Le Fanu, Joseph Sheridan: Rege a pallosról (részlet) (Legend of the Glaive (detail) Magyar nyelven)

By the foot of old Keeper, beside the bohreen,
In the deep blue of night the thatched cabin is seen;
Neath the furze-covered ledge, by the wild mountain brook,
Where the birch and the ash dimly shelter the nook,
And many's the clear star that trembles on high
O'er the thatch and the wild ash that melt in the sky.
'Shamus Oge' and old Teig are come home from the fair,
And the car stands up black with its shafts in the air,
A warbling of laughter hums over the floor,
And fragrant's the flush of the turf through the door.
Round the glow the old folk and the colleens and boys
Wile the hour with their stories, jokes, laughter, and noise;
Dogs stretched on the hearth with their chins on their feet lie,
To her own purring music the cat dozes sweetly;
Pretty smiles answer, coyly, while soft spins the wheel,
The bold lover's glances or whispered appeal.
Stealing m, like the leather-wings under the thatch,
A hand through the dark softly leans on the latch.
An oval face peeps through the clear deep of night,
From her jewels faint tremble blue splinters of light.
There's a stranger among us, a chill in the air,
And an awful face silently framed over there;
The green light of horror glares cold from each eye,
And laughter breaks shivering into a cry.
A flush from the fire hovers soft to the door,
In the dull void the pale lady glimmers no more.
The cow'ring dogs howl, slowly growls the white
And the whisper outshivers, "God bless us! what's that?"

A Keeper tövén, ahol elfut a hab,
kéklik nádfedelűn a sötétben a lak;
a szirtre rekettye borul, vad az ár,
a nyírek, a kőrisek ága leszáll,
s ha fölöttük az éjszaka tündökölő,
alant egybemosódnak a lomb s a tető.
Vásárban odajárt „Shamus Oge" s vele Teig;
most már a kifogott szekérre száll sötét.
Bugyborgó nevetés kap fel hol ott, hol itt:
az ajtóréseken széna illatozik.
Vén, ifjú és leány ott ül a tűz előtt,
tréfa, dal, mese közt mulatva az időt;
nem egy kutya hasal téglán a tűz körül,
dorombol a cica s közben elszenderül;
perdül a rokka, és villan szelíd mosoly,
sóhajra, vallomásra válaszol.
Lopva, mint denevér szárnya a zsup alatt,
finom kéz közelít, megcsörren a lakat,
az éjhomályból egy arc jő és betekint,
megcsillantja ezüst hold az ékszereit:
idegen jött közénk! a fagyos szél befú,
milyen titokzatos jelenés, iszonyú!
Zöld fényű rémület ül már minden szemen,
torok sikolt vadul, kacaj már több se cseng;
kandallóból a láng az ajtóig lobog,
s eltűnt a sápatag hölgy, mint ki ott se volt.
Szűkölnek az ebek, morog a macska folyvást,
s szó rebeg: „Istenünk, ó tartsd távol a rontást!"