Ady Endre: Na Gare de ľEst (A Gare de l'Esten Szlovák nyelven)

Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.

Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.

Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e?
Vagy a svájci hegyek?

Holnap fehérebb én leszek, én,
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.

Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, Isten veled.

Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj, tovább.

Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.

Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.

Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.

Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.

Megölnek s nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.

Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.

Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.

Ráno ja ďaleko už budem,
niekde dážď slz ma zaleje.
Zaplakať, stonať teraz nesmiem:
Paríž peje, peje.

Ja odídem už, domov idem,
vlak syčí, duní, hneď sa hne,
na srdci mojom ešte Paríž,
súmrak ma odtrhne.

Zakúril netvor pod sny moje,
kotol sa nimi rozhorí.
Budem ja zajtra belší a či
švajčiarske veľhory?

Ja, len ja zajtra belší budem,
ten van od hrobov má dych zím,
posiela mi už bozky svoje
maďarský Cintorín.

Oh, život nie je veľkým plesom
nikde. No, premnohý v ňom čud.
Čudov ty krásnych mesto sväté,
Paríž môj, zbohom buď.

Nech hýri klamný, chorý boh môj
tu na hostine pohrebnej:
tá rozfaklená, jasná Radosť.
Ty pej, len ďalej pej.

Svet tento žobrácky a smutný
nech tvoje žalmy čuje tu
a aspoň trochu harmónie
vluháme životu.

Pej, spievaj. V nespevný kraj ide
tvoj cudzí syn, syn úbohý.
Žobrácky huk už hlási sa mi
z maďarskej oblohy.

Dych ľadový a zápach mrcín
obkľučuje tam každý kvet.
Prekliate miesto. Mne je: vlasťou.
Východ, kde slnka niet.

Preds’ idem. Späť ma žiada osud.
A potom umriem. Hotové.
Nespevné srdcia zabijú ma
a pachy pižmové.

Zabijú ma a nikde mámor.
vystriem sa hlúpo, studený.
Paríž môj, Spevák prenesmierny,
ty mámor spievaj mi.

Ešte raz nech by na mňa klesla
voňavá, v čipkách, jediná
a oči vrelo zľúbala mi
parížska dievčina.

Súmraky nech by ďalej zneli
tu spevom posvätným.
Železný netvor vycválal by
a jeden mŕtvy s ním.