Nemes Nagy Ágnes: Su Dio (Istenről Olasz nyelven)

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.

La nostra più grande malattia da carenza.

Ammettilo Signore, così non va. Così non si può
creare. Porre tale Terra-guscio-d’uovo nel vuoto,  
tale uomo-guscio-d’uovo sulla Terra e in esso –
castigo impenetrabile – la coscienza.  Questo è nulla,  
questo è troppo. Questo è un errore, Signore.

Perché vuoi che comprimiamo nel cranio-
giocattolo che sta entro due palmi
un universo? O fai con noi come colla ghianda
di quercia, in cui una quercia intera hai compresso?

Non tratterei nemmeno il mio cane, come tu me.
Il tuo essere non è scientifico, ma un assurdo morale.
Suppórti come creatore di tale mondo
è blasfemia.

Se solo non avessi posto tanta attrattiva nella trappola.
Non avessi fatto nuvole, gratitudine, la testa dorata
all’autunnale acacia. Non conoscessimo il sottile
verdastro, dolce sapore: il tuo vischio è atroce, Signore!

Sai tu com’è l’abbassarsi del tasso glicemico? Sai tu
com’è il crescere di una piccola macchia di leucoplachia?
Sai tu com’è la paura? il dolore fisico? L’
ignominia, Sai tu forse con quanta potenza di watt    
l’assassino sfolgora?

Hai nuotato un fiume? Hai mangiato una limoncella?
Hai retto forse un compasso, un mattone, un biglietto?
Hai unghie? Per incidere su legno vivo, ghirigori
sul platano, mentre lassù va il pomeriggio? Hai un
lassù? C’è per te un “al-di-sopra”?

Non una parola ho detto.