Nagy László: Szederkirály
Szederkirály (Magyar)kisregény Pírpír kisasszonynak
Mindenfele útjai futnak, pirosak, feketék, sárga-porosak, virágporosak, meredeki zöldek, levegői kékek, fehér-fehérek, mindenféle zsebei vannak, zsebei még a szivén is pávatollak játszó szemeiből, a szivárvány selymeiből, de sötét, de halálfejes éjjeli pille is rázsebesül – ilyen zsebekkel, ilyen utakra fut, fut a Szederkirály.
Kétféle ék van, nem nyak-ék, nem vadliba-ék, s ha Pírpír se tudja, hát íme: van fából való, vasból való, amivel ékelnek, hasítanak. Hová hasítasz, vas-ék? Világgá, te fa-ék, te fa-ék! Sikítja a Szederkirály.
Fut a szőlővirágos hegynek, hegy iránt fazék levessel az öreg Szederhöz a Szederkirály. Derék gyerek vagy igen, harangszónál gyorsabb az a láb és lám a fedőcske alól egyetlen arany karikát se vesztettél el, most eszünk, ennénk, de a kanál hiányzik – Jót nevet a Szederkirály.
Pityereg a toronyi harangok szoknyája alatt, mert ráalkonyult. Kellett nekem harangnézőbe jönnöm, mint legénynek leánynézőbe! Istenem, a lépcsőt a sötétben igazítsd jól a lábom alá, hadd szálljak alá, s légy velem nehogy elvigyenek a rézfaszu bagók, fogadom nem röppentek az oltár fölé gyertyaoltó verebeket, fogadom fészekbe, kalodalikba madárért, madaraid tojásaiért, fiaiért nem kutatok többé, továbbá a Kera mama ágyába brekuszokat, apró, piroshasu kisdedeket nem dobigálok, továbbá nem káromollak és paráznaságra nem adom a fejemet. – Az Isten lépcső helyett meleg tenyereit adogatja a lefele lépő talpak alá, alásegíti szépen a földre. Forró harangokkal akkor éjjel álmodik először a Szederkirály.
Ha tücsök, ha bogár, ha élet, ha halál – én ebbe a száraz kútba – kiáltja mindennapi mondókáját elsápadva a Szederkirály. S már kóckötélen megy is alá a kávaalatti szalmaszálas rendetlen csurifészeknél is alább, a mélységes mélybe, a hangtalan barna földharangba, ahol az öböl már teljes barlang. Sárkányszag semmi, csak a hideg-szag, történelem-szag, nyirkos ruhák, fekete subák szaga, pólyák szaga, itt szénával megrakott három hosszú szekér is könnyen megfordulhat, elfér a falu, ha jön a tatár, ha jönnek a törökök síppal, dobbal, ha átfutnak rajtunk a franciák. A véneknek mélységes igazuk van, mondaná az édes napvilágra fölbukkanva, de száját útközben egészen telerakta verébtojással a Szederkirály.
Zöld erdejét a kukoricásnak végigálmodja lépegetve, búsúlva a Szederkirály, mert Szederapa szava szerint hajdan egy hajnali ködben itt vonult a zsivány Savanyu Jóska árván, púposan a gondtól, igen. Beleroskad a Szederkirály. Leül fáradtan útja közben minden kicsi tökre, még zöldek, éretlen halálfejek, de látja, ahogy ősszel a sárga halál-kobakot fölveszi fejére, szalad hazának, csinálna lámpát a halottaknak gyertyavilág-szemü, holdra vigyorgó szép ajándékot, de agyarasan fut utána a Kondabeli Kan: Dobd el azt a tököt, te Szederkirály, különben téged is megropogtatlak! Nem dobom, nem dobom, Kondabeli Kan, hiába is kapkodsz a bokám után! De hála, ez csak álom, csak ballag, búsúlva a kukorica zölderdejében, levágja a kukoricababák haját bajusznak, és orratövéhez a szájaszéle ügyesen fölemeli, de ügyködik orra is hűségesen, a szép bajuszért csupa ránc.
