Bátai Tibor: Egy vereség állomásai

1.

 Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt és csorba
a bögre — elgondolom, 
a hangya mint örül, ha
az asztalról morzsa hull
a földre.

 Kérgét eldobja, vedlik
 a platán. Hozzám jobban oda-
 nőtt a kéreg, a páncéling, 
 az önként felöltött, úgy
szorít, hogy levetni

már félek.

 2.

Azt képzelem, pók vagyok,
 hálómba fogok fényes 
bogarat, de földönfutó 
bogárként végül is 
menekülök, s a háló 
 rám akad.

 Nem fut a mozdony, nem vet 
parazsat, nem fog lángot
a kalász, csillag sem 
világlik az égen; ne 
keress ott, ahol tudhatod, 
 nem találsz.

3.

 Árad a sötét, ellep. Egy
szál sugárban silbakol 
 a fény. Bátorítaná magát,
hiába: hűlt helye marad csak 
 őrhelyén.

Sűrűsödik az éjszaka,
gomolyló párává 
összeáll. Észrevétlenül 
bekerít, de még nem támad: 
jelre vár.

4.

 Fűszálak szuronyán menetel
a csönd, tudom, hiába
 várom a zenét. Szelíden, 
némán gyászol a tücsök,
és elföldeli törött 
hangszerét.

Már megértem: ez a rend,
nem rémülök, húr hogyha
pattan, érzem, ahogyan 
gyengülök, sebemből 
szivárog, elfolyik
a dallam. 

5.

 Fejszémnek csak a nyele 
veszett, akad még vad és
tág vadászmező. Mégis
vesztett harc ez is, 
vesztett és késhegy-
re menő.

Bosszút érte! — tétován 
 pördült (ó szemérem!), 
s lehullt a levél. Halott.
Virágok élén most feni 
kését a gyilkos, aki
 én vagyok.