Alcázar, Baltasar del: Vidám vacsora (Una cena Magyar nyelven)
|
Una cena (Spanyol)En Jaén, donde resido, vive don Lope de Sosa y diréte, Inés, la cosa más brava de él que has oído.
Tenía este caballero un criado portugués… Pero cenemos, Inés si te parece primero.
La mesa tenemos puesta, lo que se ha de cenar junto, las tazas del vino a punto: falta comenzar la fiesta.
Rebana pan. Bueno está. La ensaladilla es del cielo y el salpicón, con su ajuelo, ¿no miras qué tufo da?
Comience el vinillo nuevo y échole la bendición; yo tengo por devoción de santiguar lo que bebo.
Franco, fue, Inés, este toque, pero arrójame la bota; vale un florín cada gota de aqueste vinillo aloque.
¿De qué taberna se traxo? Mas ya…, de la del Castillo diez y seis vale el cuartillo, no tiene vino más baxo.
Por nuestro Señor, que es mina la taberna de Alcocer; grande consuelo es tener la taberna por vecina.
Si es o no invención moderna, vive Dios que no lo sé, pero delicada fue la invención de la taberna.
Porque allí llego sediento, pido vino de lo nuevo, mídenlo, dánmelo, bebo, págolo y voyme contento.
Esto, Inés, ello se alaba, no es menester alaballo; sólo una falta le hallo que con la priesa se acaba.
La ensalada y salpicón hizo fin: ¿qué viene ahora? La morcilla, ¡oh gran señora, digna de veneración!
¡Qué oronda viene y qué bella! ¡Qué través y enjundia tiene! Paréceme, Inés, que viene para que demos en ella.
Pues, sus, encójase y entre que es algo estrecho el camino. No eches agua, Inés, al vino, no se escandalice el vientre.
Echa de lo tras añejo, porque con más gusto comas, Dios te guarde, que así tomas, como sabia mi consejo.
Mas di, ¿no adoras y aprecias la morcilla ilustre y rica? ¡Cómo la traidora pica; tal debe tener de especias!
¡Qué llena está de piñones! Morcilla de cortesanos, y asada por esas manos hechas a cebar lechones.
Vive Dios, que se podía poner al lado del Rey, al fin, puerco a toda ley, que hinche tripa vacía.
El corazón me revienta de placer; no sé de ti. ¿Cómo te va? Yo, por mí, sospecho que estás contenta.
Alegre estoy, vive Dios: mas oye un punto sutil: ¿no pusiste allí un candil? ¿Cómo me parecen dos?
Pero son preguntas viles; ya sé lo que puede ser: con este negro beber se acrecientan los candiles.
Probemos lo del pichel, alto licor celestial; no es el aloquillo tal, no tiene que ver con el.
¡Qué suavidad! ¡Qué clareza! ¡Qué rancio gusto y olor! ¡Qué paladar! ¡Qué color! ¡Todo con tanta fineza!
Mas el queso sale a plaza la moradilla va entrando, y ambos vienen preguntando por el pichel y la taza.
Prueba el queso, que es extremo, el de Pinto no le iguala; pues la aceituna no es mala bien puedes bogar su remo.
Haz, pues, Inés, lo que sueles, daca de la bota llena seis tragos; hecha es la cena, levántese los manteles.
Ya que, Inés, hemos cenado tan bien y con tanto gusto, parece que será justo volver al cuento pasado.
Pues sabrás, Inés hermana, que el portugués cayó enfermo… Las once dan, yo me duermo; quédese para mañana.
|
Vidám vacsora (Magyar)Itt Jaénban, ahol élek, lakik don Lope de Sosa, szép Inésem, róla szól a víg történet, mit mesélek.
Volt ennek a jó lovagnak egy portugál inasa... node itt a vacsora, ám együnk, ha enni adnak.
Már terítve asztalunk, együtt van a finom étel csésze, bor kiséretével, mindjárt nekifoghatunk.
Szegd meg a cipót. Helyes. A saláta égi manna, s a pástétom meg a hagyma szaga mely igéretes!
Új borocska? Jó a kezdet, adj rá áldást, drága donna, ájtatos vagyok, boromra mindig vetek én keresztet.
Jó a kóstoló, ne röstelld, add a tömlőt, hogyha mondom, cseppjét megvenném forinton ilyen pompás kis vörösnek.
Mely kocsmából fuvarozzák? Innét csak, a sarkiból? Hó, de olcsó ez a bor: tizenhat egy pint, potomság.
Uramisten, bánya ez: kincses alcocéri kocsma; nagy vigasz, hajó borocska íly közelben csergedez.
Új találmány-e a csárda? Istenuccse, nem tudom; de nagy bölcs volt, mondhatom, ki a kocsmát feltalálta.
Mert ha szomjasan betérek, s új bort vágyom szerfölött, mérik, adják, hörpölök, pénzt dobok, s vígan kilépek.
Ezt nem kell dicsérni többé, hisz dicséri önmagát; nem lelek, csak egy hibát: elfogy, ez se tart örökké.
Nincs pástétom, nincs saláta, nincs, mivel bendőm betöltsem? Véreshurka! Drága hölgyem, szép nemednek szép virága!
Jaj, de pozsgás, jaj, de gazdag, sistereg még, nosza oszd ki! Nem kell annyit sokadozni, itt van, hogy beléharapjak.
Rajta, be; de jobb, ha lappad, cseppet szűk az útja-torka. Hét! vizet ne tölts a borba, megzavarhat, árt a hasnak.
Harmadévit, most, no tölts! Így nő étvágyad, virágom: Isten áldjon, hogy tanácsom megfogadtad, drága bölcs.
Mondd, e módfölött jeles véreshurkát nem imádod? Csíp a rusnya, csíp az átok! Merthogy dosztig fűszeres.
A fenyőmag szinte herseg! Udvaronci íz, Inés, s ez sütötte, ez a kéz: disznóhízlalásra termett.
Hogyha látja, úgylehet, a király ís megehül, mert e disznó remekül tölti az üres belet.
Szívem mindjárt megszakad a gyönyörtől. Nem tudom, hogy vagy. Ám azt gondolom, jól érzed te is magad.
Én már állnék fejtetőre, ám veled van bölcs beszédem: hány gyertyát tettél elébem? Egyet? S kettő lett belőle?
Tudom én, hogy mi a nyitja, hitvány kérdés, le veled! Ha sötéten vedelek, az a gyertyát szaporítja.
Ónkupát most; nyakra-főre hörpöljünk, ki belekóstol, annak semmi a vörösbor, ehhez képest gyatra lőre.
Jaj, de síma! Jaj, de édes! Asszú illat, ó nedű! Színe, íze nagyszerű, s mennyi tisztasággal ékes!
Most a sajtot várja szám, jön a gömböc is gurulva, mindakettő újra s újra csészét, ónkupát kiván.
Szép Inés, figyelj a sajtra, a pintóit lepipálja, s az olajbogyó a tálba úgy evezget, mint a sajka.
Tedd most, amit tenni szoktál adj tömlőből, gondosan, hat kis kortyot; vége van; ülünk üres abroszoknál.
Hogyha gyomrunk így bevette ezt finom estebédet, gondolom, most visszatérek az iménénti jó esetre.
Tudd meg hát, Inés hugom, hogy a portugál beteg lett... üt az óra tizenegyet; alszom; holnap folytatom.
|