Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hugo, Victor: Bűnhődés (részlet) (L'expiation (extrait) Magyar nyelven)

Hugo, Victor portréja

L'expiation (extrait) (Francia)

Il neigeait. On était vaincu par sa conquête.

Pour la première fois l'aigle baissait la tête.

Sombres jours ! l'empereur revenait lentement,

Laissant derrière lui brûler Moscou fumant.

Il neigeait. L'âpre hiver fondait en avalanche.

Après la plaine blanche une autre plaine blanche.

On ne connaissait plus les chefs ni le drapeau.

Hier la grande armée, et maintenant troupeau.

On ne distinguait plus les ailes ni le centre.

Il neigeait. Les blessés s'abritaient dans le ventre

Des chevaux morts ; au seuil des bivouacs désolés

On voyait des clairons à leur poste gelés,

Restés debout, en selle et muets, blancs de givre,

Collant leur bouche en pierre aux trompettes de cuivre.

Boulets, mitraille, obus, mêlés aux flocons blancs,

Pleuvaient ; les grenadiers, surpris d'être tremblants,

Marchaient pensifs, la glace à leur moustache grise.

Il neigeait, il neigeait toujours ! La froide bise

Sifflait ; sur le verglas, dans des lieux inconnus,

On n'avait pas de pain et l'on allait pieds nus.

Ce n'étaient plus des cœurs vivants, des gens de guerre :

C'était un rêve errant dans la brume, un mystère,

Une procession d'ombres sous le ciel noir.

La solitude vaste, épouvantable à voir,

Partout apparaissait, muette vengeresse.

Le ciel faisait sans bruit avec la neige épaisse

Pour cette immense armée un immense linceul.

Et chacun se sentant mourir, on était seul.

- Sortira-t-on jamais de ce funeste empire ?

Deux ennemis! le czar, le nord. Le nord est pire.

On jetait les canons pour brûler les affûts.

Qui se couchait, mourait. Groupe morne et confus,

Ils fuyaient ; le désert dévorait le cortège.

On pouvait, à des plis qui soulevaient la neige,

Voir que des régiments s'étaient endormis là.

Ô chutes d'Annibal ! lendemains d'Attila !

Fuyards, blessés, mourants, caissons, brancards, civières,

On s'écrasait aux ponts pour passer les rivières,

On s'endormait dix mille, on se réveillait cent.

Ney, que suivait naguère une armée, à présent

S'évadait, disputant sa montre à trois cosaques.

Toutes les nuits, qui vive ! alerte, assauts ! attaques !

Ces fantômes prenaient leur fusil, et sur eux

Ils voyaient se ruer, effrayants, ténébreux,

Avec des cris pareils aux voix des vautours chauves,

D'horribles escadrons, tourbillons d'hommes fauves.

Toute une armée ainsi dans la nuit se perdait.

L'empereur était là, debout, qui regardait.

Il était comme un arbre en proie à la cognée.

Sur ce géant, grandeur jusqu'alors épargnée,

Le malheur, bûcheron sinistre, était monté ;

Et lui, chêne vivant, par la hache insulté,

Tressaillant sous le spectre aux lugubres revanches,

Il regardait tomber autour de lui ses branches.

Chefs, soldats, tous mouraient. Chacun avait son tour.

Tandis qu'environnant sa tente avec amour,

Voyant son ombre aller et venir sur la toile,

Ceux qui restaient, croyant toujours à son étoile,

Accusaient le destin de lèse-majesté,

Lui se sentit soudain dans l'âme épouvanté.

Stupéfait du désastre et ne sachant que croire,

L'empereur se tourna vers Dieu ; l'homme de gloire

Trembla ; Napoléon comprit qu'il expiait

Quelque chose peut-être, et, livide, inquiet,

Devant ses légions sur la neige semées :

« Est-ce le châtiment, dit-il. Dieu des armées ? »

Alors il s'entendit appeler par son nom

Et quelqu'un qui parlait dans l'ombre lui dit : Non.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesie.webnet.fr/lesgrandsclassiques

Bűnhődés (részlet) (Magyar)

Hullt a hó. Űzte a hódítót – hódítása.

