Mistral, Gabriela: Kukorica (El maíz Magyar nyelven)

I
El maíz del Anáhuac,
el maíz de olas fieles,
cuerpo de los mexitlis,
a mi cuerpo se viene.
En el viento me huye,
jugando a que lo encuentre,
y que me cubre y me baña
el Quetzalcóatl(1) verde
de las colas trabadas
que lamen y que hieren.
Braceo en la oleada
como el que nade siempre;
a puñados recojo
las pechugas huyentes,
riendo risa india
que mofa y que consiente,
y voy ciega en marea
verde resplandeciente,
braceándole la vida,
braceándole la muerte!
 
II
El Anáhuac lo ensanchan
maizales que crecen.
La tierra, por divina,
parece que la vuelen.
En la luz sólo existen
eternidades verdes,
remada de esplendores
que bajan y que ascienden.
Las Sierras Madres pasa
su pasión vehemente.
El indio que los cruza
“como que no parece”.
Maizal hasta donde
lo postrero emblanquece,
y México se acaba
donde el maíz se muere.
 
III
Por bocado de Xóchitl,
madre de las mujeres,
porque el umbral en hijos
y en danza reverbere,
se matan los mexitlis
como Tlálocs(2) que jueguen
 y la piel del Anáhuac
de escamas resplandece.
Xóchitl va caminando
filos y filos verdes.
Su hombre halló tendido
en caña de la muerte.
La besa con el beso
que a la nada desciende
y le siembra la carne
en el Anáhuac leve,
en donde llama un cuerno
por el que todo vuelve...
 
IV
Mazorca del aire(3)
y mazorcal terrestre,
el tendal de los muertos
y el Quetzatcóatl verde,
se están como uno solo
mitad frío y ardiente,
y la mano en la mano,
se velan y se tienen.
Están en turno y pausa
que el Anáhuac comprende,
hasta que el silbo largo
por los maíces suene
de que las cañas rotas
dancen y desperecen:
¡eternidad que va
y eternidad que viene!
 
V
Las mesas del maíz
quieren que yo me acuerde.
El corro está mirándome
fugaz y eternamente.
Los sentados son órganos(4),
las sentadas magueyes.
Delante de mi pecho
la mazorcada tienden.
De la voz y los modos
gracia tolteca llueve.
La casta come lento,
como el venado bebe.
Dorados son el hombre,
el bocado, el aceite,
y en sesgo de ave pasan
las jícaras alegres.
Otra vez me tuvieron
éstos que aquí me tienen,
y el corro, de lo eterno,
parece que espejee...
 
VI
El santo maíz sube
en un ímpetu verde,
y dormido se llena
de tórtolas ardientes.
El secreto maíz
en vaina fresca hierve
y hierve de unos crótalos
y de unos hidromieles.
El dios que lo consuma,
es dios que lo enceguece:
le da forma de ofrenda
por dársela ferviente;
en voladores hálitos
su entrega se disuelve.
Y México se acaba
donde la milpa(5) muere.
 
VII
El pecho del maíz
su fervor lo retiene.
El ojo del maíz
tiene el abismo breve.
El habla del maíz
en valva y valva envuelve.
Ley vieja del maíz,
caída no perece,
y el hombre del maíz
se juega, no se pierde.
Ahora es en Anáhuac
y ya fue en el Oriente:
¡eternidades van
y eternidades vienen!
 
VIII
Molinos rompe-cielos
mis ojos no los quieren.
El maizal no aman
y su harina no muelen:
no come grano santo
la hiperbórea gente.
Cuando mecen sus hijos
de otra mecida mecen,
en vez de los niveles
de balanceadas frentes.
A costas del maíz
mejor que no naveguen:
maíz de nuestra boca
lo coma quien lo rece.
El cuerno mexicano
de maizal se vierte
y así tiemblan los pulsos
en trance de cogerle
y así canta la sangre
con el arcángel verde,
porque el mágico Anáhuac
se ama perdidamente...
 
IX
Hace años que el maíz
no me canta en las sienes
ni corre por mis ojos
su crinada serpiente.
Me faltan los maíces
y me sobran las mieses.
Y al sueño, en vez de Anáhuac,
le dejo que me suelte
su mazorca infinita
que me aplaca y me duerme.
Y grano rojo y negro(6)
y dorado y en cierne,
el sueño sin Anáhuac
me cuenta hasta mi muerte.
 
 
 
Notas
(1) Quetzalcóatl, la serpiente emplumada dc los aztecas.
(2) Espíritus juguetones del agua.
(3) Alusión al fresco del maíz de Diego Rivera llamado "Fecundación".
(4) Cactus cirial simple.
(5) "Milpa", el maizal en lengua indígena.
(6) Especies coloreadas del maíz.

