Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Whitman, Walt: Ének magamról 44-52 (Song of Myself 44-52 Magyar nyelven)

Whitman, Walt portréja

Song of Myself 44-52 (Angol)

44

 

It is time to explain myself--let us stand up.

 

What is known I strip away,

I launch all men and women forward with me into the Unknown.

 

The clock indicates the moment--but what does eternity indicate?

 

We have thus far exhausted trillions of winters and summers,

There are trillions ahead, and trillions ahead of them.

 

Births have brought us richness and variety,

And other births will bring us richness and variety.

 

I do not call one greater and one smaller,

That which fills its period and place is equal to any.

 

Were mankind murderous or jealous upon you, my brother, my sister?

I am sorry for you, they are not murderous or jealous upon me,

All has been gentle with me, I keep no account with lamentation,

(What have I to do with lamentation?)

 

I am an acme of things accomplish'd, and I an encloser of things to be.

 

My feet strike an apex of the apices of the stairs,

On every step bunches of ages, and larger bunches between the steps,

All below duly travel'd, and still I mount and mount.

 

Rise after rise bow the phantoms behind me,

Afar down I see the huge first Nothing, I know I was even there,

I waited unseen and always, and slept through the lethargic mist,

And took my time, and took no hurt from the fetid carbon.

 

Long I was hugg'd close--long and long.

 

Immense have been the preparations for me,

Faithful and friendly the arms that have help'd me.

 

Cycles ferried my cradle, rowing and rowing like cheerful boatmen,

For room to me stars kept aside in their own rings,

They sent influences to look after what was to hold me.

 

Before I was born out of my mother generations guided me,

My embryo has never been torpid, nothing could overlay it.

 

For it the nebula cohered to an orb,

The long slow strata piled to rest it on,

Vast vegetables gave it sustenance,

Monstrous sauroids transported it in their mouths and deposited it

with care.

 

All forces have been steadily employ'd to complete and delight me,

Now on this spot I stand with my robust soul.

 

45

 

O span of youth! ever-push'd elasticity!

O manhood, balanced, florid and full.

 

My lovers suffocate me,

Crowding my lips, thick in the pores of my skin,

Jostling me through streets and public halls, coming naked to me at night,

Crying by day, Ahoy! from the rocks of the river, swinging and

chirping over my head,

Calling my name from flower-beds, vines, tangled underbrush,

Lighting on every moment of my life,

Bussing my body with soft balsamic busses,

Noiselessly passing handfuls out of their hearts and giving them to be mine.

 

Old age superbly rising! O welcome, ineffable grace of dying days!

 

Every condition promulges not only itself, it promulges what grows

after and out of itself,

And the dark hush promulges as much as any.

 

I open my scuttle at night and see the far-sprinkled systems,

And all I see multiplied as high as I can cipher edge but the rim of

the farther systems.

 

Wider and wider they spread, expanding, always expanding,

Outward and outward and forever outward.

 

My sun has his sun and round him obediently wheels,

He joins with his partners a group of superior circuit,

And greater sets follow, making specks of the greatest inside them.

 

There is no stoppage and never can be stoppage,

If I, you, and the worlds, and all beneath or upon their surfaces,

were this moment reduced back to a pallid float, it would

not avail the long run,

We should surely bring up again where we now stand,

And surely go as much farther, and then farther and farther.

 

A few quadrillions of eras, a few octillions of cubic leagues, do

not hazard the span or make it impatient,

They are but parts, any thing is but a part.

 

See ever so far, there is limitless space outside of that,

Count ever so much, there is limitless time around that.

 

My rendezvous is appointed, it is certain,

The Lord will be there and wait till I come on perfect terms,

The great Camerado, the lover true for whom I pine will be there.

 

46

 

I know I have the best of time and space, and was never measured and

never will be measured.

 

I tramp a perpetual journey, (come listen all!)