Fejét a sas íme – először! – megalázta:

zord napok. A császár hátrált. Háta megett

Moszkva füstje-tüze nyaldosta az eget.

Hullt a hó. Dőlt alá lavinaként a bősz ég.

Fehér mező után újabb fehér mezőség.

Zászlók, parancsnokok? Ugyan ki bánta már!

Tegnap még: Nagy Sereg – ma: futó birkanyáj;

egybekavarodott közepe-zöme, szárnya.

Hullt a hó. Bújtak a döglött lovak hasába

a sebesültek. A sír-néma táborok

őrhelyén nyergükben ültek a megfagyott,

fagytukban megmeredt kürtösök, zúz-fehéren

tartva rézkürtjüket kőajkuk szögletében.

A pelyhek közt golyó, kartács, bomba tolult.

Ment – meglepetve, hogy ő is vacog – vonult

a gárda komoran, jégcsap a szürke bajszon.

Hullt a hó, hullt a hó szünetlen. Fújt panaszlón

a szél! S e vad helyen kifogyott télidő

derekán a kenyér, leszakadt a cipő.

Nem eleven szivek, nem fegyvert forgatott had:

a ködben lábra kelt rémálmok imbolyogtak:

a fekete égen hosszú lidércmenet.

S körül a puszta, a látni-is rettenet

kietlenség bosszút jövendölt mindenünnen.

És szőtt és borított a halk ég mind sűrűbben

az óriás hadra óriás szemfedőt.

S ki-ki maga maradt, tudván, végperce jött.

Baljós birodalom! Szabadulást mi hozhat?

Két ellenség! A cár, a tél! A tél a rosszabb.

Ágyú? El a csövét! Tűzre a kerekét!

Meghalt, ki lefeküdt. Sereg?! Vad csőcselék

menekült. S nyelte csak, nyelte be mind a puszta.

Meglátszott, mert a hósíkot ráncosra húzta,

ahol egy-egy ezred szunnyadt. Ó, másnapok,

minőket Hannibál, Attila láthatott!

Hídon: lőszer, szekér, hordágy egymásba dúlva,

sebesült, ép rohant mielőbb odatúlra!

Lefeküdt tízezer, fölébredt némi száz.

Ney, akire nemrég egész hadtest vigyáz:

órájáért csatáz három kozáklegénnyel,

és: – Állj! Ki vagy? Jönnek! Riadó! – minden éjjel

A ködkísértetek elszedték fegyverük.

A sötétből félvad népek (a keselyűk

szörny rikácsaira nyitva iszonyu szájuk)

lovas forgataggal örvénylettek ki rájuk.

Egy egész hadsereg hullt el egy éj alatt.

S a császár állt csak és nézett csak hallgatag.

Olyan volt, mint a fa, melyet ver már a fejsze.

A balsors, a komor favágó törni kezdte

– fölhágva rá – a nagy, hatalmas terebélyt.

És ő, a büszke tölgy, a bosszú rájamért

zuhataga alatt, mely eddig elkerülte,

csak nézte, ágai hogy hullnak el körülte.

Pusztul tiszt, közlegény, ahogy sora kerül.

De rajong mind, mig él; a fősátor körül

lesik, hogy jár le-föl a vásznon az az árnyék,

kinek jó-csillaga, hiszik, magasra száll még.

Felségsértő a sors, szerintük az hibás.

Am a császár szívén most rémület cikáz

s lesujtva – ó, kiben hihessen még ezentúl? –

e látványtól köves szemével égre fordul.

A dicsőség fia remeg! Napóleon

vezeklés idejét érzi; sápatagon

légiói előtt, a hóba szórt vetésen:

„Hadak Istene – szól –, ez hát a büntetésem?"

És akkor valaki nevén nevezi fenn,

és a sötétből azt feleli neki: nem.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap