Martos Ferenc: F i n i t a. (Es ist Vorbei) (F i n i t a (Itt a vége) Német nyelven)

Csak egy vihar volt, nyári záporféle.

Már túl vagyok rajt' — semmi — vége van.

Már nap sugárt szór fenn a felhők mélye

S szivárványt rejt sötét csomóiban.

Ne öltsetek fel jajveszéklő képet,

Ne bánkódjék miatta senkisem —

Ami elhullott, amit összetépett,

Csak az enyém volt:

Virág, tavasz, költészet, szerelem.-

Még tegnap harmatot hozott a hajnal

S minden bokorba' volt dalos madár —

Ma — száraz fák közt, deresedő hajjal,

Egy botra görnyedt, néma férfi jár... 

Még tegnap ifju volt s mosolygott minden,

Aranyos álmok, játszi képzetek.

Még tegnap — voltatok. Még tegnap hittem.

Ez volt a vétkem...

Most már, ezentúl többé nem hiszek.

Ezentúl józan leszek mindenképen

Es nem futok több délibáb után.

Fejem meghajtom és szivem kitépem...

Szív nélkül élni érdemes csupán.

Akinek szive van, az szerencsétlen,

Aki magasba tör, az porba hull,

Ki jobb a többinél, nem marad épen,

S aki szerelmes,

Aki szerelmes, az — kijózanul.

Megtanulom immár, hogyan álczázza

Kora redőit sápadt homlokon,

S érzéseim, szavam bókoló máza

Mikép takarja be — megtanulom.

És megtanulom azt is, hogy számomra

Nincs semmi több már... és hogy még ezen

Tul is kell élni... élni, mosolyogva...

Hát majd csak élünk,

Hát majd csak éldegélünk csöndesen.

De élni kell még. Akarom, hogy éljek.

S hogy nagyon gazdag legyek, akarom.

Kerüljenek el minden szenvedélyek,

S örökzöld koszorúzza homlokom.

Fakadjon lépteim nyomán igézet,

Temessenek be kincsek, aranyok...

S ha mind együtt lesz... akkor az egészet

Arczába szórom...

Csak odaszórom, büszkén... S meghalok.

Es war nur ein Sturm, eine Art Platschregen.

Ich bin schon drüber – nichts – es ist vorbei.

Von den Sonnenstrahlen zerstreuten Wolken

die Regenbögen verbergen dabei.

Stellet euch keine heulenden Bilder vor,

soll niemand Sorgen machen über mich-

was starb, was zerbrach, ist plötzlich ein Horror,

es gehörte mir:

Blume, Frühling, Liebe, ‘d Liebesgedicht.

Gestern brachte noch Tau der Tagesanbruch

und in jedem Gebüsch war ein Singvogel. -

Heute - unter kahlen Bäumen mit Halstuch

läuft ein schweigsamer Mann mit Stock am Boden ...

Gestern war noch jung und lächelte alles,

goldene Träume, spielende Fantasien.

noch Gestern - wart ihr. Gestern hab’ noch geglaubt.

Das war meine Schuld ...

Jetzt glaube ich nicht mal an der Sintflut.

Ab jetzt bin ich sicher keine Reblaus

‘d renne nicht nach jeder Fata Morgana.

Neige, mein Kopf und reisse das Herz aus,

leben ohne Herz ist, wie in Nirwana.

Wer ein Herz hat, de ist immer unglücklich,

‘d, wenn in der Höhe steigt, fällt in den Staub,

der, wer besser ist, bleibt nicht lang glücklich,

und wer verliebt ist,

wer verliebt ist, – der bleibt ewig blind und taub.

Ich lerne jetzt nunmehr, wie man es verbirgt

die Frühe Falten auf einer blassen Stirn,

‘d, die Gefühle mit Worten charmant vertilgt,

wie man es abdeckt, – lernt jetzt mein Gehirn.

Ich lerne auch noch über meine schwächen

gibt es nichts mehr … ‘d auch darüber hinaus

muss weiter existieren … leben, lächeln …

nur leben wir halt,

nur Leben wir einfach, ohne Saus und Braus.

Doch wir müssen leben. Ich möchte leben.

Und ich möchte sehr reich sein, ich will es.

Mich  sollen die Leidenschaften vermeiden,

‘d ein Immergrüne-Kranz krönt meine Stirn.

Ich will das an meine Spur Anmut entstehe,

es, sollen mich Gold ‘d Schätze bedecken.

Und wenn ich das alles habe … dann werfe

es ihr in Gesicht …

Nur zerstreue stolz … ‘d werde ich dann sterben.