Marno János: A legbenső forma
A legbenső forma (Magyar)m. cs. -nek
gyilkos a nagyszülői házba. Megáll a ház előtt s leveszi a gyújtást, üvegét meghúzza és rágyújt. Egyszerre lágy és metszett vonalú a szája. Kezeslábasából, mely türkiz- kék, csavarni lehet a vért. Valamiért nem alvadt meg sehogy; s persze, ő sem alszik meg ma itt, hová annyi emlék fűzi, akár égen a baljós csillagzat. Fekete lyukról mit sem hallva még. Mivel az benne, benne mindannyiónkban, kiket nagyszülő fektet álmunkban holtunk napjáig a sírba, s melyet azután anyánk látogat éjente titokban, mert bűnben fogantunk, s ölébe nem térhet meg szellemünk se nyíltan. Atyánk szelleme? Rémlik, hogy sisak fedte, állva nekünk háttal, s kabát, hallatlan szár- nyakkal, s ’hogy ocsúdtunk rá, jaj, az űrbe illant menten – ám a helyére, mely sebhely agyunkban, most mégiscsak ír az éjszaka! Oly lágyan kattog itt, kéjjel többel, semmint kínnal, és ajándék az is, ha belénk nyilall, megváltó édes roham, melyre azonnal ismét felocsúdunk. Állunk a kezünk ügyében, nyugton rémálmunk felől. Egészen ébren. S meghúzva – egészségünkre! – magunk. Amúgy a sorozatgyilkos is nézi csak, nézi, ölbe tett kézzel nézi naphosszat otthon a kába gyermeket, feje lágyán az otromba léket, mely szférikus ék az ő ferde szemének. Kerubi út édeni vadonba. Nehéz lesz helyet kreálni hozzá a csomagtartóban, míg ott bomol türemkedve a másik hulla. Mert az az már, kétségkívül. Akárha vele- született. Ez itt meg mintha parazsat fújna! Nem szűnik szítani benned a lomha tüzet – annyira szűz a tekintete, olyan buja! Pillája nehéz s hosszú, mint az álom, mely halálra emlékeztet. Azt utánozza, oly örvénylőn, teremtőleg, hogy (elnyúzódván a legbelső forma) nem és csak nem bírsz elaludni tőle. Reggelre így még ő csinál hullát belőled. Miért ne eshetne meg. Pánikba azért ne ejtsd magad; ízekre vagdalva tán mégiscsak elfér a dagadt mellett. Nem várod meg hát az affért, hanem kimész a tűszagú kertbe, combodba, lábadba hajtani a vért; a gyökerekhez vissza! Nincs min tovább töprengened. Jársz, beburkolózva leheletedbe, hanggal adózva ötletednek: ”Sorozatgyilkos bárki lehet.” Mondani- valód persze nem egész ez, ám ami az volna, botrányba fúlna. Nem érné meg még egy hajtó- vadászatot. Nagyanyád tűnik elébed, szalma- kalapja szakadt napfonat gyanánt hull a fejébe, tébolytól nem védi meg, s szánalmat sem igen ébreszt alakja iránt, a gyilkos afféle vázlatot készít róla, koromból, mely éppen a kezére esik. Zsíros pernye, dús fekete, mint az erdei föld. Szerinte (ti. nagyanyád szerint) a legjobb termő- talaj. Hordta is zsákszámra haza a hegyről fenyő és dió csemetéinek, lábujja be- ferdült, fehér lett, majd szürke, mint a kéreg; vad indulatok keltek a látványára benned, ám tettleg nem keltél magadtól, húzott az ágy, akár a láp, úgy vont, szívott és tapasztott a habzó lepedékű szájához… S erre most meg úgy nézed, térhetsz lassan vissza a lágy fejű gyerekhez a házba, algás fenekét törve üvegnek – – – s még rezdülve szemhéján a hűlő erezet, óvatosan lépkedsz, kerülve testét, mely alszik, mint a lámpa.
|
Kérjen fordítást! |