I
Elhagyja a láng a nyugtalan erdőt,
lassudan, mint halászhajó a kikötőt.
Hajszálai horgonykötelek és liánok.
Magas szálfa vitorláiba beleszabdaltak, igy készült
ruhája, mit bronzosra égetett az ősz.
Amerre csak ellépdel könnyű lába,
erdei tisztás illata lengi körül
és algák és vermek szaga
és szőlőtöveké, miket száraz avar fed,
és pipa füstje, mit a tenger tüzénél gyujtanak.
Később úgy találkozol vele, hogy nem kiséri illat
feltűnik meztelenül a hómező közepén,
párás szeme alján barna iszap,
karácsonyi virrasztások villognak tükörén.
A melegség nem hagyta el a vérét,
és életnedv öntözi még álmait.
Íme itt szunnyad a parton,
közelébe kúszik a hold medúzája.
Íme a tél hajóroncsa ő:
zátonyra futott a friss búzavetés hullámain.
Kilép ebből az álomból, amely
virágokba, rügyekbe, új kagylókba öltözött.
Porzók és méhek virágpora hull rá,
s hamvas-szép teste ragyogva feszül.
Nevet a lány s a fény elől menekülve
a nyugtalan erdőbe megindul visszafelé.
II
Erdő, kidöntött fáid hevernek a hóban,
bolthajtásod alatt kövessem-é a szelet,
mely fejszéket köszörülve űzi a fakó fagyot s a zuzmarát.
Tüskés bozótok szivében szunnyadnak a fekete állatok,
mikor a tavasz már felébredni készül.
Hagyom: ujjaid szűrjék át a napot -
élők lépte alatt reccsen a száraz ág,
de a holtak álma a növények nedvével összeolvad,
a csend utjain, az éj utjain át szivárog a nedv:
a gyökerek ezer ágú deltájába szakad.
Egy asszony lépte szétnyom egy karmos lábnyomot,
gyümölcsöt ver le a szárny, egy gubó kihasad,
bogárka fut, miközben a csíra földbeássa magát,
egy sértett sündisznó gesztenyévé gömbörödik,
férget csípett fel a madár, mint szárnyas magot viszi a szél.
Mindegyik nap sebhelyek-borította törzset emel fel
a felhő felé, hol a vér s a viz kiáradt.
Szétporlik az emlék a sűrű lombú fasorban
vadnyomokból viperák tekerednek elő,
soha nem léphetem át börtönöm küszöbét.
Azt hiszem megtaláltam a lapályt - az erdei tisztás ez,
mely az este ébenfalába szúrja aranyszögét.
Indulok ujra, fák repedezett húsa horzsol fel,
mozdulatlan a tömeg, hol fájdalmam vize ömlik,
a félelem indái akarják elzárni utam.
Mégis tudom, hogy mások keresik a fényt,
egy másik foglyot, egy nőt, sejtek oldalamon.
Elég egy csillag, elég egy tekintet,
hogy a sivatag széléig előnyomuljon a fa,
hogy bennünk felmagasodjék a határtalan erdő.