My signs are a rain-proof coat, good shoes, and a staff cut from the woods,

No friend of mine takes his ease in my chair,

I have no chair, no church, no philosophy,

I lead no man to a dinner-table, library, exchange,

But each man and each woman of you I lead upon a knoll,

My left hand hooking you round the waist,

My right hand pointing to landscapes of continents and the public road.

 

Not I, not any one else can travel that road for you,

You must travel it for yourself.

 

It is not far, it is within reach,

Perhaps you have been on it since you were born and did not know,

Perhaps it is everywhere on water and on land.

 

Shoulder your duds dear son, and I will mine, and let us hasten forth,

Wonderful cities and free nations we shall fetch as we go.

 

If you tire, give me both burdens, and rest the chuff of your hand

on my hip,

And in due time you shall repay the same service to me,

For after we start we never lie by again.

 

This day before dawn I ascended a hill and look'd at the crowded heaven,

And I said to my spirit When we become the enfolders of those orbs,

and the pleasure and knowledge of every thing in them, shall we

be fill'd and satisfied then?

And my spirit said No, we but level that lift to pass and continue beyond.

 

You are also asking me questions and I hear you,

I answer that I cannot answer, you must find out for yourself.

 

Sit a while dear son,

Here are biscuits to eat and here is milk to drink,

But as soon as you sleep and renew yourself in sweet clothes, I kiss you

with a good-by kiss and open the gate for your egress hence.

 

Long enough have you dream'd contemptible dreams,

Now I wash the gum from your eyes,

You must habit yourself to the dazzle of the light and of every

moment of your life.

 

Long have you timidly waded holding a plank by the shore,

Now I will you to be a bold swimmer,

To jump off in the midst of the sea, rise again, nod to me, shout,

and laughingly dash with your hair.

 

47

 

I am the teacher of athletes,

He that by me spreads a wider breast than my own proves the width of my own,

He most honors my style who learns under it to destroy the teacher.

 

The boy I love, the same becomes a man not through derived power,

but in his own right,

Wicked rather than virtuous out of conformity or fear,

Fond of his sweetheart, relishing well his steak,

Unrequited love or a slight cutting him worse than sharp steel cuts,

First-rate to ride, to fight, to hit the bull's eye, to sail a

skiff, to sing a song or play on the banjo,

Preferring scars and the beard and faces pitted with small-pox over

all latherers,

And those well-tann'd to those that keep out of the sun.

 

I teach straying from me, yet who can stray from me?

I follow you whoever you are from the present hour,

My words itch at your ears till you understand them.

 

I do not say these things for a dollar or to fill up the time while

I wait for a boat,

(It is you talking just as much as myself, I act as the tongue of you,

Tied in your mouth, in mine it begins to be loosen'd.)

 

I swear I will never again mention love or death inside a house,

And I swear I will never translate myself at all, only to him or her

who privately stays with me in the open air.

 

If you would understand me go to the heights or water-shore,

The nearest gnat is an explanation, and a drop or motion of waves key,

The maul, the oar, the hand-saw, second my words.

 

No shutter'd room or school can commune with me,

But roughs and little children better than they.

 

The young mechanic is closest to me, he knows me well,

The woodman that takes his axe and jug with him shall take me with

him all day,

The farm-boy ploughing in the field feels good at the sound of my voice,

In vessels that sail my words sail, I go with fishermen and seamen

and love them.

 

The soldier camp'd or upon the march is mine,

On the night ere the pending battle many seek me, and I do not fail them,

On that solemn night (it may be their last) those that know me seek me.

My face rubs to the hunter's face when he lies down alone in his blanket,

The driver thinking of me does not mind the jolt of his wagon,

The young mother and old mother comprehend me,

The girl and the wife rest the needle a moment and forget where they are,

They and all would resume what I have told them.

