Jancsó Noémi: Az égig érő nefelejcsek

D.L.-nek utoljára, szeretettel

Egy megvadult kertben 
pókok, hálók, lárvák és égig érő 
nefelejcsek 
között fekszem; 
behúnyt szemem előtt 
cickányok cikáznak városom csatornáin, 
és látom a webkamerát, fekete emelőt 
látok, amelyen ő fekszik, szerelmem 
lárváin; 
ahogyan méhemben, meg nem születetten: 
bőgő, 
anyatejért könyörgő 
árváim. 
Megőrült ez a kert; senki sem kaszálja. 
A nefelejcsek felhőszeretőt tartanak. 
Ilyenkor, hajnalban némelyiküknek a szája 
széle éjjeli csóktól harmatozik. 
A felhők a szél irányába tartanak. 
S alkalomadtán esőzve omolnak 
egy idegen város háztetőire. 
A cickányok csókot lefetyelnek 
bundájukról, s csókot ízlelnek a csatornafalak. 
És nem lesz már felhő, ami emlékezne 
az akkori kert akkori redőire; 
A kertre, ahol egyre nőnek a nefelejcsek 
és lárváikat 
őrzik a pókok.