Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Tóth Krisztina: Soha egy szót se

Tóth Krisztina portréja

Soha egy szót se (Magyar)

Gyerekkoromban azt hittem, a Gödröst azért hívják gödrösnek, mert mélyen a Szánkódomb mellett fekszik a völgyben. A gesztenyefák alatt meredek, suvadásos lejtő fut, ősszel tele van gesztenyével, szatyorszám lehet gyűjteni. A Szánkódombon egyébként sose szánkózott senki, hamar lekopott a hó és kilátszott a föld: inkább csak meleg teát ittunk a fabódénál, és sétálgattunk. A szüleink mindig mondták, hogy aztán vigyázzunk ám a hülyékkel. Az ápoltak gyakran kiálltak a gödrös drótkerítéséhez, és integettek, mi meg beadtuk nekik a teát műanyag pohárban. Örültek neki, nem is itták meg rögtön, csak fogták és néztek. Néha perecet is vittünk. A legtöbb nem is látszott igazi hülyének. Nem mintha tudtuk volna, hogy milyenek az igazi hülyék, de ezek itt többnyire bizonytalan tekintetű, sima arcú férfiak és nők voltak. Szótlanul álldogáltak a késő őszi és a téli hidegben, kilátszott a papucsból a lábfejük. Érdekes, az elmebetegség valahogy azóta is összekapcsolódik bennem azokkal a gyerekesen sima arcokkal és rövid körmű kezekkel. A szüleinknek mind igazi, eres felnőttkezük volt, ezeknek az öregedő gyerekeknek meg kortalan és viaszszínű, mintha nem az időben élnének.
Csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy az intézmény neve valójában Dr. Gödrös Ágoston Pszichoszociális Rehabilitációs Központ és Munkaterápiás Otthon. Ide, erre a helyre utaztam le június végén – a szülővárosomba.
Csak azért mondtam el az elején a Gödröst, hogy tudd, mennyire hozzá tartozik a gyerekkoromhoz. Azért is vállaltam el ezt a munkát, különben sose szoktam hazajárni. Anyámmal nem vagyunk jóban, a városban már alig ismerek valakit. Most egy Cymbalta nevű gyógyszert kellett bemutatni az ottani orvosoknak, és mikor fölmerült, hogy le lehet jönni egy egész hétre, rögtön elvállaltam. A két környező kisvárosba is el kellett mennem, de nekem az volt a lényeg, hogy itt vegyek ki egy szobát, és ugyanazokon az utcákon menjek végig, mint huszonöt-harminc évvel ezelőtt. Más egyébként nem is ajánlkozott rajtam kívül: ki akart volna ebben a forróságban a hegyek között lenni.
Gáborral soha nem jöttünk el ide. Egyszer Szlovákiába menet majdnem letértünk, kocsival, de aztán mégse. Az anyámmal találkozott egyszer, de csak Pesten, nem akartam elvinni abba a nyomasztó, szétcigizett lakásba. Azon a besztercebányai kiránduláson még szeretett, legalábbis azt hiszem.
Amikor karácsony előtt elköltözött, sokat gondolkoztam. Nem vettem észre semmit, szinte előzmény nélkülinek tűnt, hogy elege lett. Miből? – kérdeztem. Azt felelte, hogy évek óta nem is beszélünk, hogy úgy érezte, mintha tudomást se vennék róla. Hogy fölkeltem mellőle és lefeküdtem mellé, de nem beszéltem vele. Vagy ha igen, csak a benti dolgokról. Talán igaza volt, tényleg nem gondoltam, hogy mindennap beszélnünk kellene arról, ami evidens, hogy mi vagyunk egymásnak. Ennek már több mint hat hónapja.
Amikor meghallottam a rádióban, hogy országos táncháztalálkozó lesz, a Cymbalta hirtelen olyan lett, mint egy küldetés. Hogy akkor ez nem puszta véletlen, hanem lehetőség, hogy a nyomára jussak valaminek.
Az első szerelmem néptáncos volt. Túlzás, hogy a szerelmem, de mégis így tartom számon, bár soha egy szót se váltottunk. Ott lakott a Gödröshöz közel egy régi földszintes házban. Mi meg a túloldalon az új panelekben. Oda járt hozzánk az iskolába, hárommal felettem. Szerelmesek voltunk.
