Révai Károly: Zempléni Árpádnál

 Csöndes falucskám ringató ölébűl

Kiszálltam én is emberek közé;

Jaj nehezen ment! . . . a poéta vénül,

Fejét a dér már végig öntözé.

írása lassú, modora iromba,

Bágyadt szemében nincs már semmi fény.

Kaczagva szól a fővárosi pompa:

»Hej, mit keressz itt te fakó legény?«

Hogy mit keresek? . . . Poétára vágytam!

Valami édes szomjúság gyötört,

Falumban többé nyugtot nem találtam,

A »mehetnékem« lázasan kitört,

Hisz’ életemnek vége lesz maholnap,

Az út, hol járok, — lefelé vezet;

S ha nem egyébért, hát vigasztalónak

Szorítsak egyszer baráti kezet.

Kopogtam. Bent a költő istennője

Susogva kérdé : »ki van oda kint?«

»Az Érzsinóták méla éneklője !«

Nyilik az ajtó, szemembe tekint.

E kopott vándor apja Erzsikének?

Arczán barázdák, fején szürkeség.

E fonnyadt ajkon csendült meg az ének?

Egymásba öltve annyi kis mesét?

Ej, félre most a meddő tűnődéssel!

Hozzátok jöttem, ime itt vagyok!

Éreztem azt, hogy magyar szivességgel

Enyhe meleget nyújt a házatok.

Sokáig fáztam, melegedni vágytam,

S letenni a sok gondot és terűt.

. . . A költő jött és átölelte vállam ;

»Isten hozott s szive ajkára ült.

S a fakó vándort mint beczézgetétek,

Folyván a szó, mint rohanó patak!

Aranyos Erzsit százszor kérdezétek,

Miért örökké áldva-áldalak!

Piroska lelke alászállt az égből,

Hogy jelen legyen a találkozón:

Egy sóhaj röppent ártatlan szivéből:

»Ne félj! Erzsiért én imádkozom!«

S hullt gyors ütemben az idő fövénye,

Vándor poéta ismét útra szállt;

De oda lopta szerető szivébe,

Amit a költő házában talált.

Szives barátság, verőfény nem álom,

Mind egy halomban itt van lelkemen;

S most kis falumban társtalan magányban

Ennél melegszem szünes-szüntelen ! . .