Virág Béla: Eliznek

A rokokónak szép emléke

Fölébredt bennem! — láttalak!

Néztem szemed kék tengerébe

Az éjsötét pillák alatt.

Kaczéran, rizsporos hajaddal,

Kék habselyemmel válladon:

Megőrjít még — te édes angyal!

Az álmatag vágy arczodon.

Lehunyt pilládon áttör néha

Az az emésztő tűzsugár,

Mely esdve kér s igérni — néma,

Üdvöt tagad, kínálja bár.

S e perzselő sugár tüzében

Én állok, én boldogtalan!

Csak a tiéd, tiéd egészen,

S e vágyban emésztem magam.

Lázas szivemre rászorítom

Mindkét kezem, tán csendesül: —

Vén vagy te már, öreg barátom,

Megjárhatod kegyetlenül!

A sorstól ez bohó egy tréfa,

A rokokóban volt helyén,

De akivel megesik még ma,

Nevetség tárgya lesz, szegény!

Ősz szálakat szórt fürtjeimbe

Már az idő, e nagy bohó

S rizsporral főmet igy behintve,

Beléd illek tán — rokokó!

Tán megifjítanak e vágyak?

Nem, nem! Hiú e biztatás:

Az őszbe nyiló virágszálnak

Szomorú sorsa — hervadás.