I
Ti hű tengeritáblák,
Anáhuak vetése,
mesitlok teste habként
ring testem ütemére.
Szél játszik a tövek közt,
szöktön szállok a szélbe,
zuhog rám Kecalkoatl,
zúg zöld zápor zenéje,
horzsol, sebezve nyaldos
sok kusza csápja éle.
Szinte mint örökúszót
hány-vet hullámverése,
menekvő tollas melle
döng öklöm ütlegére,
indián nevetéssel
gunyolva s egyetértve,
s vakon nézek e tenger
tűző, zöld tükörére,
úszva életsugárba,
úszva halálsötétbe.
 
II
Terjed, nőttön növekszik
Anáhuak vetése.
A föld is szinte fölszáll
istennőként az égre.
Csupán zöld öröklétek
bozsognak benn a fényben,
alásuhan s fölível
tündöklés száz füzére.
Sierra Madrén áthág
lobogó szenvedélye.
Ha indián kel át rajt,
ki sem látszik fejéke.
Tüzes tengeri-tenger,
szélén mezsgyék fehére:
Mexikó véget ott ér,
hol elhal szent vetése.
 
III
Hogy asszonyok anyjának,
legyen Sócsitlnak étke,
s hogy tóduljon gyerek s tánc
vidáman küszöbére,
küszködik sok mesitl,
mint Tlalok, víz tündére,
s villódzik pikkelyektől
Anáhuaknak kérge.
Zöld, zöld pengesorok közt
megy Sócsitl mendegélve.
Halál szárai közt lel
önnön holt szellemére.
A semmit is fölrázó
csókkal csókolta létre,
s a lágy Anáhuakba
húsát vetette mélyre,
hol a körforgás újra
indul egy kürt jelére.
 
IV
Tengeri lenn a földön,
tengeri fönn a légben,
s a zöld Kecalkoatl
s a holtak szérű-része
mintha volnának egyek,
félig kifagyva s égve,
virrasztnak mint vigyázók,
s fonódik kéz a kézbe.
Mit Anáhuak jól ért:
hol teremnek, hol érnek,
míg a táblák közt hosszan
föl nem zeng kürt zenéje,
hogy nyújtózzék a tört szár,
s fogjon mind táncba végre:
ó, öröklét jövése,
ó, öröklét menése!
 
V
A megterített asztal
int az emlékezésre.
A társaság csak néz rám
futólag s mindörökre.
Agavé minden asszony,
s gyertyakaktusz a férje.
A főtt kukoricát mind
szívvel teszi elémbe.
Tolték kellemet áraszt
hangja s viselkedése.
Társaim lassan esznek,
mint őz kortyol az érbe.
Arany színű az ember
s az olaja s az étke;
szájához rézsút illan
víg madárként a csésze.
Hányszor befogadott mind
vendéglátó körébe!
Ki itt ül, szinte csillog,
mint öröklét jelképe...
 
VI
A szent tengeri sarjad,
zöld s kettős lüktetéssel,
s ha szunnyad, szilaj gerlék
raja fészkel beléje.
A titkos tengeri
forrong hűs hüvelyében,
úgy peng, mint a csörgődob,
úgy pezsdít, mint a méz-ser.
Isten szökkenti szárba,
Isten pusztítja tépve,
avatja áldozattá,
malaszttal szítja hévre;
szertartáskor lihegve
foszlik fohász a légbe.
Mexikó véget ott ér,
hol elhal szent vetése.
 
VII
Áhítatát megőrzi
a kukorica szíve.
A kukorica-rozsda
gyors halált hal, elégve.
Tokról-tokra kifeslik
a tengeri beszéde.
Ős törvény: ha kidől sem
pusztul el, földet érve;
a kukorica-ember
ha baj éri, se vész el.
Anáhuakban van most,
de már Keletre ért el;
öröklétek jövése,
öröklétek menése!
 
VIII
Égbetörő malomsor
nincs szemem örömére.
Nem őrlik szeretettel
lisztjük sárgás-fehérre,
mint szokta a szent magvat
fönn Északnyugat népe;
másként ringat a karjuk
tengeri-csemetéket,
mint a nép, homlokának
himbáló ütemére.
Jobb is, ha nem hajóznak
tengeri tengerére:
az egye szájunk étkét,
ki imádkozik érte.
Mexikói kürt harsog
a tengeri fölébe,
és reszketnek a markok,
hogy megragadják végre,
és zöld arkangyalunkkal
zeng-zúg dalt mindünk vére,
esd Anáhuak őrült
varázsú szerelmére...
 
IX
Halántékomban régen
nem fog már énekébe,
szemem előtt se surrog
kígyója tollsörénye.
A tengerit keveslem,
túl sok más mag vetése.
Anáhuak, ha alszom,
hagyom, hogy rámigézze
örök, lengő csuhéit,
nyugodt álmot igérve.
Vörös, fekete magvak,
csövek arany bibéje!
Anáhuak! Az álom
holtomig bűvöl érte...