Babits Mihály: Új esztendő

1918.

Idegeimen apokaliptikus

zene tombol, bábeli gyermekágy

a világ, véres lében remeg és

csikorog - ó jaj, ki a kínokban

ki a kínokban vajudó? Én vagyok,

te vagy, mi vagyunk, egy lett mindenki

e kínok apokalipszisában, e

véres ágy vonaglásában, rángunk és

futkosunk, patkánymódra, óriás

talpak alatt, jaj! véres és vértelen

kaszák villódzanak a tetemszagú

légben, és torkon lehel a ragály

csontpalotákból idegen zene szól

viharok paradicsoma kibomlik.

Mit szólsz, ég és föld? Mit rántasz, iszonyú

új esztendőkbe, ég? A föld hallgat és

zordan karikáz sötét telében - de egyszer

ébrednie kell, és akkor mit mond majd

változatlan szép tavaszával, mit mond

feldúlt erdeivel, mit mond eleven

erőivel, mit mond rettenetes

ugarain kisarjadó vadvirágok

ezer beszédes szemeivel - Ember,

te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett

játékodból a réten ocsudva, - hogy fogsz

a vadvirágok szemeibe nézni?