nem érti, hiába tudós,

   Isten szavát s szeretetét,

Ahogy mintázta e kezet,

Melyet, ím, én dicsérhetek.

Minden dicsérhető csodán

Túl, bár elsajátitanám,

Mi e gyors, jó kézben - szeretet!

   "Ahogy két kéz hasonlatos..."

   Ki ezt mondta, mit ért ahhoz;

A szív egy percet hogy követ,

Szépségét! - szárnyalóan édes

S szédítő végtelen a véges!

Néztem s rajzoltam e kezet,

   S tanultam s rajzoltam megint;

Hány boldog perc ellüktetett!

   S lelkemben volt szépsége mind,

   S egy látomás, mely arra int:

"Töröld le - s újra kezdheted,

Csókkal átlényegítheted."

S már piros krétám ajkamon -

   Lelkem, segíts, ha szám erőtlen! -

   Csókom élessze holt mezőben

A Szépséget, mely - fájdalom! -

Elperegne holt ujjakon.



Agyagforma, tökéletes;

   Egy kéz, mely élt - s már rég halott;

Gyűrűt sejt rá a képzelet,

   Hercegnőét, s így tudhatod:

Egy mester lelt itt a vele

   Rokon-büszkére: két magányos;

Géniusz hullt itt föld fele,

   Ceruza nem fog ily talányos

Szépséget! - szárnyalóan édes,

Széditő végtelen a véges.

Réges-rég ez az isten - mint én,

A féreg -, ki-ki a maga szintjén,

Tanult s vágyott, rajzolt s szeretett,

Rajzolt, tanult s szeretett megint;

Hány boldog perc ellüktetett!

   S a Szép - áradt lelkébe mind

S mit elcsukló művészete

   Fel nem ért - gyűrűt vont e kézre,

S látja a képzelet szeme -

   Mint ritka frígy megszentelése:

   Itt - egy kudarc beismerése,

A mennyben - méltó jegyese.



Itt: a kislány, durva kezű;

   Ott: a hideggé gyúrt agyag -

Megkaptam leckém, egyszerű

   Amit hús és vér összead.

Egy kéz - csak szépség? szín s alak?

   S ha úgy érezné, hogy sivár

   Vagy mindahhoz, mit lelke vár

S meg nem válthat s te sem magadat:

   Da Vinci - félrelökne már?

Hallom, nevet, aggályomon:

"Hogy nekibúsult e bolond!

A szépség - így véli e nő -

Rég-, vagy sosem-volt alkalom,

Mert nincs szépség, mely mérhető

- E durva paraszt kézhez. Ez - Ő!

»Művészet s tanulás - hiuság! «

   Így szólsz te! De nem én, nem ám!

   Eldobtam gyarló ceruzám

S hosszú, türelmes éveken át

Tanulmányoztam: rezdülő

   Hús, csont, ideg hogy működik,

   Míg drapériái fedik.

S bár művemben e sok erő

Játékából csak egy is elő-

Tűnne, melytől csont, hús, ideg

S a legdurvább emberi kéz

Oly méltó tárgy lesz, oly egész,

Hogy egy életen át figyelheted!

De a világ s szűk perc-tere

Ily kegyelmet megadhat-e?

A rész előbb, s az egész utána!

Ki vagy, fukar lelkű? mi rázza

   Satnya tested, hogy így zokog?

»A vágy - sorsom szigoru gyásza;

   Vagy szeretnek - vagy meghalok.«

E paraszt kéz, mely nem pihen,

   Gyapjút, ha fon, kovászt, ha gyúr,

   Nyers, durva kéz, hogy éli túl

Tűnt szépségét?" Én esztelen!


Menj, kislány, vidd durva kezed.

Leckém! örökre értelek.


IX - A fedélzeten



Mért emlékeznél rám? Hiszen

 Egy szóm nem volt könnyed s kecses,

Mit is kivánnál vissza - velem?

 Feledj; nem voltam érdekes.

Elhagylak most. Szabad vagy; legyen.



Cserébe valld be te is nekem:

 Volt közös lángunk! S bár zárva szived -

Mily kérés! - Egy kulcsért - szerelem! -

 Kinyithatnád, mig olyan leszek,

Amilyennek Téged lát szemem.



Mert akkor nem számítana, nem

 Hogy én voltam a rút; mint két kicsi mák,

Egyformák lennénk teljesen;

 S ez így van, mióta a világ -

De add, tovább merengenem.



Úgy élni benned, oly teljesen,

 Mint te - bennem! - ma is megremegek!

Szavadra derült-borult szinem,

 S kezed, ha moccant. - Tengerek

Túljáról vezeti ma is kezem!



Ha rám gondolva - hogy ver szivem! -

 Egy arcot látnál, ahogy én

A tied látom, oly fényesen,

 S rándulna száj- s szemöldök ivén

Elcsukló szavad: "Egyetlenem!"



Hogy az élet volt a szerelem

 S viszont - most valld be, ne tagadd;

Lélegzeted - nyugvóhelyem;

 Szenvedély, hogy lessem szavad;

S hogy hulltom lábadhoz legyen.



Ha ily szerelmed sejtenem

 Szavad- s nézésedből lehetne!

- Mert így múlik el életem:

 Szavadra s nézésedre lesve -

S hihetném: "Lelkünk egy elem..."



S lennél hát, mint én: fénytelen,

 Hajad durva, gyapjas, kopott,

Kezed: göcsört, te: én! - de nem

 Bánnám én már, a boldogságba ott

Rég belehalnék, James Lee, igen!

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/00300/00339/00339