Rimbaud, Arthur: Részeg hajó (Le Bateau Ivre Magyar nyelven)

Comme je descendais des Fleuves impassibles,

Je ne me sentis plus guide par les haleurs:

Des Peaux-rouges criards les avaient pris pour cibles,

Les ayant cloues nus aux poteaux de couleurs.

 

J'étais insoucieux de tous les équipages,

Porteur de blés flamands ou de cotons anglais.

Quand avec mes haleurs ont fini ces tapages,

Les Fleuves m'ont laissé descendre où je voulais.

 

Dans les clapotements furieux des marées,

Moi, l'autre hiver, plus sourd que les cerveaux d'enfants,

Je courus! et les Péninsules démarrées

N'ont pas subi tohu-bohus plus triomphants.

 

La tempête a béni mes éveils maritimes.

Plus léger qu'un bouchon j'ai dansé sur les flots

Qu'on appelle rouleurs éternels de victimes,

Dix nuits, sans regretter l'oeil niais des falots!

 

Plus douce qu'aux enfants la chair des pommes sures,

L'eau verte pénétra ma coque de sapin

Et des taches de vins bleus et des vomissures

Me lava, dispersant gouvernail et grappin.

 

Et dès lors, je me suis baigné dans le Poème

De la Mer, infusé d'astres, et lactescent,

Dévorant les azurs verts; où, flottaison blême

Et ravie, un noyé pensif parfois descend;

 

Où, teignant tout à coup les bleuités, délires

Et rythmes lents sous les rutilements du jour,

Plus fortes que l'alcool, plus vastes que nos lyres,

Fermentent les rousseurs amères de l'amour!

 

Je sais les cieux crevant en éclairs, et les trombes

Et les ressacs et les courants: je sais le soir,

L'Aube exaltée ainsi qu'un peuple de colombes,

Et j'ai vu quelquefois ce que l'homme a cru voir.

 

J'ai vu le soleil bas, taché d'horreurs mystiques,

Illuminant de longs figements violets,

Pareils à des acteurs de drames très antiques

Les flots roulant au loin leurs frissons de volets!

 

J'ai rêvé la nuit verte aux neiges éblouies,

Baiser montant aux yeux des mers avec lenteur,

La circulation des sèves inouies,

Et l'éveil jaune et bleu des phosphores chanteurs!

 

J'ai suivi, des mois pleins, pareille aux vacheries

Hystériques, la houle à l'assaut des récifs,

Sans songer que les pieds lumineux des Maries

Pussent forcer le mufle aux Océans poussifs!

 

J'ai heurté, savez-vous, d'incroyables Florides

Mêlant aux fleurs des yeux de panthères à peaux

D'hommes! Des arcs-en-ciel tendus comme des brides

Sous l'horizon des mers, à de glauques troupeaux.

 

J'ai vu fermenter les marais énormes, nasses

Où pourrit dans les joncs tout un Léviathan!

Des écroulements d'eaux au milieu des bonaces,

Et les lointains vers les gouffres cataractant!

 

Glaciers, soleils d'argent, flots nacreux, cieux de braises,

Echouages hideux au fond des golfes bruns

Où les serpents géants dévorés des punaises

Choient, des arbres tordus, avec de noirs parfums!

 

J'aurais voulu montrer aux enfants ces dorades

Du flot bleu, ces poissons d'or, ces poissons chantants.

- Des écumes de fleurs ont bercé mes déradees

Et d'ineffables vents m'ont ailé par instants.

 

Parfois martyr lasse des pôles et des zones,

La mer dont le sanglot faisait mon roulis doux

Montait vers moi ses fleurs d'ombre aux ventouses jaunes

Et je restais, ainsi qu'une femme à genoux...

 

Presque ile, ballottant sur mes bords les querelles

Et les fientes d'oiseaux clabaudeurs aux yeux blonds.

Et je voguais, lorsqu'à travers mes liens frêles

Des noyés descendaient dormir, à reculons!...

 

Or moi, bateau perdu sous les cheveux des anses,

Jeté par l'ouragan dans l'éther sans oiseau,

Moi dont les Monitors et les voiliers des Hanses

N'auraient pas repêché la carcasse ivre d'eau;

 

Libre, fumant, monté de brumes violettes,

Moi qui trouais le ciel rougeoyant comme un mur

Qui porte, confiture exquise aux bons poètes,

Des lichens de soleil et des morves d'azur;

 

Qui courais, tache de lunules electriques,

Planche folle, escorte des hippocampes noirs,

Quand les juillets faisaient crouler ä coups de triques

Les cieux ultramarins aux ardents entonnoirs;

 

Moi qui tremblais, sentant geindre ä cinquante lieues

Le rut des Behemots et des Maelstroms epais,

Fileur eternel des immobilites bleues,

Je regrette l'Europe aux anciens parapets!

 

J'ai vu des archipels sidéraux! et des îles

Dont les cieux délirants sont ouverts au vogueur:

- Est-ce en ces nuits sans fond que tu dorss et t'exiles,

Million d'oiseaux d'or, ô future Vigueur? -

 

Mais, vrai, j'ai trop pleuré! Les Aubes sont navrantes.

Toute lune est atroce et tout soleil amer:

L'âcre amour m'a gonflé de torpeurs enivrantes.

O que ma quille éclate! O que j'aille à la mer!

 

Si je désire une eau d'Europe, c'est la flache

Noire et froide où vers le crépuscule embaumé

Un enfant accroupi plein de tristesses, lâche

Un bateau frêle comme un papillon de mal.

 

Je ne puis plus, baigné de vos langueurs, ô lames,

Enlever leur sillage aux porteurs de cotons,

Ni traverser l'orgueil des drapeaux et des flammes,

Ni nager sous les yeux horribles des pontons!

