Ady Endre: The late Janos Vajda (Néhai Vajda János Angol nyelven)

Sokáig várta szegény a Halált,

Pedig magyarul s nagyon szépen hívta

S vén haláláig hiányzott neki

Dárius kincse: azaz száz forintja.

Talán a mája se volt épp' szelíd

Olykor biz' nyűgös volt ez a vén gyermek.

De hisz' Istennek s ami keserűbb:

Magyarnak, bárdnak, poétának termett.

Durcásan, büszkén csörtetett tovább

Rakott, hívó, bő, nagy asztalok táján,

Dalolt, virrasztott, pusztult csöndesen

S gőggel rugott ki végső éjszakáján.

Bakonyi fajta, karakán magyar,

Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett,

Magyar mértéknél ő többet adott

S ő azt se kapta, ami nagyon kellett.

Akkor is úgy volt: frász törhette ki

A Dal és Szépség nyugtalan magyarját,

Mert úgy van igaz magyarság szerint,

Ahogy cudarok és urak akarják.

Mert úgy van most is, kis, szamár gazok

Fojtják el, fogják az Isten növényét:

Magyar és vátesz, ez éppen elég,

Hogy honi késsel szent szivén döföljék.

Mert úgy van, úgy lesz, nem kell ám ide

Valaki ember, igazán nagy, gazdag,

Hagyjuk szabadon, simán a teret,

Úrnak, nemesnek, hitványnak, pimasznak.

Óh, vén por-ember, boldog néhai,

Fáradt-irigyen, búsan megidézünk

S megejt bennünket a magyar remény,

Ha szikkadt, porladt koponyádra nézünk.

He waited long for Death to come,

But called him in Hungarian most elegant

And till his death in old age he had not

Darius' treasure: not a hundred forint.

He could indeed, perhaps, be liverish,

And then the old chap surely was a handful;

But then, he was created as a God,

And a Hungarian poet - still more painful.

Sulkily, proudly, he would rattle on

At the well-spread tables of obliging friends;

He sang, he flourished, faded and was quiet,

And on his last night lashed out in arrogance.

Stout Hungarian of the Bakony race,

But prodigal, not like his tight-fisted breed,

He gave without Hungarian restraint,

Receiving in return less than his great need.

In those days too disfavour could affect

Restless Hungarians of Song and Beauty;

Such is the fate befalls the true Magyar

At the mercy of úr and iniquity.

So too today stupid petty scoundrels

Lay their hands on God's flower and choke out its life.

Hungarian and poet - that's enough

For them to plunge in one's heart the native knife.

For so it is and so 'twill be, this is

No place for any truly great and rich man;

The way must be left clear and smooth before

Urak, nobility, worthless, arrogant.

Oh ancient man of dust, fortunate dead,

We think of you when tired, sad, envious,

And at the sight of your dry, crumbling skull

We are seduced by Magyar hopefulness.