Az erdei lak (Magyar)
Költői verseny Kerényi és Tompával
Mint a szív az első szerelemnek titkát, Rejti a kis kunyhót bércek koszorúja; Meg nem árt erőtlen szalmafödelének, Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.
Szalmafödelét beárnyékozza hűsen Susogó erdőség rezgő lombozatja, Min magát a vígan fütyölő rigófaj És a búsan búgó vadgalamb ringatja.
Mint a kergetett őz, fut le gyors futással Kis patak magasról a völgy mélységébe; Kétfelől virágok, mint kacér leánykák, Kandikálnak a víz fényes tűkörébe.
S a viráglyánykákhoz jőnek az imádók, Égő szenvedéllyel jőnek a vadméhek, S élveznek szerelmet. Hej, de sok megjárja! Vízbehullás vége részeg örömének.
A nap és a szellő szánakozva nézi; Levelet hajít le a szellő, számára, És ha fennűl már ez életmentő sajkán, Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.
A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel Jár az anyakecske gödölyéi mellett. Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig, Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.
S búgó vadgalamb és fütyölő rigófaj Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre... Önmagáról tudja e lak népe, milyen Édes a szabadság tiszta levegője.
Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény, Mely parancsolatját mennydörögve adja; Csak az égiháborúnak zeng koronként Istentiszteletre buzdító szózatja.
És az isten jó, ő nem soká haragszik: A dorgáló felhők torkait bezárván, Újolag mosolyg... a megengesztelődött Isten mosolygása: tündöklő szivárvány. |
|