Hogy úsztam lefelé sodrán a lomha árnak,

éreztem, elhagyott a vontatósereg:

céltábla lettek ők, üvöltő indiánhad

lőtte szines karón vonagló testüket.

 

Nem érdekelt bajuk, s hogy mélyem rakománya,

amit viszek, flamand búza vagy brit gyapot.

S mire végzett velük künn ez a harci lárma,

már szeltem szabadon, kedvemre a habot.

 

Tél volt és én a vad, dühös hullámverésnek

árján oly süketen, mint ájult gyermekagy,

futottam! s omladó félszigetpart nem érhet

dicsőbb káoszt, ha a habok közé szakad.

 

Áldást vihar vetett tengeri virradómra,

s táncoltatott, akár dugót, tíz éjen át

az ár, zsákmányai örökkön ringatója,

s nem sírtam vissza én tűnt lámpák sugarát.

 

Lágyabb volt, mint gyerek foga közt fanyar alma,

s fenyőbordáimon a zöldes víz befolyt,

s hányások és borok kék foltjait lemarva,

kormánylapátot és vasmacskát elsodort.

 

Azóta fürdöm én a sűrü csillagoktól

csillogó, tejszinű tenger dalaiban,

s iszom a zöld azúrt, hol lengve uszik olykor

egy-egy méla tetem fakón és ittasan;

 

s hol, festve hirtelen a kéket - kába fények,

s lassú ritmusok a lángoló nap alatt -,

izzóbban, mint a szesz, sodróbban, mint az ének,

a vágyak keserű rőtjei forranak.

 

Ismerem az eget, melyet villámsugár tép,

az orkánt, habverést, örvényt, az éjszakát,

a hajnalt, mely riadt galambrajként szitál szét,

s láttam, mit emberagy csak kábulatba lát.

 

Láttam, amint a nap, borzongó lángja hunytán,

nyúlt árnyak alvadó liláin úgy ragyog,

mint roppant hősökön egy antik dráma csúcsán,

mig messze görgetik borzalmuk a habok.

 

Álmodtam zöldes éjt s benne hó ragyogását,

mely tengerek szemén csókként száll lassan át,

hallatlan, mély erők keringő áradását,

és zengő foszforok kék-sárga hajnalát.

 

Követtem hónapok során a kerge nyájat,

az árt, amint dühöng a sziklás part fokán,

nem bánva, rúgja-e a szirti Máriáknak

fénylő lába a dúlt óceánba pofám.

 

Jártam, halljátok-e, Floridák tünde táján

hol párduc-szem ragyog, virág nyit ékesen,

csillog a barna bőr s gyöplű feszül: szivárvány

a horizont alatt, tengerzöld ménesen.

 

Láttam forrni mocsárt, min, óriási hálón,

a sás között egész Leviathán rohad,

szélcsönd ölén vizet omolni porra válón,

s örvényt, amint ledől a messzi boltozat!

 

Ezüst nap, jéghegyek, gyöngyház habok, parázs ég,

undok zátonypadok a barna öblökön,

hol óriáskigyó, mit élősdimarás tép,

lóg görbe ágakon, sötéten gőzölőn!

 

Mutattam volna bár a gyermekeknek én a

kék hab arany halát, az éneklő halat.

Tajték virága hullt áldón utamra néha,

s ringatott drága, lágy, becéző fuvallat.

 

Olykor meg édesen dajkálva panaszán, tág

egek s pólusok unt vértanuja, az ár

nyujtotta árnyai sárgabibés virágát,

s én vártam ott, akár egy nő, ha térdén áll,

 

ringatva, félsziget, szőkeszemű, ezernyi

visongató madár harcát és ganaját,

s úsztam, míg elnyüvött láncom közt szenderegni

hullák lengtek alá, hátrálva, mint a rák...

 

Im én, hajó, hinárhaján kit óv a hanság,

s a vész madártalan éterekig sodor,

vízittas roncs, akit többé már sem a Hanzák

vitorlása ki nem halász, se monitor,

 

gőzölgőn, szabadon, ibolya ködben égve

ki rést ütöttem a rőt égen, mint falon,

s zsákmányom lett, - a jó költőnek ritka étke -

a hámló napsömör meg az azúr-takony,

 

ki szálltam, villamos bolygósugárban éjjel,

rongy deszka, mely mögött csikócaraj lebeg,

midőn a julius döngette fütykösével

a lángörvénybe dőlt ultramarín eget,

 

ki reszkettem, midőn, ötven mérföldre tőlem,

a bagzó Behemót s Maelstrom hörgött felém,

örökös vándor a nemmozgó kék mezőben:

az ódon várfalu Európát - szánom én.

 

Láttam csillagözönt! csillag-szigetvilágot,

hol a vándor kitárt, mámoros mennybe lát:

e roppant éj ölén száműzve alszod álmod,

aranymadárraj, ó jövendő Ifjuság?

 

De sokat sírtam is. Gyötrelmes mind a hajnal,

minden hold iszonyú és minden nap sivár.

Fölfújt a kába kéj parázsló ájulattal.

Ó pattanj szét, falam! Ó nyelj el, tengerár!

 

Ha vágynék még vizet Európában: sötét, hűs

kis tócsa volna az, min édes illatú

alkonyban csöpp papírhajócskát pilleként űz

s libegtet búsan egy kuporgó kisfiú.

 

Mert én, kit fürdetett lankadt hatalmad, ó ár,

gyapotvivők nyomán nem ringhatok tova,

se lángok s lobogók gőgjén nem úszhatok már,

se hidak szörnyeteg szeme alatt soha!