Marno János: Az ismerős ismeretlen

halottaimnak

Ítéletidőre vall-e, ha kén-

sárga felhőzet vonja be az eget

a széles folyó felett, mely maga is

sárgásbarna, mint az agyag. Fullasztó

látvány, mintha be volna fóliázva,

ameddig a szem ellát, a folyam.

Villamosablakból nézed, kidugva

a szabadba a képed, a kocsiban

tudniilik fuldokolnak az utasok

a tömény szar- és húgy- és bomlásbűztől,

melynek a forrása egy hajléktalan.

Odaát, a folyó túlpartján tompán

fénylik, akár egy szilveszteri ólom-

öntet, a Parlament. Ám egyelőre

még csak ősz van, dolgozhat még bőven

együtt a természettel az enyészet.

Ideje a rothadásnak, érésnek

s az érkezésnek, valamint a véget

nem ismerő rémületnek, mely külön

időt szorít a mindennapi rosszul-

létnek már mióta. Visszavonva

fejedet az utastérbe megfordul

benned a tisztálkodás gondolata;

hogy mióta már az sem akar menni.

Ugyanabban fekszel, amiben keltél,

s ugyanabban kelsz, amiben nem kellettél

az éjjel senkinek, idegennek, sem

ismerősnek, vagy ismerőseid

egy ismerősének. Egy temetőbe

tévedtél be, ott futottatok össze

egy szűk ösvényen, úgyhogy nem fértetek

volna el súrlódásmentesen egymás

mellett, ha valaki nem lép félre,

fel egy sírkő szegélyére, a másik

amíg tovahalad. Ti azonban mind

a ketten félreugrottatok, a szóban

forgó szegélyekre, és álltatok is

szóba egymással, a mécsesek és

a sötétség viszonyának az ürügyén.

Az ismerősség bonyodalma is így

került terítékre. És most sápadtan

a tanácstalanságtól kutakodsz

az arca után magadban, amiből

legföljebb az állát, orrlyukait és

a szájpadlását leshetted meg olykor,

mert ezekre vetült a mécses fénye,

szemeit sötét szemüveg védte.