 

48

 

I have said that the soul is not more than the body,

And I have said that the body is not more than the soul,

And nothing, not God, is greater to one than one's self is,

And whoever walks a furlong without sympathy walks to his own

funeral drest in his shroud,

And I or you pocketless of a dime may purchase the pick of the earth,

And to glance with an eye or show a bean in its pod confounds the

learning of all times,

And there is no trade or employment but the young man following it

may become a hero,

And there is no object so soft but it makes a hub for the wheel'd universe,

And I say to any man or woman, Let your soul stand cool and composed

before a million universes.

 

And I say to mankind, Be not curious about God,

For I who am curious about each am not curious about God,

(No array of terms can say how much I am at peace about God and

about death.)

 

I hear and behold God in every object, yet understand God not in the least,

Nor do I understand who there can be more wonderful than myself.

 

Why should I wish to see God better than this day?

I see something of God each hour of the twenty-four, and each moment then,

In the faces of men and women I see God, and in my own face in the glass,

I find letters from God dropt in the street, and every one is sign'd

by God's name,

And I leave them where they are, for I know that wheresoe'er I go,

Others will punctually come for ever and ever.

 

49

 

And as to you Death, and you bitter hug of mortality, it is idle to

try to alarm me.

 

To his work without flinching the accoucheur comes,

I see the elder-hand pressing receiving supporting,

I recline by the sills of the exquisite flexible doors,

And mark the outlet, and mark the relief and escape.

 

And as to you Corpse I think you are good manure, but that does not

offend me,

I smell the white roses sweet-scented and growing,

I reach to the leafy lips, I reach to the polish'd breasts of melons.

 

And as to you Life I reckon you are the leavings of many deaths,

(No doubt I have died myself ten thousand times before.)

 

I hear you whispering there O stars of heaven,

O suns--O grass of graves--O perpetual transfers and promotions,

If you do not say any thing how can I say any thing?

 

Of the turbid pool that lies in the autumn forest,

Of the moon that descends the steeps of the soughing twilight,

Toss, sparkles of day and dusk--toss on the black stems that decay

in the muck,

Toss to the moaning gibberish of the dry limbs.

 

I ascend from the moon, I ascend from the night,

I perceive that the ghastly glimmer is noonday sunbeams reflected,

And debouch to the steady and central from the offspring great or small.

 

50

 

There is that in me--I do not know what it is--but I know it is in me.

 

Wrench'd and sweaty--calm and cool then my body becomes,

I sleep--I sleep long.

 

I do not know it--it is without name--it is a word unsaid,

It is not in any dictionary, utterance, symbol.

 

Something it swings on more than the earth I swing on,

To it the creation is the friend whose embracing awakes me.

 

Perhaps I might tell more. Outlines! I plead for my brothers and sisters.

 

Do you see O my brothers and sisters?

It is not chaos or death--it is form, union, plan--it is eternal

life--it is Happiness.

 

51

 

The past and present wilt--I have fill'd them, emptied them.

And proceed to fill my next fold of the future.

 

Listener up there! what have you to confide to me?

Look in my face while I snuff the sidle of evening,

(Talk honestly, no one else hears you, and I stay only a minute longer.)

 

Do I contradict myself?

Very well then I contradict myself,

(I am large, I contain multitudes.)

 

I concentrate toward them that are nigh, I wait on the door-slab.

 

Who has done his day's work? who will soonest be through with his supper?

Who wishes to walk with me?

 

Will you speak before I am gone? will you prove already too late?

 

52

 

The spotted hawk swoops by and accuses me, he complains of my gab

and my loitering.

 

I too am not a bit tamed, I too am untranslatable,

I sound my barbaric yawp over the roofs of the world.

 

The last scud of day holds back for me,

It flings my likeness after the rest and true as any on the shadow'd wilds,

It coaxes me to the vapor and the dusk.

 

I depart as air, I shake my white locks at the runaway sun,

I effuse my flesh in eddies, and drift it in lacy jags.

