Révai Károly: Vereinsamte Kirche (Puszta templom Német nyelven)

Fönn a dombon régi templom áll,

Fészket épít rajta a madár;

Düledezők, csonkák a falak,

Benőte a moh és iszalag.

Ajtófája régen leszakadt,

S egyre hull a szürke vakolat;

Tárva-nyitva minden oldalon,

Átmehet az éji fuvalom.

Valami még most is csüng falán,

Oltárképnek fakó rongya tán!

Pókhálóval van az is tele,

Esti szellő táncot jár vele.

A torony is áll még, úgy a hogy,

S ablakából ásítozz nagyot.

Mintha unná elnyűtt életéi;

Hullonggatja meglazult kövét.

... Az ember is ilyen puszta rom,

Ha szívében dúl a fájdalom;

Oltárképnek fakó rongya tán,

Most is úgy csüng szívének falán.

A mig egyszer jön egy nagy vihar,

S meginog a csonka, puszta fal.

És az embert s puszta templomot

Eltakarja, mint sivár romot!

Am Hügel steht die alte Kirche,

der Vogel ist dort ein Nest richte’;

umstürzende uralte Wände,

Moos und Waldrebe ohne Ende.

Seine Tür war lange zerbrochen,

der graue Putz am Runterrollen;

weit offen über allen Seiten,

die Nachtbrise kann überstreifen.

An der Wand hängt etwas wild,

ein Lappen von einem Altarbild!

Es ist ganz bedeckt mit Spinnweben,

in den Abendwind ist am Schweben.

Der Turm steht im Winde, schlecht und recht,

es gähnt laut aus der Fenster aufrecht.

Als ob sein Leben langweilig wär’;

‘d die losen Steine wären so schwer.

... Der Mensch ist auch so eine Ruine,

wenn Ihr Herz brummt wie die Turbine;

ein Lappen von einem Altarbild,

auch jetzt hängt an der Herzwand so wild.

Bis zum Tag, wenn der große Sturm kommt,

‘d die alte, nackte Wand zittert prompt.

Und den Mann und den alten Tempel

‘d bedeckt sie wie trostlose Krempel!