Évekig bámultuk egymást, sokszor elaludni se tudtam egy-egy találkozás után. Ha anyámék a nagyközértbe küldtek, mindig előre vert a szívem, hogy összefutok-e vele. Néha tényleg találkoztunk, de csak álltunk, mintha valami üvegfal lenne közöttünk. Ő se szólított meg, csak állt a kezében a kiflikkel, és nézett. Nem volt különösen jóképű vagy magas, sőt az osztálytársainál valamivel alacsonyabb is. Egész rövidre nyírt, sötét haja volt, szerettem volna egyszer megsimogatni. Ha az iskolában néptáncműsor volt, mindig fellépett, én meg néztem a közönségből. Tudta, hogy nézem, szerintem semmi másra nem figyelt, de ritkán találkozott a tekintetünk. A többiek később mind abbahagyták a táncot, de ő nem. Anyám szerette öszszegyűjteni nekem a helyi újságot, abban olvastam, hogy mindenféle fesztiválokra ment, még külföldre is.
Évekig folytatódott köztünk ez a fura pantomim, egészen addig, amíg el nem kerültem egy másik városba koleszba. A gimnáziumi években csak kéthetente jártam haza, neki meg közben lett egy rendes, igazi barátnője. Egy hosszú hajú lány, láttam őket, amikor biciklivel elmentem a cukrászda mellett. Valaki elmondta, hogy Andinak hívják.
Még akkor is szerettük egymást, az nem múlt el. Úgy rémlik, egy ideig haragudtam is, dühös voltam utólag, amiért egyszer sem jött oda. Hogy miért volt ilyen gyáva. Közben persze tudtam, hogy én se adtam semmi jelet, csak néztem folyton. Ez volt a mi játékunk, hallgatás, nézés, távolodás.
Aztán egyetemre mentem, később meg külföldre. Nem, nem mondom, hogy végig őt szerettem, de mai napig megdobban a szívem, ha, mondjuk, egy hozzá hasonló hajú férfit látok. Sok ilyen alkatú, kicsit zömök ember van egyébként, a tarkóját például rendszeresen látni véltem. Idegen emberekre ránézve hirtelen az volt az érzésem, hogy most itt van, ő az, és gyorsabban kezdett verni a szívem, hogy megint nem fogok tudni szólni hozzá. Bécsben egyszer egy buszon kapaszkodott, aztán megfordult, és nem ő volt. Londonban egy összehajtott dzsekin feküdt a reptéren, legszívesebben megsimogattam volna a vállát. Aztán megfordult, és nem ő volt. Pedig az eszemmel tudtam, hogy ha hirtelen én magam megfordulnék, és visszamennék az időben, akkor nem őt találnám ott, ahol az emlékét hagytam. Hogy nyilván megváltozott, talán felesége és gyerekei vannak, mit tudom én. Arra is gondoltam párszor, hogy talán már nem él. Aztán meg arra, hogy az nem lehet: megéreztem volna a pillanatot, amikor eltűnik a világból. Amikortól nem jöhet többé szembe sehonnan.
Gábornak nem beszéltem erről. Erről se, mondaná erre rögtön, de hát mit mondhattam volna egy éretlen kamaszszerelemről, hacsak nem azt, hogy volt egyszer valaki, aki fontos volt nekem, de sose beszéltem vele, és szépen táncolt. Főleg a legényest. Szerintem Gábornak fogalma sincs róla, mi az a legényes. „Az valami tánc?”
Szóval hallottam a rádióban, hogy országos táncháztalálkozó lesz. Olyan érzés volt, mintha megint megpillantottam volna valahol a tarkóját: tudtam, hogy oda kell mennem.
Hogy beszélnem kell vele, akármiről, hallanom kell a hangját, hogy megtaláljam a saját hangomat. Régebben az iskolában volt olyan feladat, hogy saját szavainkkal kellett elmondanunk egy történetet. Ez nagyon megmaradt bennem, a saját szavak. Most már egyébként abban se vagyok biztos, hogy van saját történetem, hogy nem azt élem-e még mindig, ami akkor elkezdődött.
Azt gondoltam, hogy ha nem ment el az országból, akkor most ide el kell jönnie. És akkor majd össze fogunk találkozni. Rengeteg változatban lejátszottam a fejemben a találkozást. Legtöbbször a Gödrös melletti úton jött, a képzeletemben mindig biciklin. Tudom, hogy ez hülyeség, nyilván kocsival jár, de valamiért így képzeltem el.