Selyembajuszával a Szederkirály magát nagyságolva legénynek átlép a zöld, a paráznaszagú kenderbe, álmodva gyereket csinál Polányi Ilonnak, a szaloncukor- illatú paplaki szobaleánynak. Pírpír, ne piruljon, de féltse Szedert! Ó, ha az a színarany-pápaszemes, ezüstbiciklis, kutyakorbácsos, agárkutyás, agárkutya-száraz, vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü Papifejedelem ezt látná, letépné féltékenyen a fülit, farkát is, megráspolyozná bajusza helyét a buja kis Szederkirálynak!
Miénk a vár, miénk a vár! Noha kiáltnak ostromosan, s noha karmolnak, harapnak is a nohavári törpék, az aprószentek, mehetnek szájbaütötten haza! Menjetek anyátokba, apátokba, akik most éppen a kemencében csépelik törpén a törpe rozsot, nohabort igyatok picike pohárból s jöhettek vissza, én várlak! Pörköl a hátukba a Szederkirály. De Pírpír kisasszony ne féljen, nem jönnek vissza, csak vizesvödörben szívatják a fejük daganatát. Most más izgalom lesz, más háború, az Isten kék templomában: a Sághegy orgonáján egy sötét kerubin játszik, és fekete kórus az erdő, villám gyújt lángot a jegenye hegyén, kifujja a szél a tökvirágkürtöt szájából a Szederkirálynak. Az Úr pedig fényes záporinget, záporingre súlyos jéggyöngy-palástot, gyöngykoronát, de égig érőt ád a fohászkodó, imádkozó, a szánom-bánomos Szederkirálynak. De megkönyörül rajta hamarosan, bocsánatképpen egy lágy szivárványt ír a feje fölé, nevessen ő is, nevet is, fut haza mindent feledve, megtelve hétszínü hazugsággal: Szétvertem a nohaboros Nohavárat mint jég a kölesmagot, vakondturást, de láttam akkora pávát a hegyen leért a farka az erdőre lilán. Láttam, a farkas bárányt operált, lóhúgyba mosakodott, ördögöt is láttam, ahogy áll a csipkebokornál álláig fekete trikóban akár egy biciklibajnok, azt mondta: tűzkő, és csillaghullásos volt a szeme – meséli a bólogató Szeder-családnak ámulva önmagát a Szederkirály.
De Pírpír kisasszony tudja meg, és ámuljon, mert ilyen még nem volt, hogy apa a fiától kapja nevét, a Szeder nevet! De miért is, miért is Szeder a Szederkirály? Csak. Mert a kukoricagombócnál is inkább szereti a szedret. Földi szeder, égi szeder – édes csemegéje, cukra a Szederkirálynak, áhitattal szedrét szedi a tüskés földi tasakból meg égi bugyorból, mint Pírpírke a pici kezével celofánból a bonbont, selyemcukort! A Szederkirály meg a Disznókirály a szeder miatt immár ellenségek, mert ahogy a szellő angyalt emel a parti párából a parti fára, olyan puha-könnyen a Szederkirály a legmagasabb sudárra mászik, nem zöld zászló, de fekete zászló, mert fekete szedres az a sudár. S míg hasi vödrét csöndben tellegeti a Szederkirály, míg fekete szájat fest magának, fekete pápaszemet, fekete karórát, sokat a kezére, míg fekete szívet szíve fölé fest: a földről egy hosszú karikásostor nyírja alatta a leveles ágat: Jössz le te, jössz le te, Szederkirály! Dehogy megyek, dehogy megyek Disznókirály, lent hurkásra csapod a lábam! S míg lent a dühöngő Disznókirály a fát ostorozza, széled a konda, pumija se pásztor, de Legfőbb Hadúr, hajtja a rókát s a kannibál kocák akár a rózsát zabálják a fűből a más malacát – de nézze csak, Pírpír: a Kondabeli Kan, az a vén agyaras, hátulról egy szőke sertésleánnyal egy pisze yorksírivel kocsikázik s mint zsúrkocsit beletolja a sárba!
