Borges, Jorge Luis: Velence (Venecia Magyar nyelven)

Los peñascos, los ríos que tienen su cuna en las cumbres, la fusión de las aguas de esos ríos con las del Mar Adriático, los azares o las fatalidades de la historia y de la geología, la resaca, la arena, la formación gradual de las islas, la cercanía de Grecia, los peces, las migraciones de las gentes, las guerras de la Armórica y del Báltico, las cabañas de junco, las ramas entretejidas con barro, la inextricable red de canales, los primitivos lobos, las incursiones de los piratas dálmatas, la delicada terracota, las azoteas, el mármol, las caballadas y las lanzas de Atila, los pescadores defendidos por su pobreza, los lombardos, el hecho de ser uno de los puntos en que se encuentran el Occidente y el Oriente, los días y las noches de generaciones hoy olvidadas fueron los artífices. Recordemos también los anuales anillos de oro que el Dux dejaba caer desde la proa del Bucentauro y que, en la penumbra o tiniebla del agua, son los indefinidos eslabones de una cadena ideal en el tiempo. Sería aquí una injusticia olvidar al solícito buscador de los papeles de Aspern, a Dandolo, a Carpaccio, al Petrarca, a Shylock, a Byron, a Beppo, a Ruskin y a Marcel Proust. Altos en la memoria están los capitanes de bronce que invisiblemente se miran desde hace siglos, en los dos términos de una larga llanura.

Gibbon observa que la independencia de la antigua república de Venecia ha sido declarada por la espada y puede ser justificada por la pluma. Pascal escribe que los ríos son caminos que andan; los canales de Venecia son los caminos por los que andan las enlutadas góndolas que tienen algo de enlutados violines y que también recuerdan la música porque son melodiosas.

Alguna vez escribí en un prólogo Venecia de cristal y crepúsculo. Crepúsculo y Venecia para mí son dos palabras casi sinónimas, pero nuestro crepúsculo ha perdido la luz y teme la noche y el de Venecia es un crepusculo delicado y eterno, sin antes ni después.

A hatalmas sziklák, a csúcsokon eredő folyók, az Adriába ömlő folyóvizek, a történelem meg a geológia véletlen- vagy végzetszerű eseményei, a hordalék, a homok, a lassú szigetképződés, Görögország közelsége, a sokféle hal, a népvándorlások, az armorikai és a balti háborúk, a nádkunyhók, a vályogfalak, a szövevényes csatornarendszer, az ősi farkasok, a dalmát kalóztámadások, a finom terrakotta, a tetőteraszok, a márvány, Attila lovai és lándzsái, a szegénység oltalmában élő halászok, a lombardok, az, hogy a Keletnek és a Nyugatnak ez az egyik érintkezési pontja, sok elfeledett nemzedék éjjelei és nappalai - ez mind alkotója volt e városnak. Említsük meg azokat az aranygyűrűket is, amit a Dózse évente dobott le a Bucintoro orrából, s amelyek a sötétlő vagy homályos vízben meghatározatlan hosszú láncot alkotnak az időben. Igazságtalanság volna megfeledkeznünk itt az Aspern-levelek ügyes kutatójáról, és Dandolóról, Carpaccióról, Petrarcáról, Shylockról, Byronról, Beppóról, Ruskinról és Marcel Proustról. Emlékezetünkben ott magasodnak a bronzkapitányok is, akik egy hosszú síkság két végpontjánál évszázadok óta láthatatlanul nézik egymást.

Gibbon megjegyzi, hogy a kard mondta ki a hajdani velencei köztársaság függetlenségét, de talán a toll igazolja. Pascal azt írja, hogy a folyók mozgó utak; Velence csatornái olyan utak, amelyeken a bús gondolák járnak, amelyekben van valami a bús hegedűkből, s amelyek azért is emlékeztetnek a zenére, mert dallamosak.

Egyszer azt írtam le egy előszóban, hogy kristályos, alkonyi Velence. Nekem szinte szinonima alkony és Velence, bár a mi alkonyunk már elveszítette a fényt, már fél az éjtől, Velence pedig gyengéd, múlt és jövő nélküli, örök alkony.