Siljo, Juhani: Az utolsó tavasz (Viime kevät Magyar nyelven)

»Sun viime kevääs», sanoit,

ja kevään lahjaa anoit

ja viime kukintaas.

Mit’ anoit, kevät täytti..

Se armon kättä käytti

maan martaan yli taas.

Puut verhos lehteen, kukkaan

maan nurmet mesinukkaan

se kuumin toukokuus.

Ja suoniis tulet sytti

ja rintaas sykähdytti

sen kevään kaihoisuus.

Sai päivät soittaa sulla,

yöt aavistuksin tulla

sai tupaas tulvien.

Ja aatto sulle lauloi

ja lemmen leikkiin pauloi

sua tuuli keväinen,

– Mit’ anoit, kevät antoi:

sua aamun aatto kantoi,

sua tuuti tuuli yön.

Ja murhees kahle laukes

sydämes urvut aukes

kautt’ ihmeen, armotyön.

Niin kuuli kevät lastaan.

Vaan kevään ainoastaan

laps suuri, anoit, sait.

Mut eessä suven uksen

täys tuskaa odotuksen

saat vartoa sa vait’.

Jok’ aamu tuntees herää,

– ei tähkää tee, ei terää,

se kasvaa vartta vain.

Öin pitkin veres palaa

– pois kevään lahjan salaa

jo tarjoot vaikertain..

Mert: „Nem vár több tavasz itt..."

kérted ajándékait,

utolsó virágát.

S a tavasz meghallgatott.

Hűlt földjét tapodhatod,

s új kegyelme jár át.

Fákon zöldell levél, virág

a fű közt idézi hát

legmelegebb májusát.

Tűzzel lüktetett ered,

kebled felbizsergetett

tavasz-mélyi vágyat.

Muzsikáltak nappalok,

éj hozott sugallatot:

éledt árva házad.

Ünnepest dalolt neked,

szerelemre szöktetett

tavaszi fuvallat.

A tavasz kedvedre járt,

reggelek – vigiliák! –

s éjszakák suhantak.

Bánatod bilincse hullt,

szivednek rügy-lángja gyúlt:

csodás kegyelem véd.

Gyerekre így hallgatott

a tavasz, s – kérted? – hozott

nagy gyereket ekképp.

De a nyár kapuja vár!

És e várás kínra tár,

remeg néma csended.

Érzéseid hajnalán

kaszát, kalászt hagyj, talán

még hajtást nevelhet.

Hosszú éjek friss ege

– tavasz kincse-rejteke –:

megszánsz és elejted.