Pírpír, ne piruljon, ez mindennapi eset – a galamb, a veréb, a gyepü- bujkáló madár is, a legpirinyóbb dalos is, aki így szól: picicipő – az is párzik a másik picicipővel, ezért rak fészket a levél alá s talán a szülőkék emlékezetére, tojást költ, kínlódik fiaiért. Gyönyörködik bennük a Szederkirály, mégis, a fészküket meg-megrabolja. De most ahogy fölér a Vörös Dombra fekete zászlóval, tört szederággal az elhúnyt állatok temetőjéhez: lát egy madári csodát, – micsodát? Legelőbb egy bokrot, ez rózsaszínt szokott virágzani, klipszet a fülre, legelőbb egy bokrot, de nincs levele, hernyókok nyálával tetőtől talpig fátyolos, férgesen lüktet a fátyol, s madárfészek a bokor szivében: aranybegyű anya ül tojásain, s ami zöld, az a szárnya, két kis levél, de nem repül el, csak olykor-olykor kukacot csíp le a fátyoláról, s bóbiskol megint, a kis szemhéját lehúmja, csak néha húzza föl s nézi, szelíden nézi a Szederkirályt, aki szobor lett, szederrel föstött szobor. Most könnye potyog a Szederkirálynak. Lüktet együtemre a színezüst fátyol annyi a féreg, ó csillagos égbolt, ó Pírpír, micsoda összkomfort ez, micsoda madár ez, micsoda madár!
De nem a madárért jött ide ő szeder-zászlajával az elhúllt állatok temetőjébe, de másért: Babusék Baba lováért, a sírhoz, siratót mondani, harangozni, ami bizony elmaradt, elföldelték akár a dögöt. Most harangok szólnak: Bim-bam, birodalom, uradalom, nyugadalom, bim-bam, forradalom, uralom, irgalom, sírhalom, bim-bam! – Hervad a harangszó, jön most a szép ceremónia: Cirkum dedérunt mé, gemitusz, mortisz, dalóraszin fernó, látod-e szép Baba ló, fehér ló, Babusék Baba lova, fehér hajú, fehérnek fehére, de szedres farú, látod-e, mit kellett néked megérned, lestrapáltak, megszakasztottak téged, zab helyett zabszalmát löktek néked, mégis te csikóként ugrándoztál, soványan is táncikáltál, szép Baba ló, vénülten is nagy volt igyekezeted, láng volt a te lelked, szép Baba ló, de bazaltot fuvaroztattak véled, csak vaslapáttal tapogattak meg téged! Huncut bognár, kutya kovács, kurva köteles, szar szíjártó, bűnbocsánat néktek sose lesz, pökök rátok máma, szintúgy a gazdára, a garázdára, annak csak a szamár való, nem a Baba ló, de még a szamár se, ilyen ember sintérember kezibe való! Húzd a hámot, itt szakadj meg, ez a divat. itt döglesz meg, Úristened magához hivat. Lám-e, csak a csontod maradt, szép Baba ló, édes lóhus dögevőknek volt mennyei jó, már ugató kriptáid a sok tarka ebek, veres rókák, de a patát egy se ette meg, pata nékem lábra való, te szép Baba ló! Megáldalak szép virágszem, lángszem, lámpám örökre, szanktusz, spiritusz, ámen! Szertartásnak vége, csak vadgalambok húznak még zöldharangot: húzom, húzom, s kakukkmadár mond a Szederkirálynak sok számos évet, de jobb a gerle: Drágám, Szedrem, nem halunk meg, nemm! S vígasztalódva a Szederkirály fölhúzza a Baba ló két patáját s jár velük a zöld füvü dögtemető nagy szobájában mint otthon Babus az anyja szép-cipőjében, mint Pírpír, Pírpírke az anyukai lakkcipőben. Szederzászlósan a Szederkirály lépkedve a Baba ló patáival elszántan, mégis nyugodt szivüen levonul a dombról s bevonul a smaragd lombokkal körülbástyázott Szedervárba akár az Ünnep.
