Shelley, Percy Bysshe: A holdhoz (új fordítás) (To the Moon Magyar nyelven)

Art thou pale for weariness
Of climbing heaven and gazing on the earth,
Wandering companionless
Among the stars that have a different birth, -
And ever changing, like a joyless eye
That finds no object worth its constancy?

Attól vagy-e vértelen,
Hogy égen mászol, a földet körözöd
Társak nélkül odafenn
A máslényegű csillagok között, —
S folyton változón mint bús szemgolyó
Mely nem lát semmit, min pihenni jó?
   
   
   
Bábeli fordításaimban tallózva felfedeztem azt, vagy azt a kettőt, amelyek ugyanilyen címmel szerepelnek ugyanezen Shelley-vers fordítása gyanánt, régen megfeledkezvén róluk. Most csodálkozom akkori önmagamon: én a verseket a jólmegalapozott kétévszázados magyar versfordítási gyakorlatnak megfelelően úgymond (úgymondjuk) „formahíven” szoktam fordítani, márpedig az a két fordítás nem mindenestől „formahű”: minden verssor fórsriftosan jambikus bennük, és az első négy sor „ereszkedő” nőrímmel végződik, pedig az eredetiben az 1. és a 3. sor nem jambikus hanem trochaikus, és ott minden verssor „emelkedő”, hímrímes végződésű. Fogalmam sincs róla, hogyan fordulhatott ez elő velem; akkori meggondolásaimat elfelejtettem.

Mit jelent szóhasználatunkban az, hogy „formahű fordítás”? Azt jelenti, hogy „az eredeti vers prozódiájához hű fordítás”. Mintha bizony a „forma” a prozódiában és a rímelésben (amikor rímek is vannak a versben) merülne ki... Senki sem állítja, hogy a forma a prozódiában és a rímelésben merül ki, de mindenki többékevésbé ebben a szellemben fordít verset. Másként nem is nagyon lehet... ez az igazság. Mindazonáltal tévedés abban az illúzióban ringatnunk magunkat, hogy fordításaink igazán formahívek, még ha tízszer formahívebbek is mint az idegen nyelvekből angolra vagy németre készült fordítások, és százszor formahívebbek mint a franciák saját versfordításai. A mi magyar versfordításaink prozódiája az eredeti vers prozódiai képletéhez hű, emiatt mi abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy a magyar versfordítások átmentik az eredeti versek úgynevezett  „zenéjét" azaz ritmusát is. Babitsék is ebben az illúzióban ringatták magukat.

Pedig hát ennél, ti. az absztrakt prozódiai képlethez való ragaszkodásnál, én sem tudok kitalálni jobbat. Ha követjük, akkor fordításunk ritmusa legalább emlékeztet az eredeti vers ritmusára, egy bizonyos lüktetésre (a francia versek kivételével: azokban ugyanis nincs semmiféle lüktetés, és ez láthatólag senkit sem zavar rajtam kívül).

Mindazonáltal úgy látom, hogy a fentihez hasonló esetben, ti. ha az eredeti versben trochaikus azaz „ereszkedő” ritmusú sorok keverednek jambikus („emelkedő”) sorok közé, fordítóink általában fütyülnek rá, és egységesen jambikusan fordítják le az egész verset. Vagy azért, mert azt gondolják, hogy trocheus és jambus között kibékíthehetetlen kutya-macskabarátság van, vagy azért, mert észre sem veszik, hogy az eredeti vers költője renitenskedett. Alighanem ilyesmi történt velem is. (A verset annakidején Fűri Máriával együtt fordítottam.)

Egyszóval azt gondolom, akkori „eltévelyedésem” ellenére, hogy: Ha Shelley trochaikus sorokat kever jambikus versébe, akkor erre van valami oka. Fogalmam sincs róla, mi lehetett ez az ok, de fennen hirdetett formahűségünk nevében tiszteletben tartom Shelley intencióját, pedig nem is vagyok egyáltalán Shelley-rajongó. Éppen Shelleyről tudható, hogy némely verseinek ritmusát   na – na – nâ – na – nâ – na – na – nâkkal kottázta le, mielőtt még egyáltalán kigondolta volna, hogy miről is fog  szólni az a vers. Hát ha már annyira fontosnak tartjuk a „formahűséget”, azaz a „ritmushűséget”, azaz a prozódiai sémához való hűséget, akkor miért fütyülünk és fütyülnek az ilyesmire legjobb költőink-versfordítóink is???

Én mindenesetre új, harmadik fordítást csináltam, ezúttal Fűri Mária nélkül; ővele nagyon hamar elváltak útjaink. 

Az eredeti vers első és harmadik sora trochaikus, a többi jambikus. Magyarul ilyesmit legfeljebb Ady-versekben találunk, és ez irreleváns, mert Ady magányos óriás és magányos farkas, mi meg nem vagyunk óriások, még ha törpék sem vagyunk éppen, remélhetőleg. De ha már annyira büszkék vagyunk „formahűségünkre”, akkor legyünk hívek ehhez is, akkor is, ha fogalmunk sincs róla, hogy mire jó az eltökélt formahűség.

A probléma gyökere az, hogy nem is tudjuk igazán, hogy miért is fordítunk mi verseket. Hát nincs elég zseniális, jó és közepes de még mindig elég érdekes magyar vers?... De ha már csináljuk, akkor csináljuk jól. Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes, mondja József Attila. Kinek van mersze azt mondani, hogy nincs igaza? Zabot hegyezni is csak gondosan, szépen érdemes, ha zabhegyezés a versfordítás...

Új, jobban kizabhegyezett fordításomat lásd fent.

Itt a hold földre-„bámulása” helyett a rím kedvéért földet-körözése áll; ettől eltekintve a fordítás még a vers prózában is elmondható úgynevezett „tartalmától” sem tér el. Ha azt írnám, hogy „a földet bámulása”, az közelebb állna az „értelemhez”, de a rím hiánya miatt távolabb állna a „formához”, márpedig a forma a versben minden ellenkező híresztelés ellenére előbbrevaló az úgynevezett „tartalomnál” és „mondanivalónál”. A költészet, horribile dictu, formalista.

A prozódiánál és a rímelésnél szrintem nem kevésbé fontos az, hogy a vers többszörösen összetett mondat. Ezt már annakidején is tudtam és meg is írtam, l. ott, és mégsem annak megfelelően fordítottuk le a verset. Mea culpa!