József Attila: Rebellierende Christus (Lázadó Krisztus Német nyelven)

„ - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!

Ne légy más, mint az Igazságos Úr.

Több kalászt adj, de azért el ne vedd a

Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,

Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál?

Ronggyá nem mosná élet-subád ember

Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.

Tanulhatnál még tőlem is, Uram -

Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy

Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.

És már egy nagy sajgó gerinc vagyok -

Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán

Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,

Bár kezemen csalánmart hólyag ül.

S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,

Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:

Téged nem ér el átok és eső,

Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a

Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -

Testemnek ágyam is hideg, a Föld

S aranyszavad átváltozott rossz, kongó

Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te

Nagy passziódban; és a lelkem is

Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt

Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.

Bizony mondom, még nincsen is szemed,

Most nem látsz. Lennél immár igazságos,

Isten!”

Fáradt baromként reszket lelke, teste,

Félmunkát végző társak röhögik

S feszül, mert tudja - reá korábban jön

Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még

S kilógatja fakult, sápadt szivét,

Mint akasztott ember szederjes, szürke

Nyelvét.

1923. április 29.

"O Herr Gott, sei nicht immer Du der Gute!

Sei kein anderer als gerechte Herr.

Gib mehr Ähre, aber darum nimm keine

Rose.

Doch bleib nicht in den alten Kosmos-Palast,

komm raus und schau an, was macht Dein Diener?

Dich würde nie zu schlechtmachen sein tiefer

Morast.

Es würde Dir leicht, die Dornen zu breche’.

Du könntest noch von mir lernen, mein Herr, –

ich brich ‘d hab’, kein Abendmahl, nur zwei Meter

Erde.

Ich reinige jedoch nur noch dein Grundstück.

‘d hab’, schon eine kaputte Wirbelsäule –

bin schon fertig, wünsch nicht eine grösseres

Unglück.

Solange ich das kann, will nicht weggehen,

hab’ Brennnessel blase auf der Hand ist.

Und wenn ein Sturm käme, wie ein alter Baum

stehen.

Aber Verleih wenigstens deine Schaube:

Fluch und Regen werden dir nicht schaden,

du hast ein schönes Herrenschloss ‘d kannst sehr schnell

Laufen.

Du bezahlst nicht genug für meine Arbeit -

für meinen Körper ist mein Bett auch kalt auf Erden.

‘d dein goldenes Wort heute schlecht schallende

Vagheit.

‘d in meiner Arbeit, Herr, bin so viel wert wie du

in deine Leidenschaft; meine Seele auch

wird bald beteiligt, das schönste Licht zu

streuen:

du wirst mit eigenen Augen erblicken.

Ich sag’s dir, du hast noch keinen Augen,

jetzt siehst du nichts. Würdest du fair sein, du grosse

Richter?

Als müdes Rindvieh, seine Seele leidend,

schlecht arbeitende Kameraden lachen,

ist verspannt, weil weiß – für ihn kommt früher der

Abend.

Seine Seele bringt doch noch ein Verb hervor.

‘d hängt sein verblasstes fades Herz heraus,

wie einem gehängten Mann der Brombeerzunge

erfror.

29. April. 1923