Hogy megkérdezi, mit csinálok itt. És nem fogunk hallgatni, hülyén állni, sőt könnyed leszek és vicces. Olyanokat mondok majd, hogy az agyi dopaminerg transzmisszió purinerg modulációjának neuropharmakológiai következményeiről adok elő: aztán majd nevetünk. És erre ő is mond valami szellemeset, és csak ülünk és beszélünk. Bármiről, könnyedén, mint a felnőttek. Nem tudom, miért a tarkójára gondoltam mindig, mintha örökké csak távolodott volna.
Az előadást megtartottam hétfőn, utána rohantam a központba. A hajdani Gödrös összement, a tágas lejtő kopott és szemetes volt, a park gondozatlan. A Szánkódomb oldalában már nem volt meg a kisház. A kisárgult fűben locsolófejek forogtak, az épület egyik szárnya fel volt állványozva. A teret viszont szépen rendbe hozták azóta. Emlékszem, ide jöttünk mindig a napközivel pingpongozni, és itt volt a könyvtár a poros, megsavanyodott földű szanzavérákkal. Rengeteg busz állt kint, úgy látszik, több környező városból is hoztak vendégeket. Forgolódtak a nagy visszapillantó tükrökkel, mint a rovarok. Előre szólt a jegyem, jól akartam látni. Végig azt képzeltem, hogy bent van valahol az épületben. Nem tudom ezt pontosan körbeírni, biztosan ismered ezt a zsigeri nyugtalanságot: amikor az ember tudja, hogy a másik ott van a közelben. Egy ember, akit jóformán nem is ismerek. Hát nem hülyeség?
Figyeltem a táncosokat, csupa fiatal gyerek szaladgált a folyosón. Valaki vitt egy csomó szoknyát, a falhoz húzódtam. Egy fehér harisnyás kislány sírt, az anyukája vigasztalta. Sajnáltam a kicsiket a harisnya miatt, mert már az előcsarnokban is fülledt meleg volt, a teremben meg egyenesen elviselhetetlen hőség. Egy idősebb nő jött az öltözők felől, kezében egy csomó hajfonattal. Néztem utána, olyan volt, mint aki skalpokat cipel. Aztán valaki szólt, hogy a közönségnek a másik ajtónál kell várakozni, úgyhogy visszamentem a bejárat felé. Megcsapott a teremből kiáradó szag, amit annak idején iskolai műsorokon éreztem. A poros bársonyszékek és kimelegedett gyerekek szaga. Aztán besodródtam a videózó szülőkkel, figyeltem a tanárokat, fürkésztem a közönséget. Egymás után néztem bele az arcokba. Az előadás végén lassan oldalaztam kifelé, hátha mégis meglátom valahol a tömegben. Nem volt ott.
Este anyám csinált vacsorát. Újságolta, hogy telefonáltak neki az ismerősök: látták a nyitóestet. A városi tévé közvetítette az előadást, és mutatták a közönséget is. Anyám szerint mindenki azt mondta, hogy semmit se változtam, és nagyon hasonlítok a bátyámra. Anyám persze büszke volt, és hülyeségeket beszélt, mindenkinek eldicsekedett, hogy egy nagy cégnél vagyok, és külföldön jártam egyetemre. Megsértődött, hogy a motelben alszom, és megint elkezdte, hogy persze, ez a lakás nekem nem elég jó, meg hogy szégyellem őt. És mit szólnak majd, ha megtudják, hogy nem otthon. Ezt nagyon ismertem, ezt a lemezt – nem válaszoltam semmit. Nem lett volna értelme, anyám csak a végszavakat várta. Miért nem hagyod soha nyitva az ablakot – mondtam neki tizenegykor, és felálltam. Megköszöntem a vacsorát. Kiszellőztetett, bámult rám idegenül, mintha ő is a tévében látna.
Másnap megint elmentem az esti előadásra, aztán harmadnap újra. Szerencsére a többi műsor már mind a kinti színpadon volt, megvilágították az egész terecskét. A legényesnél nagyon vert a szívem, eszembe jutott az a régi iskolai ünnepség, amikor észrevettem, hogy engem keres a tekintetével a színpadról. Megtalált, rémülten néztem másfelé. De az a szempár most nem volt sehol.
Este felhívtam anyámat. Állítólag megint benne voltam a helyi tévében. Elmesélte, hogy a bátyám felesége szerint többször is mutattak. Akkor már mindenképpen meg akartam találni, amiért jöttem. Csak az zakatolt bennem, hogy nem szabad úgy hazautaznom, hogy legalább egyszer ne lássam. Az nem lehet, hogy ne legyen itt. Úgy képzeltem, akkor majd visszajön a hang a képernyőre. Hogy átléphetek az üvegfalon, és onnantól minden más lesz. Anyámat megkérdezhettem volna, de képtelen voltam. Bár lehet, hogy nem is emlékezett volna rá, csak az osztálytársaimat tartotta számon, és azok közül is csak azokat emlegette, akiknek lett gyerekük.
