Parra, Nicanor: Önarckép (Autorretrato Magyar nyelven)

Considerad, muchachos,
Este gabán de fraile mendicante:
Soy profesor en un liceo obscuro,
He perdido la voz haciendo clases.
(Después de todo o nada
Hago cuarenta horas semanales).
¿Qué les dice mi cara abofeteada?
¡Verdad que inspira lástima mirarme!
Y qué les sugieren estos zapatos de cura
Que envejecieron sin arte ni parte.

En materia de ojos, a tres metros
No reconozco ni a mi propia madre.
¿Qué me sucede? -¡Nada!
Me los he arruinado haciendo claes:
La mala luz, el sol,
La venenosa luna miserable.
Y todo ¡para qué!
Para ganar un pan imperdonable
Duro como la cara del burgués
Y con olor y con sabor a sangre.
¡Para qué hemos nacido como hombres
Si nos dan una muerte de animales!

Por el exceso de trabajo, a veces
Veo formas extrañas en el aire,
Oigo carreras locas,
Risas, conversaciones criminales.
Observad estas manos
Y estas mejillas blancas de cadáver,
Estos escasos pelos que me quedan.
¡Estas negras arrugas infernales!
Sin embargo yo fui tal como ustedes,
Joven, lleno de bellos ideales,
Soñé fundiendo el cobre
Y limando las caras del diamante:
Aquí me tienen hoy
Detrás de este mesón inconfortable
Embrutecido por el sonsonete
De las quinientas horas semanales.

Nézzétek csak, fiúk,
koldulóbarát-condrámat: ruhámat!
Tanár vagyok, szürke gimnáziumban,
tantermek mélyén hangom tönkrebágyadt
(minthogy végül is vagy először is
heti negyven órám halálra bágyaszt).
Mit mond nektek pofonvert-kába képem?
Ki rámtekint, csakugyan szánva szánhat!
Mit sugallnak nektek papos cipőim,
melyek közönnyel mind vénebbre vásnak?

Szemem oly gyönge, hogy nem ismerem meg
három méterről tulajdon anyámat.
Mi történt velem? - Semmi!
Sok osztályom s a gyér világítás, nap
s nyomorú, mérgező hold
miatt lettem ily vedlett, vézna, ványadt.
S mindez ugyan miért?
Könyörtelen kenyérért sújt gyalázat,
s az keményebb, mint a polgárok arca,
s vérszaga, véríze csontomig áthat.
Miért születtünk embernek, ha végül
úgy fordulunk föl csúful, mint az állat?!

A túlfeszített munkától gyakorta
látok a légben fura figurákat,
hallok lótást-futást:
őrült hangok zokognak s vihorásznak.
Lássátok kezemet
s nyűtt ábrázatomat, mely hullasápadt!
Megmaradt néhány szál hajam fakón leng,
s ezer ráncom pokolfekete vájat!
Pedig, mint ti, épp olyan voltam egykor,
fiatal kelyhe sok szép ideálnak.
Rézöntés meg gyémántlap-
csiszolás közt szállt álom rám s varázslat.
S itt tartok, íme, ma:
dögnagy asztal mögött görbesztve hátat,
a heti ötszáz órám szakadatlan
koppanásai bambává zilálnak.