Marno János: Mélanie titka

Michael Tournier-nak 

A behemót sofőr mellől egy apró

vénember kászálódik le a koszlott

ülésről, és mérgesen belekaszál

vézna karjaival, a sárga, vézna

karjaival a sárga levegőbe,

s lassan megbénul tőle a forgalom.

Mintha olvastam volna ezt valahol,

vagy láttam, egy buszból kitekintve,

araszolva a csúcsforgalomban,

s ugrásra készen nekilapulva

az ajtónak. Mélanie, olvastam

egy lapban, örömében, hogy nem él,

lebegve úszott a levegőben.

Örömömre úgyszólván egyedül

találtam magam az uszoda fojtó

medenceterében, túlklórozzák

a vizet, majd ahogy a fojtogatás

alábbhagyott, lassan megtelt a szemem

a gyerekek tömegével s az úszó-

mestereikkel, a mesterekkel.

A tus alatt egy lélek sem osztozott,

lélek sem osztozott magányomban.

Hányszor, de hányszor szenved az ember

hajótörést egyetlen nap a lét

mocsarában, olvastam, hányszor, de

hányszor, teszem, a barátom, a volt

barátom, szerelmese egy skandináv

mocsárnak; Mélanie, súgom, Mélanie,

hallom a nevedet, a nevedet feketén

nevetgélni, s látom a halottnak tetsző

nyírfácskák fehér kísértetszálait

nyújtózkodni a mocsár víztükrében.

Uszoda után egy modern villamost,

egy combinót sikerült kifognom,

láttam a vezetőfülkében a

vezetőt gonoszul gyűlölködni,

és láttam az egykori barátom

halott mosolyát a computer vissza-

pillantójában, hogy azér’ se nyitja

ki újra az ajtót az odagyűlt

zombi tolongóknak. Mélanie, kedves,

a nedves csúszóhurok, az jó lesz,

jó lesz lógni egy régi villamoson.

Most pedig hazaérkeztem, Mélanie.

Föltekerve a cserepek között

a vastag, sárgásszürke, kenderből font

kötél, és egy égő szemű fiú

beljebb, a konyha küszöbén, úgy van,

Mélanie, egy élő alpinista, azt

állítja magáról. Azt állítja, nem

áll szándékában lejönni többé

a hegyről. Inkább meghal, inkább meghal

az erdőben, ha úgy esik, a sárban,

de a város, az nem kell már neki.

Gyerekes gondolat, gyerekes szülők,

a gyereknek nem állt be, nem állt be

a szája, engem meg gyötört, csak gyötört

az unalom, Mélanie, s az éhség.

Az éhség és a kés, mi a különbség,

olvasom, hol rejlik ugyan, vagy miben

a különbség közöttük? A kés mélység-

élessége, Kedves, a szomjúságban

talán? Ismerős szavak, Mélanie,

ismerősei egymásnak s nekünk,

és azoknak, akik sietnek egymás

torkának esni. Mert nincs abban semmi.

Hát ez meg mi a csoda? – olvastam

tovább, ugyanott talán, egy orvos

szájából, egy orvos szájába adva,

lévén hol az a létező, vagy hol

lévén az a létező, legyen bár holt

már a teste, mely nem szorulna még egy

utolsó orvoslásra. Mert rólad volt

szó, Mélanie, a fekete lepellel

borított tárgyra mutatva, a csúszó

hurkon még éppen időben átbukva,

a kéz művészetét dicsérő tárgyra,

amit magad rendeltél meg, Kedvesem,

titokban, a sorok közt bolyongva,

te voltál az, aki idejekorán,

halálod előtt, rendelted meg egy kéz-

műves mesternél a szalon-guillotine-t,

álmaim tárgyát, Mélanie, taglalom

magamban, némán, alkatrészeit,

hogy a készülék meg ne sérüljön.

A gyermekméretű nyaktiló még

sem játékszer, mondjuk egy matinéhoz,

bár stílusában inkább a rokokót

idézi meg, XVI. Lajost

és nejét, a Habsburg Antoinette-et,

némely díszítményei már előre

mutatják az empire ízlésvilágban

felbukkanó antik stílusjegyeket.

Pengéjéhez azonban, lévén friss

kézimunka, semmilyen vér nem tapadt.

Kár is volt talán kicsomagolni,

hiszen a meglepett gyászolók közt

most visszacsomagolója ki akad?