Tari István: The past before us (Előttünk a múlt Angol nyelven)

Ott ültem vacsoraidőben,
egy elöregedett népcsoport
fiaként,
a szegényházban,
ahová inkognitóban,
egy hölgy kísérőjeként érkeztem,
aki külföldön élő, elvált anyja
idős barátját látogatta meg;
és hagytam,
hogy kabátom teleszívja magát
a húgy szagával,
az olcsó cigaretták szagával,
az árvaság szúrós szagával,
mely örökös krákogásra,
öklendezésre késztet.
A képernyőn harctéri jelenetek
váltogatták egymást:
messziről a habzó szájú bemondót is
hallottam,
akinek minden második szava
a népirtás volt.
Az öregek
ágyukból két kézzel kaptak
az elébük lökött vacsoráért,
mely egyeseknek az utolsót is
jelenthette...
És muszáj volt ott
újból arra gondolnom,
hogy a háború csak az ágyban -
nem a szegényháziban,
a családiban! -
nyerhető meg,
és nem a harctéren,
ahol csupán a hullabűz
diadalmaskodhat.
Ott ültem vacsoraidőben,
a televízió háborús zajában;
a mohó szegényházi cuppogásban,
a meg-
nyíló
fogatlan lukak gőzölgésében
figyeltem föl rád,
aki percekig kísérleteztél azzal,
hogy meggörbült alumíniumkanaladdal,
melyből minduntalan kirázódott a lé,
remegve eltaláld a szád.
És annyira bámultalak,
hogy az egyik betévedt takarítónő
teli szájjal szellemeskedve
lépett hozzád,
középső ujjával a könyököd alá nyúlt,
hogy végre eltaláld
a saját szádat.
Magyarul hálálkodtál neki.
Akkor már biztos voltam abban,
hogy a legdélvidékibb magyar
vagy te,
aki hiába keresi,
aki egész életében hiába kereste
a saját száját!
Tán ezért mondott,
ezért mondhatott le
megfontoltan a távlatokról.
Az utódairól.
Tán ezért mulatta el a jövőjét,
időnként az anyaország
- ahová nem juthatott el! -
fővárosának közismert találkahelyeiről,
villamosmegállójáról óbégatva,
úgy, hogy nyugodtan leírhatnám
a legújabb jelmondatot:
ELŐTTÜNK A MÚLT!,
ha nem utálnám annyira
a többes szám első személyének
garázda használatát,
amit a sajtó
művel.
Ott ültem vacsoraidőben,
egy leigázott népcsoport
fiaként
a szegényházban,
ahol gondolatban
azokat az erdélyi testvéreket sem
kerülhettem ki,
akik a nyugati világ szemetével
díszítik otthonaikat.
És fülemben
a júdáscsókok csattogásával
néztem a vacsorát,
mely egyeseknek az utolsót is
jelenthette,
mely kifordult a szájból,
kirázódott a kanálból,
mint az árulás,
mely félig megrágottan
sodródott
a hajnali kakasszó felé.

I sat there at suppertime
as the son of an aged
ethnic group,
in the poorhouse,
where I arrived incognito
as escort of a lady
who was visiting the elderly friend
of his divorced mother's
living in another country;
and I let my coat absorb
the stench of urine,
the smell of cheap cigarettes,
and the pungent odour of orphancy,
which forces me to keep clearing my throat
and forever retching.
Pictures from the field of battle
kept changing on the screen:
I also heard
the spluttering announcer from afar
whose every second word
was genocide.
From their beds the old ones
were grabbing with both hands
for the supper tossed before them
which for some of them may have meant
the last one…
And whilst there, I had to
think again
about how wars
can only be won in beds -
not in poorhouses
but beds of family homes! -
and not on the battlefield
where only the stench
of cadavers can triumph.
I sat there at suppertime,
in the war noise of the television;
midst the ravenous squelching sounds of the poorhouse,
and I became aware of you
in the steaming
of opening
toothless holes
as for minutes on end you experimented
with shakily finding your mouth,
with your bent aluminum spoon,
from which the liquid kept spilling.
And I kept staring at you so much,
that one of the cleaning women who wandered in,
full-mouthed an wittily
stepped up to you,   
and with her middle finger reached under your elbow
so you could finally
find your own mouth.
You thanked her in Hungarian.
By then I was certain
that you are a Hungarian native
of the furthest southern lands
who looks,
has life-long looked
for her own mouth in vain!
Perhaps that is why,
that may be why
they prudently waived their prospects.
Waived their successors.
Perhaps that is why the mother-country
caroused away her future from time to time
- the places she could not reach -
yammering from her capital's well-known meeting places and street-car stops
in a way that would allow me to write
the latest slogan down with ease:
THE PAST IS BEFORE US!
were I not
so revolted
with the truculent use
of first person plurals
by the press.
I sat there at suppertime
as the son of
a downtrodden ethnic group
in the poorhouse
where I could not evade, even in thought,
those Transylvanian brothers
who decorate their homes
with the garbage
of the western world.
And with the snapping of Judas-kisses
in my ears
I watched the supper,
which for some may even have meant
the last one, which
slipped out of mouths,
was shaken out of spoons,
like the betrayal
which, half masticated,
was swept towards
the dawn cry of the rooster.