 

I bequeath myself to the dirt to grow from the grass I love,

If you want me again look for me under your boot-soles.

 

You will hardly know who I am or what I mean,

But I shall be good health to you nevertheless,

And filter and fibre your blood.

 

Failing to fetch me at first keep encouraged,

Missing me one place search another,

I stop somewhere waiting for you.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.daypoems.net/poems/1900.html

Ének magamról 44-52 (Magyar)

                            44

 

 

Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.

 

Az ismertet elsöpröm,

Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,

Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?

 

Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,

Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.

 

A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,

És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.

 

Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,

Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.

 

Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?

Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,

Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,

(Minek volna nekem a panasz?)

 

Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.

 

Lábam magas lépcsők magaslatára lép,

Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,

Lenn  minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok

 

Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,

Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,

Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,

Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.

 

Soká fogtak át szorosan - soká, soká.

 

Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,

Hívek és barátiak a segítő karok.

 

Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,

A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,

Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.

 

Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,

Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.

 

Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,

A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,

Roppant növények adtak neki tápot,

Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.

 

Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,

Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.

 

 

                           45

 

 

Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!

Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!

 

Szeretőim megfojtanak,

Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,

Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,

Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,

Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,

Életem minden pillanatára lecsapnak,

Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,

Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.

 

Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!

 

Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,

És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.

 

Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,

És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.

Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,

Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.

 

Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,

Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,

És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.

 

Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,

Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,

még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,

Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,

És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.

 

Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,

Csak részek ők, minden csak rész.

 

Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,

Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.

 

Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,

Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,

A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.

 

 

                            46

 

 

Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.

 

Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)

Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,

Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,

Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,

Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,

Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,

Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,

Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.

 

Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,

Neked magadnak kell rajta járni.

 

Nincsen messze, lábadügyébe esik,

Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,

Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,

 

Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,

Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.

 

Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,

És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,

Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.

 

Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,

És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden

bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?

És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.

 

Te is kérdezel engem s én hallom szavad,

Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.

 

Ülj le kissé, édes fiam,

Ihol kétszersült étkül és tej italul,

De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.

 

Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,

Most lemosom a csipát szemeidről,

Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.

Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,

Most azt akarom, hogy merész úszó légy,

Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.

 

 

                            47

 

 

Atléták tanítója vagyok én,

Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,

Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.

 

A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,

Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,

Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,

Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,

Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,

Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,

És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.

 

Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?

E perctől kezdve követlek, akárki is légy,

Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.

 

Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,

(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,

Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)

 

Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,

És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak

a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.

Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.

Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,

A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.

 

Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,

De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,

A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,

A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,

A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,

Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.

 

Enyém a táborozó és menetelő katona,

Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,

Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.

Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,

A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,

A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,

A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,

Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.

 

 

                            48

 

 

Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,

És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,

És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,

És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,

És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,

És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,

És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,

És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,

És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.

 

És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,

Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,

(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)

 

Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,

És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.

Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?

A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,

A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,

Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,

És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,

Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.

 

 

                            49

 

 

Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.

 

A szülész habozás nélkül megy dolgára,

Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,

Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,

És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.

 

Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,

Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,

Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.

Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,

(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).

 

Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,

Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;

Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?

 

A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,

A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,

Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,

Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.

 

Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,

Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,

És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.

 

 

                            50

 

 

Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.

 

Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,

Alszom - hosszan alszom.

 

Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,

Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.

 

Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,

A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.

 

Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.

 

Látjátok testvéreim és nővéreim?

Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.

 

 

                            51

 

 

A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,

És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.

 

Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?

Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,

(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)

 

Ellentmondok magamnak?

Jól van hát, ellentmondok magamnak,

(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)

 

Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.

 

Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?

Ki akar velem járni?

 

Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?

 

 

                            52

 

 

A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.

 

Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,

A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.

 

A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,

A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,

Odahívogat a ködbe és homályba.

 

Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,

Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.

Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,

Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.

 

Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,

De én mindazonáltal egészségedre válok majd,

És szűröm és erősítem véredet.

 

Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,

Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,

Valahol megállok, és várok reád.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mek.iif.hu/porta/szint/human

minimap