Tóth Krisztina: Pixel (részlet)

   A Föld nevű bolygó találomra kiválasztott pontján tartózkodom emberi testben. Tekintetem végigfut a végtelen, sárga porral borított parton. Nyitott szememben tágas, vibráló vízfelület tükröződik. Fel kell jegyezni mindent.
   Talpam alatt süppedő talaj, felettem csillagtalan égbolt. Hajnalra a homoknak nevezett sárga por kihűlt, de mire a lények kirajzanak a fényre, ismét felmelegszik. Suta mozgással haladnak át látóteremen, többnyire a tengerhez igyekeznek. Nagy utat megtesznek fémpáncéljaikban a partig, de ha elérték a vizet, néhány különös, hadonászó mozdulat után kijönnek belőle, és sietve letörlik magukról.
   Ide-oda mozgásukat életnek nevezik: a hangokkal és gesztusokkal kísért cikázás jelentéktelen ideig tart. Többnyire ugyanazt ismételgetik: futnak, sírnak, cipekednek, emlegetik és mérik az Időt, testükön mutogatják múlását, a testet meg hol kitakarják, hol elfedik. Egymást nem értik, sorsukról mit se tudnak, istenítik és félik a Véletlent. Az emberlények az időt csak visszafelé olvassák, előrefelé soha. Estére bedobozolják magukat, testüket kitakarják, a vizet fémcsövekből fröcskölik bőrükre, majd megint sietve letörlik. A szertartást naponta megismétlik, valószínűleg az áttetsző Vizet is istenítik, akár a számukra megfoghatatlan Véletlent és Időt.
   Amikor cikázásuk véget ér, testüket a föld alá teszik. Ilyenkor nem ugyanabba a fémpáncélba csomagolják magukat, amiben újtaikon mozognak, hanem egy másikba: ez utóbbi fából készül. Fémpáncéljukat soha nem rakják a föld alá. Ha ép, attól fogva másik egyed hordja, időnként egymást közt is cserélgetik. A partra viszont páncél nélkül jönnek, puha testüket kitakarják. Általában mozdulatlanul fekszenek a fényben. Vélhetően a barna homokhoz hasonlatos rejtőszínt kívánják elérni, ennek viszont ellentmondanak a rajtuk látható élénk textildarabok. Megmagyarázhatatlanul hosszú ideig dermednek így, talán valamiféle kozmikus sugárzást próbálnak felfogni. Nyilván ezt a célt szolgálják a föléjük terjesztett különféle mintázatú ernyők is. Némelyek beszéd helyett gömb alakú tárgyakkal kommunikálnak, a dobások ritmusa változó. Ha nagy, gömb alakú tárgy feléjük száll, hajlonganak előtte, a még kicsi gömböket viszont egy erre a célra készült lapos, kerek szerszámmal fenyítik. Két kifejletlen nőstény testével körkörös jeleket ír a homokba, ezek fentről valósínűleg jobban olvashatóak és az ernyők mintázatát utánozzák. Az egyik nőstény huszonhat évig fog élni, akkor összetörik a fémpáncélja és a föld alá teszik. A másik hosszabb életű lesz, de embertestét nem szereti, végül harmincévesen felvágatja és két zacskót dugnak a bőre alá. Sok nőnemű egyeddel elvégzik ezt, a zacskók bent maradnak, ezt az egyedek békésen tűrik. A zacskók célja ismeretlen. Egy fiatal nőstény épp az utódját viszi, ennek fémpáncélja még nem fejlődött ki, puha kerekes tokját nem tudja egyedül mozgatni, az anyja tolja benne. Egy másik nőstény fejére tett ernyővel szeretne fényjeleket felfogni, és kezdetleges, kézzel készítet úrhajót próbál a szélbe ereszteni, amelyet papírsárkánynak nevez. A primitív fejernyő neve kalap. Rögzítem ezt is.