Szendrey Júlia: Zoltán fiamnak

Még tiz tavasz sem mult el fölötted

És te engem máris itt hagyál,

Mint a madár, amely legelőször

Kis fészkéből a világba száll.

A világba! csak a szomszéd házra,

Honnan vissza már félve tekint,

És honnan az elhagyott fészekbe

Ujra-ujra visszatér megint.

Ámde amint felnől a madárka,

És anyjától lassan elszokik,

Mindig messzebb terjed röpülése,

Mig örökre végre távozik.

Igy lesz ez majd, kis fiam, te véled,

Lassankint igy hagysz el engemet,

És ki tudja, milyen messze tőlem

Rakod egykor saját fészkedet!

Most még fájó sebkint sajog lelked

Valahányszor tőlem elszakadsz,

És könnyforrás buzzog szemeidből

Mit szivedből válásunk fakaszt.

Mert még eddig egész kis világod

Keblemen és ölemben leléd,

Melynek szük, de napfényes határát

Ölelő karjaim képezék.

Oh, de majd ha kitárul előtted

Csábjaival a zajos világ,

És az élet habzó serlegéből

Téged is majd részesülni hágy ;

S mint virágból a reggeli harmat

A hő naptól, ugy enyészik el

Az ártatlan gyermekkor emléke,

A férfi kor ugy emészti fel:

Oh szólj, fogsz-e akkor emlékezni

Hü anyádra, ki úgy szeretett?

Várhatja-e, hogy majd a távolból

Legalább sirját fölkeresed ?

1858