Kótai Pál: Úr és czigány

Öreg czigány húzza öreg este óta

De hiába húzza, nem kapós a nóta

Aki megfizetné, nem tudja szeretni,

Aki meg szeretné, nem tudja fizetni.

Ünnep az öregnek, ha a Bika tája

Zajosabb lesz olykor s egy kis czéczó járja .

Egy-két kupecz mulat a maga módjára

S vaktába ugy belekóstol a nótába.

Csinálják, csinálják... De csak lesír róluk —

Ha szórják is a pénzt — az ő kupecz-voltuk.

Gorombán rászólnak, így-úgy muzsikáljon,

Túri szegény öreg, tűri., mit csináljon!

Es amint muzsikál kelletlen, kedvetlen —

Csak meglát valakit hátul a szegletben,

A hegedű nyakán megreszket az ujja:

Ráismer a czigány egy régi, nagy úrra.

Egy igazi úrra, ki valaha, régen

Nem is ur, kis király volt a vármegyében,

Kinek a nótáját sokat hegedülte,

Mig a kúriáját el nem hegedülte.

Nézi Bódi, nézi azt az urat váltig,

Szilaj muzsikája hallgatóra válik

És az a száraz fa felsir a kezében:

Nem ugy van már, sir ja, nem úgy mint volt régen.

Maga is ellágyul — tán a muzsikátul —

S azon veszi észre, hogy ott húzza hátul —

Es akinek húzza ottan a szegletben:

Az is, meg maga is sirnák mindakeiten.

És kesereg az ur, kesereg a czigány. —

Nem igen tudlak én ellátni, Bódíkám...

De szava nincsen más erre a prímásnak: —

Amig urat látok, nem húzom én másnak.