Révai Károly: Akárhová menjek . . .

Akár hová menjek messze idegenbe,

Temető jut mindig először eszembe;

A holtak országát csöndesen bejárom,

S betűzöm az írást korhadó fej fákon.

Ott a hol pihennek fiatal leányok.

Minden sirhalomról tépek egy virágot,

A mely onnan sarjadt mosolygó emlékül,

Ismeretlen lányok porladó szivébül.

Sok virágom van már, sok könyet elsírtam,

Sok idegen lánynak a nevét fölirtam,

Hogy szűz szellemökhöz forduljak imázva,

S kérjek tőlük áldást egy kicsinyke házra!

A kicsinyke házban van egy drága gyermek,

Koronája, éke szerető szivemnek!

Hátha a jó Isten őket meghallgatja,

S amit tőlük elvett,— mind ez: egynek adja! . .