Eltelt a péntek is. Minden délutáni és esti előadást végignéztem, aztán szédelegve, izzadtan mentem vissza a motelba. Az ablakom előtt egy utcalámpa égett egész éjjel. Nem tudom, a fény nem hagyott aludni, a meleg vagy az eltökéltség, de alig hunytam le a szemem a hat nap alatt.
Szombaton volt a zárónap. Buszok álltak a téren, ruhákat cipeltek. Anyám este megint látott a tévében, közvetítették a délutáni záróműsort. Izgatott volt, ismeretlen nevű rokonok történeteivel traktált, és folyton a véleményemet kérdezte. Nem tudtam és nem is akartam követni, mondtam, hogy fáradt vagyok. Szombat délben még utoljára fölmentem hozzá ebédelni, és bepakoltam a táskába a fóliába csomagolt szendvicseket. Mindjárt negyven leszek, könyörgök – mondtam már a kocsiban, inkább csak a visszapillantónak.
Hullafáradtan értem vissza Pestre, alig vártam, hogy végigdőljek az ágyon. A szendvicseket kidobtam. Anyámat láttam magam előtt, ahogy sután integet az autó után. Aztán meg a Gödrös hosszú drótkerítését és a loncsos bokrokat az eldobált papír zsebkendőkkel. Megint nem bírtam elaludni, éjfélkor bevettem egy altatót. Nem használt.
Éjjel három körül arra riadtam fel, hogy erősen ver a szívem. Eszembe jutott valami. Érdekes, hogy korábban nem, pedig tulajdonképpen kézenfekvő lett volna.
Nem szoktam felmenni az iwiwre, mert idegesít. Nemcsak a régi munkahelyeimről jelölgetnek be folyton, hanem a mostani összes kolléga is, akikkel előadásokon találkozom. Legtöbbjüket még arcról se ismerem, a nevüket meg végképp nem tudom. Az üzeneteket törlöm, sose válaszolok. Nincs mit mondanom senkinek.
Akkor éjjel viszont bevillant egy ötlet. Hogy akár meg is kereshetném.
A gondolatra, hogy ott van valahol a virtuális térben, és rákattinthatok, megint pánikba estem.
Mit írjak neki, ha megtalálom? Írjak-e egyáltalán valamit, vagy csak győződjek meg róla, hogy létezik, mintha egy nagy levegővel egyszer csak lemosnám a köztünk lévő ablakot?
Fölmentem a nyitóoldalra, és beütöttem, hogy keresés. Elég ritka neve van, Hübner, ennek is utánanéztem egyszer régen, valahogy a lovas parasztokkal van összefüggésben. Nem a hübrisszel, pedig az is szép lenne. De ez is illett hozzá, mármint a népitáncos-csizmához meg a fehér inghez. Jól el tudtam volna képzelni a nyeregben ülve.
Fehér lovon a Hübnert.
Beírtam a keresztnevét is meg a várost, aztán vártam. Egy találat. Rákattintottam.
Lassan töltötte le a képet, először a haja látszott. A már őszes, rövid haja, amit soha az életben nem érintettem meg. Aztán a szeme. A tekintete. Az semmit nem változott. Hosszan néztem a kicsit elhízott, gyűrött férfiarcot. Hirtelen nem tudtam, mit kezdenék vele, ha most előttem állna: olyan más volt, közben meg annyira hasonló ahhoz, akire emlékeztem. Kihangosította a szoba a szívverésemet, mintha a falak dobognának.
Kétszázhuszonegy ismerőse van, és három gyereke. Meg egy kutyája. Ugyanott él. Vajon mi lett belőle. Megnéztem.
A helyi televízió operatőre.
Nem igaz. Ott volt a kamera túloldalán. Végig ott állt a közelemben, és az én arcomat vette. Engem filmezett a közönségben, figyelt, és aztán engedte, hogy szó nélkül hazautazzak. Hogy ott hagyjam a neki szánt mondatokat abban a városban.
És ne találjam meg őket akkor se, amikor még egyszer ott volt. Nézett a szemembe a monitoron túlról, és már nem volt mit üzennem neki.



FeltöltőBarna Otilia
Az idézet forrásahttp://mozgovilag.com/?p=747

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Dán
Német
Görög
Angol
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Örmény
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap