Békássy Helén: Végzet

Hegyek között, fenyves tövében

Rejtőzik csöndesen, szerényen

Kis házunk lombtakart fala, —

Fölötte ott suhog a béke

     Halk angyala. .

Soká bolyongva, számkivetve,

Lelék reá e kis szigetre

Hol — sok viharzó görgeteg,

Sok gyász után — most hű karodban

     Pihenhetek.

Tán igy, e kicsi zúgtál rejtve,

A világtól is elfelejtve

A balsors nem talál reánk —

Sújtó kezével el nem éri

     Kicsi tanyánk'!

De ah, mi bánt? — Szivem megrezdül —

A fenyves fátyolán keresztül

Valami rémes látomány,

Rút szárnyalak vadul mereszti

     Szemét reám.

S ijesztőn csattogtatva szárnyát,

Körém veti sötétlő árnyát,

Amint lassan felém evez —

S ah, nincs előle, nincs menekvés —

     A végzet ez!

A végzet, mely bölcsőmnél állott,

Kimondva rám a súlyos átkot:

— Részed legyen a szenvedés,

Üdvöd csak álom, s ezt kövesse

     Zord ébredés!

 
Ám jöjj hát sors, hadd látom arczod,

Én fölveszem veled a harczot,

Gyáván nem hajtok én fejet,

Inkább élet-halál tusára

     Szállok veled.

Nem fogsz velem elbánni könnyen,

Bár sajtolod keserves könnyem,

Bár vérig sújtasz, tépsz, gyötörsz —

Százszor sebezve — büszkén állok

     Mig összetörsz!

 
Tudom, hogy végre széttiporva,

Megsemmisülten hullok porba,

Tudom, hogy vaskezed legyőz; •—

Elvérzem — jó, — de küzdve bukjam,

     Miként a hős!