De patája a Szederkirálynak fölver némi port, és csodálva őt szedervári pici kölkek zöld levelet hintenek elébe és kisleányok játszva sok aranykaput nyitnak néki. Ám az a színarany-pápaszemes, ezüstbiciklis, kutyakorbácsos, agárkutyás, agárkutya-száraz, vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü Papifejedelem a nyomába lappang. Szederkirály csak patázik előtte, lóg oldaláról a fele derékszíj, vette a búcsúban, rövidebb nem volt, s Papifejedelem elkapja a bőrt, kicsatolja és a Szederkirályt csatolja a villanydúchoz. Mi lesz? A zászlóról a fekete gyöngyöt ütögeti korbáccsal mind a porba, csizmaorrával a babai patát kopogósan rúgja: Te ördög, te rút, te fekete száj, te üszökfekete szemkarika, rémes fekete szív, te koslatsz az édes Ilonom után? Én, igenis én, mert szaloncukor illata van nyáron is, ajándék az is! Illata? Te gyehennai rút kísértet, megrontod Szedervárat, Szeder-vármegyét, Szederországot! Te patás eretnek, te csöpp antikrisztus! De jaj most neked, szent kereszt alakjában megcsaplak én! S megostorozza, bár jelképesen, mégis fáj a szegény Szederkirálynak, álmában is vicsorít. – De most mi legyen? Kössünk-e Papifejedelmet a vers oszlopához? Kössünk? Ne kössünk? Ne kössünk!
Most nagy tűnődés következik, Pírpír, nyári tűnődés fehér toronyból, a nagyharang szíve alól a tájra, panoráma, forró! A Szederkirály eltátja száját, kitárja szemét, kinyitja fülét, szivét a magas huzatban. Mennyi út, nagy út, kicsi út, és megeszi az utakat a távol, s megeszi a zöldet a kék, de a kéken átlátszik egy nagy hegy, fehér koporsó, ott hó esik már, itt zabaratás. A Bánom-tagban, Siralom-völgyben, de még a Pityer-dülőben is, amit csak pipiske, pacsirta trágyáz, gabonás szekerek ingadoznak: sárga kockák a nyárban, húzzák nyálzó, busa ökrök s körmük halkan hozza a sárga porliliomot. Libák virítnak a tarlón, s a méhek aranykannákkal a harang alatt is átszállnak. Íme, lassú juhászok sétáltatnak fürdeni szürke nyájat a nagy Balatonba, nagyfröccsöt isznak, tüzes császárkörtét, nem vadalmát. Sétál egy napernyő, pár alatta: négy láb, fehér cipős kettő, a másik kettőn lózsevró, fekete, de sarkantyúval, nékik a Tüdővész kalapot emel s tovább simítja a dohánylevelet, a tavalyi sárgát a térdekalácsán. Zöld kötényes bognár a nyártól rokkant kerekeket javítja, kovácsműhelyből tüzes vaspillék röpködnek a porba, hogy fölkapkodják a mohó kacsák s kiejtsék begyükön égett likon át. Amott a kaskötő Jakab apostol barnaarany glóriákból mézet perget s pipál, míg a szomszédban kútba ugrik a fölcsinált lány és onnan sikít föl: öngyilkos lettem – de kutyabaja sincsen. Ó, édes Isten, te óvod a babát, a hasbelit is, mint a részegembert! De a százesztendős Reza mama csontját nem forrasztod össze, lám porban mászik négykézláb az udvaron, igen savanyú almával, sok csecsemővel: badarkáim, habarjuk a port, csak vernétek széjjel kis biribalták a fejemet, a vént! – Az ábrándos Szederkirály most orvos, Reza mamát orvosolna, ám a zabból kaszások egy meszeshátú kost kihúzva húznak a pajtába, porzik a lába. Eléred a kondért, nem a Balatont, miért váltál ki a nyájból, bolond – susogja a Szederkirály, aki másra figyel már a harang alól, s mit hall? Agyő, te sző-ke gárda hadnagyom, a-agyő – ez szép, a pelyvahordó lányok rázendítettek torokig a porban, de köhögés a vége, milyen szomorú! Most a kazlon, a szőke Ararát hegyen a mégszebb dal harsog bikásan, imígy: Armeni-ának legszebb ro-zsája, a leges-legszebb gyöngy-vi-rág – Ez se tart soká, csak a gépzümmögés, csak a por, csak szaladnak dupla zsákkal a zsákolók s csetteg a lábukujja mint a gébicsmadár, – a harang alatt is hallja a Szederkirály s mintha lázba borulna, mintha nagy füstös tűzvészt látna: a nagyharangot megkondítja.
Égi szeder, földi szeder. Már az égit, a rohadttá értet, széthordták mézül a méhek, darazsak, vagy mint potyadék a korona árnyán szeszesre erjedt s a buta libák lerészegedtek tőlük mint likőrtől búcsú másnapján a lányok – de érik égi helyett földi – A Szederkirály borongva is rátalál, zöld bokorba kapkod érte akár egy zöld kosárba zöld kicsi macskákkal ami tele van, minden szem szederért száz karom éri, mégsem ez a bánata, hanem a láz, fejebubjától a talpáig lázba meg szégyenpírba öltöztette Isten. Most Pírpír kisasszony legyen halovány, mert az égő Szederkirály a bokor hideg pirosát is magára keni, hogy még pirosabb legyen arca, melle, csíkozza szedervérrel karját, lábát, mintha Vérországba kiküldött lenne, tántorog a forráshoz, ott búsúlgat s mintha búcsúzna, lázas szózatba kezd: Tudod-e, látod-e Szederkirály, mi vagy? Konokabb vagy a vad csacsinál, szelesebb a szélnél, bolondabb vagy te mindenféle bolondgombánál, rosszabb vagy az égető lángnál, iszonyú vagy te, pokolnak pokla, születtél volna malacnak ólba, de te megsasoltad Ilont hányszor, legalább százszor noha álmodva, lovagolni ültél templomra, dombra, dobra, tehénre, fára, hegyre, Húsvétkor voltál hetyke-betyke, szíved fölé a szivarzsebbe két ujjadat dugtad, s farzsebedbe a teljes tenyeredet, úgy sétáltál a fényben feszítve, bántod, aki érted volt megfeszítve, mit néked isteni gyász meg oltár, mikor a harangok Rómába mentek, te a bikáéval harangoztál, kalodalikból madárokat kipödörtél eleget, sokat, szalmaszállal egeret dagadtra fujtál, sohase javultál, te a temetői szallagokat magadra vetted mint sallangokat, úgy tomboltál és úgy nyihogtál napnyugtánál, fölkelő holdnál, igyvirág-koszorúval voltál hámos, búzavirág-kéken lószerszámos, Szederkirály, te kengyelfutó, szégyene vagy te a napvilágnak, Bácsidat utánozva húztad lábad! Tekints a tükörbe, Szederkirály, ferde a szád, a mosolyodat lecsavarta rólad a lázad. Még jó, hogy a szeles toronyból nem küldtél örömös táviratot a világnak, Négusnak meg a talján királynak, a kedves Szabolcska Mihálynak, Molotovnak, Piusz pápának, a Sziámi ikerpárnak, az ellopott Lindberg-bébikének, Kánya Kálmánnak, Klebelsberg Kunónak, Greta Garbónak, Tóth Tihamérnak, Türk Bertának, a Parlamentnek, a töktortának, jó hogy nem küldtél táviratot, örömös kéket, hogy szép az élet, hogy boldog a Szederkirály. Most mit tehetek érted, csacsikirály? Már nem tudsz világgá hasítani, soha vidámat sikítani, lánc a lábadon, csacsogó láncszem, kis királyom, sajnállak, ámen.
Igy búcsúzik a Szederkirály szederpirosan, elgyötörve, tekint a kerek forrásba némán, nefelejcs-keretes kis tükörbe, madarak az égből kérdik: Mi fáj? Pírpír, most legyen papír-fehér, most hűl ki Isten jókedvéből a boldog Szederkirály.
|
FordításokSzerbKralj Kupina Fehér Illés Kérjen fordítást! |