Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kántor Péter: Ice-Joy (Jég-öröm Angol nyelven)

Kántor Péter portréja

Jég-öröm (Magyar)

Hendrick Averkamp
 
Na még ti gyertek velem! – intett Hendrick,
és azok mentek vele, az ő jegére,
és Hendrick várt, amíg eloszlanak,
és bízott bennük, hogy majd megtalálják
a helyüket, és tényleg megtalálták
akkor, ott legalábbis, a jegen.
 
És Jég-örömnek nevezte el Hendrick,
amikor megtelt a kép, és előterében,
mintegy a minden dolgok kapujában,
épp szemközt vele állt meg egy pazar
színes lepkére emlékeztető,
lábán korcsolyát viselő gavallér,
sárga mellényben, sötét, buggyos gatyában,
fején magas, tollas kalappal, pózolón,
mintha ő volna igazán a fontos,
rajta összpontosulna, belőle futna szét
minden irányba minden figyelem,
holott csak mint a többi, úgy volt ő is jelen.
 
Aztán lelakkozta vastagon az egészet.
 
S akkor megdermedtek a madarak az égben,
az orra bukó úgy maradt, orra bukva,
s mindenki ahogy éppen, lépve, ülve,
féllábon, párosan vagy egyedül.
 
S nagy lett a némaság. S a némaságban
a mozdulatok, mint a tőszavak,
hirdették: Itt! Ide! Így! Erre! Hopp! –
jóllehet már semerre, végleg ott már.
 
És nincs erő, mely ezen változtatni tudna,
se szándék, s talán ok sincs igazán,
hisz minden úgy van, ahogyan lehet,
vagyis jól van úgy minden, ahogyan van.
 
Így! – és lelakkozta még egyszer az egészet.
 
És kész. És Hendrick, ez a te jeged,
ez az arannyal futtatott ezüsttál,
mágnesként vonzza hitetlen hívedet.
 
Akár a csillagokkal teli ég,
ahol minden csillagnak helye van,
s mindent beleng valami lenni – szép.
 
Valami közelről is távoli,
mint a bennrekedt dallamok a fülben,
aminek nem tud semmi ártani.
 
Színültig drága fényben kabát, harisnya, szoknya,
minden, mi melegít, piroslik, feketéll,
és nem mosódik össze ház, ladik, fa.
 
És nincs sóvár el-, mást vágyó tekintet,
nincs múlt, jövő, messzi hegycsúcs, mi fájjon,
nincs elmúlás, nincs só, nyílt sebbe hintett.
 
Más tudta, amit tudott. Pieter Brueghel, a mester.
Nálad boldogan rogyadozva siet
a szegény a nehéz szalmateherrel.
 
Nálad lovasszánon siklik az élet,
és aki nézi, örül, hogy nézheti,
hogy tehet bármilyen kis semmiséget.
 
Jelenetek a jégen. Jég-öröm;
korcsolyázók – s egyszer se vak vezet
világtalant komisz göröngyökön.
 
És úgy lehet, van ebben is igazság,
a képek kicsik, de nagy a világ;
a te jegedet kedv és béke lakják.
 
Hát mért, csak az igaz, hogy mindig sír a szél?
Hogy mindig tombol? Hogy mindig sziszeg?
Hogy mindig nyögve hull a falevél?
 
Hogy mindig borzongunk a durva nyárban,
és megtelvén cukorral, mint a szőlő,
vaktában hirdetünk valamit kiabálva?
 
Csak egyszer vittél volna ki a te jegedre!
Tettél volna rám kalapot meg lágy fényt, ami csak kell,
s lakkoztál volna le megérdemelt helyemre!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://www.pim.hu

Ice-Joy (Angol)

Hendrick Avercamp
 
You guys come with me! — Hendrick waved,
and they followed him, onto his ice.
Hendrick waited until they had dispersed,
trusting each would find his place,
and then each found it... at least there,
in that place, on the ice.
 
And Hendrick called it Ice-Joy.
When the canvas was full, in the foreground,
as if in the doorway to all things,
right across from him, a gallant young man,   
reminiscent of a gorgeous butterfly,
with skates on his feet, in a yellow vest
and dark ballooning pants, a tall hat
with a feather on his head, had stopped, posing,
as if he were the only crucial thing,
as if all attention were concentrated on him
and then scattered in all directions from there,
though he was no more present than the others.
 
And then Hendrick lacquered them down.
 
So then the birds were frozen in the sky,
the one that had descended onto his nose
remained on his nose, and each one, just as they were,
sat, paused on one leg, in pairs or all alone.
 
And the silence grew thick. And in the silence
movements called out like root-words:
Here! Come here! This way! Oopla!–
though nowhere else, they’re there, from now on and forever.
 
And there is no force, or intention, that can
change this. There may be no real reason to,
since everything happens as it might,
since everything’s all right the way it is.
 
So! — And then he lacquered them all down again.
 
It’s done. And Hendrick, this gilded silver plate
attracts your disbelieving believer
like a magnetized slate,
 
Like the sky full of stars, whose every star
has its place, and confers a sense
of how divinely beautiful things are.
 
Something distant even when it’s near,            
like tunes that nothing can destroy
since they’re lodged forever in the ear.
 
Everything that bathes you in a reddish finish,
brimming with precious light, soft coat and stockings,
skirt, house, barge, and trees that none can blemish.
 
No voracious stares, no fretful longing,
no future, past, or distant summits,
no deaths, or salt poured from a tearful wronging.
 
Others knew what they knew: Brueghel, the master.
Your poor man gaily lifts his heavy straw
with trembling feet, determined to move faster.
 
For you, life slides by on horse-drawn sleds,
while those who watch are glad to do so,
drawn to trifling tasks from restless beds.
 
Ice-joy. Skaters on ice so lucky to be found,
and not the blind leading the unseeing
over wretched, pocked, abominable ground.
 
And possibly all this contains some truth,
the pictures small, the world much larger;
your ice inhabited by joys that soothe.
 
Why, is it true the wind is always groaning?
Always raging? Always hissing?
That leaves on trees are always dropping, moaning?
 
That we always shiver in crude summer, never doubting,
and, like a grape expanding as it fills with sugar,
randomly herald something by shouting?
 
I wish you’d gathered me onto your ice, unswerving,
bathed me in soft light, dressed in a bonnet,
then lacquered me down too, as is my true deserving.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.hlo.hu

minimap