Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hugo, Victor: Halottaink (Nos morts Magyar nyelven)

Hugo, Victor portréja

Nos morts (Francia)

Ils gisent dans le champ terrible et solitaire.

Leur sang fait une mare affreuse sur la terre ;

Les vautours monstrueux fouillent leur ventre ouvert ;

Leurs corps farouches, froids, épars sur le pré vert,

Effroyables, tordus, noirs, ont toutes les formes

Que le tonnerre donne aux foudroyés énormes ;

Leur crâne est à la pierre aveugle ressemblant ;

La neige les modèle avec son linceul blanc ;

On dirait que leur main lugubre, âpre et crispée,

Tâche encor de chasser quelqu'un à coups d'épée ;

Ils n'ont pas de parole, ils n'ont pas de regard ;

Sur l'immobilité de leur sommeil hagard

Les nuits passent ; ils ont plus de chocs et de plaies

Que les suppliciés promenés sur des claies ;

Sous eux rampent le ver, la larve et la fourmi ;

Ils s'enfoncent déjà dans la terre à demi

Comme dans l'eau profonde un navire qui sombre ;

Leurs pâles os, couverts de pourriture et d'ombre,

Sont comme ceux auxquels Ézéchiel parlait ;

On voit partout sur eux l'affreux coup du boulet,

La balafre du sabre et le trou de la lance ;

Le vaste vent glacé souffle sur ce silence ;

Ils sont nus et sanglants sous le ciel pluvieux.

 

Ô morts pour mon pays, je suis votre envieux.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesie.webnet.fr/lesgrandsclassiques

Halottaink (Magyar)

Félelmes, elhagyott mező a nyoszolyájuk.

Vérük iszonyatos tóba gyűlik alájuk,

keselyű tépi fel a testük belsejét;

kihűlt tetemeik, a füvön szerteszét,

torzak, szederjesek s ugyanoly rémitőek,

mintha villámcsapás sújtotta volna őket;

koponyájuk, akár egy süket kődarab;

szobrok a hó fehér szemfödele alatt;

a görcsbe merevült, elszáradt hullamarkok,

úgy tetszik, szívesen forgatnák még a kardot;

a nyelvük béna már, szemük kivájt üreg;

tétova álmaik dermedt tava felett

suhan az éjszaka; véresek, összetörtek,

mint kit gyalázatul ló farkához kötöttek;

nyüzsög rajtuk a sok hangya, pondró, bogár;

őket a föld öle félig elnyelte már,

akár a tengerár a süllyedő hajókat;

csontvázuk mészfehér, és napról napra korhad,

s Ezékiel szavát idézi föl nekünk;

vágott s szúrt sebeket láthat rajtuk szemünk,

a golyóroncsolás tátong legrémesebben;

dermesztő szél süvölt a dermedt, síri csendben;

csupasz tetemüket záporeső veri.

 

Irigylem sorsotok, hazám halottai. 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap