József Attila: Bol je to (Nagyon fáj Szerb nyelven)

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultúra
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

Sa svih strana
vrebajućeg smrtnog straha
(kao u rupi preplašeni miš)

dok te čežnja
mori tako tražiš spas kod žena
da ti krilo, ruka, koleno bude štit.

Ne gura
te u to krilo tek pusta
želja nego i sušta potreba –

ljubi zato
do beline usana svako
ko ženu nađe i sa mesta se ne pomera.

Dvostruka mora
i blago, voleti se mora.
Ko voli i ne nalazi para

beskućnik je
i toliko je bespomoćan
kao zver na nuždu primorana.

Nema nama
drugog utočišta makar
će žrtva biti vlastita majka!

I gle, našla
se žena koja te reči shvaća
ipak me od zajedničke sudbe odvraća.

Nemam mesta
među živima. Glava raspada,
šarenilo tuge traži stazu;

kao dete
koji čegrtaljkom trese
kad ga osamljeno ostavljaju.

Za i protiv
delovati šta je motiv?
Rešim li tajnu, radost mi ne kvari

jer izbaci
svet i onog, koga mami
sunčeva svetlost i san plaši.

Kultura tako
otpada sa mene kao
s drugih ruho u sretnoj ljubavi –

gde je pravda,
tek gleda, kako me smrt baca
i ostavlja me, zar se sam pati?

I čedo pati
u toku poroda ali
združenu muku krotkost stišava.

Setna pesma
meni zaradu priprema
i uz to me ljaga obeležava.

Pomozite!
Vi dečaci, vid gubite
kad motrite njen lagani hod.

Vi nevini,
kad vas teška čizma ponizi
vrištite i recite joj: Bol je to.

Vi verni psi
kad vam kičmu točak mrvi
oglasite se njoj: Bol je to.

Vi trudnice
sopstveni teret odbacite
i kroz plač joj recite: Bol je to.

Zdravi ljudi
u propaloj, mučnoj sudbi
tiho joj šapnite: Bol je to.

Vi muškarci
u tuči kad ste pocepani
nemojte prećutati: Bol je to.

Rage, volovi
kad vas da se jaram podnosi
škope, zaplačite: Bol je to.

Neme ribe
kad vas pod ledom udice
uhvate, zjapite: Bol je to.

Svi vi živi,
sve što u patnji titra, živi,
nek sagori okoliš, vrt, dom –

uz njen krevet
kad je san zarobi, pored
nje sa mnom zamucajte: Bol je to.

Nek večno sluša.
Jer je vlastitu vrednost porekla.
Zbog puste želje oduzela je

od smrtnika,
koji je u beg sa svih strana
nateran i poslednje utočište.