„Hová tetszik menni, fiatalember?"
Ott a Rend, ahol a sötétség.
Az erdő és a víz szélén megy
a közeli part őskori fényű
a fák mikroszkópikus szövevények
és fent a hatalmas éjszaka
elfér bennük, de tollászkodik azért.
Bogár a fényben és a ragacson.
Zümmög egy gép, pici szemei
gonoszul pislognak a magasban.
Még érezni a nappal helyét
lehunyt életünk mozivásznán
és éjszaka van, éjszaka van
hegedű, dob, zongora és ének
valahol ház lehet, benne hordó.
„Mindig az a perc a legszebb perc
mit meg nem ád az Élet..."
A lárma és félelem a Rend.
Böfög a dob, mint egy ember
az ember böfög mint egy dob.
„Hová tetszik menni, fiatalember?"
És hová lettek a villámok?
A fémes vízen fordítva hogy' suhogtak
majd a dörrenés elevenbe vágott később
állt soká az Idő egyhelyben és vigyorgott.
Állt az Isten, állt mögöttük.
„Hová lettek az istenek?"
A gyűlölet az igazi Rend.
Hová lettek, akik már nincsenek?
„Fodor habokból kélt a szél
és tömör felhőben lakott."
Apó kis házban lakott és anyó
tipródott körülte, picinyke manó.
Ugyan hol lehet a rengeteg unoka?
El az erdőbe és soha nem tér haza.
Gombát szedni ment a nagyanyó
és utánahalt rögtön nagyapó.
„Hová tetszik menni, fiatalember?"
Női hang sírva kérdez, ronda hang.
Ott a Rend, ahol a vakság.
Az erdőben sok barna fa van
vastagabb hang morog a túlparton
innen szúnyogszó, halott madárszó
halott papír gyürődik magában
rajta levélszó, énekszó, dobszó
„Három árva sír magában
Egy elhagyott sötét szobában."