Székely János: Nimic, nicicând (Semmi soha Román nyelven)

Minisztereket rehabilitálnak, kiket
golyók vagy más sérelmek értek.
Dicsőség nékik, nem pedig gyalázat!
Derék dolog, helyeslem, egyetértek.

Csakhogy emlékszem másra is.
Agyamban tülkölnek, konok
lidércekként kísértenek
holmi fekete autók.

Emlékszem trógerekre,
kik szavazni rángatták kezem.
Reflektorfényben villogó
börtönökre emlékezem.

Egynéhány szász családra, mely
elszállt a szélben, mint a polyva.
A Gecse út pincéiből
feláradó halál sikolyra.

Egy-egy sovány parasztra, kit
úgy győztek meg, hogy főbe verték
A rabszolgákra, akik
a Duna-csatornát építették.

Emlékszem szólamokra
és kulák-perekre.
Táborokra, felbontott levelekre,
és lehallgatott telefonokra.

Népre, melyet a félelem
rábírt, hogy gyilkosát imádja.
Emlékszem életemre, és
emlékszem rab ruhás apámra.

S mivel csak én emlékezem,
s nem fogja senki más a pártját
javaslom, hogy a népet is
azonnal rehabilitálják!

Hát tőlem név szerint ki kér
bocsánatot? Vigaszt ki ád,
hogy végig kellett néznem
az apokalipszis iszonyát?

A meddő férfi-évekért,
a rettegésért, melyben éltem.
A meg nem írott versekért,
a versért, melyet összetéptem!

A pimasz hazugságokért,
amelyeket le kellett nyelnem.
A szégyenért, hogy máig is
szégyellnem kell anya nyelvem.

Az átokért, hogy tollamat
tudatlanok terelték, lesték,
hogy agyamban turkálhatott
a bőgő tehetségtelenség!

Hogy nem lehettem az, aki
lehettem volna, akit vártak!
Mi kárpótolhat mindezért,
és mikor rehabilitálnak?

1968

Au reabilitat miniştrii
răniţi de injurii sau de un glonţ.
Fală lor, nici cum ruşine!
Lucru brav, de acord, aprob.

Dar eu-mi amintesc şi de altceva,
des îmi şuieră în minte,
ca fantome mă ispitesc
acele mari maşini negre.

Îmi amintesc de bicheri,care
m-au tras de mână să votez.
De închisori sclipind în lumină,
de reflectoare îmi amintesc.

De câteva sute de familii, care
au zburat în vânt, ca strujele.
De urletele de moarte care
ieşeau din pivniţa străzii Gecse.

De câte-un ţăran slab, pe care
l-au omorât, astfel l-au convins.
De sclavii, cu care canalul
Dunării au construit.

De lozinci îmi amintesc,
de chiaburi duşi la procese.
De tabere, scrisori deschise,
şi de telefoane interceptate.

Despre popor, silit de frică
ca  asasinu-i să slăvească.
Îmi amintesc de viaţa mea,
şi-n haine de puscăriaş, de tată.

Şi fiindca doar eu îmi amintesc
căci nimeni nu l-a ajutat
eu propun, ca tot poporul
să fie de-ndată reabilitat! 

Şi de la mine personal cine-mi
cere iertare? Cine mă alină,
c-a trebuit să văd această
oroare apocaliptică?

Pentru anii de bărbaţi sterili,
în care-am trăit, pentru frică.
Pentru poeziile nescrise,
pentru aceea în bucăţi ruptă.

Pentru minciuni obraznice,
pe care am fost silit să le-nghit.
Pentru ruşinea, căci şi azi
pentru limba-mi sunt umilit.

Pentru blestemul, căci condeiu-mi
neştiutorii l-au îndrumat,
căci au cotrobăit în mintea-mi
atâţia proşti, netalentaţi.

Căci n-am putut să fiu acela,
care aşi fi putut, cel aşteaptat!
Ce îmi va fi recompensa,
şi când voi fi reabilitat?